2018. szeptember 17., hétfő

Itt vagyok, de nem ragyogok

Bandi barátom kifogásolta, hogy nem írtam már régóta semmit ide... Való igaz. A helyzet az, hogy most pont egy olyan fázisban van az életem, amikor NINCS életem. Írd és mondd: soha nem voltam még ilyen szarul. Kurvára nyomorult érzés így bénának lenni, ugyanis ahhoz nem elég szánalmas az állapotom, hogy igazán komolyan vehető legyen (végülis rengetegen vannak, akik egy ilyen esés után tolószékben élik le a hátra levő életüket), viszont ahhoz eléggé durva, hogy mostanra kiöljön belőlem minden vitalitást. (Ez előtt még én sem gondoltam bele, hogy milyen lehet nem tudni járni fél évig - vagy még tovább...)

Ha volna minimális affinitásom a self-brandinghez, akkor most kivonszolnám magam valami tengerpartra, vagy valami más látványos háttér elé szelfizni, és felraknám a Facebookra, hogy milyen kibaszott jó dolgom van. Annak ellenére, hogy - nyomorukat kompenzálandó - igen sokan hajlamosak ezt csinálni, én most inkább megkímélek ettől mindenkit...