2019. december 19., csütörtök

Apró színesek

Ha valaki kíváncsi arra, hogy mi történik a nagyvilágban, azoknak ma mazsolázok egy kicsit a helyi Metro újság híreiből...

Caroline Flack, 40 éves rádiós és tévés műsorvezető, a helyi Love Island házigazdája kilépett a showból (aminek párját 1.2 milliós gázsiért vezette), mert aggódott, hogy a párhuzamosan futó bírósági idézése "elvonja a figyelmet" a műsortól. Caroline-t tettlegességgel vádolják, mert megverte 27 éves teniszező barátját, Lewis Burton-t. Barátja szerint az egész csak "boszorkányüdözés". Caroline - saját bevallása szerint - "Még életében nem kapott ennyi támogatást, szeretetet és megértést - mind a családjától és barátaitól, mind ismeretlenektől."

Celebrity-tiszteletes Richard Coles (57) gyászolja hosszú betegség után, 42 évesen elhunyt férjét, David Coles-t, akivel 2007-ben léptek frigyre. A pár azóta elválaszthatatlan volt; a St. Mary plébánián, Finedon-ban (Northamptonshire) éltek együtt négy tacskójukkal.

Jay Rutland szomorúan vette tudomásul Lorraine Kelly tévés műsorvezető empátiájának hiányát, miután az műsorában megkérdezte Tamara Ecclestone-t (Jay feleségét, aki egyébként Bernie Ecclestone lánya), hogy miért volt egyáltalán szüksége 50 millió fontnyi ékszerre otthon? (Ennyit vittek el múlt héten azok, akik betörtek hozzájuk, amíg Tamara Lappföldön vakációzott kislányával). Jay jól beszólt Instán Lorrain-nek: "Remélem, téged soha nem ér az a szerencsétlenség, hogy kirabolnak.", majd társ-műsorvezetőjének, Kate Thornton-nak is odaszúrt, amiért ő tévesen az 57-hálószobás kensingtoni házukat emlegette - pedig az 57-ből csak 6 a hálószoba: "Ami az 57 hálószobát illeti, abból 51-et észre sem vettem."

Újabb két életfogytiglani büntetésre ítélték a már egyébként is rács mögött levő John Worboys-t. A 62 éves taxisofőr, aki 12 nő megerőszakolásáért tölti büntetését újabb 4 nő italának bedrogozását ismerte el. Így már összesen 90 nő szárad a lelkén, akiket leitatva és/vagy italába drogot csempészve ejtett áldozatul.

Hát ezek voltak a heti aktualitások és érdekességek itt az elegánsan konzervatív Angliában.

2019. november 9., szombat

Természetes szelekció

Minden meritokratikus berendezkedésű cégnél az a személy a legmagasabb rangú IT menedzser, aki először jött rá, hogy kilenc nő egy hónap alatt szül meg egy gyereket.

2019. október 24., csütörtök

Interstellar

Az irodában aludtam, mert St. Pancrasról ment a vonat, ami kivisz Lutonra a szombat reggeli 6:25-ös géphez. Hajnalban kivonszoltam magam a pályaudvarra, és felszálltam a 3:14-es Bedford felé tartó vonatra. Velem szembe leült egy srác.

- Where are you from?
- Hungary.
- Where are you going?
- Sicily.

Láttam az arcán, hogy teszteletlen kódrészletre fut nála a vezérlés... Lázasan megpróbálta összerakni magában a váratlan információkat. Az éjjel ivott ugyan becsületesen, de nem bélyegezett, és most mégis itt ül vele szemben a faszi, aki Dunakeszi Gyártelepen szállt fel a hajnali vonatra, ami ezek szerint - ki tudja hány féregjáraton áthaladva - Palermo Centralén keresztül megy Bedfordba... Nem csalás, nem ámítás: a mellettem levő ülésen ott figyelt a málhazsákom is. Elindult egy izzadságcsepp a homlokán, ahogy kinézett a vonat ablakán a sötétbe. Ő csak haza akart érni St. Albansba, hogy végre ágynak dőlhessen a buli után, de most lehet, hogy az idődilatáció miatt már a szeretteit sem látja többé... Hirtelen ötlettől vezérelve odafordult a túloldali ülések felé, ahol egy fiatal csaj ült:

- Where are you from?
- Bulgaria.

2019. szeptember 19., csütörtök

Griso 3.


Nahhh! A hétvégén motorozni voltunk East Angliában. Szóra sem érdemes, de azért ez a néhány-száz kilométer elég volt arra, hogy valamennyire összeszokjunk a Grisoval, és a Soltész Rezső által hagyott 10 centis majré-csíkon is egy kicsit bejárassam a gumit.

Tolom a sast

Már a hét közepén egyszer bejöttem vele az irodába (nem Rezsővel...), hogy ha előttem észrevétlen maradt a motor vérző torka, akkor legalább kéznél legyen a Temze, amibe bele tudom lökni. Dél Londonból jövök, tehát át kell vágni a városon. Óvatosan ismerkedtem a súlyával, de ahogy húzogattam az egyre kövérebb gázokat az előzésekhez, meg a távoli zebrán a piros lámpánál útra lépő gyalogosok pulzusának serkentéséhez, úgy lett egyre szélesebb a vigyor a képemen. (Most mondhatnám, hogy nem tehetek róla, mert a Griso kihozza az emberből a parasztot, de nem mentegetőzöm, mert én a londoni forgalomra ívben szaró, és ezáltal a dugóhoz aktívan hozzájáruló gyalogosokat sokkal nagyobb parasztoknak tartom, és legszívesebben minden ilyen megmozdulásuk után még egy sallerral is ellátnám őket.)


A belvárosban már mindketten izzadtunk (én a bőrben, a Griso meg a reggeli forgalomban), amikor egyszer csak arcomra fagyott a mosoly: a blokk elkezdett úgy kelepelni, hogy ha nem pont a középső sávban álltam volna, akkor felmegyek a járdára, és leállítom a motort.

Egy ilyen hang, teszem azt egy Yamahából érkezve halálbiztos jele annak, hogy a szelepek egy percen belül beleszakadnak a hengerekbe, a dugattyúk átlyukadnak, kikönyököl a hajtókar, a blokkból az útra ömlik az olaj, és az Apokalipszis négy lovasa elhalad a buszsávban...

Ott, és akkor viszont nem tudtam félreállni, úgyhogy feltoltam a plexit, hogy elmorzsoljak egy könnycseppet, és megvigasztaltam magam, hogy a bontóban talán kapok egy ezrest a maradékért, és akkor nem buktam sokkal többet, mint a rommá tört Raptorral. Akkor egy kicsit megnyugodtam, mert végülis hibát - azon kívül, hogy olasz motort vettem - nem követtem el, úgyhogy hagytam tovább járni a motort, hogy akkor hulljon a férgese...! Az kelepelt még kb. másfél percig, aztán amikor befordultam a sarkon, akkor (talán mert egy kicsit bedőlt a kanyarban) abbahagyta. Még leparkoltam vele az iroda melletti utcába, aztán hiába stresszeltem magam egész nap azon, hogy vajon hazafele mi lesz, végül nem lett semmi. Hazament, majd hétvégén a túrára is elment, sőt: vissza is jött!

Nem tudom, hogy hogy fogom bírni idegekkel, de még mindig nem vagyok hajlandó ezoterikus magyarázatokkal elaltatni magamat a Guzzi lelkéről, és az isteni olasz gépészmérnökökről, akik életet lehelltek bele. Szerintem akkor is csak egyszerűen szar, de legalább azt nem mondhatom rá, hogy ne lenne izgalmas...

Steampunk

A formatervezési szkilleket viszont nem lehet elvitatni a motor atyjától, akit Rodolfo Frascolinak hívnak, és ha valaki belenéz a CV-jébe, az magáért beszél... Úgy néz ki a motor, mintha földönkívüliek hozták volna. Olyan a blokkját nézegetni, mint amikor az ember le-pause-olja a Star Wars-t amikor elvonul a csillagromboló, hogy találgassa, hogy azok a baszok ott az oldalán vajon mire valók...

Csillagromboló

Ennek, meg a borzalmas morgásnak, csühögésnek, durrogásnak, és hörgésnek köszönhetően, amit fordulatszámtól és gázmarkolat állásától függően előad, a forgalomba nagyjából annyira vegyül bele, mint pucér Scarlett Johansson vasárnap délután a Váci utcai tömegbe. (Láttam olyan gyalogost, aki a járdán megállt, megfordult, és hosszan nézett utána.)


Vitathatatlan, hogy ez a fokú feltűnés némi fasz-hosszabbító faktort kölcsönöz a gépnek, ami azonban az én esetemben sajnos visszájára sül el, mivel a hiteles megjelenés ezen a motoron legalább 185 centis magasságot igényel. Csabi szerint úgy nézek ki rajta, mint a kan-hangya... (Ha a hiteles megjelenés céljából vettem volna a vasat, akkor ez nyilván valamelyest kedvemet szegné, így viszont leszarom.)


Motorozni vele kivételes élmény: lehet alapjáraton csattogni, mint egy cruiserrel (és mint mondtam, az érzést jobban adja, mint egy HD), de ha haladni akar vele az ember, abban is partner, mert hiába hosszú a tengelytáv, a minőségi futómű miatt nem kell daruval beemelni a kanyarba, mint egy Harley-t, hanem meglepően jól fordul. 110 lóerő pedig elég jól mozgat még egy 246 kilós monstrumot is. Igazából szerintem pont egy ilyen gépre van most szükségem, mivel a Raptor nagyon izgága; azzal nehéz volt ép ésszel motorozni... Ezzel meg lehet csapatni ha kell, de azért a súly, meg a méret miatt egy pillanatra sem veszíti el az ember a fejét.

2019. szeptember 11., szerda

Griso 2.

Tudjuk, hogy addig, amíg pragmatikusan tekintünk a motorozás intézményére, szinte az égvilágon semmi nem indokolja nem japán motor vásárlását. Ezt a napnál is világosabb tényt még a hárlisták is belátják; még ők is tisztában vannak vele, hogy a legjobb ár/érték arányú, műszakilag legfejlettebb motorok nem Milwaukee-ból árasztják el a világot. (Egyedül a béemvések képesek őszintén meggyőződve érvelni a németek műszaki felsőbbrendűsége mellett, de ilyenkor a nem-béemvések mindig az ártalmatlan elmebetegeknek kijáró mosollyal nyugtázzák a próbálkozást, és rájuk hagyják.)

Nem véletlenül emlegetem ezeket a vadhajtás-jellegű motoros kasztokat: amikor a kedvencükről beszélnek, az ilyenek mindig azt hozzák fel, hogy az mennyire "karakteres", és hogy "lelke van". Ezeket a kifejezéseket magunkban mindig a "szar", és a "megbízhatatlan" szavak szinonímáival kell behelyettesíteni, hogy közel kerüljünk az objektív igazsághoz. A "lelke van"-frázis egyébként leggyakrabban a guzzisták szájából hangzik el, akiknek általában a szánalmas teljesítmény és a szeszélyes motorblokk mellé még egy rendes futómű sem jut (amíg a Ducatik alá legalább jár egy pár odabaszós villa, meg egy harapós fék).

Na most témánál is vagyunk! Nem tudom figyeltétek -e, hogy már én is az eufemizáló "szeszélyes motorblokk" szóvirágot vettem elő a Guzzikkal kapcsolatban: nyilván én is kezdek megőrülni. Azért teljesen még nem, mert a próbakör után elvégeztem a házi feladatot: megszörcsöltem, hogy a Grisotól mire lehet számítani hosszú távon... ("Griso common problems")

Igazából arról van szó, hogy ennek a típusnak - a szokásos olasz elektronikus mókák mellett - van egy jól ismert típushibája. A silány anyagminőség miatt a himbás vezérlés egyszerűen elkopik: a vezérmű-bütykök és a szelephimba megeszik egymást. Ez a jelenség a 2012 előtti évjáratú példányokat érinti; onnantól kezdve - a drága visszahívás elsumákolása (ez a béemvéseknek biztosan ismerős) után - a gyár görgős aljú szelephimbákra cserélte a sima, lapkán csúszós rendszert. Egy szó, mint száz: a 2012 utáni példányok gyárilag jók; a korábbiakhoz pedig kapható egy átalakító-kit, de nem olcsón...

Kicsit lelombozva, de gránit-kemény alkudozásra felszívva magamat felhívtam Soltész Rezsőt, és megpróbáltam felőrölni az új információval (az átalakító kit 1500 euro - vagy 800 dollár akciósan az USÁból), mert amúgy a motor hibátlan volt, és a szervízkönyve igen tételesen részletezve hozta a gondos, szerető karbantartás bizonyítékait. Egyébként a vezérlés már ezen is cserélve volt, de nem az átalakító kitre, hanem ugyanazokra a hibás alkatrészekre, amikkel gyártották! (Akkor még biztos nem létezett a kit...) Ezt onnan tudtam meg, hogy ott, helyben, Soltész Rezső előtt felhívtam a szervízt, és elbeszélgettem a szakival a problémáról, majd a tanácsára leszedtem a szelepfedelet, és alánéztem.

Nem borult el az agyam; a motor tüzetes átnézése után még hazamentem megrágni a dolgot. (Ekkor gugliztam fel az 1500 euro/800 dolláros összeget is.) Egy óra múlva felhívtam Rezsőt. Mivel ő ugye látta, hogy imbuszkulcs volt nálam, és nem félek használni - ezen kívül pedig szerintem valószínűleg nem könyökölték egymást gyomorszájba tömött sorokban szeptember elején a Guzzi-vásárlók a bejárati ajtaja előtt - ezért igen baráti összegre sikerült lealkudnom a vasat.

Azóta már elkezdtem szopni a biztosítósdival - de ez már új, kevésbé érdekes történet.
A hétvégén viszont megyünk túrázni; akkor talán lesznek képek is - feltéve, hogy haza is érek...

2019. szeptember 9., hétfő

Griso

... szóval a múltkor véletlenül belebotlottam ebbe a cikkbe, és rögtön elolvasás után gondoltam, hogy ránézek a Netre, hogy van -e a környéken belőle eladó - hátha ki tudok próbálni egyet...


Határozottan emlékszem, hogy amikor annak idején kijött ez a modell, a Motor Revüben levő képeire csorgott a nyál a tátott számból... Nagyon drága motor volt, és a forgalomban azóta is csak egyszer láttam ilyet... Nekem az a gyanúm, hogy ezt ilyen vasárnapi motorosok, meg polírozó-bajnokok veszik, hogy aztán a fűtött garázsban tartogassák, és évente egyszer elmenjenek vele fagyizni.

Meglepetésemre éppen volt egy eladó az Autotrader-en: 15 percre A Hoteltől, gyanúsan olcsón. Felhívtam az eladót, hogy megvan -e még, és hogy tehetek -e vele egy karikát? Egy bolgár faszi árulta, akinek Soltész Rezső-haja volt, és nagyon kellett neki a pénz. Azt mondta, hogy menjek, amikor akarok. Még aznap este átmentem tesztmotorozni.

Már amikor megláttam élőben a gépet, lefostam a bokám. A beindítás után be is pisáltam (Akrapovic végdobok voltak rajta). A próbakörön már összezártam a farpofákat, mert nagy volt, nehéz, és csak egyenesen szeretett menni. Dimenzióiban, és motorozhatóságban nagyon emlékeztetett az XJR-re, de a vékettes miatt ez az érzés mégis egészen más volt...

Nagyon régen, még Aucklandben mentem egy Softail-lel,és már akkor nyeszegtem azon, hogy a Harley manapság már nem nagyon hozza a "Harley-érzést". Azóta kipróbáltam egy Nightster-t is, amin hagyományos hátsó gátlók vannak, tehát valamivel jobban ráz. Az ránézésre nagyon tetszik, és már gondolkodtam is rajta, hogy kéne egy, de annyira azért nem kell, hogy vegyek egyet, és onnantól reszkessek, hogy mikor lopják el... :( Amióta a HD-kre is injektort raknak, meg gumibakokra ágyazzák a blokkját (és főleg amióta Kozsó is azzal jár), a szememben nem csillog úgy a "Harley" név - pedig egyre jobban imádom a vékettőt... :)

Szóval elvittem a Griso-t egy körre... Olyan volt a hangja, mintha egy helikopter, és egy gőzmozdony szerelemgyereke lenne. És nem csak alapjáraton, de fordulaton is úgy remegett, mint egy Hajdú centrifuga!



Sokkal inkább Harley volt ez a Guzzi, mint az a két Harley, amiket én próbáltam... A hosszanti főtengely miatt kövér gázfröccsre jobbra billenő motor pedig megadta a kegyelem-döfést: kellett nagyon...

Az ára hajszálnyival volt a fölött, amit én járműre hajlandó vagyok kiadni - bármennyire is bele voltam esve. Napokig vergődtem, hogy mit csináljak, hiszen az ára akkor is nagyon jó volt, ha speciel én baromságnak tartok ennyit motorra kifizetni - ergo valószínűleg könnyen meg tudnék tőle szabadulni tavasszal számottevő veszteség nélkül. De ha nem adnám el, ez akkor is "future classic"; az ára valószínűleg csak felfelé menne. Most van egy garázsom is, ahova befér egy felesleges motor. Teljesen logikus döntés lenne megvenni...

2019. augusztus 24., szombat

A Hotel

Az indiai/sri lankai üzleti utas/nyaralásos két hét sajnos azzal a kellemetlen mellékhatással járt, hogy nem tudtam új lakást keresni pont akkor, amikor kellett volna. Az előzőben ugyanis felmondtak, és augusztus végi hatállyal mennem kellett. Jobb híján most (én úgy gondolom, hogy ideiglenes jelleggel) beköltöztem a Csabi barátom melletti szobába A Hotelben... (Mert itt mindig van szabad szoba...)

A Hotel Thornton Heath kerületben található, és nem az aminek látszik - tulajdonképpen egy régen szebb napokat látott, bezárt, és azóta hanyatló állapotban levő, de egyébként lepusztult prolik számára tökéletesen megfelelő egykori hotelről van szó. Itt jövök én a képbe...

Én úgy éreztem, hogy - mivel itt megjártam már a Barking/East Ham környéket lakóként - nagyjából bírom a kiképzést, és egy rövid ideig elleszek Thornton Heath-ben is. Ha mondjuk metaforikusan akarok fogalmazni, akkor Thornton Heath "London Harlemjének" tekinthető, míg Barking/East Ham pedig mondjuk "Queens" volt...

Szóval Thornton Heath az elmúlt években rendszerint az arcba sav-locsolós, és robogós utcai rablások, valamint a feka drog-bandák háborújához kötődő késelések okán tett szert hírnévre. Sokat elárul a helyi közbiztonsági állapotokról az a tény, hogy a főutcán majdnem minden bolt ajtaján vagy kirakatán a következő tábla látható:



Béreltem tehát egy furgont, és Robi barátom segítségével tegnap áthurcolkodtam az új otthonomba... Biztos ami biztos, azért béreltem egy garázst is; egyrészt mert - a sok cuccomon kívül - megvan még a régi motorom roncsa is, másrészt pedig azért egy menekülő útvonalat szerettem volna hagyni, ha az új hely mégis az igényességi küszöböm alá lőne, és úgy érezném, hogy gyorsan költözni akarok. (Az első hostelből, ahova Aucklandbe kivándorlásomkor beköltöztem annak idején például sikítva menekültem - de akkor összesen két bőröndöm volt...)

Szóval most még a jövő zenéje, hogy kibírom -e a fél évet A Hotelben, amit az egyébként igen rugalmas főbérlőnek igértem. Nem jó jel, hogy Robi, amikor megálltunk a furgonnal a ház előtt, falfehér arccal kérdezte, hogy "Ide költözöl?!?!?" Aztán, mikor tisztáztuk, hogy igen, még hozzátette, hogy "Végülis, ha itt pofán basznak, akkor nem kell messzire menni a fogorvoshoz...". Való igaz, hogy a szomszédban egy szájsebészeti rendelő üzemel - és ebben tulajdonképpen ki is merül a lokáció vonzereje...
Az intézmény exkluzivitását egyébként jól érzékelteti az a jelenet, amikor tegnap Csabival beléptünk a konyhába, és a villanyt felkapcsolva két(!) egér hagyta el a helyiséget sietve...

2019. augusztus 15., csütörtök

Miért éppen kiteszörfözés?

Szóval két és fél éve éppen arra gondoltam, hogy ezt az országúti motorozás témát már eléggé kimaxoltam. Ennél több izgalmat már csak akkor lehetne a motorozásból kihozni, ha az ember elmenne pályázni. Mivel azonban nem vagyok krőzus, és még ha az lennék, akkor is sajnálnék egy nagyságrenddel több pénzt elkúrni - tegyük a kezünket a szívünkre - játszásra, ezért inkább új hobbi után kellene néznem...

Másrészt meg ugye egészségügyi szempontokat is figyelembe kellett már venni. Addig, amíg az ember fia tizenpár-évesen felül a Simsonra, és rángatja a zablát a három és fél lóerő szájában a Dunakeszi és Fót határában levő "krossz-pályákon", még nem látszik, hogy ez hova vezet. Ha nem adja ki a hill-climb, vagy a power-slide (hehe), akkor csak jóizűen kurvaanyázik egyet, feláll, leporolja magát, és megy tovább...

Tavaly viszont - ha emlékeztek még rá (én igen...) - egy csapásra nullára csökkent a fém implantátumot nem tartalmazó végtagjaim száma. Ez eléggé mellbe vágott (meg lábszáron, és csuklóba is), mert előtte lehúztam harminc évet úgy, hogy csak egyesével fogyott, és még mindig volt kettő... Mérnökként hajlamos az ember interpolálni ("A hátra levő másik 30 évre ez már elég lesz..."), de sajnos a valóság gyakran felrúgja a matematikai modelleket. Mivel újabban többször vettem igénybe a mentők segítségét a felálláshoz, minthogy magamtól tettem volna, ezért le kellett vonjam a tanulságot: az elmúlt 30 évben sokkal keményebb lett a talaj.

Az eleséshez ezért egy lényegesen puhább közeget kell választani, mert az aszfalt (beton, szikla, fű, föld, stb.) igen káros az egészségre. A víz, mint olyan pedig szinte tálcán kínálja magát, mert abból van bőven ezen a bolygón. (Még Angliában is...) A kiteozásban még az is jó, hogy röpködni is lehet vele, tehát két legyet egy csapással ütve egy másik közeget is ki lehet pipálni!!!

Az éremnek persze mindig két oldala van... A kite-felszerelés nem kimondottan olcsó; nekem már belement egy jobb használt motor ára, és még mindig kell ez-amaz. (Az utazások költségét pedig még hozzá sem adtam...) Viszont ha már megvan, akkor az nem kér benzint-olajat-gumit-fékbetétet-tárcsát, úgyhogy én inkább nagyvonalúan elsiklok a felszerelés vételára felett. A sokkal komolyabb probléma a kiteozással, hogy KURVA NEHÉZ. Ez persze a dolog vonzereje is, hiszen mindig van benne kihívás. Én - aki rendelkezik némi snowboardos háttérrel, meg általában van érzékem az ilyen egyensúly-próbáló játékokhoz - most tartok ott, hogy meghaladtam a "balfasz-kezdő" szintet, és erős kezdő lettem, mert tegnapelőtt óta tudok szélnek felfelé menni. (Végülis ha úgy nézem, hogy ebben mindössze 13 napi tiszta, vízen töltött idő van - ráadásul két és fél évre elosztva - akkor annyira nem is veszélyes.)

Szóval azt a kellemetlen tényt, hogy tegnap szénné égtem a trópusi napon azért kicsit elhomályosítja az áttörés, hogy végre önálló kiteszörfössé avanzsáltam, és most már nem fogok fosni Angliában a mély vízbe kimenni kiteozni. Már alig várom...

Kalpitiya 3.

Szóval Kalpitiya egy halász-falu Sri Lanka nyugati partján, Colombotól úgy 200 km-re északra. Egy viszonylag sekély laguna mellett helyezkedik el, ezért az elmúlt 8-10 évben a kitesurf miatt egyre népszerűbb nyaralási célpont lett. (Én adok még neki 6-7 évet ahhoz, hogy a tömeg elviselhetetlenné váljon...)

Az éghajlat trópusi, és a víz a lagunában helyenként már húgy-meleg, tehát neoprénre nincs szükség. A laguna igazából akkora, hogy csak hajóval érdemes bejárni, tehát rengeteg kisebb kite-ozó helyre tagozódik. Tudásszintnek és pénztárcának megfelelően lehet válogatni közülük a település melletti, már most elég nagy tömeget vonzótól a lakatlan homokpad melletti helyekig. A vegetáció a belső partszakaszon természetesen őserdő - kókuszpálmákkal, elefántokkal, jaguárokkal, és az egyéb szokásos extrákkal.

Én - jobb híján - rábízom magam Susantha (a házigazda) vezetésére. Én most tartok a negyedik nap végén. Eddig a szomszéd lagunán (Kalpitiya Lagoon) kívül csak Vella Island-en voltunk. Utóbbi itt a zászlóshajó-site, fehér homokkal, türkizkék, tükörsima vízzel, és egy trópusi, lakatlan homoksziget minden nyálcsorgató hozadékával. Itt látható róla a video (a víz színét nem adja igazán vissza). Innen 1 órányi motorcsónakázásra van, ami pont elég arra, hogy az ember körülnézzen, és ráeszméljen, hogy az egész környék annyira gyönyörű, hogy mindjárt elsírja magát... És nem úgy értem, hogy "Maldív-szigetek-gyönyörű", ami szerintem már szürreális, hanem ez VALÓDI: homokpadokkal, rajtuk kóbor kutyákkal és vad szamarakkal (akik egyfolytában kaját kunyiznak), az őserdővel, a majdnem fekete, rikítóan fehér fogú szakadt bennszülöttekkel, akik lejönnek táncolni a lagunához a nemzeti ünnep alkalmával, a lepusztult halászbárkákkal, kókuszpálmákkal, a tuk-tukokkal, és sajnos a szeméttel...

Most főleg azért van időm írni, mert tegnap Vellán egy kicsit megégtem, ma pedig szénné, és inkább nem akarom elrontani a többiek hangulatát a nyavalygásommal, úgyhogy Mamma vacsiját most kihagyom...

Egyébként nem most van a főszezon, úgyhogy kevesen vagyunk "Kincs ami nincs"-faluban. Egy majdnem-nászutas párocska: Nick, a kiwi, és Becky a jenki csaj, akik Dohában élnek; Ryan, a szőke, szörfös-kiteozós, uber-cool aranyifjú a deszka csajával (ők angolok), és ma érkezett egy holland MILF a fiával (az ő nevüket még nem jegyeztem meg).

2019. augusztus 14., szerda

Kalpitiya 2.

Eredetileg arra gondoltam, hogy Google Photos-ra feltolok minden képet, de elég kaki itt a net (vagy maga a Google Photos, vagy a Mac-em - jobban utálom az IT-t annál, hogy érdekeljen, hogy ezek közül melyik rakás szar miatt nem megy a feltöltés), úgyhogy mindjárt kiderül, hogy a Blogspotba tudok -e képeket illeszteni...

Szóval az volt, hogy befoglaltam egy tetszőleges szállást itt Kalpitiyán egy közepes árfekvésben a neten. (Kalpitiya a Kiteszörf-Mennyország itt Ázsiában. Legalábbis az egyik...) Nem nagyon olvastam utána, hogy ki ez, vagy mi ez, csak annyit tudtam, hogy közvetlen a laguna partján van, tehát a kite-cuccot minimális távolságra kell cipelni, és már vízben is van az ember. Mikor megérkeztem, akkor derült ki, hogy a szállást az egyetlen helyi kite-os srác csinálja családi vállalkozásban. A "telephely" úgy néz ki, mint a "Kincs, ami nincs" faluja, és a család egy egyszerű halász-família volt, de most már a vendégeknek és a vendégekkel él minden sznob allűrtől, és idióta ipari turista-csalogató trükktől mentesen. Értsd: nincsen koktélbár, meg nászutas-lakosztály, meg wellness-jacuzzi, meg szombat esti techno-bulika; van viszont bambusz-fűkunyhó, van Mama házi kosztja reggel-este, van egy szakadt bárka, amivel akkor, és oda visznek a laguna-rendszeren belül, amikor, és ahova akarod, és van kite-oktatás, meg bérlés. Továbbá van esti sörözős-arrackozós-füvezős beszélgetés a tetőteraszon halk reggae mellett. Leginkább az "autentikus" kifejezést használnám itt...

Huh! Nagyon nem megy az Internet (maga a szolgáltatás lesz a ludas...), úgyhogy kép egyelőre nem lesz; majd csak ha hazaértem. Azt hiszem, most már eleget is szoptam ezzel a poszttal, úgyhogy a folytatást majd később...

2019. augusztus 11., vasárnap

Kalpitiya 1.

Na. Ezeket a sorokat éppen Kalpitiyából írom, Sri Lankáról. Az történt, kérlek alássan, hogy komoly üzleti úton vagyok, mert a cég kiküldött...

Szóval talán emlékeztek, hogy volt az az időszak, amikor a cég menedzsmentje visszafordíthatatlanul a korporetizálódás útjára állította a céget (igen, lehet, hogy új szó: most alkottam...). Én pedig ki akartam lépni, mert ehhez a látszat-tevékenységhez, ami most már itt nagyon erősen megy, nekem nem igazán fűlik a fogam. De aztán teltek-múltak a hónapok, és igazából arra eszméltem, hogy nem is olyan rossz ez. Mivel szemmel láthatólag abszolúte senkit nem zavar, hogy egy penny értéket nem termelt az egész csoportunk már hónapok óta, ezért tulajdonképpen csak be kell venni a leszarom-tablettát (pontosabban komoly fenntartó gyógyszeres kezelést kell folytatni), és mindjárt más színben tűnik fel az egész szitu. Ha az ember a lényegre koncentrál, akkor mérnöki szemmel észreveheti, hogy végülis most már a szinte zéró megtermelt forráskódhoz tartozik ugyanaz a napidíj, amit eddig valós produktumért számlázott a JOCO Software Ltd. Ha tehát a P (product) értéket r (rate) napidíjjal előállítva L (labour) munka befektetéssel érhetjük el, és mondjuk havi egységet valásztva az elért P értéke azonos r esetén indifferens a befektetett L mennyiségére, akkor jó mérnök-vállalkozó a lehető legkisebb L-t választja a tevékenységhez, mert akkor ugyanannyi alvállalkozói profithoz kisebb alkalmazotti mentális terhelés, vérnyomás-emelkedés, és neuron-roncsolódás tartozik.

Szóval az elmúlt hónapok arról szóltak a cégnél, hogy a gyengék kihullottak és puffogva elmentek máshova dolgozni, a magamfajta kötél-idegzetű, szocialista alvállalkozók pedig azon igyekeznek, hogy az egyszemélyes cégük alkalmazottja minél kevesebb erőfeszítést feccöljön a termelésbe.

Így esett, hogy majdnem egyedül maradtam a cégnél, mint szeteágazó belső tapasztalattal is rendelkező senior fejlesztő. Eközben - mint említettem - a cég fénysebességgel korporetizálódva alapított egy csoportot a - már létező - bangalore-i irodánkban, hogy az indiánoknak outsource-olja az egyre inkább favágó karbantartássá degradálódó munkánkat. Sajnos a "magas fokon integrált rendszereink" (értsd: átláthatatlan rakás fos) üzemeltetésének elsajátítása nem megy túl gördülékenyen náluk. Szerintem már kitaláltátok, hogy hova fogok kilyukadni...

Mivel nyár van, és ezért éppen senki sem ért rá a sok szabdság miatt, rám esett a választás, hogy kimenjek egy hétre az indiánokat tréningezni a szénbányászatra. Nekem több se kellett, hiszen én szívesen utazom más pénzén bárhova, hogy ott öt csillagos szállodában elhelyezve minden este puccos, sznob éttermekben zabáljam, meg sörözzem tele magam. Így is történt: a múlt hetet Bangalore-ban töltöttem nagy tapasztalatú tanácsadóként trenírozva az ottani srácokat. Két menedzserrel mentem, akik nap közben mítingeket tartottak, majd az estéket a fent említett ütemtervnek megfelelően töltöttük.

A megegyezésünkhez az is hozzá tartozott, hogy amint letelik a hét, akkor én megyek szabira, mert ha már éppen egy kőhajításnyira van, akkor átugrom Sri Lankára kitesurfözni.

Így is lett, tehát egy szó, mint száz: most épp itt fekszem a Pongo-Pongo szigeten Alulu kunyhójában, és csapatom a blog-posztot az egész napi kiteozás után... Erről már fotók is vannak, amiket a feszültség fokozásának az érdekében azonban majd csak később publikálok... :)

Egy hétig leszek itt, és ez alatt a kiteozáson és a sri lankai konyhával való ismerkedésen kívül nem számítok bokros teendőkre, tehát valószínűleg még lesznek posztok (de képek feltétlenül).

Stay tuned!!!

2019. július 11., csütörtök

Sellafield

Nyomok egy ilyen ismeretterjesztő posztot, mert ilyen még nem nagyon volt itt; hátha érdekes lesz...

Szóval most péntektől hétfőig a Lake Districtben motoroztam. Erről sok mondanivaló nincs; gyönyörű volt; elpusztulok, úgy fáj mindenem négy napi fullos motorozás után; visszafelé elrepedt a hűtőm is, stb, stb...

Ami említést érdemel, az az, hogy megnéztem (kívülről) a sellafield-i nukleáris site-ot/ex-atomerőművet. Melyik lenne aktuálisabb ennél a pillanatnál (amikor az HBO-s Csernobil-sorozat hájpja folyik az összes elképzehető fórumból, víz- és gázcsapból) megjegyezni, hogy az atomreaktor-égetést nem a szovjetek találták fel! 1957-ben nyugat-Cumbriában megyulladt a fűtőanyag a sellafield-i erőműben. Az angolok ezt két nap elteltével vették észre, és a ruszkikhoz hasonló felkészültséggel rendelkeztek az esetre vonatkozólag. Az erőmű két reaktorból állt, és a világ első (és utolsó...) léghűtéses atomerőműve (Windscale-nek hívták a konstrukciót a városka akkori neve után). Meggugliztam egy kicsit a történetet... Egy 5-ös súlyosságú (a 7-ből) nukleáris balesetről van szó; az erőmű 500 négyzetkilométeres körzetéből egy hónapig gyűjtötték be az ott termelt tejet, és felhigítva az Ír Tengerbe öntötték.

A balesethez vezető döntések sorozata és annak menedzselése kísérteties hasonlóságot mutat a csernobili szituációval. Összefoglalom dióhéjban úgy, ahogy én értettem... A második világháború után a britek arra eszméltek, hogy a jenkik nem óhajtják megosztani velük az atom-kutatásaik eredményeit. A háborúban kivérzett ország azonban még mindig abban az illúzióban ringatta magát, hogy megőrizheti világ-birodalmi státuszát. Kormányzatilag megszületett a döntés, hogy márpedig ők atom-hatalom lesznek, és saját atom-programot hoznak létre. Ennek a programnak az egyik első lépése volt a windscale-i erőmű (ma Sellafield) felépítése, ami plutonium es trícium-termelő erőmű volt (mert a plutonium nagyobbat pukkan; a trícium meg majd kell a hidrogén-bombához, mert az még nagyobbat...). Az Amerikával és a szovjetekkel megkötött leszerelési egyezmény érvénybe lépési határideje azonban egyre csak közeledett, és a hidrogén-bomba csak nem akart elkészülni. Néhány politikai döntés következményeként (természetesen az erőmű tervezőinek, illetve operátorainak a figyelmeztetését leszarva) egyre sűrűbb fűtőanyaggal etették a reaktorokat, miközben a hűtő-kapacitást (a patronokon levő hűtőbordákat kisebbítve) csökkentették. A cucc egyszer csak begyulladt.

Két nap eltelt, mire észrevették, aztán a csernobilihez hasonló módon próba-cseresznye módszerrel kezelték a helyzetet. Először feltolták a hűtő ventillátorokat, hogy "elfújják" a tüzet. Ettől az extra oxigén miatt a tűz szétterjedt. Aztán öntöttek rá szén-dioxidot. Az nem volt elég. Aztán próbalták vízzel oltani, miközben a főnök hallgatózott, hogy nem akar -e meggyulladni/berobbanni a hidrogén (a megolvadt urán a vízbül veszi ki a zoxigént, és a maradék hidrogén felrobbanhat). Miután ez sem működött, végül elzárták a hűtő-ventillátorokat, és erre végre elhalt a tűz.

A baleset után a másik reaktort leállították. Vizsgaló bizottság állt fel, ami végül megállapította, hogy az operátorok elbaszták...

A teljes sztori részleteiben elolvasható a Wikipedián. (Javítsatok is ki, ha valamit rosszul értettem belőle!)

Ma az erőmű helyén egy "nukleáris hulladék semlegesítő" cég üzemel (állítólag), mert az incidens után Churchillék otthagyták az egészet, mint eb a szarát. (Szerintem végülis fingjuk nem volt, hogy mit lehetne csinálni a szétfüstölt fűtőelemekkel. Talán még ma sincs; a Wikipedia szerint idén keződött el a 60 éve történt baleset maradványainak a felszámolása...).

Én odamentem, és megnéztem, hogy hogy néz ki az egész. Tíz méter magas, szögesdrótos kerítés veszi körül - duplán! Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi folyhat odabent. Mindenesetre lőttem néhany képet a helyről, majd még mielőtt rám eresztették volna a dobbermannokat (vagy egy sorozatot... - nyilván kizárólag nemzetbiztonsági, anti-terrorista megfontolásból...) megfordultam, és nagy gázzal távoztam.

A képek itt megtekinthetők (a Lake Districtes fotókkal egyetemben.)

Pajzs-generátor, rakéta-kilövő, maximum security prison

2019. április 2., kedd

Rendszer-integrátor

Tegnapelőtt leadták a TV-ben az "Arthur" című film remake-jét (ami szerintem talán az egyetlen remake, ami jobban sikerült, mint az eredeti...).

Itt van a jelenet belőle, amin besítam a röhögéstől...:
None of these jobs make any sense at all!!! SYSTEMS INTEGRATION PROFESSIONAL! Would anyone do it as an amateur?!? Would anyone approach systems integration as a hobby for fun on a Saturday afternoon instead of flying a kite? Who is integrating systems for their own amusement???

2019. február 6., szerda

Szénbányász

Most botlottam bele véletlenül egy komment thread-be a Redditen. Elgondolkodtató...

- Programmers are the coal miners of the 21th century... in the sense that we don't understand the long term effects of being exposed to a job like that.

- You mean "office work" and not "programming" or?

- I mean programming and I especially mean the mental side of it.. of course the physical side probably has a part in it too. What do I mean by the long term effects? In programming/IT years I'm quite old. I've been a programmer for... 25 years soon. I know my view might be biased but what I've seen happen to the fellow veterans during these years is quite sad. We all started as bright-eyed nerds who shared the love of hacking, learning new things and making the world better place... What has befallen us? Insomnia, depression, anxiety, burnout, suicide, some have switched careers, some are on disability... only precious few continue to do actual programming. Talking to mental health care professionals... I know I'm not just imagining things. This job really does take a toll on you.
Why? I'm not sure anyone really knows but... you need to learn new things all the time, concentrate, produce creative solutions on clock... you can never really wind down... For the first decade it feels challenging and exciting, then all the bullshit starts to catch up on you. Your outside of work life gets more hectic... and at some point you realize you don't even know how to shut your brain down. It's on overdrive but it's not effective... you start losing sleep... anxiety creeps in.
Maybe I'm just in the dark place and it's better for everyone else...



Én most tartok 20 évnél. Az álmatlanság már megvan. A depresszió felé jó úton haladok.

Nem szakmunkás. Nem favágó. Vájár, bazmeg. VÁJÁR!

2019. február 3., vasárnap

THIS IS LONDON

Ezt még a múltkor találtam az újságban - pont aznap, amikor a "YOU ARE LONDON"-plakát kikerült az állomásra (nem is mondanék hozzá semmit...):

2019. január 12., szombat

Stratégia

Nyílt titok, hogy a világ azon felső szintű IT-vezetői, akik nem szigorúan a tech-szektorban tevékenykedő vállalatok informatikai osztályának az élén állnak, nem tartoznak a stratégák krémjéhez.

20 éves pályafutásom alatt sokféle IT-vezetőséghez volt szerencsém, úgyhogy nekem azért elég nehéz meglepetést okozni. Nemrég itt a cégnél született néhány magas szintű döntés, amire mégis felvontam a szemöldökömet, és őszintén szólva nehezen találok rá analógiát. Azért megpróbálom...

Tegyük fel, hogy egy trafikban dolgozom (végülis újságot adunk el, vagy mi...) A múlt héten összehívtak a főnökök egy mítinget, amin bejelentették, hogy mostantól fagyit fogunk árulni, mert az nem bálna, és a gyerekek is jobban szeretik, mint a kötélmászást.

Könnyen belátható, hogy ezekkel az érvekkel azért nehéz vitatkozni. Sajnos engem ez annyiban érint, hogy ha eddig nem lett volna elég bajom, akkor most még az álláskeresés nyűgjét is a nyakamba kell vennem, mert én fagyit már nem akarok főzni, és a szakmai fejlődésem szempontjából egyébként az is kétes értékkel bír, hogy elég régóta már csak mosógépet szerelek.

2019. január 5., szombat

YOU ARE LONDON.

Tavaly ilyenkor is nyomtam egy ilyen év-értékelőt, úgyhogy gondolom nem fog fájni senkinek, ha most is írok valamit. Na azért nem fogok rendszert csinálni belőle; vannak elegen, akik ezzel foglalkoznak. Egyszerűen most úgy alakult, hogy egy kicsit többet tartózkodtam megfigyelő állásban, mint eddig. Óhatatlanul megtörténik az ilyesmi, ha az ember huzamosabb időre rokkant-nyugdíjazza magát... (Tibi szerint sors-fordító esemény lehet egy olyan baleset, mint az enyém. Nem tudom, mert ugyan kurvára rám férne már egy sors-fordítás, de egyelőre most tartok ott, hogy kezdem érteni, hogy mire gondolhatott. Maradjunk egyelőre annyiban, hogy az ember elkezd másként nézni a dolgokra, ha éppen véletlenül elkerülte a Kaszást, és van is valami, ami emlékeztesse rá minden egyes nap...) Szóval a rokkantsággal együtt jár egyfajta nézőpont-eltolódás. Az ember elkezd jobban odafigyelni a részletekre egyszerűen azért, mert nem nagyon tud mást csinálni, mint figyelni. Stephen Hawking volt igen jó ebben, bár nem irigylem érte... Jöjjön hát egy kis részleteken való elmélkedés (kizárólag szórakoztatási céllal...)!

A minap belefutottam néhány élménybe, amik nyomán elgondolkodtam a Londonhoz való viszonyomról - így 6 év perspektívájából nézve. Nem titok, hogy alapjában véve utálom ezt a várost. Csak azért, hogy önigazoljam magamat arra vonatkozólag, hogy miért ide jöttem élni nem fogok itt örömódákat zengeni Londonról. (Helyettem megteszik ezt más magyarok; olvassátok őket is - nem nehéz ilyet találni.) Ugyanakkor nem mondom azt sem, hogy nagy hibát követtem volna el azzal, hogy itt vagyok: egyszerűen kiválasztottam a sok szar közül a nekem legkisebbet - mások ezt négy (három, öt - a megfelelő aláhúzandó) évente csinálják a választáson. Szerintem az sokkal nagyobb hiba...

Szóval nem mindenki van ám így. Vannak, akik szeretNÉNEK itt élni, mert nem tehetik. Vannak aztán olyanok, akiket fent említettem: azok, akik itt élnek, és nagyon nem jön be nekik, viszont ezt nem merik bevallalni másoknak - de még maguknak sem. Aztán a legkevesebben a harmadik kategória képviselői vannak: akik tényleg szeretik.

Amiben valahogy mindenki igyekszik egyet érteni, az az, hogy ez a város milyen kibaszott menő. (A fenti három kategóriának más-más indítékból, de ilyen szempontból azonos a célja. Kognitív disszonancia a középső csoportnál, ugye...) Egyébként nem egyedi jelenség ez. A múltkor, amikor annak az újságíró csajnak (Donáth Mirjam) az Indexes interjúját olvastam (aztán meg a könyvét), akkor is megfigyeltem ezt, csak New York-kal kapcsolatban. Az ő szájából hangzott el az, hogy "a new yorki azt gondolja, hogy mindenki, aki nem New Yorkban él, az valószínűleg csak viccel..." (Volt ez a "Menjek/Maradjak"-sorozat; talán abban mondta - de lehet, hogy a könyvében volt.) Tekintve, hogy a csaj évekig kis túlzással csövezett New Yorkban (mert ott sem tudja már dolgozó ember megfizetni a lakbért) elég sokáig tartott, mire leesett neki, hogy ez így tényleg nem jó (7 évig égett ebben a nyújork-nyújorkozásban a csaj, miután otthagyta a várost - meg az országot). Az egyetlen alternatíva, amit egy new yorki sznob elfogadhatónak tart, az az, ha valaki Londonban él. Hiszen az is milyen állati menő: Sting, royal family, James Bond, Stamford Bridge bazmeg.

Na. Megpróbálok most egy kicsit visszatérni az ismeretterjesztési vonalra, mert ez a magyar "majd én megmondom"-virtus is kezd már nagyon zavarni, de úgy látszik, hogy néha velem is elszalad a ló. Bocs; úgy látszik, hogy a véremben van...

Szóval belefutottam ebbe a HSBC-s molinóba, ami most a beckenham-i vasútállomáson van kitéve:



Azért rakom ezt ide, mert nagyszerűen illusztrálja mind a jelenséget, mind pedig a londoni sznobizmus angol kulturális vetületét. Az angolok imádják ezeket a belterjes, szójátékos, utalgatós dumákat; nekik készült ez a szar plakát. (Csak zárójelben teszem ide, hogy a magyar is szeret nagyon tetszelegni abban a hitben, hogy a magyar költészet, meg irodalom mennyire kivételes, mert hogy azt csak egy magyar érti...)
A főnököm is ugyanezt csinálja: mindig benyög valami soha nem használt angol kifejezést, amire csak nézek hülyén. Aztán persze meg is magyarázza, amikor visszakérdezek, hogy "What?!?" (Egyrészt hadd örüljön a paraszt, hogy most megmutatta, hogy milyen művelt volt, másrészt meg ugye ezzel is tanul az ember.)

Szóval 6 éve élek itt, de meg kellett gugliznom, hogy mi a picsa az a "pearly queen", meg a "sloane ranger" (és egyébként nem "szlón", hanem "szlöün", de ezzel már tényleg hasogatom a szőrt; szerencsétlenek arról nem tehetnek, hogy így tanulták meg...)

Tessék, a szószedet:

Pearly king/queen: utcai piaci standon árusító, jelmezbe öltözött árus (többnyire királynak/királynőnek öltöznek az ilyenek; onnan származik a kifejezés)

Sloane (ranger): trendi cuccokban nyomuló, gazdag fiatal nő. (Eredete: Belgravia/Chelsea kerületben van a Sloane Street, meg a Sloane Square; ezen kerületekben az ilyenek nagy számban fordulnak elő. Volt még egy amcsi western-sorozat a tévében, a "Lone Ranger", ami után szabadon valami roppant kreatív londoni frappánsan megalkotta a "sloane ranger" kifejezést...)

Chelsea-tractor (ez nincs a plakáton, de ezt is néhány hónapja hallottam, és szintén témába vág - meg szerintem érdekes is): minél drágább batár városi terepjáró, amit a Chelsea-ben/Fulham-ben/Kensington-ban/Belgravia-ban lakó, a föld felett másfél méterrel lebegő sznobok vezetnek (többnyire a patriotizmus okán Range Rover, de lehet Lexus, Volvo, vagy ritkább esetben X5-ös/X6-os. Valamiért Cadillac Escalade-et nem használnak itt. Szerintem ez részben a nyáj-hatásnak tudható be, részben annak, hogy nem ismerik, részben meg annak, hogy egy átlagos londoni utcán egy olyan már nem férne el a piros busz mellett.)

Canada Water az meg egy tér, és metró-megálló valahol máshol - de ezt csak azért mondom, mert annak, aki nem londoni ez megintcsak nem egyértelmű.

A szótárazás után nézzük meg, hogy mi nem kóser ezzel... Adott itt ez a hirdetés, ami a LONDONI KÖZÖSSÉGI ÉRZÉSRE apellálva egy ilyen hurrámultikulti/egyekvagyunk-nyáladzással próbál meg eladni mittudoménmit. Ez nagyon szép (énekeljük el együtt az Internacionálét!), de azért amikor elolvastam, akkor ugyanazt éreztem, mint a Ferihegyi reptéren az Erste bank plakátok ("Egy világ, ahol az érték számít") nézegetése közben: hogy vagy én vagyok helikopter, vagy tényleg mindenki hülye. A kreatív szakember, aki a feketéről megmagyarázza, hogy fehér. A főnöke, aki azt mondta, hogy "Hinnye; de jó ez!" - és jóváhagyta. A megrendelő, aki elismerően hümmögve elfogadta ("Ez igen! Így kell mindenkit megszólítani, vazze!!!!") És főleg a többiek, akik miatt ez így elkészült. Akik elolvassák, és fátyolos tekintettel düllesztik a mellkasukat, hogy ők is londonerek...

Nekem erről viszont kapásból a következő dolgok ugranak be:
  1. valószínűleg egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány spanyol hotel-tulajdonos van Londonban. (A spanyolok azért jönnek ide, mert 30% náluk a munkanélküliségi ráta, és felkopik az álluk. Annak a spanyolnak, akinek hotelje van pedig meg sem fordul a fejében, hogy betegye a lábát erre a moslék éghajlatra...)
  2. egy "sloane ranger" ha tehetné, akkor legszívesebben csak zsebkendővel nyúlna bármihez, amit egy utcai árus (vagy bárki, akinek az évi bevétele legalább nem 7 számjegyű) megérintett.
  3. egy "pearly queen" meg legszívesebben leköpné az új-arisztokrata luvnyát
  4. (ez annyira nem fontos, és tényleg csak a fikázás kárörvendő aktusa miatt teszem hozzá, de nem emlékszem rá, hogy mikor nyert utoljára angol focicsapat valami érdemleges kupát...)

Szóval én ugyan csak a saját magam nevében beszélek, de őszinten szólva nem érzem, hogy valami nagy-nagy közös valaminek lennék a részese együtt, kézenfogva...

Hacsak nem egy nagy kondér fosról beszélünk, mert az "én Londonom" így néz ki: (ez a kép a belvárosban készült - 100 méterre a London Bridge déli hídfőjétől):



Ez az, ahogyan én látom Londont: szenny. Az utcán. A fejekben. Egyébként azok az arisztokrata sznobok, akik szintén így érzik pedig inkább leszarják, hogy milyen menő Chelsea-ben lakni, és kiköltöztek valami 50 hektáros birtokra Surrey-be...