2021. november 30., kedd

Halifax, Denver, a XIX. század vége

Régen írtam, de most a precizítás megőrzése érdekében megint átnevezem a blogot; tulajdonképpen július közepétől ez már a "Balaton Nyúz", mert amint beütött a hirtelen nyár, Miskolcról átköltöztem Balatonmáriára. (Azért hallgassuk meg az ide vágó örökzöldet az acélvárosi emlékek elsiratása végett...! )

A közvetlen oka ennek a posztnak az, hogy kedves brit bankom kizárt a saját számlámról annál az oknál fogva, hogy aljas kísérletet tettem 1000 font átutalására a másik, Revolut-os számlámra. Igen: 1000 fontot próbáltam egy másik folyószámlára utalni, aminek a tulajdonosa "Jozsef Talos". A telefonos ügyfélszolgálat (miután az általa küldött biztonsági kódot tartalmazó SMS nem érkezett meg a telómra) a furfangos "Akkor mondjon egy mellékutcát, ami közel van a lakhelyéhez!" beugratós kérdéssel lepett meg - amin simán el is bukhattam volna, ha megpróbálok válaszolni, mert egyszerűen nincs szellemi kapacitásom az aktuális lakhelyem környékének utcaneveit megjegyezni (Évszámokból meg helyszínekből már a gimiben sem voltam jó, és ahogy öregszem, lassan már GPS fog kelleni, hogy a sarki ábécéből hazasétáljak...)

Sajnos éreztem, hogy ha egy 2 bites, ügyfélszolgálatos biorobotnak kell elmagyaráznom, hogy miért nem tudok egy utcát mondani a lakhelyemhez közel, akkor már eleve vert helyzetből indulok. Mivel ezt nonszensznek tartom egy olyan szituációban, ahol elvileg egy olyan szervvel beszélgetek, amelyik nekem nyújtja a szolgáltatást, nem pedig fordítva, ezért az egyetlen megoldást választottam, ami látszólag a kutyaszorítóból kiutat kínált - és amihez a rutinos, agresszív pókeres is nyúlt volna: habozás nélkül visszaemeltem...: "Éppen kinyitottam a GoogleMaps-et, és tudom a lakcímemet, úgyhogy még két másodperc múlva mondok egy mellékutcát. Ez egy biztonsági kérdés volt? SZÍRIÖSZLI?!?!?" - kérdeztem. (Egyébként közben tényleg nyitottam is a GoogleMaps-t, és már éppen gépeltem volna befelé a postcode-ot, ami után rögtön láttam volna, hogy hogy hívják a mellékutcát, ahol a kurva 250-es busz megállója van, de aminek a neve akkor pont nem jutott eszembe...) "Nem tud olyat kérdezni, amit mondjuk csak én tudok, hiszen szerintem a postcode-omat megadtam, nem?" (Mondjuk ebben már nem voltam biztos, mert a kiélezett helyzetben nem emlékeztem, hogy azt most tényleg megadtam -e...)

Több sem kellett a büdös kurvának lelkiismeretes ügyfélszolgálatos hölgynek, és már le is blokkolta a számlámat; fáradjak be egy fiókba a fényképes igazolványommal, hogy feloldjam. Váltottunk még pár mondatot, aminek az volt a lényege, hogy ugye nem gondolja, hogy Magyarországról befáradok a bankfiókba, és hogy de, és sajnos ő nem tud mit csinálni.

Én általában gyorsan felismerem, amikor mattot kapok, és a további ellenállásnak már semmi értelme. Ez volt az a pillanat; megsemmisülten, üveges tekintettel bámultam magam elé...

Így esett, hogy a Halifax elbaszta egy teljes hétvégémet, meg nem számolom össze, hogy ezen kívül mennyi pénzemet, mert csak ideges lennék tőle. Ryanairrel repültem, hogy a reptérről busszal Stratfordba tudjak rögtön menni, ahol a plázában minden banknak van fiókja. Megtaláltam a Halifax-t. Beléptem.

Úgy nézett ki a fiók, ahogyan a denveri pályaudvart tudom elképzeni a Vadnyugat idején: különböző pultok előtt álltak sorok, amik között vasúti alkalmazottak terelgették a birkákat, és teheneket. Poros ballonkabátos, cserzett arcú, villámló tekintetű cowboyok vitatkoztak velük; kezük a Coltjuk fölött lebegett. Én is beálltam egy sorba, feltoltam a kalapot a homlokomon, es elővettem a szájharmonikámat. Két percnyi fájdalmas harmonikaszó után odalépett hozzám egy rézbőrű kiscsaj, és megkérdezte, hogy mi járatban vagyok. Elmondtam neki a fájdalmamat. Ő átirányított egy másik sorba. Kivártam míg kiszolgálják az előttem álló két farmert. Végre odaléptem a pultos kisasszonyhoz. Mélyen a szemébe néztem, és ellentmondást nem tűrő, vészjósló hangon halkan azt mondtam, hogy sok pénzt akarok, meg hogy feloldják a számlámat! Félreküldtek az ablaknál levő kis paravánnal elkerített íróasztalhoz, és felhívták a központot, akire állítólag majd háromnegyed órát kell várni (legalábbis ennyit volt "hold"-on az előttem levő cowboy). Leültem, és arra gondoltam, hogy a Winchestert is el kellett volna hozom...

Szerencsém volt: nekem 2 perc alatt felvették a központban a telefont. Odahívtam az egyenruhást, aki azonosított az útlevelemmel, majd átvette tőlem a kagylót, és elgereblyézte az ügyet. Átállhattam egy másik sorba, ahol öt perc múlva kiszolgált a nő. Már csak egy 20 kérdéses íven kellett végigfutnunk, hogy tényleg én akarom -e a pénzt, és hogy nem döf -e éppen revolvert a hátamba valaki, hogy kivegyem neki (átutalás lesz bazmeg, az ÉN nevemen levő Monzo számlára!) "Mire kell a pénz?"-kérdezte. "Kalasnyikovra az ukránoktól!" (Tényleg ezt mondtam.) Vigyorogva mondta, hogy ezt inkább nem írná be, majd átrikkantott a szomszéd asztalnál intézkedő managerhez:

- "Andrew, az Úr Kalasnyikovra akar pénzt utalni! Rendben lesz ez így?"
- "A "Kalasnyikov" nem jó. Írjál AK-t, és akkor tőlem mehet."
- röhögött Andrew...

Végül megegyeztünk, hogy "ingatlant" fog beírni, pedig én nagyon szerettem volna, hogy valaki kivizsgálja a nemzetközi fegyverkereskedői tevékenységemet az alapján, hogy a bankban Kalasnyikovot írunk be...

Végre megkaptam a pénzt a Monzo-mra, de ezzel még nincs vége a történetnek. Másnap sanda gyanútól vezérelve megpróbáltam beloggolni az internet-bankomba. Az eredeti tranzakció még mindig blokkolva volt, és további pénzt sem tudtam elutalni. Újabb ügyfélszolgálatos telefonálás következett. (És MINDIG skótok vannak a vonal végén... Őket is nagyjából annyira értem, mint az ízes cowboy-akcentust...)

Miközben még mindig véres verejtéket ontva, megsebzett Butch Cassidyként küzdöttem a bankommal a pénzemért, elhatároztam, hogy 50 fonton kívül, amiből esetleg a hitelkártyám díját le tudják vonni semmit nem hagyok a számlámon. (Csak azért nem zárom be, mert egy hitelkártya azért kell, ha autót/motort akar bérelni valahol az ember.)

Már csak további kétszer kellett a leblokkolt tranzakciók miatt felhívnom a bankot (ebből egyszer 20 percig voltam "hold"-on...), de végül sikerült a pénzemet átlapátolnom a Halifaxtől különböző online bankoknál levő számláimra, mielőtt újra elhagyom az országot.

A tanulság ebből az egészből az, hogy szerintem a klasszikus bankok belefulladnak az egyre inkább elburjánzó online csalásokba, és kétségbeesetten próbálják a már karbantarthatatlan, moslék infrastruktúrájukat megvédeni ezektől (Egyrészt sikertelenül, másrészt meg ez a szolgáltatási színvonal a 21. században édeskevés). Az új online bankoknak viszont már több éve volt rá, hogy még a mobil app alapú szoftvereiket is fényesre csiszolják. (Pár éve még szkeptikus voltam a mobil bankolással szemben, de ez most elmúlt.)

Ezek alapján én azt mondanám, hogy modern, átlagosan intelligens embernek, aki elvárná, hogy 2021-ben globálisan tudjon rendelkezni a pénzével, semmi oka a "régi" bankoknál tartania a pénzét. Ha viszont az a típus vagy, aki végighallgatja a rád telefonáló biztosítási ügynököket, meg nigériai emailekre válaszolsz, meg internetes ribancoknak küldesz pénzt, akkor inkább maradj a klasszikus bankoknál, mert akkor kisebb eséllyel ér meglepetés. (És ha igen, akkor is legrosszabb esetben futnod kell egy-két kört a bankkal, meg az ombudsmannal, de végül visszakapod a pénzed.)

2021. augusztus 27., péntek

360 Bar

Tegnap Csabi barátommal belevetettük magunkat a pesti éjszakába. Na nem túl mélyen; csak mutatott nekem egy helyet a sarkon - a lakásához közel, ami az Opera mellett van. Egy pubról van szó, ahová lifttel kellett felmenni... (Ilyet legutóbb Londonban láttam, bár az egy étterem volt; még írtam is róla...) Szóval Csabi, és fia ott nézték a tüzijátékot huszadikán, és megtetszett neki a hely, úgyhogy elmentünk oda meginni egy üccsit.

Én már nagyon régen nem tartom ujjamat a főváros party-színpadának ütőerén, úgyhogy nekem újdonság-számba ment ez a stílusú vendéglátó ipari egység. Egy olyan pubról van szó, ahol a vendégek 90 százalékát jómódú stag do-zós brit srácok, és faszkörhintázós, ingyen piára ácsingózó szőkített picsák teszik ki.

Csabi kért egy cidert, én meg ittam egy epres-bazsalikomos limonádét - mert motorral voltam. (Egyébként ma egész nap azon gondolkodtam, hogy hogyan tudtam ráugrani erre a nyilvánvalóan parasztvakító kompozícióra, mint gyöngytyúk a takonyra, hiszen másfél másodpercnyi gondolkodás után lehetett volna annyi lélekjelenlétem, hogy ezt röhögve átugrom az itallapon... Na mindegy: kaptam valami szirupos szart, amitől még a seggem is összeragadt, és ízre nem emlékeztetett se eperre, se bazsalikomra. Pedig eskü, hogy ezek is voltak benne!!!)


Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy a limcsit 7 decis befőttes üvegben szolgálták fel! Ez minden bizonnyal a funky-faktort hangsúlyozó trükk volt, pedig én a befőttes üveget már akkor feltaláltam pohár helyett ivásra, amikor bleeding edge, pénz-égető projekteken dolgoztunk a NOKIA-érában. Mondjuk én a befőttes üveget (a kedvenc munkába járós brúszviliszes trikómmal egyetemben) amolyan punk gesztusnak szántam, hiszen akkor még nyoma sem volt a trendi, romkocsmás, ordítva hányó party-turistákat kiszolgáló Budapestnek... A sors fintora, hogy a főnökséget képező finnek - akiknek egyébként a nemzeti átlagos pulzusszáma nem haladja meg a 24-et (és ebben az intenzív anyagcserével rendelkező csecsemők is benne vannak) - szemöldöküket sem vonták fel rebellis akciómra. (Így retrospektíve csak arra tudok gondolni, hogy már akkor eléggé élen járt a társadalmuk a tolerancia felé vezető úton...)

Na mindegy; a hely homepage-én egyértelműen látszik az, hogy a cél-közönséget nem a Blaha aluljárójának a csöveseiből tervezték verbuválni, tehát minden elképzelhető finom stílusjegyet a kúlságnak kellett alárendelni, hogy a jángendájnemik vendégek önfeledten szórakozzanak. (Elvégre itt signature koktélokat lehet fogyasztani a mindent átható pozitív vibrálásban...)

Volt DJ-pult hanyagul raklapokra építve, ahol a DJ hurkás ujjú retro-bőrdzsekiben nyomta az electro-t. (Lent az utcán láttam egy Triumph Thruxton-t; az biztos az övé volt, mert egy buborék-plexis bukósisak pihent a DJ-pulton.) Ha még 10 percet maradtunk volna, akkor valószínűleg puszta ököllel verem szét a hangtechnikát, mert nem volt nálam semmiféle súlyos tárgy.

Egy szó, mint száz: valószínűleg nekem ennyi elég is volt a 360 Bar-ból, mivel számomra egyedül a pincér csaj gusztusos segge, és combjai sugároztak át némi fényt a híg fos tengerén - de ez nekem még kevés ahhoz, hogy a pozitív vibrálásban élvezzem az 1250 forintos limonádét...

2021. május 21., péntek

Volt egyszer egy férfiasság

Filmajánló! Szerencsére a COVID megadta a kegyelemdöfést az egyébként is utolsókat rúgó, szinte kizárólag vagy szuperhíró-múvikat, vagy sunnyogva feminista propagandát sulykoló filmiparnak, tehát nem maradunk le semmiről, ha újra nézzük a régi jó filmeket, amiket egyébként is elfelejtettünk már. Ezekben ráadásul felnőtt fejjel újabb jelentésrétegeket fedezhetünk fel.

Éppen ezért egyszer csak eszembe jutott, hogy meg kellene nézni a "Volt egyszer egy Vadnyugat"-ot - most eredetiben, mert amikor legutóbb láttam, még nem beszéltem angolul... :)

A klasszikus filmekkel általában az a baj, hogy azokat a saját kis 40-50-60-70 évvel ezelőtti környezetükben kell értelmezni, és az akkori lehetőségekhez illeszkedő elvárásokkal nézni. Nemrég láttam a Navarrone ágyúit is: na az például ilyen volt. Vagy elég csak bármelyik régi James Bond filmre gondolni. Sajnos általában vagy a technikai lehetőségek, vagy - ha tényleg nagyon régi a film - a színészi játék miatt is lépten-nyomon kilóg a lóláb.

Na a "Volt egyszer egy Vadnyugat" NEM ILYEN! Egyedül a képminőség zavaró, de még azzal együtt is olyan erővel szippantja magába az embert a hangulat, hogy egyszerűen képtelen voltam fintorogni miatta. Nem fogok itt film-elemzést tartani, mert erről az 50 éve méltán ragyogó állócsillagról tényleg mindenki elmondott már mindent. (Talán csak annyit, hogy nekem most esett le a tantusz, hogy Charles Bronson igazából egy gyenge közepes színész volt; ebben a szereplő-gárdában egyértelműen ő a leggyengébb láncszem...)

Más okból hoztam ezt most fel. Majdnem 3 hónapja vagyok már újra Magyarban. Az eddigi élményeket ülepítve kezd megfogalmazódni bennem valami, ami nagyon zavar. Nem azért, mert másra számítottam, hanem azért, mert beigazolódott a sejtésem, amiről szívből reméltem, hogy téves.

Arról van szó, hogy sajnos ebből az országból is teljesen eltűnt a nőiesség után most már a férfiasság is. Az idáig vezető folyamat Angliában nagyon látványos volt. (Új-Zélandot nem mondom; az teljesen más tészta. Ott soha nem is voltak sem igazi nők, sem férfiak.) Magyarország viszont csak szép csendben, láthatatlanul szívta fel azt a sok híg fost, ami Európa nyugatabbik feléből, illetve Amerikából beszivárgott.

Tudom, hogy ezt a posztot csak nagyon kevesen fogják érteni. Biztos túl öreg is vagyok már... Nekem mégis fáj, hogy utoljára a hetvenes években készültek olyan filmek, ahol a férfiaknak ráncos és szőrös volt a pofájuk, gránitból volt a faszuk, és patika-mérlegen mérték ki a szavaikat.

Bronson 47 éves volt, amikor csinálta ezt a filmet; Henry Fonda 53. Ehhez képest ma ők a nemzetközi férfi-ideálok:



2021. május 10., hétfő

Middle-Earth Sauvignon Blanc 2019

Nah! Gyorsan text editorra vetem e néhány sort, amíg még tart az ihlet, meg a flow, amit ebből a fél palack kiwisavból kölcsönöztem. (Nem mertem meginni az egészet a múltkori incidens miatt...)

Szóval toltam egy Farfalle Calabrese-t, és felpattintottam hozzá a fent nevezett nelsoni bort. (Talán valami rosé jobban ment volna hozzá, de annyira ki voltam már szomjazva egy kis kiwisavra, hogy leszartam a racionális megérzésemet.)

Egy: soha többé nem veszek farfallét; szerintem ez az a pasta, ami SEMMIHEZ nem jó. Ahhoz túl sima, és egyszerű, hogy sűrűszósz-hordozó legyen; ahhoz meg túl rövid, hogy a gyenge olajos szószokat tartsa. Rendesen megfőzni sem lehet, mert mire a közepe al dente lesz, addigra a végei meg túlfőnek. Na mindegy; ez csak az én személyes véleményem; lehet, hogy másnak bejön...

Kettő: az elhangzottakat némi fenntartással kell kezelni, mert ugye több, mint két hónapja (ASSSSZTAKURRRRVA!!!) nem érte kiwisav az ízlelőbimbóimat, tehát valószínűleg a referencia-pontom egy kicsit elmászott azóta.

Három: nem túl lényeges, de kínomban (mivel elfogyott az előző puccosnak kinéző olivaolajam) vettem egy üveg Floriol extraszűz olajat, ami igen kellemes meglepetést okozott. (Ugye az EU-s szabályozás miatt már csak arra lehet ráírni, hogy extraszűz, ami tényleg az.) Ilyen komoly, kifinomult kiöntő csőrt az általam végiglakott 3 kontinens egyikén sem találtam olivaolajos üvegen; ez volt az, ami lehetővé tette, hogy lézeres precizitással tudjam adagolni az olajat a tésztára; nem kellett elúsztatni az egész cuccot a tányérban! Ez az, ni:

Na de a poszt főszereplője a bor... Lássuk, hogy mit ír róla az AbOvoWine.com, ahonnan vettem:
"A bort könnyedség és a halvány szalmasárga szín jellemzi. A jelentős, 40-napon keresztül tartó aszály hatására a perzselt kövek, csalán és nyári virágok aromái mutatkoznak meg a borban. Ezek a jegyek a kortyban is megtalálhatóak, melyek mintegy hűsítő oázist képeznek a nagy nyári forróság ellen. A kellemes savasság és a sós jegyek, melyek a tengerpart közelségérő árulkodnak, rendkívül hosszú karakteres utóízt adnak a bornak."

A címke pedig ezt írja:
Az AbOvoWine.com most ünnepélyesen kap tőlem egy fekete pontot, amiért képtelenek voltak a nyáltól fröcsögő oázisos dumát elengedni. Le sem tagadhatná a marketing szöveg a női borosgazdát... (Trudy Shield).

Na de mit gondolok róla én?

Őszintén szólva egyszerűen nem tudok elfogulatlan lenni, mert tényleg úgy kellett már nekem egy kis kiwisav, mint egy falat kenyér (vagy oázis a sivatagban, hehe...). Olyan volt ez, mint amikor az első márciusi napon kimegy az ember motorozni: nem csinál semmit, csak egyenes vonalban krúzol, élvezi a napfényt, és áramlik az endorfin... Vagy egy adag hernyó a vérben. Valahogy így:



Megvan még a maradék Takács-hárslevelű - néhány napja ittam egy decit valamihez. Tudom: nyilván almát körtéhez, de azt kell mondjam, hogy kizárólag az élmény-faktort számolva az egyszerűen a kanyarban nincs. (Nem véletlenül nem a száraz tokaji borok lettek világhírűek, hanem az aszú...)

Ha tényleg csomót kellene keresnem a káka tövén, akkor csak azt tudnám most felhozni, hogy a 2019-es Középfölde a kiwisav-térkép édesebbik sarkában helyezkedik el (már-már félédes bornak mondanám...) Én inkább a savanyú-édeskéset szeretem, de ez már tényleg csak egyéni ízlés kérdése.

Egy szó, mint száz: honap gyorsan felszippantom a maradékot, mielőtt kimegy belőle a szénsav...

2021. április 27., kedd

Kiwisav helyett

Eltökélt szándékom, hogy a Magyarországon méregdrágának számító kiwisav pénztárca-barát alternatíváját megtaláljam. A helyzet az, hogy a magyar borok méltán NEM világhírűek. Kényelmes álláspont azt gondolni, hogy mindenki más hülye/sznob, és az egri/gyöngyösi/kiskunhalasi/etyeki borok párjukat ritkítják. Mint széles világot látott ember bizton állíthatom, hogy ez nem igaz.

Megfigyeltem, hogy az átlagos magyar ember valamiért azt gondolja, hogy az ország négyzetméterére eső Nobel-díjasok és topmodellek (Szilárd Leó, Mihalik Enikő; stb.) magas száma miatt neki alanyi jogon jár az elismerés, és emiatt élete hátra levő részében egy kibaszott gyufaszálat nem kell keresztbe tennie. Remélem, hogy e mondat megfogalmazásából egyértelmű, hogy szerintem ez milyen mértékű arroganciára vall.

Vegyes fogadtatásban részesült egykori miniszterelnökünk, Medgyessy Péter talált a jelenség orvoslására szerintem megfelelő jelszót, miszerint "Merjünk kicsik lenni!". Tény és való, hogy az ő szájából ez az észrevétel meglehetősen hitelesen hangzik, mivel ő tényleg egy igazi semmirekellő, köpni való nímand. Úgy érzem azonban, hogy sokkal menőbb lett volna ezt egy amolyan "understatement"-politikustól hallani, aki bármi féle erkölcsi/intellektuális értékrenddel bír - sajnos ilyen embert a magyar közéletben durván 60 éve uralkodó kontraszelekció miatt értelmetlen keresni is.

Még mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy politikai fodulatot vett eme - egyébként szigorúan mindentől független (néha még önmagamtól is...) - blog, inkább folytatom a történetet ott, ahol a múltkor abbahagytam...

Végül megtaláltam Megyaszón a Húsboltot, és mangalica grillkolbászokkal, abált szalonnával, kenőmájassal, tokaji mazsolás vastag kolbásszal (ez igen májerül hangzik, de így utólag azt kell mondjam, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja...), és egy kiló zsírral felvértezve tovább indultam Tokaj irányába. Elméletem szerint az egyetlen méltán híres magyar borvidéken biztosan találok egy minőségi, könnyű fehérbort, amit a kedvenc kajáimhoz szopogathatok (vedelhetek).

Megkerestem hát a múltkori mádi helyet, ahol akkor csak az édes borokat kóstoltam végig. Most viszont a száraz tételekre fókuszáltam; a milf férje ehhez készségesen nyújtott kapaszkodót. Végül hárslevelűt hoztam. Érdekes módon régen nem tartozott a kedvenceim közé a hárslevelű, de hát változik az ember ízlése, ahogy öregsz... tapasztalatokkal gyarapodik.

Otthon gyorsan rittyentettem egy carbonarát, mert az már rég volt. Olívaolaj helyett viszont most mangalica-zsírral indítottam. Mivel Lazioban viszonylag gyenge a mangalica sertés piaci penetrációja, ezért szerintem a digók nem tudják, hogy mennyivel jobban adja, ha a guancialét olaj helyett jó kis mangalica zsíron futtatja meg az ember. Ez az elmélet most bizonyítást nyert. Sajnos Takács 2 litert tukmált rám a hárslevelűből, így az nem tudott elfogyni azelőtt, hogy mocskosul berúgtam volna... (Így sikerült délután fél négyre kiütni magam annyira, hogy még egész másnap is teljesen használhatatlan voltam...) Korábban megfigyeltem már, hogy a tokaji borok nem vágják haza a gyomromat; legközelebb előre ki kell mérnem az ebédhez való bor-adagot, mert úgy tűnik, hogy ivás közben nem érzem, hogy mennyi belőle az elég.

Egyébként is úgy érzem, hogy kicsit sok itthon a bor, mert a héten rendeltem a netről egy rekesz kiwisavat is (fizikailag létező üzletben egyszerűen nem lehet kapni...)

TEASER: a legközelebbi posztban Középfölde-kiwisav értékelő! (Nem csak "Gyűrűk Ura"-rajongóknak!!!) Vagy inkább néhány hét múlva, mert most rá sem bírok nézni a borra...

2021. április 22., csütörtök

Ejha...

...milyen undorító, álszent görény voltam ebben az előző posztban!

Általában csak vidámra szoktam inni magamat, de úgy látszik, hogy sakál-részegen én is csak gusztustalan vagyok. Maradjon is ez itt emlékeztetőnek; legközelebb nem szabad billentyűzet elé ülnöm így...

(Egyébként csodálkozom is, hogy az összes bor bennem maradt; még most, másnap reggel sem vagyok józan. Részletek a következő posztban...)

Straight Outta Megyaszó

Történt ugyanis, hogy GAF barátom említette, hogy ők előszeretettel rendelnek mangalica-termékeket Borsodból...

Mint kiderült, én éppen huszonegynéhány kilométerre lakom az őstermelő gazdaságtól, aminek a székhelye Megyaszón található. Gáborék előrendelés alapján az M3-as (nyilván budapesti) bevezető szakaszán szokták két hetente átvenni a rendelésüket, de én megengedhetem magamnak, hogy eská vegyem át a helyszínen a szajrét. Egy napsütéses szerdai napon (ez pont ma volt...) elzarándokoltam tehát Megyaszóra (Megyaszóba... Megyaszóhoz... Valamelyik jó; osszátok be magatoknak!) azzal a megingathatatlan elhatározással, hogy gyapjas sertés termékekkel rogyásig rakom autóm puttonyát. (Szerdán van a reggeli online-mítingem; ha ott jómunkásember benyomásást keltem, akkor egészen biztos, hogy a nap hátralevő részében senki nem fog baszogatni Slack-en; ergo szerdán azt csinálok, amit akarok.)

Míting után bevágódtam tehát a volán mögé, és északkelet felé vettem az irányt. (Agyam hátsó zugában ráadásul tisztában voltam vele, hogy a tokaji borvidék Megyaszótól már csak egy kőhajításnyira van...)

Nem mondhatni, hogy a megyaszói infrastuktúra bármilyen tekintetben felérne egy úgynevezett "európai község" cím által megkívánt (Elvárt...? Feltételezett...?) színvonalhoz. Az oda vezető utak minőségét leginkább a tíz évvel ezelőtti kárpátaljai (ukrán) utakhoz hasonlítanám. (Akkor voltam motorozni ott; legádázabb elenségemnek nem kívánom, hogy naked bike-kal lenyomjon egy hetet arrafelé.)

Megyaszó nem túl nagy; népessége mérsékelt. Be kellett hajtanom a "centrumba", hogy fehér embert lássak. Az egész úgy néz ki, mint a kép, ami megjelenik mindenki lelki szemei előtt, amikor kimondom azt, hogy "borsodi falu". Még mielőtt a habzó szájú liberálisok a torkomnak ugranának: leszarom. Nem fogok ezért bocsánatot kérni, hiszen még nem mondtam semmit. Én egy olyan kultúrából jövök (NAGGGYON Nyugat-Európa), ahol fehér férfinak lenni valamiért szégyellni való "teljesítmény". És őszintén szólva ezzel a prekoncepcióval már nagyon tele van a faszom...

A benyomásaim a következőek voltak. Többektől kellett útba igazítást kérnem. Egy pár tini kiscsaj, majd utána egy igazi dagadt kancigány úgy beszélt velem, mintha legalább 60 éves lennék (ezt úgy értem, hogy TISZTELETTEL). "Ott a kópos bolt után el tetszik menni az első utcába" (a helyes megfejtők között egy adag abált mangalica szalonnát sorsolok ki...). "A főútról be tetszik fordulni balra a postánál." (ez volt a testes idősebb hímnemű kisebbségi)

Megmondom őszintén: szerintem ezek az emberek is csak emberek. Nyilván hozzátett a szituációhoz az a körülmény, hogy most kivételesen nem igenytelen niggerként ültem a volán mögött; nagyjából így néztem ki:


A lényeg, hogy ezzel tényleg SEMMIT nem akarok mondani. Mindenki azt olvas ki belőle, ami neki tetszik; úgysem tudok ellene tenni semmit; nekem ez is csak egy újabb élményként rakódik le életem archívumába.

Szerintem mindenki gondolkodjon el rajta, hogy neki mit jelent! (Szerintem EZ vinné előrébb a Világot...)

Ezt most itt el is töröm; a többit majd a következő posztban...

2021. április 8., csütörtök

Tisza-tó

A húsvéti pihiből hazafelé jövet (Miskolcra haza...) elhatároztam, hogy benézek a Tisza-tó felé, mert elég jó szél ígérkezett, és komoly reményeket fűztem hozzá, mint potenciális kiteszörf-desztinációhoz. Életemben talán egyszer jártam arra, de már az is nagyon rég volt; fogalmam sem volt, hogy hogyan néz ki a hely... Tényleg fasza kis szél lett; sokkal jobb, mint a múltkor a Velencei-tón, ahol egy másodpercnyi kihagyás okán beleküldtem a kite-ot a partvédelmi drótkerítésbe. (Azóta sokkal inkább résen vagyok, mert tudom, hogy a szél itt nagyon más, mint Angliában volt - ott sem túl jó, de itt kimondottan szar: "lyukas" és kiszámíthatatlan.)

Elég sokáig tartott, mire körbeautózva a tavat meggyőződtem róla, hogy a helyszín egészen biztosan nem fogja elvenni Fokvárostól a "King Of The Air" kite-VB rendezési jogát... Aki nem nyaralt volna még a Tisza-tón: egy nádassal körbeágyazott kvázi horgásztóról van szó, aminek a partján sehol nincs egy akkora tiszta placc, ahol biztonságosan fel lehetne röptetni egy kite-ot. Talán az abádszalóki strand az egyetlen kivétel - de ott meg nyáron a fürdőzők biztosan nem törnének ki extázisban a balfaszkodásomat figyelve - pláne, ha az elszabaduló kite zsinórjai levágnak egy-két fejet...

Abádszalók


Summa-summárum: majd inkább hekkezni-fröccsözni megyek a Tisza-tó felé; a mega-loopokat meg majd a viharos Balatonra és Velencei-tóra tartogatom (hehe).

Hacsak nem arra a horgásztó-bányató rendszerre, amit Nyékládháza mellett találtam!!! Már a múltkor láttam ezeket a tavakat az M30-asról, és most be is hajtottam közelről megnézni őket. Az Észak-Magyarországi Horgász Egyesület szerint itt is lesznek strandolók nyáron dögivel - de szerintem ők megmaradnak a növényzet-borította nyugati oldalon, ahol árnyék is van. A keleti oldal az autópálya mellett viszont még mindig bánya-területnek tűnik: szép, kotrógéppel-dózerrel elegyengetett sík, fa-mentes területekkel: úgy néz ki az egész, mintha a Solaris-on lenne (Isten nyugosztalja Stanisław Lem-et):

Kérdés, hogy szél lesz-e majd hozzá, mert állítólag Kelet-Magyarországon jellemzően gyengébb az uralkodó szél, mint a Dunántúl felé. Ha lesz rá alkalom, akkor biztosan kimegyek majd egy-egy "IV. Béla tribute-kiteozásra" - a tó ugyanis pár-száz méterre van a Muhi csata helyszínétől. (Majdnem biztos vagyok benne, hogy ebben én leszek az első; ez is van legalább akkora faszság, mint a többi agymenés, amivel emberek beíratják magukat a Guinness Rekordok Könyvébe...)

Hello Magyarország! - csapó 2.

- Kérhetek egy sorszámot?
- Mit szeretne?
- A régi SIM kártyámat microSIM-re cserélni, mert új telefont vettem - abba nem megy bele.
- Személyi igazolvány, és lakcím-kártya van magánál?
- A személyim itt van.
- Lakcím-kártya is kellene az azonosításhoz...
- De a személyi igazolvány nem arra való?
- Hát sajnos csak lakcím-kártyával együtt tudjuk elfogadni...
- Igazából szerintem utána jelentettem ki magam az állandó lakcímemről, hogy a szerződést megkötöttem. Mi van, ha már nincs bejelentett lakcímem?
- Akkor kapott egy lakcím-kártyát, ami igazolja, hogy nincs bejelentett címe.
- Igen! Olyanom van! Az jó lesz?
- Igen.
- OK köszönöm; akkor holnap reggel visszajövök azzal.

2021. március 27., szombat

Sommelier, biatch!!!

Tudom, hogy azt ígértem, hogy nem írok most több gasztro-posztot, de ez inkább amolyan sommelier-érzésű anyag lesz...

Szóval gondolván azt, hogy engem senki nem nevezhet álszentnek/előítéletesnek/általánosítónak, elhatároztam, hogy adok a hazai boroknak is egy esélyt (Rasszistának, szexistának, meg hímsovinisztának nyugodtan hívhatnak; lehet, hogy ezen témakörök mentén még születnek is majd írások, mert látok benne potenciált - pláne így fél-részegen...).

Tekintettel arra, hogy 17 éve nem tartózkodtam életvitel-szerűen Magyarországon, úgy érzem, hogy megérdemelnek a magyar borok is egy esélyt egy mérsékelten objektív összehasonlító tesztre. (Értsd: ami régen szar volt, az lehet, hogy mostanra megjavult...)

Ismét az Auchan-ból vettem mintát, mert még mindig ott kínálják a legnagyobb választékot mindenből (is). Kicsit hezitáltam, hogy tisztességes dolog -e harcba küldeni a magyar borokat idegen pályán - ezért hosszan vaciláltam egy etyeki sauvignon blanc, és egy rendes, hagyományosan erős badacsonyi kéknyelű között. Mivel berúgni mindig szórakoztató, ezért a gordiuszi csomót hanyagul átvágva mindkettőt a kosárba helyeztem. A megismételt pestós tésztához (végre rendes "RUMMO"-spagettiből csináltam...) először felpattintottam az etyeki savat - csak hogy a friss kiwisavas emlékekkel össze tudjam hasonlítani. Itt most vegyük figyelembe, hogy a "sav" Magyarországon nem egy mainstream szőlőfajta; de gondoltam, hogy az etyeki borvidéken - ahol a helyi celebek közül talán csak Mihalik Enikőnek, és Lakatos Márknak nincs szőlészete (lehet, hogy még nekik is van...) - jogosan keresek progresszív borászt, aki abból is ki tud hozni valamit...

Ő volt a választásom:

Nekem általában tetszik a minimalista design; ráadásul ezzel az "androidos drop-down menü"-jellegű címkével (kettővel több a pötty, de akkor is...) engem megnyert magának ez a palack. (A badacsonyi kéknyelűt majd máskor iszom meg; ha szerencsétek van, akkor addigra el is felejtem, hogy írjak róla...)

Azt kell, hogy mondjam, hogy az etyekisav sajnos tényleg alul marad a kiwisavakkal szemben. (Azért nem kell mindjárt a vonat-sínre feküdni: a magyar rögbi-válogatottól sem várhatjuk el jogosan, hogy megszorítsa az All Blacks-t...) Ez is reduktív; ez is csípős-szénsavas; ez is fiatalos, friss-gyümölcsös, de egyszerűen van valami kesernyés utóíze, amit én 95%-ban a táj-jellegnek tulajdonítok. (Ez viszont már tényleg csak találgatás; nem akarok beleugatni az etyeki boros gazdák munkájába; nyilván én sem micisapkás, matróz-pólós bordeaux-iakat szoktam megkérni, hogy code-review-zzák a termékemet...)

Hát ennyi a benyomásom az első magyar Sauvignon Blanc-ról. (Azért holnap még átolvasom ezt józanul is, mielőtt kirakom...)

.

.

.

(Na átolvastam: kicsit absztrakt lett, de talán még pont érthető... Mehet!)

2021. március 21., vasárnap

Kézműves piac

Még mindig Dunakeszin esz a rosseb, mert a múlt héten a Velencei-tavon leamortizáltam az egyik kite-omat, és megjavítva Budaörsön fogom visszakapni. Azt még megvárom itt.

Addig is a helyi jellegzetességekkel szórakoztatom magam, és kénytelen vagyok még egy gasztro-posztot írni (eskü, hogy ez lesz egy darabig az utolsó...!).

Van itt péntekenként a reptéren egy termelői piac, ahol igen jó cuccokat lehet kapni (és komoly karaktert kíván az, hogy az ember ne egyszerre vegye meg őket...)
Eddig vételeztem egy kis üveg habanerós ajvárt, amit a - már régen tervben levő, és most végre elkészített - shakshuka mellé ettem (a shakshuka fetával készült, mert így csinálták a kedvenc clerkenwell-i kávézómban is, ahol annak idején általában a kollegákkal munka helyett töltöttük a délelőttöt). Ez a magyar hegyes zöld-erős paprikával hibátlan közel-keleti/balkán/magyar fúziós reggelit alkot.
Van továbbá egy srác, aki különböző dipeket árul (Nem vagyok hajlandó a "mártogatós" szót használni, annyira idétlen. Ezen kívül melléknévi igenévből képzett melléknév is, amit főnév gyanánt használnak... WTF?!? Grétsy Lászlónak meg kellett duplázni a vérnyomáscsökkentőjét, amikor meghallotta.). Ezekből megkóstoltam a vargányásat, meg a spenótos-fetást. Mindkettő kitűnő volt. Még van néhány íz, amit itt ki fogok próbálni.

Gomba-fronton találunk itt még egy őstermelőt: fehér- és barna csiperkével, laskagombával, és shitake-val képviselteti magát (mintha vargányát is láttam volna nála, de tegnapelőtt az nem volt - lehet, hogy későn mentem ki, és elfogyott). Shitake-t vettem, és olyan tagliatelle alla funghi-t csináltam belőle, amilyet eddig még soha. (Én egy nagyon kevés füstölt szalonnával indítom; az nem olasz ugyan, de szerintem nagyon adja!) Itt meg kell még jegyezni, hogy a - szintén piacos - petrezselyem íze az angolt fényévekkel körözi le.
A pasta-hoz nagyon hiányzott egy jó kiwisav; sajnos kénytelen voltam helyette valami tokaji lőrét inni. (Jó, jó; a Lidl-ben vettem - még mindig túl olcsón...)

Még betáraztam egy kis medvehagymás kecskesajtot. Ezeken kívül tartozom magamnak még egy kis füstölt kolbásszal, kürtöskaláccsal, és kacsa/libamáj pástétommal, és utána végre nyugodtan alhatok.

2021. március 13., szombat

Buono!

Nah! Tegnap elmentem ebbe a kis boltba. Főleg guancialét akartam venni, de elfogyott, és csak jövő hét közepén lesz... (Gyengébbek kedvéért: a guanciale az egyik legelső alapvetés a tészta-zabálók konyhájában; ez olyan, mintha a magyar temékeket árusító boltban nem lenne darált paprika, vagy füstölt szalonna. Most vettem helyette pancettát, de az sajnos nem olyan...)

Volt viszont egy csomó parasztvakító faszság, ami ugyan olasz, de a konyhába korántsem nélkülözhetetlen (piedmonte-i mogyoró, bergamott lekvár, kapszulás(!) kávé, stb...)

Nagyjából egy percen belül levágtam, hogy ez minek köszönhető: az üzletben sürgött-forgott ugyanis néhány figura, akiket most csúnya mérnökként reprezentatív mintavételnek fogok tekinteni a tipikus vásárló-közönség összetételére vonatkozólag. Olyan karakterekről van szó, akik Gucciban, meg Versace-ban járnak, és elalélnak a fenszi olasz cuccoktól, de egyébként még Michelangelo Dávidjának a faszát is csak szalvétával fognák meg. Rögtön éreztem, hogy a thornton heath-i gettó szagát árasztó kapucnis pulcsimmal itt kilógok a sorból, és valószínűleg én vagyok itt az egyetlen, aki paradicsom-foltos necc-trikóban főz otthon...

2021. március 10., szerda

Kiwisav, és pasta

Ugyan nem számoltam be róla, de valamikor az életem folyamán fokozatosan rákattantam az olasz konyhára. Az olasz konyha kimondottan testhezálló agglegény skillset, mert egyszerű, mint a faék, és csajozási X-faktora is jelentős. További erényei közé tartozik, hogy finom, és kiadós. Végül, de nem utolsó sorban: mivel a nyomorék modern nőktől még egy végtelenül primitív ebéd/vacsora elkészítését sem lehet elvárni, ezért az egyszeri agglegény jobban teszi, ha megtanul főzni: teljesen kezdő szintről az olasz ételek elsajátítása pont megfelelő ugródeszkát kínál ehhez. Ha ne adj' Isten az ember még sacc per kábé azt is tudja, hogy milyen bort kell hozzájuk inni, akkor az étkezéseket manifesztáló vidám kombinációk végtelen tárháza nyílik meg...

Szóval Londonban megvoltak az én bejáratott kis olasz alapanyag-brandjeim, amiket vagy csak simán a helyi teszkóból/lidiből, vagy valami speckó olasz boltocskából szereztem be. Ezekkel operálva a covid-járvány elmúlt fél-egy mozgásszegény évében tekintélyes háj-réteget építettem magamra (amit a jövő héttől istenbizony elkezdek lefaragni - de ez most mellékvágány...)

Nyilvánvaló, hogy Magyarországra költözésem az ellátási lánc teljes felégetésével járt; most jártamban-keltemben éppen véres verejtéket izzadok, hogy a kedvenc kajáimat felkutassam a helyi szupermarketekben - vagy ha nem találom őket, akkor legalább valami életképes alternatívájukat.

Ma éppen egy pestós linguine-t csináltam. Arra számítottam, hogy a dunakeszi (baszott nagy) Auchanban be fogok tudni szerezni minden földi jót, ami ehhez kellhet. Hát tévedtem...

Londonban én majdnem mindig új-zélandi sauvignon blanc-t ittam a gyenge ízvilágú olasz fogásokhoz (carbonara, caprese saláta, pasta con le sarde...). Ez most nyilván elég sznob szokásnak tűnhet - egészen addig, amíg valaki egyszer meg nem kóstol egy palack tetszőleges marlborough-i sauvignon blanc-t. A kiwi sauvignon blanc (mostantól "kiwisav", mert így honosodott meg a londoni magyar bikerek - legalábbis a cimboráim - szóhasználatában) ugyanis a világ legjobbja; a francia őshonos szőlőt és a belőle készült bort a kiwi borászok emelték új magasságokba; a francia változat mára a lába nyomába sem érhet.
Carbonara, és maori-motívumos, bálna-farkas kiwisav (Laithwaite's Wines)


Miután Batman először megkóstolta a legolcsóbb Lidl-ös kiwisavat, rögtön visszament egy egész rekeszért.

5 fontos, "Batman kedvence" kiwisav (Lidl, Thornton Heath)


Magabiztosan behatoltam tehát a dunakeszi Auchan-ba, hogy egy palack kiwisavat, meg a tésztához valókat összeszedjem. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a bor-választék 7 sornyi magyar, és egy sornyi "nemzetközi" borból áll, amin EGY féle kiwisav árválkodik. Ezt azért tartom sokkolónak, mert Londonban minden legutolsó, sittes, gettó-Lidlben is háromféle kiwisav volt: 5, 6, illetve 7 fontért. Itt meg egy; abból is a Villa Maria, ráadásul kurva drágán.

7 fontos, rögbis kiwisav (Lidl, Thornton Heath)


(Egyszer ki kellett öntenem egy egész palack Villa Maria Chardonnay-t, amit még Bogi vett annak idején; annyira moslék volt. A sauvignon blanc-jukat nem ismerem, mert ezek után nem vettem semmilyen Villa Maria bort - és ez már így is marad...)
Villa Maria kiwisav (Auchan, Dunakeszi)


Jobb híján most inkább leemeltem a "nemzetközi" polcról egy palack Pecorino-t (ezt meg én tanultam Batmantől...).

Az auchan-os tészta-választék még ennél is szánalmasabb: 90 százaléknyi magyar termék, amik már ránézésre szarok. Ezeken kívül jóformán csak Barilla van, ami az olasz gyártmányú tészták legalja; egy magára valamit is adó digó azt le sem köpi. Megakadt a szemem viszont egy "Don Francesco" fantázianevű DUNAKESZI(!) gyártású terméken, ami ránézésre kimondottan ígéretesnek tűnt! Több sem kellett nekem: a lokál-patriotizmus, és a helyi gazdaság támogatásának oltárán áldozva megragadtam egy csomaggal. Ebből főztem pestós linguine-t. Olyan szar lett, hogy sírni tudtam volna...

Sajnos ezek után kénytelen leszek visszavedleni hazaáruló, liberalista, kozmopolita emigránssá: soha többé nem nyúlok magyar gyártmányú tésztához.

2021. március 8., hétfő

Hello Magyarország!

Berendezkedésem első hete - a várakozásoknak megfelelően - kisebb-nagyobb fennakadásokkal kezdődött. Már az országba való belépés tartogatott baljós előjeleket: a gép rossz irányból fordult rá reptérre (WTF?!? - #1), úgyhogy meg kellett szakítani a leszállást, és tenni egy extra kört. Leszállás után az útlevél-ellenőrzésre kb. egy órát kellett várnunk, mert az informatikai rendszer letérdelt a nap közben elvégzett frissítés (WTF?!? - #2) következtében, és a kettő supportos kollegából (WTF?!? - #3) az éppen ráérő nem tudott elég gyorsan úrrá lenni a helyzeten. (Máris otthon érzem magam...)

A hét hátra levő része ehhez képest viszonylag olajozottan haladt:
  1. átvettem Viktor autóját
  2. Keszin (félig) kipakoltam az ide költöztetett cuccaimat
  3. motoromat életre keltettem 2 hengerrel
  4. leeresztettem belőle a megromlott benzint, és egy kanna friss 100-assal életre keltettem a másik 2 hengert is (sajnos így pont lemaradtam az egyetlen motorozható napról a héten... :( )
  5. a hétvégén felvittem Miskolcra a tévémet, és átvettem a lakást (itt birkóztam egy kicsit a kombi-bojlerrel is, de az már szóra sem érdemes...)
  6. vettem egy kanna kitűnő, reduktívan kierjesztett, de hordóban érlelt furmint-hárslevelű cuvée-t Mádon egy nagyon kedves milftől

Most így leírva ez egészen szép teljesítménynek tűnik - bár egy kicsit bosszankodtam amiatt, hogy az előzetes megegyezés ellenére a szomszéd nem hajlandó megosztani a netjét Miskolcon. Anélkül sajnos egyelőre félkarú óriás vagyok, mivel közben dolgoznom is kell, úgyhogy amíg szerzek netet, addig visszajöttem Keszire...

2021. március 6., szombat

Hát akkor nyissunk...

...egy új fejezetet!

2021. február 24., szerda

Motoros óvoda

Ha ebből valakinek még nem lenne nyilvánvaló, hogy a motorosok kis csoportos óvodások, akkor álljon itt egy chat-részlet, ami a minap zajlott köztem, és egy motoros cimbi között (nem elszigetelt esetről van szó: bármelyik netes motoros fórumon ilyenek mennek...)

Én: - Na ez már kellett, mint egy falat kenyér: https://totalbike.hu/hirek/2021/02/22/itt_a_harley_150_loeros_turaenduroja_a_pan_america/
Egy 260 kilós, 150 lóerős Harley túraenduró... Bravo!

Batman: - Legalább ebbe már van egy kis lóerő. Nekem a harleyban az nem tetszik, hogy 1800cc és 90 ló. Az egy 600as 98as ninja ereje.

Én: - Jó, de ha egyszer annyi jön ki a léghűtés-kéthengerből... Meg egyébként is: minek több?

Batman: - Nem kell több. Csak ne egy gecinagy motorból jöjjön ki!

Én: - Szerintem meg az se baj, ha nagy. Csak akkor ne akarják terepre vinni... Direkt megnéztem: a kis v-strom 216 kiló feltöltve. (és már az is nehéz)

Batman: - Annyi súllyal nem is fogják. Egy UAZ kéne hozzá, hogy kihúzza, ha elakad. Egyébként a harleynak valami korszerű blokk kéne. A V-Rod mondjuk egész jónak tűnt, csak azt meg nem vette senki.

Én: - Dehogynem: a buzik. De egyébként ez a 150 ló szerintem jó. Csak most, hogy kész a blokk, mibe fogják belerakni???? Egy vizes V2-est, ami úgy néz ki, mintha a szomszéd Pistike teszkós motor-makettjéről másolták volna?

Batman: - Mint a Cagiváét?

Én: - Igen. Csak a Cagiva az techno: annak jól is áll! A Harley viszont metál!

Batman: - Szerintem a Honda a metál; a Yamaha a rock, Suzi meg a Kawa az pop, KTM a gettórap, a harley meg blues.

Én: - Szerintem a Honda-Yamaha-Suzuki az pop-rock. A Kawa meg a lakodalmas... A KTM tényleg gettórap, de a Guzzi a blues!

Batman: - Ez a guzzi: https://youtube.com/watch?v=z8pqx7Dvl9Q


És itt aztán bekapcsolódott a mélyen intellektuális vitába Biga is; elszabadult a pokol...

2021. február 4., csütörtök

Brenter

Na jó; írok egy posztot magamról is. (Végre Sicher is örülhet...) Itt még nem meséltem el, de nem titok: nemrég megkaptam a brit állampolgárságot is. (Nyitok majd valami trezorban egy széfet, hogy ott tároljam az útleveleimet a pisztoly, meg a bankókötegek mellett, mint Jason Bourne...)

A vírus ugyan általában véve lelassította az életet szerte a világban, de az enyémre eddig inkább kellemes következményei voltak (és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül...) Már egy éve, hogy a JOCO Software elveszítette meglehetősen gyümölcsöző üzleti kapcsolatát a News UK-vel. Közben kitört a járvány, és azóta az összes ex-kollegám lélegzet-visszafojtva várja a pillanatot, amikor lehúzhatja a rolót az egy személyes cégén, hogy visszamenjen fele pénzért dolgozni alkalmazottként. Tévedés ne essék; nem azért mondom, hogy könnyeket hullasson bárki értünk! Csak vázolom, hogy hogyan néz ki az IT-ban az N-edik Nagy Világgazdasági Válság: nekünk egyelőre nem fog kelleni száraz kenyéren, és vízen élnünk.

Én azt, ami az azóta történt velem, őszintén pozitívan értékelem. Ha befizettek neki 100-500000 fontot/dollárt/forintot, minden valamit magára adó életmód-tanácsadó elmondja nektek, hogy "öleld a kebledre a változást!" (Ezt most egy kicsit sután fordítottam le, de mindenki érti, hogy miről van szó - feltéve, hogy nem egy nedves kő alatt töltötte az elmúlt 20 évet. Itt egyébként vegyük észre, hogy most spóroltam meg nektek harminc-háromszázezer-litér... dollárt/forintot!!!)

Először is, mivel fél évig munka nélkül voltam, legalább visszakaptam azt az időt az életemből, amit a saját hülyeségem miatt két éve elveszítettem. (Nagyjából eddig tartott, mire a baleset után megint tudtam járni.) Másodszor, a sors az utamba sodort egy angol KKV-t, ahol meglepően frissítő élmény dolgozni. Imádni valók a kollegák, és hiányzik azon lélek-ölő körülmények 80 százaléka, amik miatt már rég karriert akartam váltani, hogy hegesztő, MotoGP-pilóta, vagy kosárfonó legyek.

Így viszont egyelőre maradok információ-ipari szakmunkás, DE új terveim vannak, és új kalandok elébe nézek... Nem ígérem, hogy újra nagy lendületet vesz a (tagadhatatlan, hogy kissé megfáradt) blog, mert ha van jobb dolgom is (és általában van), akkor inkább azt csinálom írás helyett, de esélyes, hogy a 2021-es évben megint lesz friss, ropogós tartalom!

A Cég rugalmasságát kihasználandó első lépésként elhatároztam, hogy újdonsült britként inkább visszalépek az EU-ba: néhány hét múlva Miskolcra költözöm. A részletek annyira nem érdekesek; mondjuk azt, hogy ez volt a legkényelmesebb megoldás.

A többi pedig majd kiderül... (Stay tuned!)

2021. január 29., péntek

A legkisebb szegény legény

Semmi köze nincs hozzám (vagy majdnem semmi...) ennek a posztnak. Különben is még csak nagyjából tudom, hogy miről fog szólni. Nem is értek a focihoz. A VB-t megnézem, de ezen kívül egyformán leszarom mind a Premier League-et, mind a La Ligát, a Serie A-t, és a Bundesligát is. Hidegen hagy Messi és Ronaldo.

Szeretem viszont a mesét. Ami érdekel, az az, amikor valami káprázatos, csuda dolog történik: mikor a tengernyi gonosz ellenében győz a súlyosan esélytelen jó. Amikor Rocky ezer sebből vérezve, fél szemmel, sántikálva végül mégis állva marad, és utolsó leheletével nagyon elpicsázza - jellemzően tisztességtelen - ellenfelét. Amikor a Gladiátor végül belemártja a tőrt a féreg Commodus nyakába. Amikor Bruce Willis 45 liter vérveszteség után azt mondja, hogy "Yippee-ki-yay, motherfucker!", odalép, és aztán lelövi/felrobbantja.

A való világban ilyen sajnos elkeserítően ritkán fordul elő. Még ennél is ritkább az, hogy a szemünk előtt történjen ilyesmi, mivel a csendesen visszafogott, valódi értékekhez hű hősöket nem kedveli a média. Pont azért imádom az ilyet, mert ez - ha csak egy rövid időre is - de visszaadja a hitemet. Nekem mindig leesik az állam, amikor ilyen valódi hőstettet látok, mert a mese az csak mese. Viszont amikor valaki IGAZÁBÓL ilyet csinál, akkor azonnal a személyes bálványaim közé kerül.

Dárdai Pálról annyit tudok, amennyi csordogál róla a mainstream médiából. Tulajdonképpen a sors iróniájának tekinthető, hogy egy ilyen férfi publicitást kap: a kalap szart sem érő magyar foci köré mesterségesen kanyarított cirkusz kalap szart sem érő csicska média munkásai néha felcsippentenek róla egy-egy hírmorzsát Németországból, ami a nemzetközi sport-sajtó ingerküszöbét amúgy nem érné el. Tévedés ne essék: Dárdai Pál egy hős. Dárdai Pál maga a magyar Clint Eastwood, aki kiköpi a dohányt; visszateszi szája sarkába a maradék szivar-csikket, és ponchójában komótosan ellovagol a naplementébe.

Ha valaki azt a minimális figyelmet sem fordította volna a moslék magyar sajtó sporthíreire, mint én, annak elmesélem, hogy mit csinált ez az ember. (Vagy legalább annyit, amennyit én láttam belőle.) Dárdai akkor került a látómezőmbe, amikor a Hertha vezető edzőjévé tették. (Ez 2015-ben történt. Nyilván valahogyan oda is kellett kerülnie a csapatba, aztán le is kellett, hogy tegyen valamit az asztalra, de életének első harmincvalahány évét nem figyeltem...) Ő erre fogta, és egy szezon alatt kivakarta a híg fosból a Bundesliga kieső helyén levő csapatot - kizárólag a már meglevő játékos gárdára támaszkodva. Aztán nemhogy ott tartotta volna, de stabilan a középmezőny tetejére emelte őket. Aztán megtették magyar szövetségi kapitánynak is, mire a magyar válogatottat is kivakarta a híg fosból, de annyira, hogy 1500 év után először Magyarország újra kvalifikálta magát az EB-re - és még jól is szerepelt rajta! Tudom, hogy akkor már nem ő vezette a csapatot, de otthagyta a mittudoménkinek a service manualt, hogy mit hogyan kell csinálni. (Nem a magyar fociról beszélnénk, ha ez a service manual azonban végül ne a kukában végezte volna a magyar sportpolitikai "elit" korrupt, takony senkijeinek csatározása végén.)

Mindeközben a Hertha csapata Dárdai kezei között szárnyalt. A Hertha igazgatója azonban valami nímand német volt (Michael Preetz), aki aztán valamin összerúgta a port Dárdaival. Nagyjából ennyi jött le az akkori cikkekből, de ide a rozsdás bökőt, hogy Dárdai egyszerűen nem tűrte el a csicskáztatást egy ilyen jöttment faszfejtől. Erre a saját életem alapján merek következtetni: az, akinek ambíciói vannak, és önállóan eredményeket ér el, az általában nem tiszteli azokat a dilettáns vezetőket, akik remek politikai érzékükkel kerültek pozícióba, és az útjában állnak. A vége az lett, hogy Dárdai tett egy lépést hátra, és visszament az ifjúsági csapatot edzeni. (Teljesen félreállítani nem lehetett, mert akkorra már istenként imádták a csapat szurkolói, a játékosok, és Berlinben nagyjából mindenki). Ekkor már nagy pénzű csapatok álltak sorba érte, és gennyesre kereshette volna magát edzőként mondjuk a Közel-Keleten, de ő csak szerényen nyilatkozgatott a sajtónak, hogy a családja itt érzi jól magát, mert ők berliniek.

Ez volt az a pillanat, amikor már biztos voltam benne, hogy ez az ember egy zseni, és pár év múlva pajzsra emelve fogják visszahozni a csapat élére. Persze családos emberként addigra már elég sokat invesztált a németországi életébe, meg magába a Herthába is, mert ott fociznak a fiai. Itt most lehetne vitatkozni, hogy vajon mi ér többet: a kurva sok pénz, vagy a család gyökerei. Ő nem a pénzt választotta. A lényeg viszont mégis az, hogy ez az ember biztos volt a dolgában: tudta, hogy az ellenfelét csak magára kell hagyni, hogy az MINDENT önállóan elbasszon. Az elmúlt másfél évben pontosan ez történt: Preetz elfogyasztott néhány edzőt, akik segítségével az Isten pénzét is elkúrta új játékosokra, hogy végül a Hertha megint a béka picsája alá süllyedjen. Másfél év alatt!

És mit ad Isten, néhány napja érkezett a hír, hogy Preetz és az aktuális edző "közös megegyezéssel távozott a csapattól". Az új igazgató azonnali hatállyal visszahívta Dárdait a csapat élére. Hosszabb távú szerződést állítólag akkor fog kapni, ha "jönnek az eredmények". Én nem értek a focihoz, de egészen biztos vagyok benne, hogy egy év alatt ez a faszi megint csodát tesz a csapattal. Figyeljünk rá oda!

Hát ennyi. Csak szerettem volna emléket állítani ennek, mert manapság ritka az ilyen sztori, és az ilyen ember: melengeti a szívemet!

2021. január 25., hétfő

Speed awareness

Történt egyszer úgy ősz derekán, hogy lejárt a Guzzim műszakija. Egy kis változatosságra vágytam, úgyhogy arra gondoltam, hogy inkább a Raptort helyezem vissza a forgalomba (egyszerre két motorra nem vagyok hajlandó road taxot, meg biztosítást fizetni...) A Guzzi tehát elment téli álmot aludni, a Raptort meg levizsgáztattam, és frissibe' ki is mentem egyet csapatni vele...

Hogy-hogy nem, hirtelen megint 20 évesnek éreztem magam, mert a Raptor egyszerűen keresi a balhét; meséltem már, hogy képtelenség vele normálisan közlekedni. A Guzzihoz képest megtáltosodva fűztem vele a kanyarokat egymás után a nyálkás levelekkel borított októberi aszfalton. Aztán eszembe jutott, hogy azért csak negyvenöt vagyok már, és egyébként is túl sok rozsdamentes alkatrésszel a testemben, úgyhogy inkább nyugalomra intettem a jobb csuklómat - annál is inkább, mert a nyári kesztyűben már kezdtek elgémberedni az ujjaim a tizenegy-két fokban. Komótosan haza is csorogtam.

Egy hét múlva kiderült, hogy nem voltam elég komótos, mert Tadworthben állítólag volt egy speed camera, amibe az addigiakhoz képest mérsékelt tempóval ugyan, de belehajtottam. A DVLA-vel folytatott rövid levélváltás után (férfiasan bevallottam, hogy tényleg én voltam a pilóta) Speed Awareness Course-ra ítéltek... Ez itt a pénzbírságnak, és a vele járó büntető pontoknak az alternatívája, amire elvileg 3 évente van lehetősége azoknak az egyébként jó magaviseletű polgároknak, akik megbotlottak, de a jard éppen aktuális ügyintézője arra érdemesnek találta őket. Én is a kiválasztottak közé kerültem, pedig pont egy éve voltam egy ilyenen egy élénk narancssárga lámpán való átmotorozásból kifolyólag. (Lehet, hogy a még mindig magyar jogsim miatt a rendszerben teszteletlen kódrészletre futott a vezérlés...)

Egy szó, mint száz: gondoltam, hogy az ember soha nem lehet eléggé speed-aware, úgyhogy elfogadtam a kedves meghívást. Mivel azóta járvány van, és a brit közigazgatást tényleg nem vádolhatja senki rugalmatlansággal, ezért ez a kurzus már online zajlott. Először webcam-en keresztül regisztrálni kellett egy photo-id-val, aztán video-konferenciás oktatást kaptunk. Meglehetősen sok színű közönség szaladt össze az alkalomra:


A teljesség igénye nélkül volt köztük:
  • öntudatos, feminista feka pláza-picsa
  • Al-Qaeda terrorista
  • cockney ács-kőműves
  • krákogó, láncdohányos, ötvenes kurva aki még az ágyból sem kelt ki az alkalomra
  • kopaszodó, barkós hipszter
  • Kelet-európai, anarchista motoros tróger (szerintem kitaláljátok, hogy ez kicsoda...)
  • és Mr. John Smith bérszámfejtő, aki 25 éve dolgozik a Rozs, Árpa és Zabhegyező Limitednél, de most később indult haza, és sietnie kellett, hogy még hazaérjen a Hollyoaks-ra...
Nem mondom, hogy nem untam kurvára az egészet, de legalább lehetett közben netezni, sőt: azt is megtudtam, hogy amennyiben szimpla úttesten nem jelzi tábla a sebességkorlátozást, akkor a limit 60 mph - hacsak nincsen az út mellett közvilágítás, mert akkor 30! (Esküszöm!!!)

2021. január 3., vasárnap