2018. szeptember 17., hétfő

Itt vagyok, de nem ragyogok

Bandi barátom kifogásolta, hogy nem írtam már régóta semmit ide... Való igaz. A helyzet az, hogy most pont egy olyan fázisban van az életem, amikor NINCS életem. Írd és mondd: soha nem voltam még ilyen szarul. Kurvára nyomorult érzés így bénának lenni, ugyanis ahhoz nem elég szánalmas az állapotom, hogy igazán komolyan vehető legyen (végülis rengetegen vannak, akik egy ilyen esés után tolószékben élik le a hátra levő életüket), viszont ahhoz eléggé durva, hogy mostanra kiöljön belőlem minden vitalitást. (Ez előtt még én sem gondoltam bele, hogy milyen lehet nem tudni járni fél évig - vagy még tovább...)

Ha volna minimális affinitásom a self-brandinghez, akkor most kivonszolnám magam valami tengerpartra, vagy valami más látványos háttér elé szelfizni, és felraknám a Facebookra, hogy milyen kibaszott jó dolgom van. Annak ellenére, hogy - nyomorukat kompenzálandó - igen sokan hajlamosak ezt csinálni, én most inkább megkímélek ettől mindenkit...

2018. július 29., vasárnap

2018. július 4., szerda

Getting Up: Impossible

Nemsokára érkezik a mozikba az új "Mission: Impossible - Fallout"-film. Mivel most már kötelező kellék a franchise-ban a motoros üldözés, ezért okvetlenül le fogom tölteni elmegyek megnézni. Nemrég láttam a trailert, amiben annak rendje és módja szerint meg is villan Tom Cruise egy BMW Nine T-n (2:15-nél)

Ez a jelenet tulajdonképpen egy az egyben az Első Nagy Motoros Balesetemet (2006) rekonstruálja - néhány apró különbséggel:
- nem balról, hanem jobbról jöttek be elém
- rajtam volt bukó
- nem néztem előtte ilyen májerül hátra
- nekem nem maradt nyitva a szemem egy ekkora fallout után

A személyes emlékek miatt is alig várom a filmet, hogy kiderüljön: vajon Ethan Huntért is kijön -e a mentő, hogy hordágyon vigye a kórházba, ahol összedródozzák a könyökét...

2018. június 13., szerda

Csukló 2.

Ma volt az első follow-up a kórházban. Friss röntgenképek készültek. Együtt néztük meg őket a fiatal dokival, aki a múltkor arról próbált győzködni, hogy legközelebb se törjek össze egyszerre kettőnél több végtagot...

- Na! Nagyon jól néz ki!
- Igen??? Innen nézve nem úgy látszik...
- Hát ennél alaposabban ugye nem nagyon lehet összetörni egy csuklót... Itt ezt három dimenzióban kell nézni; a függőleges lemezből induló csavarok tartják a darabokat, amik a csuklóhoz közel vannak; ez az átmenő csavar meg itt lent a vízszintes mentén rögzíti, mert itt is tört - ráadásul egy csavaró erőhatás mentén: látszik, ezen a hosszúkás, éles darabon. Ezért is kellett a lemezhez még egy toldalékot is rakni, mert alapesetben csak ezt a rövid részét rakjuk be, de ez a törés már magasan az alkaron van. A másik csontot (a singcsont) meg egyébként nem is szoktuk rögzíteni, de itt most arra is kellett egy lemez, mert... (ezt a részt már nem értettem. Aztán van még a harmadik lemez, ami a középső ujj darabjait tartja, mert...) ...Itt az ujjperc ugyanúgy csavarodva, több darabra tört, mint az orsócsont, látja?

Hát én azt láttam, hogy könyöktől lefelé nagyjából kétszer annyi fém van most a karomban, mint csont, és teljesen random módon állnak ki belőle a csavarok, meg szögek(?). Első ránézésre úgy néz ki az egész, mintha egy apám garázsában talált lécbe találomra belevertem volna egy marék 50-es meg 100-as szöget.

Lesznek majd képek is, csak meg kell várni, hogy az NHS malmai megőröljék őket, és felíródjanak egy CD-re...

2018. május 29., kedd

Superhero-képregény

Bandi barátom inspirációt merített a balesetemből, és ezzel a kortárs művészeti alkotással ajándékozta meg webkettő-alapú társadalmunkat. (Kurva sok ideje lehet így a zélandi tél beköszöntével...)

2018. május 17., csütörtök

Joey Dunlop

Filmajánló! Ha jól emlékszem, akkor volt már itt szó a Man TT-ről, meg egy dokumentumfilmről, ami a TT-celeb Guy Martinnal a fókuszban mutatja be a hírhedt verseny atmoszféráját. Tegnap viszont sikerült véletlenül belebotlanom a “Joey: the man, who conquered the TT” című szintén dokumentumfilmbe. (Lehet, hogy nem véletlenül, mert jövő szombaton kezdődik a TT…)

Aki nem tudná: Joey Dunlop tartja a Man TT trófeák rekordját 26 győzelemmel. Azok közül, akik még élnek, John McGuinness van hozzá a legközelebb: neki 23 van, de valószínűleg ez így is marad, mert McGuinness is 46 éves már, és tavaly csúnyán összetörte magát egy motorhiba miatt. Csak az érdekesség kedvéért: most olvasom, hogy egy “csont-növesztő” keret van a lábán, aminek egy villáskulccsal mindig utána kell húzni, hogy pont 1 milliméter legyen a távolság a törött sípcsont két vége között. Így a a test utána tud menni a hiányzó 5 centi csontnak, amit a műtétkor ki kellett szedni. (Gondolom, hogy péppé törte. Egyébként e mellett még csigolyákat, meg néhány bordát is hazavágott...)

A még aktív versenyzők közül Ian Hutchinsonnak van 16 (de neki már gyakorlatilag nincs jobb bokája), és Michael Dunlopnak szintén 16. Ő egyébként Joey unokaöccse, és még csak 29 éves, tehát belőle még akármi is lehet. Sajnos viszont ő ritka tenyérbe mászó figura; gyakorlatilag mindenki utálja…

Szóval a film Joeyról szól. Ő a 70-es, 80-as, és 90-es évek bajnoka volt. A filmben el is hangzik: ez volt a motorversenyzés aranykora. Az a kor, amelyben a motorok teljesítménye robbanás-szerűen elszaladt úgy, hogy minden egyéb paraméterük szinte változatlan maradt. Ez a tendencia gyakorlatilag sár-nehéz, fékezhetetlen, és irányíthatatlan segg-rakétákat eredményezett. Akinek volt szerencséje vezetni a 80-as években gyártott japán motort, annak nagyjából van elképzelése erről; nekem még meg is van az a CB 750-es Hondám, ami a második igazán NAGY motorom volt. Egészen ijesztő élmény egy modern motorhoz képest; soha nem mertem igazán odahúzni neki. (A nagy, nehéz motorokat könnyebb tiszteletben tartani; mivel általában ilyenjeim voltak, ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy még élek...)

Joey Dunlop ilyen motorokon nőtt fel, henkölte őket, és vált legendává. Akkor, amikor még férfiak versenyeztek a motorokkal, nem ilyen nyálas kis buzik, mint ma, amikor gyakorlatilag videójátékot játszanak a versenypályán - és ezért valakik kitömik a zsebüket pénzzel. (Lásd: Lorenzo, Marquez, Pedrosa, stb.) Ez az a kor, amikor a fogyasztói, szolgáltatás-alapú társadalom még nem létezett; aki a világ szerencsésebbik felén született, az vehetett egy motort, megreszelhette, és ha elég ügyes volt, akkor kiment a TT-re, és jól elpicsázta vele a többieket. Joe Dunlop ennek a semmiből jött, understatement megszállottnak az archetípusa – és tulajdonképpen utolsó mohikánja - volt. Egy hobo, aki nem járt fodrászhoz, nem borotválkozott, nem is nagyon beszélt, csak szívta a cigit, és baszkurálta a retkes motorját. Semmi más nem érdekele, csak a motor, meg a versenyzés. Nem érdekelte a hírnév, a népszerűség, meg a dicsőség. Csak kiment, és az olajos, sittes motorjával lealázta a mezőnyt. Azért, mert élvezte.

Többet nem spoilerezek el; nézze meg a filmet mindenki, akinek kimaradt. A még élő csapat- és versenytársak emlékeiből, meg archív felvételekből építkezik a film; nekem nagyon bejött. (A még fiatal McGuinness az egyik riport-alany…)

Többen is elmondják benne, hogy a motor kábítószer...

Csukló

Tegnap levették a gipszet a karomról. A doki, aki a műtét előtt mutogatta nekem a röntgenképet, de akit azóta nem láttam, most megjelent, és gyanúsan széles mosollyal üdvözölt. Elmondta, hogy a műtét végülis sikerült, és 3(!) titán-lemezt raktak a karomba. Jópofiztunk egyet; elmondtam, hogy természetesen megint motorra fogok ülni. Ő elmondta, hogy akkor most kapok egy “splint”-et, ami gyakorlatilag olyan, mint egy gipsz, csak levehető, hogy meg lehessen kezdeni a gyógytornát. (Itt jegyezném meg, hogy a “gyógytorna” szónál aljasabb magyar kifejezés szerintem nem létezik: undorító, hogy pont azt a tevékenységet, ami sziklánál is szilárdabb jellemet kíván a magyar nyelv egy ilyen lesajnáló, szánalmas felhanggal látta el. Én biztos, hogy inkább a “kínterápia” elnevezést választottam volna…) A csontok most már nagyjából összeforrtak; jó lesz az; 6 hónap alatt helyre is áll a csuklóm. Fáradjak tehát át a gyógytornászhoz; ő majd eligazít, meg csinál nekem egy splint-et.

Ránéztem a szkander-állásban otthagyott karomra; próbáltam parancsokat indítani fejből, hogy mit csináljon… Syntax Error… Ennyi? Akkor ez most így készen van??? 3 lemez? 6 hónap?!?

Lassan eljutott az agyamig, hogy mit hallottam. Nyilván nem fogják a szemedbe mondani, hogy akkor ezt a csuklót az életed hátralevő részére megbaszhatod…

Még Anna, aki annak idején Aucklandben az összedrótozott könyökömet gyilkolta - szinte tökéletesre - mesélte, hogy angoléknál nem szokták nagyon erőltetni a gyógytornászok a gyógytornát. Megmondják, hogy milyen gyakorlatokat csináljál otthon magad; egy hónap múlva behívnak, hogy újra leméricskéljék a szögeket, azt csá. Ha te nem vagy elég elszánt, akkor ő minek strapálja magát? Sőt: már az elején megkérdezik, hogy “mit vársz a gyógytornától?” A válaszból maguknak leszűrik, hogy ki mennyire akar meggyógyulni…

Behív a gyógytornász. Dagi kis ázsiai csaj.
- Hogy van? Mi történt a csuklójával?
- Motorbaleset.
- Mire számít a gyógytornától? Gondolom, hogy csodára nem…?
- (A jó kurva anyádra!!!) Maga mit tekint csodának?

Kitöltet velem valami faszomöccse tesztet, amin be kell karikázni, hogy 1-től 5-ig megnnyire nem tudom ezt és ezt csinálni. Semmit nem tudok csinálni, bazmeg; most vettétek le a karomról a gipszet: eddig azt sem láttam, hogy van -e valami alatta…!!! És még volt a szobában rajta kívül három ilyen semmirekellő, fontoskodó kis luvnya – akiket az én adómból fizet a hör medzsöszti.

Ma bementem az irodába, hogy végre elkezdjek egy kis pénzt is termelni. A kollegák örülnek nekem (mondjuk nem mindegyik…) Dumálgatunk; nyilván nem fogok az első napon semmi érdemlegeset csinálni. Pradeep is motoros (volt); ő is szétkúrta a csuklóját. Neki ugyan csak két lemeze van, de az ő műtétjét alaposan elbaszták… Mutatja, hogy egy második, korrekciós műtét után mennyire hajlik minden irányban. Nem nagyon.

Jaime focizás közben törte a csuklóját. Neki egy lemeze van. Az se lett százas, de szerinte lehet ezzel élni. Végülis a csukló talán a leginkább nélkülözhető ízület a testben; jól jártam, hogy az ujjaim legalább rendben vannak.

Végülis tényleg: ha választani kellene, hogy melyik ízületedet verje tönkre kalapáccsal egy pszichopata guantanamói jenki-árja vallatótiszt, akkor mit választanál? Igen; a bal csuklót legyen szíves!

Lehetne ennél szarabb is...