2019. július 11., csütörtök

Sellafield

Nyomok egy ilyen ismeretterjesztő posztot, mert ilyen még nem nagyon volt itt; hátha érdekes lesz...

Szóval most péntektől hétfőig a Lake Districtben motoroztam. Erről sok mondanivaló nincs; gyönyörű volt; elpusztulok, úgy fáj mindenem négy napi fullos motorozás után; visszafelé elrepedt a hűtőm is, stb, stb...

Ami említést érdemel, az az, hogy megnéztem (kívülről) a sellafield-i nukleáris site-ot/ex-atomerőművet. Melyik lenne aktuálisabb ennél a pillanatnál (amikor az HBO-s Csernobil-sorozat hájpja folyik az összes elképzehető fórumból, víz- és gázcsapból) megjegyezni, hogy az atomreaktor-égetést nem a szovjetek találták fel! 1957-ben nyugat-Cumbriában megyulladt a fűtőanyag a sellafield-i erőműben. Az angolok ezt két nap elteltével vették észre, és a ruszkikhoz hasonló felkészültséggel rendelkeztek az esetre vonatkozólag. Az erőmű két reaktorból állt, és a világ első (és utolsó...) léghűtéses atomerőműve (Windscale-nek hívták a konstrukciót a városka akkori neve után). Meggugliztam egy kicsit a történetet... Egy 5-ös súlyosságú (a 7-ből) nukleáris balesetről van szó; az erőmű 500 négyzetkilométeres körzetéből egy hónapig gyűjtötték be az ott termelt tejet, és felhigítva az Ír Tengerbe öntötték.

A balesethez vezető döntések sorozata és annak menedzselése kísérteties hasonlóságot mutat a csernobili szituációval. Összefoglalom dióhéjban úgy, ahogy én értettem... A második világháború után a britek arra eszméltek, hogy a jenkik nem óhajtják megosztani velük az atom-kutatásaik eredményeit. A háborúban kivérzett ország azonban még mindig abban az illúzióban ringatta magát, hogy megőrizheti világ-birodalmi státuszát. Kormányzatilag megszületett a döntés, hogy márpedig ők atom-hatalom lesznek, és saját atom-programot hoznak létre. Ennek a programnak az egyik első lépése volt a windscale-i erőmű (ma Sellafield) felépítése, ami plutonium es trícium-termelő erőmű volt (mert a plutonium nagyobbat pukkan; a trícium meg majd kell a hidrogén-bombához, mert az még nagyobbat...). Az Amerikával és a szovjetekkel megkötött leszerelési egyezmény érvénybe lépési határideje azonban egyre csak közeledett, és a hidrogén-bomba csak nem akart elkészülni. Néhány politikai döntés következményeként (természetesen az erőmű tervezőinek, illetve operátorainak a figyelmeztetését leszarva) egyre sűrűbb fűtőanyaggal etették a reaktorokat, miközben a hűtő-kapacitást (a patronokon levő hűtőbordákat kisebbítve) csökkentették. A cucc egyszer csak begyulladt.

Két nap eltelt, mire észrevették, aztán a csernobilihez hasonló módon próba-cseresznye módszerrel kezelték a helyzetet. Először feltolták a hűtő ventillátorokat, hogy "elfújják" a tüzet. Ettől az extra oxigén miatt a tűz szétterjedt. Aztán öntöttek rá szén-dioxidot. Az nem volt elég. Aztán próbalták vízzel oltani, miközben a főnök hallgatózott, hogy nem akar -e meggyulladni/berobbanni a hidrogén (a megolvadt urán a vízbül veszi ki a zoxigént, és a maradék hidrogén felrobbanhat). Miután ez sem működött, végül elzárták a hűtő-ventillátorokat, és erre végre elhalt a tűz.

A baleset után a másik reaktort leállították. Vizsgaló bizottság állt fel, ami végül megállapította, hogy az operátorok elbaszták...

A teljes sztori részleteiben elolvasható a Wikipedián. (Javítsatok is ki, ha valamit rosszul értettem belőle!)

Ma az erőmű helyén egy "nukleáris hulladék semlegesítő" cég üzemel (állítólag), mert az incidens után Churchillék otthagyták az egészet, mint eb a szarát. (Szerintem végülis fingjuk nem volt, hogy mit lehetne csinálni a szétfüstölt fűtőelemekkel. Talán még ma sincs; a Wikipedia szerint idén keződött el a 60 éve történt baleset maradványainak a felszámolása...).

Én odamentem, és megnéztem, hogy hogy néz ki az egész. Tíz méter magas, szögesdrótos kerítés veszi körül - duplán! Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi folyhat odabent. Mindenesetre lőttem néhany képet a helyről, majd még mielőtt rám eresztették volna a dobbermannokat (vagy egy sorozatot... - nyilván kizárólag nemzetbiztonsági, anti-terrorista megfontolásból...) megfordultam, és nagy gázzal távoztam.

A képek itt megtekinthetők (a Lake Districtes fotókkal egyetemben.)

Pajzs-generátor, rakéta-kilövő, maximum security prison

2019. április 2., kedd

Rendszer-integrátor

Tegnapelőtt leadták a TV-ben az "Arthur" című film remake-jét (ami szerintem talán az egyetlen remake, ami jobban sikerült, mint az eredeti...).

Itt van a jelenet belőle, amin besítam a röhögéstől...:
None of these jobs make any sense at all!!! SYSTEMS INTEGRATION PROFESSIONAL! Would anyone do it as an amateur?!? Would anyone approach systems integration as a hobby for fun on a Saturday afternoon instead of flying a kite? Who is integrating systems for their own amusement???

2019. február 6., szerda

Szénbányász

Most botlottam bele véletlenül egy komment thread-be a Redditen. Elgondolkodtató...

- Programmers are the coal miners of the 21th century... in the sense that we don't understand the long term effects of being exposed to a job like that.

- You mean "office work" and not "programming" or?

- I mean programming and I especially mean the mental side of it.. of course the physical side probably has a part in it too. What do I mean by the long term effects? In programming/IT years I'm quite old. I've been a programmer for... 25 years soon. I know my view might be biased but what I've seen happen to the fellow veterans during these years is quite sad. We all started as bright-eyed nerds who shared the love of hacking, learning new things and making the world better place... What has befallen us? Insomnia, depression, anxiety, burnout, suicide, some have switched careers, some are on disability... only precious few continue to do actual programming. Talking to mental health care professionals... I know I'm not just imagining things. This job really does take a toll on you.
Why? I'm not sure anyone really knows but... you need to learn new things all the time, concentrate, produce creative solutions on clock... you can never really wind down... For the first decade it feels challenging and exciting, then all the bullshit starts to catch up on you. Your outside of work life gets more hectic... and at some point you realize you don't even know how to shut your brain down. It's on overdrive but it's not effective... you start losing sleep... anxiety creeps in.
Maybe I'm just in the dark place and it's better for everyone else...



Én most tartok 20 évnél. Az álmatlanság már megvan. A depresszió felé jó úton haladok.

Nem szakmunkás. Nem favágó. Vájár, bazmeg. VÁJÁR!

2019. február 3., vasárnap

THIS IS LONDON

Ezt még a múltkor találtam az újságban - pont aznap, amikor a "YOU ARE LONDON"-plakát kikerült az állomásra (nem is mondanék hozzá semmit...):

2019. január 12., szombat

Stratégia

Nyílt titok, hogy a világ azon felső szintű IT-vezetői, akik nem szigorúan a tech-szektorban tevékenykedő vállalatok informatikai osztályának az élén állnak, nem tartoznak a stratégák krémjéhez.

20 éves pályafutásom alatt sokféle IT-vezetőséghez volt szerencsém, úgyhogy nekem azért elég nehéz meglepetést okozni. Nemrég itt a cégnél született néhány magas szintű döntés, amire mégis felvontam a szemöldökömet, és őszintén szólva nehezen találok rá analógiát. Azért megpróbálom...

Tegyük fel, hogy egy trafikban dolgozom (végülis újságot adunk el, vagy mi...) A múlt héten összehívtak a főnökök egy mítinget, amin bejelentették, hogy mostantól fagyit fogunk árulni, mert az nem bálna, és a gyerekek is jobban szeretik, mint a kötélmászást.

Könnyen belátható, hogy ezekkel az érvekkel azért nehéz vitatkozni. Sajnos engem ez annyiban érint, hogy ha eddig nem lett volna elég bajom, akkor most még az álláskeresés nyűgjét is a nyakamba kell vennem, mert én fagyit már nem akarok főzni, és a szakmai fejlődésem szempontjából egyébként az is kétes értékkel bír, hogy elég régóta már csak mosógépet szerelek.

2019. január 5., szombat

YOU ARE LONDON.

Tavaly ilyenkor is nyomtam egy ilyen év-értékelőt, úgyhogy gondolom nem fog fájni senkinek, ha most is írok valamit. Na azért nem fogok rendszert csinálni belőle; vannak elegen, akik ezzel foglalkoznak. Egyszerűen most úgy alakult, hogy egy kicsit többet tartózkodtam megfigyelő állásban, mint eddig. Óhatatlanul megtörténik az ilyesmi, ha az ember huzamosabb időre rokkant-nyugdíjazza magát... (Tibi szerint sors-fordító esemény lehet egy olyan baleset, mint az enyém. Nem tudom, mert ugyan kurvára rám férne már egy sors-fordítás, de egyelőre most tartok ott, hogy kezdem érteni, hogy mire gondolhatott. Maradjunk egyelőre annyiban, hogy az ember elkezd másként nézni a dolgokra, ha éppen véletlenül elkerülte a Kaszást, és van is valami, ami emlékeztesse rá minden egyes nap...) Szóval a rokkantsággal együtt jár egyfajta nézőpont-eltolódás. Az ember elkezd jobban odafigyelni a részletekre egyszerűen azért, mert nem nagyon tud mást csinálni, mint figyelni. Stephen Hawking volt igen jó ebben, bár nem irigylem érte... Jöjjön hát egy kis részleteken való elmélkedés (kizárólag szórakoztatási céllal...)!

A minap belefutottam néhány élménybe, amik nyomán elgondolkodtam a Londonhoz való viszonyomról - így 6 év perspektívájából nézve. Nem titok, hogy alapjában véve utálom ezt a várost. Csak azért, hogy önigazoljam magamat arra vonatkozólag, hogy miért ide jöttem élni nem fogok itt örömódákat zengeni Londonról. (Helyettem megteszik ezt más magyarok; olvassátok őket is - nem nehéz ilyet találni.) Ugyanakkor nem mondom azt sem, hogy nagy hibát követtem volna el azzal, hogy itt vagyok: egyszerűen kiválasztottam a sok szar közül a nekem legkisebbet - mások ezt négy (három, öt - a megfelelő aláhúzandó) évente csinálják a választáson. Szerintem az sokkal nagyobb hiba...

Szóval nem mindenki van ám így. Vannak, akik szeretNÉNEK itt élni, mert nem tehetik. Vannak aztán olyanok, akiket fent említettem: azok, akik itt élnek, és nagyon nem jön be nekik, viszont ezt nem merik bevallalni másoknak - de még maguknak sem. Aztán a legkevesebben a harmadik kategória képviselői vannak: akik tényleg szeretik.

Amiben valahogy mindenki igyekszik egyet érteni, az az, hogy ez a város milyen kibaszott menő. (A fenti három kategóriának más-más indítékból, de ilyen szempontból azonos a célja. Kognitív disszonancia a középső csoportnál, ugye...) Egyébként nem egyedi jelenség ez. A múltkor, amikor annak az újságíró csajnak (Donáth Mirjam) az Indexes interjúját olvastam (aztán meg a könyvét), akkor is megfigyeltem ezt, csak New York-kal kapcsolatban. Az ő szájából hangzott el az, hogy "a new yorki azt gondolja, hogy mindenki, aki nem New Yorkban él, az valószínűleg csak viccel..." (Volt ez a "Menjek/Maradjak"-sorozat; talán abban mondta - de lehet, hogy a könyvében volt.) Tekintve, hogy a csaj évekig kis túlzással csövezett New Yorkban (mert ott sem tudja már dolgozó ember megfizetni a lakbért) elég sokáig tartott, mire leesett neki, hogy ez így tényleg nem jó (7 évig égett ebben a nyújork-nyújorkozásban a csaj, miután otthagyta a várost - meg az országot). Az egyetlen alternatíva, amit egy new yorki sznob elfogadhatónak tart, az az, ha valaki Londonban él. Hiszen az is milyen állati menő: Sting, royal family, James Bond, Stamford Bridge bazmeg.

Na. Megpróbálok most egy kicsit visszatérni az ismeretterjesztési vonalra, mert ez a magyar "majd én megmondom"-virtus is kezd már nagyon zavarni, de úgy látszik, hogy néha velem is elszalad a ló. Bocs; úgy látszik, hogy a véremben van...

Szóval belefutottam ebbe a HSBC-s molinóba, ami most a beckenham-i vasútállomáson van kitéve:



Azért rakom ezt ide, mert nagyszerűen illusztrálja mind a jelenséget, mind pedig a londoni sznobizmus angol kulturális vetületét. Az angolok imádják ezeket a belterjes, szójátékos, utalgatós dumákat; nekik készült ez a szar plakát. (Csak zárójelben teszem ide, hogy a magyar is szeret nagyon tetszelegni abban a hitben, hogy a magyar költészet, meg irodalom mennyire kivételes, mert hogy azt csak egy magyar érti...)
A főnököm is ugyanezt csinálja: mindig benyög valami soha nem használt angol kifejezést, amire csak nézek hülyén. Aztán persze meg is magyarázza, amikor visszakérdezek, hogy "What?!?" (Egyrészt hadd örüljön a paraszt, hogy most megmutatta, hogy milyen művelt volt, másrészt meg ugye ezzel is tanul az ember.)

Szóval 6 éve élek itt, de meg kellett gugliznom, hogy mi a picsa az a "pearly queen", meg a "sloane ranger" (és egyébként nem "szlón", hanem "szlöün", de ezzel már tényleg hasogatom a szőrt; szerencsétlenek arról nem tehetnek, hogy így tanulták meg...)

Tessék, a szószedet:

Pearly king/queen: utcai piaci standon árusító, jelmezbe öltözött árus (többnyire királynak/királynőnek öltöznek az ilyenek; onnan származik a kifejezés)

Sloane (ranger): trendi cuccokban nyomuló, gazdag fiatal nő. (Eredete: Belgravia/Chelsea kerületben van a Sloane Street, meg a Sloane Square; ezen kerületekben az ilyenek nagy számban fordulnak elő. Volt még egy amcsi western-sorozat a tévében, a "Lone Ranger", ami után szabadon valami roppant kreatív londoni frappánsan megalkotta a "sloane ranger" kifejezést...)

Chelsea-tractor (ez nincs a plakáton, de ezt is néhány hónapja hallottam, és szintén témába vág - meg szerintem érdekes is): minél drágább batár városi terepjáró, amit a Chelsea-ben/Fulham-ben/Kensington-ban/Belgravia-ban lakó, a föld felett másfél méterrel lebegő sznobok vezetnek (többnyire a patriotizmus okán Range Rover, de lehet Lexus, Volvo, vagy ritkább esetben X5-ös/X6-os. Valamiért Cadillac Escalade-et nem használnak itt. Szerintem ez részben a nyáj-hatásnak tudható be, részben annak, hogy nem ismerik, részben meg annak, hogy egy átlagos londoni utcán egy olyan már nem férne el a piros busz mellett.)

Canada Water az meg egy tér, és metró-megálló valahol máshol - de ezt csak azért mondom, mert annak, aki nem londoni ez megintcsak nem egyértelmű.

A szótárazás után nézzük meg, hogy mi nem kóser ezzel... Adott itt ez a hirdetés, ami a LONDONI KÖZÖSSÉGI ÉRZÉSRE apellálva egy ilyen hurrámultikulti/egyekvagyunk-nyáladzással próbál meg eladni mittudoménmit. Ez nagyon szép (énekeljük el együtt az Internacionálét!), de azért amikor elolvastam, akkor ugyanazt éreztem, mint a Ferihegyi reptéren az Erste bank plakátok ("Egy világ, ahol az érték számít") nézegetése közben: hogy vagy én vagyok helikopter, vagy tényleg mindenki hülye. A kreatív szakember, aki a feketéről megmagyarázza, hogy fehér. A főnöke, aki azt mondta, hogy "Hinnye; de jó ez!" - és jóváhagyta. A megrendelő, aki elismerően hümmögve elfogadta ("Ez igen! Így kell mindenkit megszólítani, vazze!!!!") És főleg a többiek, akik miatt ez így elkészült. Akik elolvassák, és fátyolos tekintettel düllesztik a mellkasukat, hogy ők is londonerek...

Nekem erről viszont kapásból a következő dolgok ugranak be:
  1. valószínűleg egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány spanyol hotel-tulajdonos van Londonban. (A spanyolok azért jönnek ide, mert 30% náluk a munkanélküliségi ráta, és felkopik az álluk. Annak a spanyolnak, akinek hotelje van pedig meg sem fordul a fejében, hogy betegye a lábát erre a moslék éghajlatra...)
  2. egy "sloane ranger" ha tehetné, akkor legszívesebben csak zsebkendővel nyúlna bármihez, amit egy utcai árus (vagy bárki, akinek az évi bevétele legalább nem 7 számjegyű) megérintett.
  3. egy "pearly queen" meg legszívesebben leköpné az új-arisztokrata luvnyát
  4. (ez annyira nem fontos, és tényleg csak a fikázás kárörvendő aktusa miatt teszem hozzá, de nem emlékszem rá, hogy mikor nyert utoljára angol focicsapat valami érdemleges kupát...)

Szóval én ugyan csak a saját magam nevében beszélek, de őszinten szólva nem érzem, hogy valami nagy-nagy közös valaminek lennék a részese együtt, kézenfogva...

Hacsak nem egy nagy kondér fosról beszélünk, mert az "én Londonom" így néz ki: (ez a kép a belvárosban készült - 100 méterre a London Bridge déli hídfőjétől):



Ez az, ahogyan én látom Londont: szenny. Az utcán. A fejekben. Egyébként azok az arisztokrata sznobok, akik szintén így érzik pedig inkább leszarják, hogy milyen menő Chelsea-ben lakni, és kiköltöztek valami 50 hektáros birtokra Surrey-be...

2018. december 6., csütörtök

Szarvas hiba...

... volna azt hinni, hogy "karácsonyi giccs"-témakörben már nem lehet újat nyújtani.

Ez fogadott ma, amikor a céges menzára beléptem: