2010. július 31., szombat

A Nagy Korallzátony

Április 30, péntek

Itt vagyok, úgyhogy túléltem. Sajnos a búvárkodásról nem lehet túl olvasmányosan mesélni, de azért megpróbálom.

Egy port douglas-i céghez fizettem be az Aristocat nevű hajóra.




(Azóta egyébként egyedül rájöttem, hogy miért hívnak minden hajót valamilyen macskának: a "cat" a katamarán rövidítése... Jól van na! Nem lehet mindenki született hajóbuzi!) Nagyon high-tech volt a gépezet. Direkt búvár-túrákra volt tervezve: kompresszor, hidraulikus deck a hátulján, ahol kényelmesen lehet le- és felszállni, stb.


Kb. 40 perc volt az út a külső zátonyig, pedig nem mentünk lassan. Ez engem azért érint érzékenyen, mert én minden egyes nyílt tengeri hajóúton vérrel-verejtékkel küzdök az ellen, hogy kihányjam a belem. Biztos, ami biztos: reggeli helyett ettem két anti-sickness tablettát. Még így is alig sikerült kordában tartani a friss levegőre kívánkozó rókát (Vulpes vulpes). Tiszta szerencse, hogy nyugodt volt a tenger. Embert próbáló feladat volt egyszerre koncentrálni a horizontra, és a jogosítványos búvároknak szóló eligazításra/ismeret-frissítésre, ahol olyan kifejezések hangzottak el, és kézjelek kerültek szóba, amikről halvány fingom nem volt. (Nem tegnap volt, hogy azt a "tanfolyamot" megcsináltam Rarotongán, ahol csak a legalapvetőbb készségeket tanították meg. Azóta pedig nem is merültem...) Mindegy: tudtam, hogy miket kell a felszerelésen nyomkodni, meg azt, hogy amíg a "reg" a számban van, addig nagy baj nem lehet.

Az első merülés az "Agincourt 1" zátony "Halloween" nevű helyén volt. Neoprént nem kaptunk, csak lycra ruhát, de a 26-27 fokos vízbe nem is kellett több. Nem is ez volt a baj, hanem az, hogy a süllyeszthető deck helyett a fedélzetről ugrottunk a vízbe. Ennek köszönhetően rögtön egyszerre csúszott le a maszkom, meg a reg a számból ki - még mielőtt egy tempót búvárkodtam volna. Néhány deci nyelése/letüdőzése után visszamásztam a hátsó decken, és kikrákogtam taknyam-nyálam. Sajnos a múltkori alkalomhoz hasonlóan most sem sikerült percenkénti maszk-ürítés nélkül végigcsinálni az első merülést (azért a végére belejöttem). A korall nem volt olyan rikítóan színes, mint a brossúra-fényképek alapján várná az ember (szerintem ez köszönhető volt annak is, hogy teljesen felhős volt az ég), de azért jót nézelődtünk. Kár, hogy teknőst, meg cápát nem láttunk - viszont vagy 3-4 ráját igen.


A másik két merülésen (Light Reef; Totem, és Nobodies helyei) már végre rendesen zárt a maszkom, és a korall, meg a halak is egyre szebbek lettek. Találtunk egy szigorú tekintetű murénát is. (Tudnak ezek máshogy nézni???)


Megint kiderült, hogy nekem kell egy bemelegítő merülés, hogy minden a helyére kerüljön, és igazán élvezni tudjam a látványt (a következő dive-oknál már reflex-szerűen megy az egyenlítés, meg a játék a levegővel). Egy szó, mint száz: állat volt!!! Nem tudom, hogy holnap mit fogok csinálni, de jó, hogy nem vagyok itt még két napig, mert akkor biztos, hogy minden pénzemet elbúvárkodnám. Láttam agy-korallt, meg egy csomó ismeretlen bizbaszt, amikhez úgy gondoltam, hogy jobb nem hozzányúlni.


Volt halraj, ami csak akkor rebbent félre hirtelen (természetesen mind egy irányba), amikor már csak 10 centire volt tőlük a kezem. Láttam "Vénusz születése"-kagylót is, ami érintésre becsapódott...

Érkezés Cairnsbe

Április 29, csütörtök

Hajnalban repültem Cairnsbe. Gyors búcsú után Lajos kivitt a reptérre. 6-kor indult a gép. Melbourne-ben kellett átszállnom; onnét 9-kor szállt fel a csatlakozás, ami fél 1-re ért fel Cairns-be. Így kerültem a 12 fok/szélviharból a 28 fok/100% páratartalomba. Ez azért már kellett, mint egy falat kenyér...


Nem csináltam semmi említésre méltót, csak bementem az első backpackersbe, ami szembe jött (nem foglaltam előre szállást), aztán kinéztem a holnapi búvár-túrát a Nagy Korallzátonyra. Hármat fogok merülni: egész napos program lesz. Remélem nem döglök bele (csak kb. 22 óra lesz a repülőút és az első merülés között az előírt 24 helyett).

Ja; meg punnyadtam egy kicsit a Lagoon-nál, mert ott lakom közvetlenül mellette. A Lagoon egy ingyenesen használható(!!!) sós-vízű medence a falu központjában, rögtön a tengerparton. Erre azért van szükség, mert a tenger itt nem alkalmas a fürdésre (apálykor fél kilométert kellene gyalogolni a vízhez a térdig érő sárban, hogy az ember megmártózhasson a medúzáktól hemzsegő öbölben...)





Nagy hirtelen ezt találtam a Lagoon-ról:



Ez egy kicsit off... A YouTube az előző lejátszása után feldobott egy másik random videót. Ezt már csak az nézze meg, akinek az előzőhöz is volt idegrendszere. Én nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek, aztán végül röhögtem :) Nem hiszem, hogy ez a Lagoon mellett van, de nem tudom nem belinkelni... :D




Riga-lánc lazaságú, mérsékelt IQ-val rendelkező fiatalokból a backpackersben sem volt hiány (megint csupa huszonéves sráccal/csajjal voltam egy dormban...):
- Hol voltál eddig? - kérdezte egy kanadai
- Sydney-ben, Melbourne-ben, meg Tasmaniában.
- Tasmaniában is? Az milyen?
- Mint egy kis Új-Zéland. Baszott hideg, de gyönyörű.
- Hideg? Mármint olyan Sydney-hideg?
- (Hülye vagy fiam! Ülj le! Egyes!) Nem: tényleg hideg...

Este sétáltam egyet a "belvárosban" - nem mintha sok értelme lett volna, mert Cairnsben semmi nincs - csak jól esett a trópusi levegőn izzadni.


2010. július 19., hétfő

Tasmania - utolsó nap

Április 28, szerda



Semmi különös. Elmentünk cseppkőbarlangot nézni,



meg kisvasutazni.





A kisvasutat egy telepes család építette. Először téglagyárat szolgált ki, utána meg egy fűrészmalmot. Ezeknek a telepeseknek az élete nem volt egy kéjutazás... A család három gyereke közül az egyik 18 éves volt, amikor rádőlt egy fa, és meghalt. A másik 13 évesen beleesett a fűrészgépbe, és meghalt. A harmadikat patkolás közben fejbe rúgta egy ló, és meghalt. Az életben maradt gyerekek család-alapítása sem ment túl olajozottan. Egyikük neje 8 gyereket szült halva egymás után. Ezek után viszont megemberelte magát, és 13 élőt is szült... Ezeket az idegenvezető néni mesélte,


aki egyébként nagyon aranyos volt; mintha nem is ausztrál lett volna... (Lehet, hogy Tasmaniában az emberek is mások, mint a mainland-en?)



Hazafelé még vételeztünk pálinkát is egy magyar borász fazontól; ezzel Lajossal otthon óvatosan berúgtunk. Nagyon rég ittam ilyen jó törkölyt, meg barackot. És ez rendes sárgabarack volt! Az már csak hab a tortán, hogy azt ráadásul sikerült elkapni a második kifőzés után, de még felhígítás előtt. (Így volt 53 fok. Jó anyag...)

2010. július 18., vasárnap

Hanyatló flotta

Már a második hétvégét baszom el a Suzuki feltámasztására - eredménytelenül.

Mivel időközben kiderült, hogy a Suraru is valamivel többet fogyaszt, mint számítani lehetett rá (4.5 liter helyett 8-at...), ezért gondoltam, hogy szombat reggel azt beadom egy karburátor-beállításra Zsuzsiék nagy tudású szerelőjéhez (én az utóbbi néhány évben nem voltam autószerelőnél; hirtelen nem jutott eszembe más), mielőtt nekiugrom a Suzukinak. Elvittük. A fószer ránézésre megmondta, hogy az alapjárati csavar nem működik; el van kopva az egész; senki nem szeret karburátoros autókkal foglalkozni; vegyek bele egy másikat; adott három másik telefonszámot, akiket hívjak fel. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit csinálok, csak vigyem innét a kocsit a gecibe.

Zsuzsi is megemlítette, hogy az ő Foresterjük is még mindig lökdös (azóta is, hogy a nem olcsó elosztót kicserélték), bár ritkábban. A faszi neki is ajánlotta, hogy ad pár telefonszámot néhány autó-elektromossági szakemberhez...

Ez mondjuk valahol érthető. Szerintem sem az autószerelők hibája, hogy jó tíz-tizenöt éve kénytelenek kibaszott űrhajók vezérlő-computerét programozni kocsik javítása helyett. Nem is a szerencsétlen tervező hibája, hogy vért izzadva próbál csinálni egy olyan szart, ami még éppen működik a garanciális idő lejártáig, de nem sokkal tovább. Tudom, hogy miről beszélek; én is 21. századi mérnök vagyok, de ebbe most hadd ne menjek bele, mert ez sokkal messzebre visz, mint amiről eredetileg írni akartam...

Az engem viszont már zavar, ha valaki lusta felemelni a valagát akkor, ha a saját munkájának azt a részét kell elvégeznie, ami kellemetlen, mert fennáll a veszélye, hogy gondolkodással jár. Mindegy; ehhez a faszihoz sem megyek többet, és legközelebb az olajcsere-specialisták országában több energiát fektetek a megfelelő szakember kiválasztásába.

Miután így elment egy óra a reggelből a kurva nagy semmivel, megint nekifutottam a Suzukinak. Nagy nehezen sikerült bele gyújtást varázsolni (a kokszos iridumos gyertyát egy új hagyományosra cseréltem, a gyújtástekercs érintkezőit Gábor bedezodorozta :), az elektronika dobozát pedig kihajszárítóztuk). Annak ellenére, hogy beindult, még mindig nem volt benne erő. Én gyűrű-törésre gyanakszom, úgyhogy mielőtt bármi mást csinálnék, elhatároztam, hogy méretek benne egy kompressziót. Sajnos Hakan, akitől tudtam volna tarhálni egy kompresszió-mérőt éppen valahol Németországban harcol a szövetségesek ellen - tegnap küldött képeket a nyaralásáról:




Ezért ma reggel a frissen töltött akksival átvittem a vasat a Cycletreads-be (10 kilométer). "Mérhetnénk ezen gyorsan egy kompressziót?" - direkt így kérdeztem a fazont, aki először szólt hozzám. Persze: töltsem ki ezt a munkalapot; mindjárt megnézzük. Nem szóltam semmit, mert láttam rajta, hogy neki nem egyértelmű, hogy ha a két perces munka helyett azt szerettem volna, hogy munkalappal faszkodjunk, akkor azt kértem volna... Kitöltöttem. Várjak egy jó fél-egy órát, mert éppen gumit cserélnek két másik gépen egyszerre; addig igyak egy kávét ott szemben. Jó... (Még mindig nem szóltam semmit; elmentem bevásárolni, kockáztatva azt, hogy a doboz fagyikám elolvad, mire hazaérek.) Visszamentem majd' egy óra múlva. Ott áll a motor a bejárat mellett (rajta a munkalappal...).

- "Nem tudtuk megcsinálni." - szól oda a faszi telefonnal a fülén.
- "Hogy mi?!?" - már tódult a fejembe a vér...
- "Nem egyezik a kompresszió-mérőnk menete a gyertyafészekével..."
- "És rászorítós mérőtök sincs?!?"- szétbaszott az ideg, de sajnos én még ilyenkor sem tudok ordítani, mert tuti, hogy attól még mindig nem lesz nekik szerszámjuk... Faszikámnak viszont leesett, hogy én tudom miből áll egy kompresszió-mérés, és biztos látta rajtam azt is, hogy megy fel a pumpa, úgyhogy letette a telefont:
- "Olyat nem használunk. Mike-nak viszont van egy adaptere otthon. A jövő héten behozza, és lemérhetjük. Vagy itt a szomszédban a Holeshot-nál megpróbálhatod." - ott, ami (ha egyáltalán nyitva volt vasárnap) pont akkor zárt be, amíg én bevásároltam...

Némán bámultam magam elé: nem hittem el, hogy a város (ország) legkomolyabb motorosboltjának/műhelyének nincs egy kibaszott kompresszió-mérője... Meghallgattam még a szakik faszságait arról, hogy a motor miért nem kap benzint/túl sok benzint kap, és biztosítottam őket arról is, hogy igen: nemrég pucoltam a légszűrőt, és a szelephézagot is két hete állítottam be. (Nehezen hihető el egy motorról, hogy karban van tartva, ha a használat miatt úszik a retekben...) Megegyeztünk abban (legalábbis azt hiszem), hogy megmérik, és felhívnak a jövő héten. Akkor fogok visszamenni negyedszer a kibaszott shopba két héten belül...

2010. július 15., csütörtök

Hobarti séta

Április 27, kedd

Szerencsére Brúnó ma éjjel már nem forszírozta az óránkénti ordítást, úgyhogy végre az egész család ki tudta magát aludni. Én fél 10-kor utolsóként keltem fel - pont jókor, mert indultunk be a városba sétálni (Lajossal megadott időben kellett bent találkoznunk, így ő egy kicsit kinyújtotta a morning tea-re rendelkezésre álló időt). Réka elment templomba amíg mi körbesétáltuk a Salamanca Square környékét. Beültünk egyet kávézni is; szerencsére a tegnap beígért esőzés elég komolytalanra sikerült.







Tasmania parlamentje, melyben a 25 fős Tisztelt Ház ülésezik: (Igen. Én is arra gondolok, amire ti...)





Lajos visszament dolgozni, Réka és a gyerekek haza; én pedig bent maradtam a városban kolbászolni. Néztem a gyerekeknek némi szirszart, mert ide jövetelemkor nem hoztam semmit. Küldtem haza egy tasmán-ördögös képeslapot, meg találkoztam egy Kras-csokikat áruló horvát trafikos bácsival, akivel váltottam is pár szót. Fogalmam nincs miért, de az öreg marhára örült neki, hogy magyar vagyok... Én sem voltam közömbös a tábla csokik iránt, mert Zélandon bármiféle európai cuccért az egész várost fel kell forgatni, és akkor is mindent csak aranyárban lehet kapni - Kras csokit például még nem is láttam Aucklandben.

Utána nyomtam egy fish and chips-et a kikötőben.






Végül visszamentem Lajos cégéhez, mert nekem kellett hazahozni a muscle-bike-ját:




Most biztos röhögtök (először én is így voltam vele...), de megdöbbentően jó ez a kis motor. 12-13 évesen, amikor öcsémmel felváltva tologattuk egymást a határban a fostalicska Komar Mopeddel a fél karomat odaadtam volna egy ilyenért (mondjuk a balt, mert a félautomata váltó miatt arra úgysincs szükség, a jobbal viszont a gázt kell húzni, úgyhogy az nélkülözhetetlen...).

Képzeljétek el, hogy egy Babetta vázába valaki beleműt egy olyan blokkot, ami az összes szénné tuningolt Simsont porig alázza (nyomatékból, alapjáratról!). Na ez ilyen. Az üveghangon visító 70-re fúrt Szimók korában (lásd még a mai lakótelepi májerek robogóit) nem is gondoltunk arra, hogy négy ütemmel sokkal elegánsabban is lehetne motorozni. Itt vannak a műszaki adatai. Állítólag 7.5 lóerő!!! (Sokat elárul, hogy az ozik még versenyeznek is vele...)

Ezzel járnak az ausztrál és a zélandi postások, mert az csak egy dolog, hogy a bal kéz mentesül a kuplungolás kényszerétől, és ezáltal lehet vele szatyrot fogni, palotapincsit leakasztani a bokáról, stb. Az legalább ilyen fontos, hogy a motor egyszerű, mint egy faék, igénytelen mint az öszvér, és alig fogyaszt benzint (mondjuk Lajosé elég iszákos, mert benyel vagy 2.5 litert százon...)

A félautomata váltó pedig egyszerűen kurvajó! Két kanyar alatt megszoktam, és nem veszi el a gépészkedés örömét a motorozásból. Visszaváltásnál egy kicsit észnél kell lenni, mert gázfröccs nélkül az egy henger motorfékjének nyomatéka hajlamos blokkolni a hátsó kereket(!) A fékekkel is vigyázni kell, mert az első pont olyan szar, mint a Babettáé, a hátsó viszont harap, mint a szájzáras pitbull. Ez, meg a motorfék a nyálkás, tükörsima aszfalton okozhat kellemetlen pillanatokat.

Sajnos a 110 köbcenti a Hobartból Kingstonba vezető szerpentinen még nem elég arra, hogy nagy gázzal elmenjek a szerencsétlenkedő autósoknak, de végig toltam őket lefelé az útról.

...


Este már csak a szokásos családi programra volt idő: odabaszós magyar vacsora (bableves, és zserbó), fürdetés, aztán még megnéztünk egy Mazsola és Tádét. Mehettek a gyerekek lefeküdni.

"Apaaaaaa! Hadd nézzek med méd eddet!" - Gréti Lajosra irányozta a méter hosszú szempillákat, és egy kiskutya-nézést - "Csak méd eddet!!!!!!" - és egy öleléssel-puszival még nyomatékot adott az elhangzott érveknek, hogy biztos legyen a dolgában. Lajosról a Következetes Szülő Nyafogás-Elhárító Páncélja egy másodperc alatt olvadt le a szemem előtt - és már forgott is a következő Mazsola és Tádé...
"Kis szaros..." - mosolygott rám, de én enélkül is tudtam, hogy a helyében én is pontosan ugyanígy jártam volna el...

Végül Gréti csak elment aludni, mi pedig a hétvégéről felvett MMA meccsekkel fárasztottuk magunkat álomba.

2010. július 14., szerda

Házimozi-filmfesztivál

Megint egy kis aucklandi történés...

Nincs egy hete, hogy az Indexen megint volt egy cikk a rendszerváltás óta kibontakozó orosz filmgyártásról. Most éppen nem találom, de sikerült kigugliznom a régebbi írásokat, amik kíváncsivá tettek: ez, meg ez. A kritikák, meg a trailerek (amiknek a többségét azóta már leszedették a YouTube-ról...) alapján egészen ígéretesnek tűnnek. Komoly költségvetésű, a vad-kapitalista új Oroszországban gyártott (és játszódó) mainstream mozikról van szó, amit még Magyarországon is sajnos csak egy-egy fesztiválon látni. (El lehet képzelni, hogy mennyi az esélye annak, hogy itt Aucklandben beessen valamelyik moziba egy ilyen...)

Már régóta ott figyelt az agyam leghátsó zugában a téma, úgyhogy most megkértem Zsuzsit, a torrent-junkie-t, hogy lőjön már nekem valamit ezekből a Neten. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, mert ugye angol felirattal kellett volna... Zsuzsi mégis előhalászta a legnagyobb alapmű, a "Brat" (Testvér) mindkét részét felirattal!!! Ez tegnap történt, és csak ma este néztem meg az elsőt. A sikeren felbuzdulva viszont még reggel rögtön megkértem Vagyimot, hogy írjon már nekem össze néhány orosz torrent-site-ot, ahol az utolsó 10 év termése nagy valószínűséggel elérhető. Ő nincs annyira rákattanva a témára, de azt mondta, hogy megkérdezi a haverjait.

Most fejeztem be a "Brat" első részét. Előre kell bocsátanom, hogy a feliratozást nem angol anyanyelvű, és oroszul tudó önkéntes csinálta, hanem egy orosz anyanyelvű, angolul villámgyorsan szótárazó műkedvelő amatőr... Mondanom sem kell, hogy ez erősen levont a film élvezeti értékéből. (Ugye megvan mindenkinek az alámondós, VHS-es éra?) A csávó tulajdonképpen szarabbul feliratozott angolul (szándékosan nem azt mondom, hogy "beszélt"!), mint amennyire én tudtam még az érettségin oroszul. (Mondjuk azért elég nagy penge voltam, tehát igazságtalanul magasra rakom neki a lécet, hehe...) Itt egy párbeszéd a film végéről, ami Szergej Bodrov (az orosz Bruce Willis), és a leningrádi hajléktalan között zajlik:

- You said - city is the force, and yet everybody is feeble here.
- City is the evil force. Strong comes and becomes feeble. The city takes force. And that's happened to you.
- Here you are. Take it... Come on. Take it! A lot of money here. Live.


Eddigre már nagyjából rutint szereztem az orosz-angol dekódolásából, de ezen a Star Wars-os fordulaton megint vinnyogtam a röhögéstől.

Azért mégiscsak tanulságos volt megnézni azt a filmet, ami "nagykorúsította az orosz filmipart". Gyakorlatilag egy időutazással ért fel: maga a film 1997-ben jött ki, és 1994-ben játszódik. A 90-es évek közepén viszont a leningrádi (na jó: szent-pétervári) miliő úgy néz ki, mint a 80-as évek eleji Budapest 15 évvel későbbi lepusztultsági állapotban. Úgy értem, hogy a lakások berendezése, meg a városkép kőkemény szocreál (mondjuk Újpalota), de a házak állapota már a rendszerváltás utáni elhanyagolt, vakolat-málló, pusztuló város. Az emberek ruházata pedig megfelelt a 70-es évek magyar öltözködésének... A magyar szemnek kaotikus összképet csak fokozza az orosz glam-rock filmzene, ami simán összefér a házibulis jelenet E-rotic dalbetétjével.

A retro hangulat ellenére viszont megjelenik az a vadiúj anarchikus Oroszország is, ami miatt érdekelt a film: gengszterek a Cherokee-val, és pisztolyokkal; lefűrészelt csövű vadászpuska; neo-punk, LSD-ző fiatalok; McDonald's. Kár, hogy az álmos történet-fűzés, meg a kezdetleges rendezés megöli az egésznek a dinamikáját... :(

Lehet, hogy ez egy úttörő film, de ez tisztán látszik is rajta. Nehéz megmagyarázni ezt, de érezni, hogy mondjuk a szereplők itt-ott kicsit túlspilázzák, vagy hogy a jelenetek nem úgy folynak egymásba, ahogy kéne. (Talán a Szomszédokban láttam utoljára fade-outot... Ebben meg legalább egy tucatszor el van sütve.)

Mindent megrágva azt kell mondjam, hogy ez egy közepesen szar film volt, bár rendes szöveggel biztos fogyasztható lett volna. (Vagyim azt állította, hogy neki tetszett...) Mindegy; holnap megnézem a "Brat 2"-t. :)

2010. július 13., kedd

Port Arthur

Április 26, hétfő

Az emberemlékezet leghidegebb éjszakája után (Lajos reggel odafagyott a robogóhoz munkába menet) Rékával elvittük Grétit oviba. Rövid szütyörgés után kitaláltam, hogy akkor ma megnézem Port Arthurt. Ez egy börtön-erőd délkelet-Tasmániában. Nem tudtam elindulni anélkül, hogy Réka bepakolt volna nekem kaját, desszertet, egy almát, meg egy kabátot. Megkaptam a mérsékelten tetszetős, de 100%-ig funkcionális családi Hyundai-t.



Semmi probléma nem volt vele azon kívül, hogy az automata-váltó felprogramozását minden bizonnyal Indiába outsource-olták. Más magyarázat szerintem nem kínálkozik arra, hogy a leghülyébb pillanatokban váltogat le/föl, és adja-veszi a nyomatékot minden elképzelés, és következetesség nélkül...

Mindegy: átvettem a verdát, és igazi joyride-ban volt részem Port Arthur-ig. Itt minden harmadik kanyarban megállhatnék fotózni. Tasmania olyan, mint egy darabka Zéland Ausztrália partjainál: aki látja, annak befagy a segge, de tátva marad a szája.






Ha úgy jöttem volna, mint a backpackers-beli tipikus szobatársaim (akik általában 10 évvel fiatalabbak, és fél évük van arra, hogy megcsinálják Ausztráliát), akkor csak itt Tasmaniában eltöltenék legalább egy hetet.

A táj képén kívül egyébként a forgalom sűrűsége is a zélandi Déli-Szigetet idézi. Megálltam útközben kajálni, és megszámoltam: egy kiadós csirkepaprikásnyi idő alatt 9 kocsi ment el az egyik, 7 pedig a másik irányba. Na haladok tovább...

...


Megnéztem Port Arthur-t. Ez gyakorlatilag egy a 19. században működtetett börtön-komplexum. Egy félszigeten levő öbölben helyezkedik el; a szárazföldhöz egy keskeny átjáró (Eaglehawk Neck) köti.



A fekvése, a környezet, meg a levegő viszont olyan, amire még Brinkmann doktor a Schwarzwaldklinik-ről is csak felvont szemöldökkel hümmögne...






Volt egy rövid idegenvezetés, amit egy helyi Humor Herold tartott, meg egy sétahajózás is (az egész egy öbölben van). Meglepően szórakoztató volt; nem is bánom, hogy nem a Cape Pillars krúzra mentem (eredetileg gondolkodtam rajta; biztos az sem okozott volna csalódást). Herold az erőd vázlatos történelmén kívül mesélt a rabok és a börtönőrök mindennapjairól, és sztorizott a halva született szökési kísérletekről (A csóka, aki a legtovább jutott, kengurubőrben próbált meg kiugrálni Eaglehawk Neck-nél az őrség szeme előtt, és végül azon bukott be, hogy az őrök puskát fogtak rá, mert kajásak voltak, és kenguru-steaket akartak sütni...)




Sem az oda, sem a visszafelé-úton nem néztem meg az állítólag kurva drága tasmán-ördög farmot...



Majd a brisbane-i állatkertben kipipálom őket. Ez így mondjuk kevésbé stílszerű, de legalább egy belépőért letudhatom az összes ausztrál csodabogarat...