2021. november 30., kedd

Halifax, Denver, a XIX. század vége

Régen írtam, de most a precizítás megőrzése érdekében megint átnevezem a blogot; tulajdonképpen július közepétől ez már a "Balaton Nyúz", mert amint beütött a hirtelen nyár, Miskolcról átköltöztem Balatonmáriára. (Azért hallgassuk meg az ide vágó örökzöldet az acélvárosi emlékek elsiratása végett...! )

A közvetlen oka ennek a posztnak az, hogy kedves brit bankom kizárt a saját számlámról annál az oknál fogva, hogy aljas kísérletet tettem 1000 font átutalására a másik, Revolut-os számlámra. Igen: 1000 fontot próbáltam egy másik folyószámlára utalni, aminek a tulajdonosa "Jozsef Talos". A telefonos ügyfélszolgálat (miután az általa küldött biztonsági kódot tartalmazó SMS nem érkezett meg a telómra) a furfangos "Akkor mondjon egy mellékutcát, ami közel van a lakhelyéhez!" beugratós kérdéssel lepett meg - amin simán el is bukhattam volna, ha megpróbálok válaszolni, mert egyszerűen nincs szellemi kapacitásom az aktuális lakhelyem környékének utcaneveit megjegyezni (Évszámokból meg helyszínekből már a gimiben sem voltam jó, és ahogy öregszem, lassan már GPS fog kelleni, hogy a sarki ábécéből hazasétáljak...)

Sajnos éreztem, hogy ha egy 2 bites, ügyfélszolgálatos biorobotnak kell elmagyaráznom, hogy miért nem tudok egy utcát mondani a lakhelyemhez közel, akkor már eleve vert helyzetből indulok. Mivel ezt nonszensznek tartom egy olyan szituációban, ahol elvileg egy olyan szervvel beszélgetek, amelyik nekem nyújtja a szolgáltatást, nem pedig fordítva, ezért az egyetlen megoldást választottam, ami látszólag a kutyaszorítóból kiutat kínált - és amihez a rutinos, agresszív pókeres is nyúlt volna: habozás nélkül visszaemeltem...: "Éppen kinyitottam a GoogleMaps-et, és tudom a lakcímemet, úgyhogy még két másodperc múlva mondok egy mellékutcát. Ez egy biztonsági kérdés volt? SZÍRIÖSZLI?!?!?" - kérdeztem. (Egyébként közben tényleg nyitottam is a GoogleMaps-t, és már éppen gépeltem volna befelé a postcode-ot, ami után rögtön láttam volna, hogy hogy hívják a mellékutcát, ahol a kurva 250-es busz megállója van, de aminek a neve akkor pont nem jutott eszembe...) "Nem tud olyat kérdezni, amit mondjuk csak én tudok, hiszen szerintem a postcode-omat megadtam, nem?" (Mondjuk ebben már nem voltam biztos, mert a kiélezett helyzetben nem emlékeztem, hogy azt most tényleg megadtam -e...)

Több sem kellett a büdös kurvának lelkiismeretes ügyfélszolgálatos hölgynek, és már le is blokkolta a számlámat; fáradjak be egy fiókba a fényképes igazolványommal, hogy feloldjam. Váltottunk még pár mondatot, aminek az volt a lényege, hogy ugye nem gondolja, hogy Magyarországról befáradok a bankfiókba, és hogy de, és sajnos ő nem tud mit csinálni.

Én általában gyorsan felismerem, amikor mattot kapok, és a további ellenállásnak már semmi értelme. Ez volt az a pillanat; megsemmisülten, üveges tekintettel bámultam magam elé...

Így esett, hogy a Halifax elbaszta egy teljes hétvégémet, meg nem számolom össze, hogy ezen kívül mennyi pénzemet, mert csak ideges lennék tőle. Ryanairrel repültem, hogy a reptérről busszal Stratfordba tudjak rögtön menni, ahol a plázában minden banknak van fiókja. Megtaláltam a Halifax-t. Beléptem.

Úgy nézett ki a fiók, ahogyan a denveri pályaudvart tudom elképzeni a Vadnyugat idején: különböző pultok előtt álltak sorok, amik között vasúti alkalmazottak terelgették a birkákat, és teheneket. Poros ballonkabátos, cserzett arcú, villámló tekintetű cowboyok vitatkoztak velük; kezük a Coltjuk fölött lebegett. Én is beálltam egy sorba, feltoltam a kalapot a homlokomon, es elővettem a szájharmonikámat. Két percnyi fájdalmas harmonikaszó után odalépett hozzám egy rézbőrű kiscsaj, és megkérdezte, hogy mi járatban vagyok. Elmondtam neki a fájdalmamat. Ő átirányított egy másik sorba. Kivártam míg kiszolgálják az előttem álló két farmert. Végre odaléptem a pultos kisasszonyhoz. Mélyen a szemébe néztem, és ellentmondást nem tűrő, vészjósló hangon halkan azt mondtam, hogy sok pénzt akarok, meg hogy feloldják a számlámat! Félreküldtek az ablaknál levő kis paravánnal elkerített íróasztalhoz, és felhívták a központot, akire állítólag majd háromnegyed órát kell várni (legalábbis ennyit volt "hold"-on az előttem levő cowboy). Leültem, és arra gondoltam, hogy a Winchestert is el kellett volna hozom...

Szerencsém volt: nekem 2 perc alatt felvették a központban a telefont. Odahívtam az egyenruhást, aki azonosított az útlevelemmel, majd átvette tőlem a kagylót, és elgereblyézte az ügyet. Átállhattam egy másik sorba, ahol öt perc múlva kiszolgált a nő. Már csak egy 20 kérdéses íven kellett végigfutnunk, hogy tényleg én akarom -e a pénzt, és hogy nem döf -e éppen revolvert a hátamba valaki, hogy kivegyem neki (átutalás lesz bazmeg, az ÉN nevemen levő Monzo számlára!) "Mire kell a pénz?"-kérdezte. "Kalasnyikovra az ukránoktól!" (Tényleg ezt mondtam.) Vigyorogva mondta, hogy ezt inkább nem írná be, majd átrikkantott a szomszéd asztalnál intézkedő managerhez:

- "Andrew, az Úr Kalasnyikovra akar pénzt utalni! Rendben lesz ez így?"
- "A "Kalasnyikov" nem jó. Írjál AK-t, és akkor tőlem mehet."
- röhögött Andrew...

Végül megegyeztünk, hogy "ingatlant" fog beírni, pedig én nagyon szerettem volna, hogy valaki kivizsgálja a nemzetközi fegyverkereskedői tevékenységemet az alapján, hogy a bankban Kalasnyikovot írunk be...

Végre megkaptam a pénzt a Monzo-mra, de ezzel még nincs vége a történetnek. Másnap sanda gyanútól vezérelve megpróbáltam beloggolni az internet-bankomba. Az eredeti tranzakció még mindig blokkolva volt, és további pénzt sem tudtam elutalni. Újabb ügyfélszolgálatos telefonálás következett. (És MINDIG skótok vannak a vonal végén... Őket is nagyjából annyira értem, mint az ízes cowboy-akcentust...)

Miközben még mindig véres verejtéket ontva, megsebzett Butch Cassidyként küzdöttem a bankommal a pénzemért, elhatároztam, hogy 50 fonton kívül, amiből esetleg a hitelkártyám díját le tudják vonni semmit nem hagyok a számlámon. (Csak azért nem zárom be, mert egy hitelkártya azért kell, ha autót/motort akar bérelni valahol az ember.)

Már csak további kétszer kellett a leblokkolt tranzakciók miatt felhívnom a bankot (ebből egyszer 20 percig voltam "hold"-on...), de végül sikerült a pénzemet átlapátolnom a Halifaxtől különböző online bankoknál levő számláimra, mielőtt újra elhagyom az országot.

A tanulság ebből az egészből az, hogy szerintem a klasszikus bankok belefulladnak az egyre inkább elburjánzó online csalásokba, és kétségbeesetten próbálják a már karbantarthatatlan, moslék infrastruktúrájukat megvédeni ezektől (Egyrészt sikertelenül, másrészt meg ez a szolgáltatási színvonal a 21. században édeskevés). Az új online bankoknak viszont már több éve volt rá, hogy még a mobil app alapú szoftvereiket is fényesre csiszolják. (Pár éve még szkeptikus voltam a mobil bankolással szemben, de ez most elmúlt.)

Ezek alapján én azt mondanám, hogy modern, átlagosan intelligens embernek, aki elvárná, hogy 2021-ben globálisan tudjon rendelkezni a pénzével, semmi oka a "régi" bankoknál tartania a pénzét. Ha viszont az a típus vagy, aki végighallgatja a rád telefonáló biztosítási ügynököket, meg nigériai emailekre válaszolsz, meg internetes ribancoknak küldesz pénzt, akkor inkább maradj a klasszikus bankoknál, mert akkor kisebb eséllyel ér meglepetés. (És ha igen, akkor is legrosszabb esetben futnod kell egy-két kört a bankkal, meg az ombudsmannal, de végül visszakapod a pénzed.)

2021. augusztus 27., péntek

360 Bar

Tegnap Csabi barátommal belevetettük magunkat a pesti éjszakába. Na nem túl mélyen; csak mutatott nekem egy helyet a sarkon - a lakásához közel, ami az Opera mellett van. Egy pubról van szó, ahová lifttel kellett felmenni... (Ilyet legutóbb Londonban láttam, bár az egy étterem volt; még írtam is róla...) Szóval Csabi, és fia ott nézték a tüzijátékot huszadikán, és megtetszett neki a hely, úgyhogy elmentünk oda meginni egy üccsit.

Én már nagyon régen nem tartom ujjamat a főváros party-színpadának ütőerén, úgyhogy nekem újdonság-számba ment ez a stílusú vendéglátó ipari egység. Egy olyan pubról van szó, ahol a vendégek 90 százalékát jómódú stag do-zós brit srácok, és faszkörhintázós, ingyen piára ácsingózó szőkített picsák teszik ki.

Csabi kért egy cidert, én meg ittam egy epres-bazsalikomos limonádét - mert motorral voltam. (Egyébként ma egész nap azon gondolkodtam, hogy hogyan tudtam ráugrani erre a nyilvánvalóan parasztvakító kompozícióra, mint gyöngytyúk a takonyra, hiszen másfél másodpercnyi gondolkodás után lehetett volna annyi lélekjelenlétem, hogy ezt röhögve átugrom az itallapon... Na mindegy: kaptam valami szirupos szart, amitől még a seggem is összeragadt, és ízre nem emlékeztetett se eperre, se bazsalikomra. Pedig eskü, hogy ezek is voltak benne!!!)


Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy a limcsit 7 decis befőttes üvegben szolgálták fel! Ez minden bizonnyal a funky-faktort hangsúlyozó trükk volt, pedig én a befőttes üveget már akkor feltaláltam pohár helyett ivásra, amikor bleeding edge, pénz-égető projekteken dolgoztunk a NOKIA-érában. Mondjuk én a befőttes üveget (a kedvenc munkába járós brúszviliszes trikómmal egyetemben) amolyan punk gesztusnak szántam, hiszen akkor még nyoma sem volt a trendi, romkocsmás, ordítva hányó party-turistákat kiszolgáló Budapestnek... A sors fintora, hogy a főnökséget képező finnek - akiknek egyébként a nemzeti átlagos pulzusszáma nem haladja meg a 24-et (és ebben az intenzív anyagcserével rendelkező csecsemők is benne vannak) - szemöldöküket sem vonták fel rebellis akciómra. (Így retrospektíve csak arra tudok gondolni, hogy már akkor eléggé élen járt a társadalmuk a tolerancia felé vezető úton...)

Na mindegy; a hely homepage-én egyértelműen látszik az, hogy a cél-közönséget nem a Blaha aluljárójának a csöveseiből tervezték verbuválni, tehát minden elképzelhető finom stílusjegyet a kúlságnak kellett alárendelni, hogy a jángendájnemik vendégek önfeledten szórakozzanak. (Elvégre itt signature koktélokat lehet fogyasztani a mindent átható pozitív vibrálásban...)

Volt DJ-pult hanyagul raklapokra építve, ahol a DJ hurkás ujjú retro-bőrdzsekiben nyomta az electro-t. (Lent az utcán láttam egy Triumph Thruxton-t; az biztos az övé volt, mert egy buborék-plexis bukósisak pihent a DJ-pulton.) Ha még 10 percet maradtunk volna, akkor valószínűleg puszta ököllel verem szét a hangtechnikát, mert nem volt nálam semmiféle súlyos tárgy.

Egy szó, mint száz: valószínűleg nekem ennyi elég is volt a 360 Bar-ból, mivel számomra egyedül a pincér csaj gusztusos segge, és combjai sugároztak át némi fényt a híg fos tengerén - de ez nekem még kevés ahhoz, hogy a pozitív vibrálásban élvezzem az 1250 forintos limonádét...

2021. május 21., péntek

Volt egyszer egy férfiasság

Filmajánló! Szerencsére a COVID megadta a kegyelemdöfést az egyébként is utolsókat rúgó, szinte kizárólag vagy szuperhíró-múvikat, vagy sunnyogva feminista propagandát sulykoló filmiparnak, tehát nem maradunk le semmiről, ha újra nézzük a régi jó filmeket, amiket egyébként is elfelejtettünk már. Ezekben ráadásul felnőtt fejjel újabb jelentésrétegeket fedezhetünk fel.

Éppen ezért egyszer csak eszembe jutott, hogy meg kellene nézni a "Volt egyszer egy Vadnyugat"-ot - most eredetiben, mert amikor legutóbb láttam, még nem beszéltem angolul... :)

A klasszikus filmekkel általában az a baj, hogy azokat a saját kis 40-50-60-70 évvel ezelőtti környezetükben kell értelmezni, és az akkori lehetőségekhez illeszkedő elvárásokkal nézni. Nemrég láttam a Navarrone ágyúit is: na az például ilyen volt. Vagy elég csak bármelyik régi James Bond filmre gondolni. Sajnos általában vagy a technikai lehetőségek, vagy - ha tényleg nagyon régi a film - a színészi játék miatt is lépten-nyomon kilóg a lóláb.

Na a "Volt egyszer egy Vadnyugat" NEM ILYEN! Egyedül a képminőség zavaró, de még azzal együtt is olyan erővel szippantja magába az embert a hangulat, hogy egyszerűen képtelen voltam fintorogni miatta. Nem fogok itt film-elemzést tartani, mert erről az 50 éve méltán ragyogó állócsillagról tényleg mindenki elmondott már mindent. (Talán csak annyit, hogy nekem most esett le a tantusz, hogy Charles Bronson igazából egy gyenge közepes színész volt; ebben a szereplő-gárdában egyértelműen ő a leggyengébb láncszem...)

Más okból hoztam ezt most fel. Majdnem 3 hónapja vagyok már újra Magyarban. Az eddigi élményeket ülepítve kezd megfogalmazódni bennem valami, ami nagyon zavar. Nem azért, mert másra számítottam, hanem azért, mert beigazolódott a sejtésem, amiről szívből reméltem, hogy téves.

Arról van szó, hogy sajnos ebből az országból is teljesen eltűnt a nőiesség után most már a férfiasság is. Az idáig vezető folyamat Angliában nagyon látványos volt. (Új-Zélandot nem mondom; az teljesen más tészta. Ott soha nem is voltak sem igazi nők, sem férfiak.) Magyarország viszont csak szép csendben, láthatatlanul szívta fel azt a sok híg fost, ami Európa nyugatabbik feléből, illetve Amerikából beszivárgott.

Tudom, hogy ezt a posztot csak nagyon kevesen fogják érteni. Biztos túl öreg is vagyok már... Nekem mégis fáj, hogy utoljára a hetvenes években készültek olyan filmek, ahol a férfiaknak ráncos és szőrös volt a pofájuk, gránitból volt a faszuk, és patika-mérlegen mérték ki a szavaikat.

Bronson 47 éves volt, amikor csinálta ezt a filmet; Henry Fonda 53. Ehhez képest ma ők a nemzetközi férfi-ideálok:



2021. május 10., hétfő

Middle-Earth Sauvignon Blanc 2019

Nah! Gyorsan text editorra vetem e néhány sort, amíg még tart az ihlet, meg a flow, amit ebből a fél palack kiwisavból kölcsönöztem. (Nem mertem meginni az egészet a múltkori incidens miatt...)

Szóval toltam egy Farfalle Calabrese-t, és felpattintottam hozzá a fent nevezett nelsoni bort. (Talán valami rosé jobban ment volna hozzá, de annyira ki voltam már szomjazva egy kis kiwisavra, hogy leszartam a racionális megérzésemet.)

Egy: soha többé nem veszek farfallét; szerintem ez az a pasta, ami SEMMIHEZ nem jó. Ahhoz túl sima, és egyszerű, hogy sűrűszósz-hordozó legyen; ahhoz meg túl rövid, hogy a gyenge olajos szószokat tartsa. Rendesen megfőzni sem lehet, mert mire a közepe al dente lesz, addigra a végei meg túlfőnek. Na mindegy; ez csak az én személyes véleményem; lehet, hogy másnak bejön...

Kettő: az elhangzottakat némi fenntartással kell kezelni, mert ugye több, mint két hónapja (ASSSSZTAKURRRRVA!!!) nem érte kiwisav az ízlelőbimbóimat, tehát valószínűleg a referencia-pontom egy kicsit elmászott azóta.

Három: nem túl lényeges, de kínomban (mivel elfogyott az előző puccosnak kinéző olivaolajam) vettem egy üveg Floriol extraszűz olajat, ami igen kellemes meglepetést okozott. (Ugye az EU-s szabályozás miatt már csak arra lehet ráírni, hogy extraszűz, ami tényleg az.) Ilyen komoly, kifinomult kiöntő csőrt az általam végiglakott 3 kontinens egyikén sem találtam olivaolajos üvegen; ez volt az, ami lehetővé tette, hogy lézeres precizitással tudjam adagolni az olajat a tésztára; nem kellett elúsztatni az egész cuccot a tányérban! Ez az, ni:

Na de a poszt főszereplője a bor... Lássuk, hogy mit ír róla az AbOvoWine.com, ahonnan vettem:
"A bort könnyedség és a halvány szalmasárga szín jellemzi. A jelentős, 40-napon keresztül tartó aszály hatására a perzselt kövek, csalán és nyári virágok aromái mutatkoznak meg a borban. Ezek a jegyek a kortyban is megtalálhatóak, melyek mintegy hűsítő oázist képeznek a nagy nyári forróság ellen. A kellemes savasság és a sós jegyek, melyek a tengerpart közelségérő árulkodnak, rendkívül hosszú karakteres utóízt adnak a bornak."

A címke pedig ezt írja:
Az AbOvoWine.com most ünnepélyesen kap tőlem egy fekete pontot, amiért képtelenek voltak a nyáltól fröcsögő oázisos dumát elengedni. Le sem tagadhatná a marketing szöveg a női borosgazdát... (Trudy Shield).

Na de mit gondolok róla én?

Őszintén szólva egyszerűen nem tudok elfogulatlan lenni, mert tényleg úgy kellett már nekem egy kis kiwisav, mint egy falat kenyér (vagy oázis a sivatagban, hehe...). Olyan volt ez, mint amikor az első márciusi napon kimegy az ember motorozni: nem csinál semmit, csak egyenes vonalban krúzol, élvezi a napfényt, és áramlik az endorfin... Vagy egy adag hernyó a vérben. Valahogy így:



Megvan még a maradék Takács-hárslevelű - néhány napja ittam egy decit valamihez. Tudom: nyilván almát körtéhez, de azt kell mondjam, hogy kizárólag az élmény-faktort számolva az egyszerűen a kanyarban nincs. (Nem véletlenül nem a száraz tokaji borok lettek világhírűek, hanem az aszú...)

Ha tényleg csomót kellene keresnem a káka tövén, akkor csak azt tudnám most felhozni, hogy a 2019-es Középfölde a kiwisav-térkép édesebbik sarkában helyezkedik el (már-már félédes bornak mondanám...) Én inkább a savanyú-édeskéset szeretem, de ez már tényleg csak egyéni ízlés kérdése.

Egy szó, mint száz: honap gyorsan felszippantom a maradékot, mielőtt kimegy belőle a szénsav...

2021. április 27., kedd

Kiwisav helyett

Eltökélt szándékom, hogy a Magyarországon méregdrágának számító kiwisav pénztárca-barát alternatíváját megtaláljam. A helyzet az, hogy a magyar borok méltán NEM világhírűek. Kényelmes álláspont azt gondolni, hogy mindenki más hülye/sznob, és az egri/gyöngyösi/kiskunhalasi/etyeki borok párjukat ritkítják. Mint széles világot látott ember bizton állíthatom, hogy ez nem igaz.

Megfigyeltem, hogy az átlagos magyar ember valamiért azt gondolja, hogy az ország négyzetméterére eső Nobel-díjasok és topmodellek (Szilárd Leó, Mihalik Enikő; stb.) magas száma miatt neki alanyi jogon jár az elismerés, és emiatt élete hátra levő részében egy kibaszott gyufaszálat nem kell keresztbe tennie. Remélem, hogy e mondat megfogalmazásából egyértelmű, hogy szerintem ez milyen mértékű arroganciára vall.

Vegyes fogadtatásban részesült egykori miniszterelnökünk, Medgyessy Péter talált a jelenség orvoslására szerintem megfelelő jelszót, miszerint "Merjünk kicsik lenni!". Tény és való, hogy az ő szájából ez az észrevétel meglehetősen hitelesen hangzik, mivel ő tényleg egy igazi semmirekellő, köpni való nímand. Úgy érzem azonban, hogy sokkal menőbb lett volna ezt egy amolyan "understatement"-politikustól hallani, aki bármi féle erkölcsi/intellektuális értékrenddel bír - sajnos ilyen embert a magyar közéletben durván 60 éve uralkodó kontraszelekció miatt értelmetlen keresni is.

Még mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy politikai fodulatot vett eme - egyébként szigorúan mindentől független (néha még önmagamtól is...) - blog, inkább folytatom a történetet ott, ahol a múltkor abbahagytam...

Végül megtaláltam Megyaszón a Húsboltot, és mangalica grillkolbászokkal, abált szalonnával, kenőmájassal, tokaji mazsolás vastag kolbásszal (ez igen májerül hangzik, de így utólag azt kell mondjam, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja...), és egy kiló zsírral felvértezve tovább indultam Tokaj irányába. Elméletem szerint az egyetlen méltán híres magyar borvidéken biztosan találok egy minőségi, könnyű fehérbort, amit a kedvenc kajáimhoz szopogathatok (vedelhetek).

Megkerestem hát a múltkori mádi helyet, ahol akkor csak az édes borokat kóstoltam végig. Most viszont a száraz tételekre fókuszáltam; a milf férje ehhez készségesen nyújtott kapaszkodót. Végül hárslevelűt hoztam. Érdekes módon régen nem tartozott a kedvenceim közé a hárslevelű, de hát változik az ember ízlése, ahogy öregsz... tapasztalatokkal gyarapodik.

Otthon gyorsan rittyentettem egy carbonarát, mert az már rég volt. Olívaolaj helyett viszont most mangalica-zsírral indítottam. Mivel Lazioban viszonylag gyenge a mangalica sertés piaci penetrációja, ezért szerintem a digók nem tudják, hogy mennyivel jobban adja, ha a guancialét olaj helyett jó kis mangalica zsíron futtatja meg az ember. Ez az elmélet most bizonyítást nyert. Sajnos Takács 2 litert tukmált rám a hárslevelűből, így az nem tudott elfogyni azelőtt, hogy mocskosul berúgtam volna... (Így sikerült délután fél négyre kiütni magam annyira, hogy még egész másnap is teljesen használhatatlan voltam...) Korábban megfigyeltem már, hogy a tokaji borok nem vágják haza a gyomromat; legközelebb előre ki kell mérnem az ebédhez való bor-adagot, mert úgy tűnik, hogy ivás közben nem érzem, hogy mennyi belőle az elég.

Egyébként is úgy érzem, hogy kicsit sok itthon a bor, mert a héten rendeltem a netről egy rekesz kiwisavat is (fizikailag létező üzletben egyszerűen nem lehet kapni...)

TEASER: a legközelebbi posztban Középfölde-kiwisav értékelő! (Nem csak "Gyűrűk Ura"-rajongóknak!!!) Vagy inkább néhány hét múlva, mert most rá sem bírok nézni a borra...

2021. április 22., csütörtök

Ejha...

...milyen undorító, álszent görény voltam ebben az előző posztban!

Általában csak vidámra szoktam inni magamat, de úgy látszik, hogy sakál-részegen én is csak gusztustalan vagyok. Maradjon is ez itt emlékeztetőnek; legközelebb nem szabad billentyűzet elé ülnöm így...

(Egyébként csodálkozom is, hogy az összes bor bennem maradt; még most, másnap reggel sem vagyok józan. Részletek a következő posztban...)

Straight Outta Megyaszó

Történt ugyanis, hogy GAF barátom említette, hogy ők előszeretettel rendelnek mangalica-termékeket Borsodból...

Mint kiderült, én éppen huszonegynéhány kilométerre lakom az őstermelő gazdaságtól, aminek a székhelye Megyaszón található. Gáborék előrendelés alapján az M3-as (nyilván budapesti) bevezető szakaszán szokták két hetente átvenni a rendelésüket, de én megengedhetem magamnak, hogy eská vegyem át a helyszínen a szajrét. Egy napsütéses szerdai napon (ez pont ma volt...) elzarándokoltam tehát Megyaszóra (Megyaszóba... Megyaszóhoz... Valamelyik jó; osszátok be magatoknak!) azzal a megingathatatlan elhatározással, hogy gyapjas sertés termékekkel rogyásig rakom autóm puttonyát. (Szerdán van a reggeli online-mítingem; ha ott jómunkásember benyomásást keltem, akkor egészen biztos, hogy a nap hátralevő részében senki nem fog baszogatni Slack-en; ergo szerdán azt csinálok, amit akarok.)

Míting után bevágódtam tehát a volán mögé, és északkelet felé vettem az irányt. (Agyam hátsó zugában ráadásul tisztában voltam vele, hogy a tokaji borvidék Megyaszótól már csak egy kőhajításnyira van...)

Nem mondhatni, hogy a megyaszói infrastuktúra bármilyen tekintetben felérne egy úgynevezett "európai község" cím által megkívánt (Elvárt...? Feltételezett...?) színvonalhoz. Az oda vezető utak minőségét leginkább a tíz évvel ezelőtti kárpátaljai (ukrán) utakhoz hasonlítanám. (Akkor voltam motorozni ott; legádázabb elenségemnek nem kívánom, hogy naked bike-kal lenyomjon egy hetet arrafelé.)

Megyaszó nem túl nagy; népessége mérsékelt. Be kellett hajtanom a "centrumba", hogy fehér embert lássak. Az egész úgy néz ki, mint a kép, ami megjelenik mindenki lelki szemei előtt, amikor kimondom azt, hogy "borsodi falu". Még mielőtt a habzó szájú liberálisok a torkomnak ugranának: leszarom. Nem fogok ezért bocsánatot kérni, hiszen még nem mondtam semmit. Én egy olyan kultúrából jövök (NAGGGYON Nyugat-Európa), ahol fehér férfinak lenni valamiért szégyellni való "teljesítmény". És őszintén szólva ezzel a prekoncepcióval már nagyon tele van a faszom...

A benyomásaim a következőek voltak. Többektől kellett útba igazítást kérnem. Egy pár tini kiscsaj, majd utána egy igazi dagadt kancigány úgy beszélt velem, mintha legalább 60 éves lennék (ezt úgy értem, hogy TISZTELETTEL). "Ott a kópos bolt után el tetszik menni az első utcába" (a helyes megfejtők között egy adag abált mangalica szalonnát sorsolok ki...). "A főútról be tetszik fordulni balra a postánál." (ez volt a testes idősebb hímnemű kisebbségi)

Megmondom őszintén: szerintem ezek az emberek is csak emberek. Nyilván hozzátett a szituációhoz az a körülmény, hogy most kivételesen nem igenytelen niggerként ültem a volán mögött; nagyjából így néztem ki:


A lényeg, hogy ezzel tényleg SEMMIT nem akarok mondani. Mindenki azt olvas ki belőle, ami neki tetszik; úgysem tudok ellene tenni semmit; nekem ez is csak egy újabb élményként rakódik le életem archívumába.

Szerintem mindenki gondolkodjon el rajta, hogy neki mit jelent! (Szerintem EZ vinné előrébb a Világot...)

Ezt most itt el is töröm; a többit majd a következő posztban...