2009. június 27., szombat

Szabadság miatt zárva...

Könnyes szemmel tudatom, hogy minden bizonnyal utoljára jeletkezik innen a Pembroke Crescent 16 B-ből az "NZ nyúz". A mai nappal kezdetét vette a mintegy 1 hétig tartó kiköltözési procedúra, minek folyamán az összes cuccom egy garázsba mozdul át (magyarországi tartózkodásom idejére). Ha nem pakoltam volna el a kábelt, akkor most fel is tudnám tenni ide a képet, amint a busz ugrásra készen várja, hogy holnap reggel a gyomrába rakott 3 köbméter szeméttel elinduljon Albany-be.

Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg szeptemberig nem postolok, mert odaát nyár van, úgyhogy ennél fontosabb dolgaim is lesznek... Remélem, hogy azért a "Déli Sziget" sorozatot még befejezem majd az egy éves évfordulója előtt...

Július 13-tól Dunakeszin leszek elérhető. Aki akar, az biztos megtalál.

2009. június 25., csütörtök

Újév napja

Január 1. (Dunedin - Moeraki - Hanmer Springs)

Másnap reggel összeszedtük az esti sietős lefekvés nyomait...



...és indultunk tovább. Kicsit fostam, hogy nem lesznek nyitva a benzinkutak elsején (elfelejtettem előző délután tankolni), de szerencsére a kutasoknak még nem tűnt fel, hogy ilyenkor mindenki inkább másnaposan fekszik otthon tankolás helyett. Mind nyitva volt, úgyhogy gurulhattunk tovább a keleti parton.



Pár-tíz kilométerre megálltunk még Moerakiban megnézni a sziklagolyókat:







(Google: "Moeraki boulders", ha valakit érdekel, hogy hogyan alakultak ki).

Mivel Christchurch-öt már láttuk a "múltkor", ezért úgy döntöttünk, hogy kikerüljük. Még aznap fel akartunk érni egészen Hanmer Springs-ig, mert másnapra bálnanéző túrát foglaltunk Kaikourában. Nem sokat szaroztunk, inkább nyomtuk a gázt. A 95 km/órás utazótempót itt az alföldön a busz dagadó mellkassal diktálta...

A büszkeségére okot szolgáltatott később az is, hogy megállunk az ebédszünetre egy út széli pihenőben, és itt találkoztunk a második olyan mikrobusszal, ami szakadtabb volt nála. Stikában sikerült is lefotózni:

Csillivilli penge verda




Csoffadék rozsda-temető



Fel is értünk késő délutánra a Déli Sziget termál-fővárosáig. Nagyon szét voltunk már csúszva, ezért ehhez váltogatnunk kellett egymást a vezetésben, hogy amíg a drájvör elfárad, addig a másik tudjon egy kicsit aludni hátul. Igen: mondhatjuk, hogy ez közlekedés-biztonsági szempontból legalábbis aggályosnak minősül (én még nem próbáltam, de biztos elég szar lehet arra ébredni, hogy az ember leseggel a forró bitumenre, miután talppal áttörte a szélvédőt...). Szerencsére azért túléltük.

Meg kell hagyni: a hanmer springs-i fürdő nagyon ott van (szerintem a rotoruait is übereli). Nagyon jól esett kicsit kiáztatni magunkat. Itt képeket nem csináltunk, mert nem tudtuk volna hova tenni a gépet.

Aludni visszamentünk egy olyasmi campsite-ra, mint amilyen a Kai Iwi Lakes mellett is van (haverok, buli, Fanta). Ez már elég közel volt Kaikourához, hogy odaérjünk a reggeli bálna-tripre.

2009. június 20., szombat

New Years'

Bevásárlás után kerestünk egy utcát, ami elég sík ahhoz, hogy ott aludni is tudjunk, de még elég közel van a belvároshoz, hogy benyomva is viszonylag fájdalom-mentesen visszataláljunk a buli után. Mikor megtaláltuk, nekem muszáj volt lefeküdnöm egy bő fél órára, mielőtt elkezdtük volna a sörök felszámolását (a nomádkodás előbb-utóbb leszívja az embert annyira, hogy bárhol, bármikor tudjon aludni).

Két-három sör után begyalogoltunk az Oktogonra (a főtér), ahol kommersz népi szilveszter volt készülőben: színpadot állítottak fel, melyen a helyi celebrityk, wannabe pop- és rocksztárok, hastáncos-csoport, stb. adott műsort. Ezek ugye nem igazán érdekeltek minket, de legalább itt volt valami zaj, meg tömeg. Ezen kívül itt voltak kirakva a környező pubok asztalai, meg padjai is. Az egyiknél letelepedtünk iszogatni.




A téren folyó műsoron kívül minden pub-ban is külön-külön ordított a zene, és ugrált a közönség. Megittunk pár rundot egy meglehetősen temperált norvég házaspár társaságában, akik már első ránézésre is turistáknak látszottak. Már nem emlékszem miért, de a sörök nem igazán hatottak, úgyhogy melléjük kénytelen voltam valami töményet is venni. Bementem a kocsmába, és hosszú sorban állás után megkérdeztem a pultos csajt:

- Milyen vodkáitok vannak?
- Tessék?!? (nem sikerült túlordítanom a zenét)
- Milyen vodkáitok vannak?

Erre elfordult, és kiszolgált valaki mást (valószínűleg szilveszterkor ilyen késői időpontban már nehéz esetnek számít az, aki még válogat is...) Utána azért visszafordult.

- Igen?
- MILYEN VODKÁITOK VANNAK?
- 42 BELOW, ABSOLUT, SMIRNOFF, ... ... ... - eddig értettem, mert ő sem tudott elég hangosan kiabálni)
- Absolut jó lesz. - igazából arra lettem volna kíváncsi, hogy Finlandia van -e (ami a kedvencem, de sajnos itt Zélandon nincs nagy kultusza, úgyhogy a pubok sem nagyon tartják). Végül megláttam a vodkás palackokat a háta mögött: tényleg nem volt Finlandia.

Erre kitöltött egy shot vaníliás(!) Absolut-ot. Biztos nem kiabáltam elég hangosan azt, hogy "Absolut will do." - de valószínűleg azért a sok "L"-betű célhoz ért, így Absolut Vanillát kaptam... Mindegy: ilyet még úgysem ittam. Nem is volt rossz, ugyanis nem likőr, hanem cukormentes vanília-íze van (kóstoljátok meg). Az éjszaka háralevő részében még ittam egy párat ugyanebből (egyébként már itthon is van egy palack).

Éjfélre azért csak-csak elérte a hangulatom a kívánt szintet. Végül fellőttek némi tüzijátékot...




... oszt mehetett mindenki haza...

Úgy tűnt legalábbis, hogy a tömeg jelentős része nem rendelkezik a "Menjünk le a Körútra! Szórjunk konfettit ismeretlenek arcába ordibálva! Dobáljunk sörösüvegeket! Borítsuk fel a rendőrautót! Foglaljuk el a TV-székházat!"-típusú virtussal éjfél után.

Mi azért még körbejártuk a pub-okat, és mulattunk egy kicsit.





A szokásos "ebből pont tizenkettő egy tucat"-jellegű rusnya, hullarészeg white trash-eken kívül...


... láttunk egészen karakteres fazonokat is. Itt van például ez a csóka, aki ír-táncolt MINDENRE, ami kijött a hangfalakból - legyen az U2, hiphop, vagy techno:



Végül kellemesen elfáradtunk, és elindultunk "haza". Mivel nem voltunk már szomjasak mi sem, ezért Bogi egész úton azzal szórakozott, hogy az utcán mindenkit fejbe vágott a lufival, ami valahogy a keze ügyébe került. Mikor már ez sem volt elég szórakoztató, akkor új elfoglaltság után nézett: azt kiáltotta a véletlen-szerűen kiválasztott szembejövőknek, hogy: "Oi!!!" Ezt bent a cégnél tanulta a rakodó-munkásoktól, és nyilván nagyon tetszett neki... :)

Hazafelé még behatoltunk a Mekibe is, hogy elfogyasszuk az újévi vacsit:




Amúgy a Meki 18 dolláros (hűha) órabért fizetett a szilveszteri műszakban dolgozóknak. Ezt véletlenül az előttünk álló részeg társaságnak sikerült megtudnia a sztoikus nyugalommal kiszolgáló, rezzenéstelen arcú sráctól, akinek minden bizonnyal tele lehetett már a töke a vátozatos szilveszteri klientúrával.

- Must be hard to deal with all these shit-faced people, huh? - léptem oda hozzá némi empátiát tanusítva.
- It's OK... - volt az unott válasz.

Kikértük a kaját. Míg vártunk, Bogi rögtön kibontott egy szívószálat. Jólnevelt módon elkezdett lázasan szemetest keresni a papírfecninek. Észrevett egy pénztárgép-kábelnek kivágott nyílást a pulton, amin keresztül történetesen nem volt felvezetve kábel.

- Is this for the rubbish? - és már nyomkodta is bele a papírkát...
- No, but who cares... - szeme sem rebbent a srácnak :)

Megkajáltunk, majd ("Oi"-okat ordibálva) visszasétáltunk a buszhoz. Könnyedén elaludtunk...

2009. június 18., csütörtök

Szilveszter napja Dunedinben

Kicsit belehúzok a Déli sziget mesélésébe, mert különben soha nem lesz vége...

Az előző rész tartalmából:
Dunedinbe érkeztünk, ahol morcos fókák és a kanos/tüzelő pingvinek megnézése után az ismét működésképtelen mikrobuszban tértünk nyugovóra...

Nehezen aludtunk el, mert a suttyó kis sirályok elég otthonosan érzik magukat az Otago félszigeten; az ott parkoló járműveket a pálya részének tekintik, és előszeretettel gyalogolnak kopogva a tetejükön. (Az odaszarásról nem is beszélve...)



Végül mégis elnyomott minket az álom, és reggel újult erővel kereshettünk valakit, aki bebikázza a buszt, hogy legalább a városba bejussunk egy szerelőhöz, vagy egy alkatrész-boltba. Segített is az egyik alkalmazott a természettudományos kiállítás épületéből (mondtam már, hogy bikakábelt sem hoztunk?). Ahogy beröffent a busz, rögtön újra kigyulladt a műszerfalon a már régi ismerős töltésjelző, és a jénai-tál kontroll-lámpa. Erre nem számítottam; a megrázkódtatás után úgy éreztem, hogy behatóbban kell elemeznem a kialakult szituációt. Leállítottam a buszt, hogy kitaláljam mit kéne csinálni.

Zárójelben tenném hozá, hogy december 31-et, és szerdát írunk, ami azt jelenti, hogy a hivatalosan munkaszüneti nap január elseje, és másodika után szombat-vasárnap következik, tehát ha most nem javítjuk meg a buszt, akkor január 5-ig talonba is tehetjük - az lett volna az első munkanapunk az ÉSZAKI szigeten (nyilván a kompot is lekéssük).

Ilyen kilátások mellett hoztam meg a döntést: kurva gyorsan be kell valahogy menni a városba, és felhajtani egy autószerelőt... A kiállító-teremben kunyeráltam egy Yellow Pages-t, hogy kiírjak néhány autó-elektromosságit (lehetőleg a város innenső végén, mert ha a töltés elment, akkor az akksiban levő minimális naftával ki tudja, hogy meddig jutunk).

Közben felmerült az is, hogy a mellettünk - szintén campervan-nel - parkoló jenki nyugdíjas házaspár bekísér minket a városba, hogy ki tudjuk cserélni az akksit a két buszban, ha elfogy a mienkből a Coulomb. A pasas segített volna kézzel-lábbal, de rövid privát diskurzus után kisütötték, hogy az autómentés nem esik egybe az asszony terveivel...

Megint bebikáztattam hát a Toyotát az előző pasassal, és imádkozva elindultunk a legközelebbi szerelőműhely felé... Beértünk! De nem volt nyitva. A második viszont igen, és átirányított egy harmadikhoz, akinek állítólag alkatrészei is vannak raktáron... Még oda is elértünk, de a pali tele volt munkával. Megnyugtattam, hogy neki csak a generátort kell meggyógyítani miután én - hüpp-hüpp-hüpp, barba-trükk - kiveszem. Addig is jó lenne, ha rátenné az akksimat a töltőjére. El is vitte hátra. Gyorsan felvettem megint a munkaruhát, és már túrtam is volna szét a motorteret megint, ha nem jön vissza a szaki: az akksi hogy-hogy nem felrobbant, amikor rárakták a töltőre (miután a sav-mérőke maximális töltöttséget mutatott). Gyorsan bekötöttünk egy új akksit, és láss csodát: a busz beindult, és a kontroll-lámpák kussoltak! Kifizettem az akkut, és zúztunk be a belvárosba.

Tervünk az volt, hogy valahol keresünk egy backpekit, hogy zuhanyozzunk egyet, aztán kinézzük a belvárost. Ezt is csináltuk. Kéjes érzés volt végre lezuhanyozva újra a civilizáció puha (puhány?) ölén megpihenni (majd' két hete nem láttunk rendes várost...). A főutcán gyorsan kerestünk egy mall-t, és zabáltunk egy indiait a foodcourt-ban...



Nekem tetszett Dunedin, mert van egy kis proli Újpest-hangulata; így valamennyire otthon éreztem magam. Ha még az egyébként ünnepekre hazautazott egyetemisták is a városban vannak, akkor szerintem kellemes kis buli-város lehet. Télen mondjuk nyilván más a helyzet: most a héten esett vagy 15 centi hó (ott még annyira sem lehet felfűteni ezeket a fos papírházakat, mint itt Aucklandben...)

Miután végeztünk a belvárossal, elmentünk még megnézni a világ legmeredekebb utcáját:







Ha egy kis lendületet vettem volna, akkor lehet, hogy felmegy a Toyota, de anélkül szégyen szemre vissza kellett gurulnom, amikor már túl intenzív lett a kuplungszag... A képeken, meg a videón nem feltétlenül jön át, de olyan meredek az utca, hogy még a visszaguruláshoz sem mertem betolatni egy ház bejárójába, mert féltem, hogy felborulhatunk...

Elmentünk még bevásárolni, hogy legyen némi sörünk estére. Épp jókor, mert egyre szarabb lett az idő.

New Year's eve a következő postban...

2009. június 14., vasárnap

Tonga 4.

Másnap nyilván nem sikerült időben felkelni, hogy elkapjuk a transzfert be a városba (amit szintén Sven felesége csinált). Annyira nem is igyekeztünk, mert nem tudtuk, hogy vasárnap EGYÁLTALÁN NEM jár a busz. Hívattunk hát egy taxit Svennel, hogy bevigyen minket a kikötőbe, ahonnan a hajó indult 11-kor Fafá szigetére.

Kikötő


Érzésem szerint a 80 lóerős motorral



a durván 2 méter széles csónak egy kicsit túl volt motorizálva. Az utolsónak belszálló 100-110 kilós - tehát nem is kimondottan nagy darab - kiwi fazon okozott némi riadalmat (és billegést), úgyhogy csak remélni mertem, hogy a pilóta nem fogja a meghajtó reaktor teljes erejét rászabadítani a hullámokra. Szerencsére tényleg nem tette.

10 perc múlva így is megérkeztünk Fafá-ra. A sziget átmérője nincs egy kilométer. Gyakorlatilag lakatlan, és szállodaként szolgál amolyan szigeti hangulatú bungalókkal.



A kikötő felőli oldala pont úgy néz ki, mint ahol Bud Spencer, és Terence Hill partra vetődik a Pongó-Pongó szigeten (plusz napozóágyak). Még a szél is pont úgy fújt!



Van még rajta egy étterem, amivel együtt a gazdag turistákat/nászutasokat célozza meg (árakat lásd a link alatt). Mi csak egy napra ugrottunk át, tehát a szállásért nem fizettünk, csak a retúr transzferért, ami tartalmazott egy ebédet is (természetesen ital, és 15% service fee nélkül). Snorkeling cucc is plusz 5 dollárért bérelhető.

Mi azzal kezdtük, hogy körbegyalogoltuk a szigetet (kb. 1 óra). Boldogan tapasztaltuk, hogy a fő szigeten levő szemétdombból Fafára már csak hírmondónak jutott egy kólásdoboz, egy hónalj-stift, és egy nejlonzacskó. Szerencsére épp dagály volt, így - papírforma szerint - a víz fölé hajlottak a pálmák, és az étterem teraszáról is be tudtam lépni a tengerbe:






Szerencsére meggyógyult a Youtube feltöltőkéje, ami tegnap szar volt, úgyhogy fel tudtam tenni ezt is:



Sőt: a buszos postba is beszúrtam a róla készült videót (nézzétek meg)!

Felteszek még néhány képet csak úgy, mert szépek/érdekesek:

Flying Fox (rókapofájú denevér): a legnagyobb testű denevérfaj (kb. méteres szárny-fesztávolság)










Végül este visszavitt minket a hajó, amit már egy másik csóka vezetett, aki úgy tűnik, hogy nagy focirajongó volt:



A kikötőben Sven vett fel minket, hogy hazavigyen. Gyorsan beestünk az ágyba, hogy beelőzzük a kakasokat. Másnap délben repült haza a gépünk.



Vége

Tonga 3.

A motelba eléggé elcsigázva és szomjasan értünk vissza; rögtön nyomtunk egy kis helyi (nem is rossz) Ikale sört, meg némi Tasziló ásványvizet:




Volt még némi idő az autentikus vacsorával egybekötött folklór-estig, amire még reggel bookoltunk. Ez úgy nézett ki, hogy sötétedés után kivittek minket egy bíccsre, ahol hangulatos színpad, pult, és fapadok voltak felállítva. Először hallgathattunk egy kis islander hangszerelésbe oltott Elvis Presley-t, Tom Jones-t meg Eric Clapton-t (Ne tudjátok meg, hogy hogyan szól a "Wonderful tonight" bendzsózva!). Közben ittuk a méregdrága (és szar) szintén helyi Maka söröket. Később a vacsorát egy másik placcon szolgálták fel. Ez tényleg finom volt; stílszerűen kókuszpálma kérgébe lehetett válogatni a felállított asztalról:





Volt a klasszikus "Ika Mata" (amit Raro-n is ettem), valami grillezett hal, valami sült csirkés-gombás cucc, sült kagyló (a "mussel" - nem tudom a magyar nevét), zöldsaláta, polip-saláta, jam-saláta, egy egész sült malac, meg desszertnek valami somlói galuska-szerű kókuszos téma (csak csokimáz, meg hab nélkül).

Mikor mindenki betegre zabálta magát, akkor megint átmentünk máshova: egy barlangban adtak elő harci, és egyéb táncokat - különös tekintettel arra, hogy pénzt is szabad dugni a táncoló performerek ruhapántja alá/fűszoknyájába/beolajozott testére (mi nem dugtunk).






Végre vége lett, és mehettünk vissza a motelba aludni.

Folyt köv.