2018. december 6., csütörtök

Szarvas hiba...

... volna azt hinni, hogy "karácsonyi giccs"-témakörben már nem lehet újat nyújtani.

Ez fogadott ma, amikor a céges menzára beléptem:

2018. november 23., péntek

Nagyvállalati szoftverfejlesztés

Vannak jelenetek az ember IT-karrierjében, amik nem kerülnek be az önéletrajzába.

Tegnap Jon, az ultra-introvertált (szerintem aspergeres), metálos, autentikus programozó-megjelenésű, senior enterprise-Java fejlesztő, és én - a már-már kiöregedő veterán Salesforce/Java rendszer-integrátor specialista - egy nap alatt vállvetve megírtunk 5 (ötös) sor PHP-kódot. (Ebből egy volt a nyitó kapcsos-zárójel, egy másik pedig a bezáró...)

2018. november 21., szerda

Költözés

Mostanra egészen tűrhetően tudok járni. Életem apránként visszatalál a megszokott kerékvágásba: 1-2 hónapja megvettem az új motort, és a hétvégén végre megint garázsos lakásba költöztem... A csuklóm még mindig kiábrándítóan szar, de ezt többnyire csak akkor érezni, amikor terhelem - például tegnap, amikor a díványt kellett cipelni: na az nem esett jól.

Kellett már a levegő-változás, bár maga a költözés aktusa nyilván pont annyira hiányzott nekem, mint egy prosztata-vizsgálat. Sajnos azonban nem volt más választásom, mert egy hete megint összefosta magát a bérleményben levő (mint most kiderült: 10 éves) bojler (meg a fűtés is). Sajnos a főbérlő akkora cigány, hogy a kb. 1 havi lakbérnek megfelelő értékű kombinált bojlert csak nem akarta kicserélni a tizedik ilyen eset után sem. (És ennek tetejébe a legolcsóbb szerződést fizeti a karbantartó céggel, akik így egy hét múlva jönnek ki szerelni minden egyes hiba-bejelentés után). Éppen ezért most pont kapóra jött, hogy egy magyar csaj készült átköltözni hozzám abból a - szintén 2-bedroom-os - lakásból, amit az ő lakótársa hagyott ott neki, hogy egyedül fizesse. Az én lakásom éppen egy nappal a szerződéskötés előtt változott jég-barlanggá, úgyhogy lelkiismeret-furdalás nélkül tudtam rámutatni a landlordnak, hogy megbaszhatja azt a bojlerével együtt. (Egy hónappal ezelőtt, amikor megint szerelni kellett, már szóltam, hogy az volt az utolsó csepp a pohárban...)

Mivel a csaj költözése már le volt zsírozva a következő hétre, ezért gyakorlatilag ott álltam egy hibátlan, nagy, garázsos, olcsóbb (és végül - de nem utolsó sorban - meleg vízzel, valamint fűtéssel rendelkező!) lakás ígéretével, amit nem kellett sem keresni, sem beköltözést szervezni rá. Erre mondja a művelt francia, hogy "no brainer"... Így végül Anett, es az ő két embere segítségével tegnapelőtt beckenham-i lakos lettem, és van egy garázsom, amiben az áthordott szemetemen kívül még a két motorom is elfér (az új, meg a roncs).

Egyébként nagyjából a motorral egy időben egy elektromos rollert is vettem, hogy a lábamról le tudjam venni a gyaloglás terhét. Azzal járok le a vasútállomásra; amíg meg nem érkezett, addig kénytelen voltam Ubereznem a munkába.

Most pedig egyszer csak azt veszem észre, hogy újabb öles lépést tettem afelé, hogy igazi londoni yuppie-vá változzak (leszámítva azt, hogy már igencsak kiöregedtem a műfajból...) Elvégre egy multinál, MacBook-kal imitálom a munkavégzést, anélkül hogy bármi, az emberiség számára hasznos értéket termelnék. Két font nyolcvanért iszom minden reggel a Borough Market-en a kávémat, és most már villany-rollerrel csapatok a pályaudvaron a plebs között cikázva. Ez utóbbit ugyan nem öltönyben teszem, hanem a gengszter-hoodie-mban, úgyhogy még van hova fejlődnöm... (Azért haj hiányában a hoodie még mindig sokkal praktikusabb az angol télben, másrészt meg jobb, ha némi baljós imidzset sugárzok azoknak az önkéntes rendőröknek, akik nem általlnak belekötni a rollerezésembe még akkor is, amikor az üres peronon veretem...)

2018. szeptember 17., hétfő

Itt vagyok, de nem ragyogok

Bandi barátom kifogásolta, hogy nem írtam már régóta semmit ide... Való igaz. A helyzet az, hogy most pont egy olyan fázisban van az életem, amikor NINCS életem. Írd és mondd: soha nem voltam még ilyen szarul. Kurvára nyomorult érzés így bénának lenni, ugyanis ahhoz nem elég szánalmas az állapotom, hogy igazán komolyan vehető legyen (végülis rengetegen vannak, akik egy ilyen esés után tolószékben élik le a hátra levő életüket), viszont ahhoz eléggé durva, hogy mostanra kiöljön belőlem minden vitalitást. (Ez előtt még én sem gondoltam bele, hogy milyen lehet nem tudni járni fél évig - vagy még tovább...)

Ha volna minimális affinitásom a self-brandinghez, akkor most kivonszolnám magam valami tengerpartra, vagy valami más látványos háttér elé szelfizni, és felraknám a Facebookra, hogy milyen kibaszott jó dolgom van. Annak ellenére, hogy - nyomorukat kompenzálandó - igen sokan hajlamosak ezt csinálni, én most inkább megkímélek ettől mindenkit...

2018. július 29., vasárnap

2018. július 4., szerda

Getting Up: Impossible

Nemsokára érkezik a mozikba az új "Mission: Impossible - Fallout"-film. Mivel most már kötelező kellék a franchise-ban a motoros üldözés, ezért okvetlenül le fogom tölteni elmegyek megnézni. Nemrég láttam a trailert, amiben annak rendje és módja szerint meg is villan Tom Cruise egy BMW Nine T-n (2:15-nél)

Ez a jelenet tulajdonképpen egy az egyben az Első Nagy Motoros Balesetemet (2006) rekonstruálja - néhány apró különbséggel:
- nem balról, hanem jobbról jöttek be elém
- rajtam volt bukó
- nem néztem előtte ilyen májerül hátra
- nekem nem maradt nyitva a szemem egy ekkora fallout után

A személyes emlékek miatt is alig várom a filmet, hogy kiderüljön: vajon Ethan Huntért is kijön -e a mentő, hogy hordágyon vigye a kórházba, ahol összedródozzák a könyökét...

2018. június 13., szerda

Csukló 2.

Ma volt az első follow-up a kórházban. Friss röntgenképek készültek. Együtt néztük meg őket a fiatal dokival, aki a múltkor arról próbált győzködni, hogy legközelebb se törjek össze egyszerre kettőnél több végtagot...

- Na! Nagyon jól néz ki!
- Igen??? Innen nézve nem úgy látszik...
- Hát ennél alaposabban ugye nem nagyon lehet összetörni egy csuklót... Itt ezt három dimenzióban kell nézni; a függőleges lemezből induló csavarok tartják a darabokat, amik a csuklóhoz közel vannak; ez az átmenő csavar meg itt lent a vízszintes mentén rögzíti, mert itt is tört - ráadásul egy csavaró erőhatás mentén: látszik, ezen a hosszúkás, éles darabon. Ezért is kellett a lemezhez még egy toldalékot is rakni, mert alapesetben csak ezt a rövid részét rakjuk be, de ez a törés már magasan az alkaron van. A másik csontot (a singcsont) meg egyébként nem is szoktuk rögzíteni, de itt most arra is kellett egy lemez, mert... (ezt a részt már nem értettem. Aztán van még a harmadik lemez, ami a középső ujj darabjait tartja, mert...) ...Itt az ujjperc ugyanúgy csavarodva, több darabra tört, mint az orsócsont, látja?

Hát én azt láttam, hogy könyöktől lefelé nagyjából kétszer annyi fém van most a karomban, mint csont, és teljesen random módon állnak ki belőle a csavarok, meg szögek(?). Első ránézésre úgy néz ki az egész, mintha egy apám garázsában talált lécbe találomra belevertem volna egy marék 50-es meg 100-as szöget.

Lesznek majd képek is, csak meg kell várni, hogy az NHS malmai megőröljék őket, és felíródjanak egy CD-re...

2018. május 29., kedd

Superhero-képregény

Bandi barátom inspirációt merített a balesetemből, és ezzel a kortárs művészeti alkotással ajándékozta meg webkettő-alapú társadalmunkat. (Kurva sok ideje lehet így a zélandi tél beköszöntével...)

2018. május 17., csütörtök

Joey Dunlop

Filmajánló! Ha jól emlékszem, akkor volt már itt szó a Man TT-ről, meg egy dokumentumfilmről, ami a TT-celeb Guy Martinnal a fókuszban mutatja be a hírhedt verseny atmoszféráját. Tegnap viszont sikerült véletlenül belebotlanom a “Joey: the man, who conquered the TT” című szintén dokumentumfilmbe. (Lehet, hogy nem véletlenül, mert jövő szombaton kezdődik a TT…)

Aki nem tudná: Joey Dunlop tartja a Man TT trófeák rekordját 26 győzelemmel. Azok közül, akik még élnek, John McGuinness van hozzá a legközelebb: neki 23 van, de valószínűleg ez így is marad, mert McGuinness is 46 éves már, és tavaly csúnyán összetörte magát egy motorhiba miatt. Csak az érdekesség kedvéért: most olvasom, hogy egy “csont-növesztő” keret van a lábán, aminek egy villáskulccsal mindig utána kell húzni, hogy pont 1 milliméter legyen a távolság a törött sípcsont két vége között. Így a a test utána tud menni a hiányzó 5 centi csontnak, amit a műtétkor ki kellett szedni. (Gondolom, hogy péppé törte. Egyébként e mellett még csigolyákat, meg néhány bordát is hazavágott...)

A még aktív versenyzők közül Ian Hutchinsonnak van 16 (de neki már gyakorlatilag nincs jobb bokája), és Michael Dunlopnak szintén 16. Ő egyébként Joey unokaöccse, és még csak 29 éves, tehát belőle még akármi is lehet. Sajnos viszont ő ritka tenyérbe mászó figura; gyakorlatilag mindenki utálja…

Szóval a film Joeyról szól. Ő a 70-es, 80-as, és 90-es évek bajnoka volt. A filmben el is hangzik: ez volt a motorversenyzés aranykora. Az a kor, amelyben a motorok teljesítménye robbanás-szerűen elszaladt úgy, hogy minden egyéb paraméterük szinte változatlan maradt. Ez a tendencia gyakorlatilag sár-nehéz, fékezhetetlen, és irányíthatatlan segg-rakétákat eredményezett. Akinek volt szerencséje vezetni a 80-as években gyártott japán motort, annak nagyjából van elképzelése erről; nekem még meg is van az a CB 750-es Hondám, ami a második igazán NAGY motorom volt. Egészen ijesztő élmény egy modern motorhoz képest; soha nem mertem igazán odahúzni neki. (A nagy, nehéz motorokat könnyebb tiszteletben tartani; mivel általában ilyenjeim voltak, ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy még élek...)

Joey Dunlop ilyen motorokon nőtt fel, henkölte őket, és vált legendává. Akkor, amikor még férfiak versenyeztek a motorokkal, nem ilyen nyálas kis buzik, mint ma, amikor gyakorlatilag videójátékot játszanak a versenypályán - és ezért valakik kitömik a zsebüket pénzzel. (Lásd: Lorenzo, Marquez, Pedrosa, stb.) Ez az a kor, amikor a fogyasztói, szolgáltatás-alapú társadalom még nem létezett; aki a világ szerencsésebbik felén született, az vehetett egy motort, megreszelhette, és ha elég ügyes volt, akkor kiment a TT-re, és jól elpicsázta vele a többieket. Joe Dunlop ennek a semmiből jött, understatement megszállottnak az archetípusa – és tulajdonképpen utolsó mohikánja - volt. Egy hobo, aki nem járt fodrászhoz, nem borotválkozott, nem is nagyon beszélt, csak szívta a cigit, és baszkurálta a retkes motorját. Semmi más nem érdekele, csak a motor, meg a versenyzés. Nem érdekelte a hírnév, a népszerűség, meg a dicsőség. Csak kiment, és az olajos, sittes motorjával lealázta a mezőnyt. Azért, mert élvezte.

Többet nem spoilerezek el; nézze meg a filmet mindenki, akinek kimaradt. A még élő csapat- és versenytársak emlékeiből, meg archív felvételekből építkezik a film; nekem nagyon bejött. (A még fiatal McGuinness az egyik riport-alany…)

Többen is elmondják benne, hogy a motor kábítószer...

Csukló

Tegnap levették a gipszet a karomról. A doki, aki a műtét előtt mutogatta nekem a röntgenképet, de akit azóta nem láttam, most megjelent, és gyanúsan széles mosollyal üdvözölt. Elmondta, hogy a műtét végülis sikerült, és 3(!) titán-lemezt raktak a karomba. Jópofiztunk egyet; elmondtam, hogy természetesen megint motorra fogok ülni. Ő elmondta, hogy akkor most kapok egy “splint”-et, ami gyakorlatilag olyan, mint egy gipsz, csak levehető, hogy meg lehessen kezdeni a gyógytornát. (Itt jegyezném meg, hogy a “gyógytorna” szónál aljasabb magyar kifejezés szerintem nem létezik: undorító, hogy pont azt a tevékenységet, ami sziklánál is szilárdabb jellemet kíván a magyar nyelv egy ilyen lesajnáló, szánalmas felhanggal látta el. Én biztos, hogy inkább a “kínterápia” elnevezést választottam volna…) A csontok most már nagyjából összeforrtak; jó lesz az; 6 hónap alatt helyre is áll a csuklóm. Fáradjak tehát át a gyógytornászhoz; ő majd eligazít, meg csinál nekem egy splint-et.

Ránéztem a szkander-állásban otthagyott karomra; próbáltam parancsokat indítani fejből, hogy mit csináljon… Syntax Error… Ennyi? Akkor ez most így készen van??? 3 lemez? 6 hónap?!?

Lassan eljutott az agyamig, hogy mit hallottam. Nyilván nem fogják a szemedbe mondani, hogy akkor ezt a csuklót az életed hátralevő részére megbaszhatod…

Még Anna, aki annak idején Aucklandben az összedrótozott könyökömet gyilkolta - szinte tökéletesre - mesélte, hogy angoléknál nem szokták nagyon erőltetni a gyógytornászok a gyógytornát. Megmondják, hogy milyen gyakorlatokat csináljál otthon magad; egy hónap múlva behívnak, hogy újra leméricskéljék a szögeket, azt csá. Ha te nem vagy elég elszánt, akkor ő minek strapálja magát? Sőt: már az elején megkérdezik, hogy “mit vársz a gyógytornától?” A válaszból maguknak leszűrik, hogy ki mennyire akar meggyógyulni…

Behív a gyógytornász. Dagi kis ázsiai csaj.
- Hogy van? Mi történt a csuklójával?
- Motorbaleset.
- Mire számít a gyógytornától? Gondolom, hogy csodára nem…?
- (A jó kurva anyádra!!!) Maga mit tekint csodának?

Kitöltet velem valami faszomöccse tesztet, amin be kell karikázni, hogy 1-től 5-ig megnnyire nem tudom ezt és ezt csinálni. Semmit nem tudok csinálni, bazmeg; most vettétek le a karomról a gipszet: eddig azt sem láttam, hogy van -e valami alatta…!!! És még volt a szobában rajta kívül három ilyen semmirekellő, fontoskodó kis luvnya – akiket az én adómból fizet a hör medzsöszti.

Ma bementem az irodába, hogy végre elkezdjek egy kis pénzt is termelni. A kollegák örülnek nekem (mondjuk nem mindegyik…) Dumálgatunk; nyilván nem fogok az első napon semmi érdemlegeset csinálni. Pradeep is motoros (volt); ő is szétkúrta a csuklóját. Neki ugyan csak két lemeze van, de az ő műtétjét alaposan elbaszták… Mutatja, hogy egy második, korrekciós műtét után mennyire hajlik minden irányban. Nem nagyon.

Jaime focizás közben törte a csuklóját. Neki egy lemeze van. Az se lett százas, de szerinte lehet ezzel élni. Végülis a csukló talán a leginkább nélkülözhető ízület a testben; jól jártam, hogy az ujjaim legalább rendben vannak.

Végülis tényleg: ha választani kellene, hogy melyik ízületedet verje tönkre kalapáccsal egy pszichopata guantanamói jenki-árja vallatótiszt, akkor mit választanál? Igen; a bal csuklót legyen szíves!

Lehetne ennél szarabb is...

2018. május 8., kedd

Miért?

Miért nem veszel inkább egy jó autót, fiam?

Miért mennek mint az állat???

Miért viszik a bőrüket a vásárra, és törik magukat rommá?


Nem érted, mi? Hadd kérdezzek valamit én is. Jöttél már ki nagy gázon a kanyarból lapjára rakott motorral? Állt már fel az összes szőrszál a libabőrös karodon, ahogy kinyílt a torka ezer köbcentinek? Érezted már a centrifugális erőt? Érezted a kéjt? Voltál már egy test a két mázsa-valamennyi acéllal? Voltál már a gázmarkolat? Voltál már központi rugó, és lengővilla, ami rápasszírozza a kereket az útra? Voltál hátsó gumi, ami foggal-körömmel kapaszkodik az aszfaltba, miközben a másik kézzel kinyúlva beint a fizika törvényeinek, és röhögve arcon köpi őket?

Nem?

Lőttél már heroint? Nem? De tudod, hogy a dzsanki miért nyomta be a hernyót MÁSODSZOR?

Nem?

Akkor mást kérdezek. Nevettél gurgulázva, amikor apád kétéves korodban ringlispírt játszott veled?

Na ezért.

2018. május 7., hétfő

2018. május 6., vasárnap

Wales utoljára...

A mentő 15 perc alatt kiér. A yardok még gyorsabban... Nem kell nekik kétszer elmagyarázni, hogy mi történt; nem én vagyok az első, aki itt összekaristolja a nemzeti park fűcsomóit - és nem is az utolsó... A motor kiütött a helyéről egy akkora darab sziklát, amit négyen sem tudtunk volna megmozdítani; ha én találom el, akkor most nem írnék itt lófaszt se.

A dráma ellenére próbálok fegyelmeztetten semmit sem csinálni - ha már egyszer így hirtelen munkát generáltam vagy 25 embernek... A rendőrök mondják, hogy nem jelentenek fel, mert látják, hogy van elég bajom anélkül is. Szerencsére ekkor még rajtam kívül nem tudhatja senki, hogy a gerincem nem tört, és sokkal szánalmasabban festek, mint amit az állapotom indokol. A motor is atomjaira hullott; biztos, hogy az is rátesz egy lapáttal az első benyomásra.

A mentősöket hagyom, hogy levágjanak rólam mindent, és kézből-kézbe adják a bukóból kivett fejemet, meg merevítsék. Közben kimegy belőlem az adrenalin; a lábszáram már mocskosul fáj. Bevisznek Swansea-ba; az ötvenes mentős fazon elmeséli, hogy neki is volt egy Triumph-ja, de aztán inkább eladta, mert túl sok mindent látott a melóban...

Mikiéknek elmegy a délután hátra levő része azzal, hogy megtalálják az aznapi szállást; felvegyék az autót, meg összekanalazzák a roncsot. Én hátradőlhetek...

A kórházban rögtön meg akarnak műteni, de aztán meggondolják magukat, és csak másnap kerül rám sor. Majd kapok egy rudat a sípcsontba, amivel állítólag rögtön járhatok.

Az első két-három nap arra gondolok, hogy lehetne szarabb is. Persze ez majdnem mindig így van; bármikor, amikor az életben úgy gondoltam, hogy most már tényleg itt az ideje sajnálni magamat, mindig bebizonyosodott, hogy annál simán lehet még szarabb - úgyhogy megtanultam óvatosan bánni ezzel...

Mégis nehéz az első pár éjszaka. Ilyen közel még nem éreztem magam ahhoz, ahogyan én a Pokolt elképzelem. Emberi roncsok vesznek körül. A szomszéd kórteremből nagyjából félóránként valaki hangosan elenged egy halálhörgést; minden bizonnyal éppen maga a Sátán tol fel S.K. egy izzó piszkavasat a seggébe. Mellettem egy félhülye fazon fekszik; csípő-protézisre vár. Szemben egy kivarrt rocker-arc felpolcolt lábbal; még benne van a legtöbb élet - két hete várja, hogy az endurózással csont-péppé zúzott bokáját végre megműtse valaki. Én sem vagyok a toppon; pár nap alatt sebesre és kiütésesre fekszem a hátamat, meg a seggem. Más pozícióba nem tudok helyezkedni, mert a legapróbb mozdulat is úgy fáj, hogy majd beszarok. Mi lenne, ha a törött végtagokon kívül nem csak zúzódásaim vannak, hanem mondjuk bordákat török, vagy kulcscsontot??? Minden egyes hugyozás így is percekig tartó kín, mert a pisa-palackhoz előbb meg kell dönteni a motoros ágytámlát, aztán ülő helyzetbe húzódzkodni. És még akkor sem tudja úgy elengedni az ember, ahogyan szeretné...

Éppen, amikor majdnem elaludnék, a sarokban levő szenilis, süket öreg hívja a nővért. Végig kell hallgatnom a dokit, ahogy elmagyarázza, hogyan fogják beletolni a katétert... Apró nyöszörgés után kész vannak, de az öreg tizenöt percen belül elfelejti, és újra hívja a nővért... Aztán megint...

A csuklómat is műteni kellene, de a hetente egyszer beugró kéz-sebész programjából at utolsó pillanatban húznak ki. Következő csütörtököt ígérik... Én már sikítva menekülnék: Csabit kérem meg, hogy hozzon haza. Megszenvedem az utat, de addigra már látványos javulást mutatok: inkább felmászom a kurva lépcsőn is, hogy a gyógytornász is áldását adja az elbocsátásomra. Azóta már két napja állva pisálok, mert a lábamban levő rúd tényleg terhelhető...

Hétvége van. Londonban még hétfőn-kedden harcolok egy kicsit, hogy felvegyenek valami kórházba, de végül valaki ránéz a csukló-röntgenemre, és azonnal beír a műtéti lista elejére, mert éppen van egy szabad ágy. Nekem is mutatja a röntgent; 17-ig számolja rajta a törött darabokat. Másnap meg is műtenek; elég komoly lakatos-munkát vázol fel nekem a sebész: gyakorlatilag egy alaplemezre felcsavaroznak mindent, amit még lehet, meg ami esetleg a röntgenen még nem is látszik... Az altatáson kívül kapok még valami nagyon bika helyi érzéstelenítésnek szánt ideg-blokkoló cuccot is, amitől egy teljes napra lebénul az alkarom. Ettől még ugyan baszottul fáj, mert megint nem tudok két napig aludni utána, de gondolom, hogy a vödör-szám belém nyomott morfium, metadon, kodein, meg paracetamol mellé még kellett ez is. Furcsa élmény, amikor az ember csak egy pillanatra tud elaludni, mert rögtön fejbe bassza a saját, állványból kieső, élettelen alkarja...

De ma éjjel végre először úgy aludtam, hogy tudom, hogy innentől jobb lesz. Londonba végre beköszöntött a tavasz. Pár hete még örültem volna ennek. Most meg baszhatom...

2018. május 4., péntek

A taknyolás margójára

Megnéztem a videót vagy harmincszor (Igen; van videó, mert a Robi fején volt kamera...!) Az látszik rajta, ami végülis történt: egy szerencsétlen balfasz benézi a kanyart, és csúnyán pofára esik. Robi meg a Miki mondták, hogy szerintük kiadta volna, ha nem fékezek bele. Így utólag látom, hogy tényleg igazuk van: ha kitágítom az ívet, és belesimítok a hátsó fékkel, akkor a szemközti sávban simán kikerülhettem volna a megsüllyedt részt...

Sajnos viszont akkor, amikor egyszerre vettem észre az úthibát, ÉS azt, hogy még mindig nem látok bele a kanyarba, akkor egy pillanatra bepánikoltam, és ESZEMBE SEM JUTOTT, hogy a gázt tartva vakon átmenjek a jobb oldalra azt remélve, hogy nem jön semmi szembe. Elég komoly megrázkódtatás volt felismerni, hogy a brilliáns körmemotorozás-kifékezés után felfűzött Tökéletes Kanyar helyett jó eséllyel egy ordenáré zakó lesz a jussom...

Most nem jött semmi szembe, de nekem az a századmásodperc, ami alatt dönteni kellett egyszerűen nem volt elég arra, hogy elengedjem a mentális blokkot, miszerint ha nem látsz bele, akkor a szemközti sáv TABU... Elég rémtörténetet hallottam kamionok orrára molylepkeként felkenődö motorosokról, hogy ettől fossak. Meg ugye volt az a videó a srácról pár éve, aki a Mecsekben pont így ölt meg egy másik motorost, míg ő túlélte...

Egy szó mint száz: elég sok mindent basztam el: így jár az, aki nem hagy magának időt, meg helyet a váratlan helyzetekre...

2018. május 1., kedd

In da Wales I.

Idén van harmincadik éve (számmal ki sem merem írni...), hogy találkoztam a Motorral. Simán átsiklottam volna efelett a jelentéktelen évforduló felett, ha nem történik valami, ami nem vesz rá az igen hosszas gondolkodásra.

OK. Most megálltam. Fekszem a földön. Húbazmeg; nem kapok levegőt...

Szóval elmentünk Wales-be motorozni. Eredetileg Spanyolba akartunk, de valahogy nem akart semmi sikerülni. Kompjegy-foglalás után derült ki, hogy Északnyugat-Spanyolország ugyan gyönyörű, de áprilisban elég szar az időjárás. A környéket (Asztúria, Cantabria, Baszkföld) “Spanyol Svájcnak” hívják – azért mert annyira zöld, és dombos-hegyes. Nyolc év Új-Zéland, meg öt év Anglia alatt megtanulja az ember, hogy valahol mitől zöld a fű… (Nem; nem azért mert a szomszéd kertjében van… A helyes megfejtést A4-es lapra írva, beborítékolva kibaszhatjátok a kukába...)

Krhhhöőőőőőő… Na végre: OXIGÉN!!! Akkor veszek egy nagy levegőt, és inkább kiköpöm a sarat, meg a füvet…

Az elméletem az volt, hogy tavaly is csak májusban lehetett elkezdeni motorozni (Magyarországon), mert ahova én megyek, ott mindig éppen akkor van 3-5 fokkal hidegebb, mint általában. Vagy az évszázad vihara, vagy az azt követő áradás... NODE!!! Ha ez a mediterrán medence, akkor már más a gyerek fekvése; nyilván Spanyolországban még én sem tudok olyan durva ítéletidőt hozni, ami lehetetlenné tenné a motoros túrázást… Szóval megvettem a Dover-Calais kompjegyet (autó, utánfutóval - amin 3 motor van), majd UTÁNA gugliztam egyet, hogy mire lehet számítani Észak-Spanyolban időjárás tekintetében. Nyilván más nem megy ilyenkor Spanyolba, tehát olcsó szállás lesz szarásig; az annyira nem aggasztott… Április 18-26-ig belecsapunk a lecsóba – valahol az Ibériai-félszigeten!

Az első - nem vegetatív - gondolat: Mit csináltál, te szerencsétlen?!? - Hát valamit nagyon elbasztam… De az, hogy mit, most valószínűleg nem annyira fontos. Mi is fontos most...? Ismerős a szitu, és még tudom is, hogy ilyenkor mitől kell félni...

Két hétig csüngtem minden nap a közép-távú időjárás-jelentésen. Kész volt az alternatív útvonal: kelet-Franciaországban egy nap csapatás a festői Ardéche, és Cévennes nemzeti parkokban, aztán felpakolunk, és leautózunk a Pireneusokig. Azt 4-5 nap alatt megkerüljük - mindig a hosszabb, kanyargósabb utakon haladva. Végül vissza az autóba-utánfutóra, és nyugat Franciaországon keresztül autózunk fel. Bordeaux-ban megállunk az utolsó éjszaka, és jól berúgunk. Betárazunk bort, meg sajtot, aztán kényelmesen hazajövünk.

Nézzük csak… A lábujjaimat érzem, és még mozgatni is tudom őket. Valószínűleg megint viszonylag olcsón megúsztam…?

Az indulás előtti héten egész Spanyolország-szerte havazott. A hét elején Galíciában (bal felső csücsök), aztán a Pireneusok környékén (Zaragoza: kb. 20 centi.) A Sierra Nevadában FÉL MÉTER! Onnan AFRIKA 200 KM-RE VAN, BAZMEG...!!! Feladtam…
Eközben a brit szigetekre hőhullámot jósolt a meteorológia. Londonban 27 fok igérkezett. Wales-re 18-22 fokig terjedt a kilátás; négy napig eső nélkül. Nyilván ismerni kell a wales-i klímát, hogy valaki felfogja ennek a jelentőségét, de legyen elég annyi, hogy Wales-ben zsinórban négy eső-mentes napnak annyi az esélye, mint az április-közepi sűrű havazásnak dél-Spanyolországban...

Érkezik Robi és Gyula kiabálva: "Szólalj meg baszki, de ne mozdulj!!!" Ordítanak, mint a sakál, tehát valószínűleg kívülről sokkal durvábban nézett ki a perec, mint átélve… "Jól van; élek még!!!"

Elengedtük a komp-jegyet... A srácoknak ez volt az első több napos túrájuk - valószínűleg sok is lett volna 9 nap – kétszer 1000 km autózással. Meg aztán én is vén fasz vagyok már - fárasztó egy ilyen túra…
Szóval Wales-ben foglaltam szállást 3 helyen. Londonhoz legközelebb tulajdonképpen ott vannak igazi hegyek. Sokkal kényelmesebb volt ez így – arról nem is beszélve, hogy valószínűleg soha többet nem lett volna egy komplett túrányi jó idő arra… És egyikünk sem járt még ott.

Akkor leltár... Kicsit fáj a bal lábszáram. Lenézek; próbálom emelni. A láb jön, de a lábfej lefittyed: marad a jobb lábamon, ahol megállt. Akkor a sípcsont, meg valószínűleg a szárkapocscsont is ment a levesbe. Még mozgatásra sem fáj nagyon, tehát még tart a véremben az adrenalin. A bal alkarom is sajog, de eléggé lent; valószínűleg a csuklóm kuka. Mi van még? Máshol nem is nagyon fáj. Jobb lenne mondjuk nem a mellkasom alá szorult jobb karomon feküdni, ha már ilyen kemény, és domború a szikla, amin megálltam, de hát ez van. A jobb karom pedig mozog is, meg fájdalom-mentes is, úgyhogy inkább ennek örülök.

Sok szót nem nagyon érdemes Wales-re vesztegetni; nézni kell azt, és befogadni. Fasza kis túra volt. Egy csepp eső sem ért minket. A szállásadóink igazi, kedves, egyszerű vidéki emberkék voltak. A táj pixelre pontosan olyan volt, mintha Zélandon lettem volna. Egyszer meg is kellett ráznom magam, hogy visszaessek a jelenbe, mert néhány másodpercig ott voltam Helensville-nél, a 16-os úton, és a farmok között kanyarogtam a tehénszar-illatban…
Mégis, valahogy az egész túra alatt volt bennem egy kettős érzés. Egyrészt kezdem már élvezni a krúzolós-tájnézős motorozást, ami jó – ez is egy keresztmetszete annak az univerzumnak, amiről a motorozás szól. Tudjátok: ez az “A Zen, és a motorkerékpár-ápolás művészete”-világ.
Ugyanakkor volt egy kis hiányérzetem, mert majdnem mindenhol el lehetett fordulni 80 mérföldes tempóban, gáz-elvétel nélkül. Uncsi. A Raptornak ez nem volt elég. És nekem sem… Előre dőlve ülök a nyeregben; a fejem a tank felett. Ilyen pozícióban nem krúzoni indul az ember…
Utolsó nap hozzánk csapódott Gyula, aki Cardiffban lakik, mert a FB-n látta, hogy merre járunk, és ránk írt. Megbeszéltük, hogy hol futunk össze, majd – mivel ő nem ismerte a Black Mountain-t átszelő 4069-es utat, amit mi első nap toltunk le, ezért megegyeztünk, hogy felmegyünk oda még egyet csapatni. Ez az út volt az, amin 5-6 hónap után először végre elkezdett pezsegni a vérem. Gyönyörű, közepes tempójú kanyarok; néhol 3-at, 4-et is belátni egymás után, mert kopárak a hegyek, és csak a fű van, meg az aszfaltcsík…

Akkor mostantól 6 hét, míg a csontok összeforrnak, aztán kezdhetek vért hugyozni a gyógytornával. Ergo hazavágtam a nyaram nagy részét, amit most lábadozásra kell majd fordítanom… Sírni tudnék…

Leérünk Brynamman-ig. Onnan visszafordulunk, mert úgy beszéltük, hogy csinálunk még egy oda-visszát a hegyen. Hátul megyek; épp akkor érek le, amikor a többiek megfordulnak. Megfordulok én is. Miki előtt indulok el, mert ő még egy kicsit tekergeti a Gixxert a sárban, és elszortírozza a sódert...
Felmegyek az aszfaltra. Pár kanyar alatt letisztul a sáros gumi. Utolérem Gyulát; elmegyek mellette egy jobbosban. Kijövet van egy kis aszfalt-egyenetlenség; érzem hogy megúszik a segge, de nem veszem el a gázt amatőr módon; a Raptor futóműve gyönyörűen elsimítja egy kis kígyózás kíséretében. Pár kanyar múlva utolérem Robit. Kurvára húzza neki; nem tudok elmenni mellette legalább 5-6 kanyarig. Mennék nagyon; kinézem a következőt. Enyhe balos; majdnem kopp-gázon kívülről kezdve az ívet jó lesz, mert látom, hogy ő már fékez. Én gázt adok, borítom a motort az ívre. Akkor veszem észre a 2-3 méter hosszan megsüllyedt aszfaltot a kanyar közepén – ahogy alámosta a víz… Picsába…

Ha gázon, lapon hagyom a motort, akkor az aszfalt-süllyedésből felpattanva jó eséllyel a szemközti sáv túlsó szélén fog a gumi újra utat, aztán vagy lesz elég hely, hogy összeszedjem, vagy nem… És ez még a jobbik eset, mert lehet, hogy meg sem tapad, és low-side hagyom el a motor után az úttestet kb. 160-nal. Vagy – ami még rosszabb – high-side kilő a motor a picsába, miután megtalálta a tapadást a gumi. Ebben az esetben is 160-nal – be kell látni, hogy ez nem predesztinálja a motorost hosszú, kandalló előtt, boldogságban eltöltött öreg évekre…

Kiveszem az ívről, és belefékezek kézzel-lábbal. Hátha még később vissza tudom rakni az ívre??? (Jó lenne egy ABS, bassza meg…!) Blokkol a hátsó kerék. Vagy elengedem, vagy nem, amíg a motor beleesik a szintkülönbségbe... Már a felezővonalon vagyok, amikor újra blokkolom a hátsót. Úszik előre. Ellenkormányzok, és próbálok salakmotoros-módra ívet találni. Hát ez így elég esélytelen… Nem tudom mire számítok, amikor elveszem a féket… Megtapad; high-side. Fasz tudja; csúnya lesz, de legalább lefékeztem 80 körülre. Repülök tovább...

2018. április 2., hétfő

Madarak

Illusztráció a múltkori poszthoz...

2018. március 8., csütörtök

La Niña

Tegnap a havazós-járattörlős Apokalipszis után hirtelen elég durva enyhülés mutatkozott az időjárásban. Helyre állt a légi- es vasúti közlekedés; az élet ment tovább a megszokott kerékvágásban. Reggel a vonat-állomason ácsorogtam, hogy végre bemenjek dolgozni. A környező fákon a madarak nem csiripeltek, hanem egyenesen ordítottak. Mintha azt kiabálták volna világgá:

"Na végre!!! Nagyon tele van már a faszunk; éppen itt volt az ideje, hogy megérkezzen a tavasz!!!"

Ma visszahűlt az idő 3 fokot, es csöpög az eső. A madarak elkussoltak...

Azt mondják, hogy La Niña évnek nézünk elébe.

2018. január 29., hétfő

Spanyol konyha

Na megjelent a múltkori újságíró csajnak a könyve is: link. Kíváncsi vagyok rá, úgyhogy valószínűleg elolvasom majd.

Most azonban nem erről lesz szó, hanem a múltkori komolyra/komorra vett témából kiindulva írok egy átkötő posztot, amiben megpróbálom megvilágításba helyezni, hogy az én ballibsi-kozmopolita-hazaáruló világnézetem hogyan fordul át helyenként, illetve alkalmanként nacionalizmusba.

Előtte azonban egy kicsit még mélyebbre ásom magam a mélymagyarok előtt azzal, hogy elmondom: szerintem a magyar konyha sem nem igazán eredeti, sem nem különösebben kitűnő. Nyilván a saját blogján semmiféle akadály nem tornyosul adott szerző elé abban, hogy általa bármilyen felszínesen ismert témába jóízűen beleugasson. Ennek ellenére én vélemény-formálás előtt mindig igyekszem legalább egy erős közepes kompetenciát szerezni bármely témakörben. Úgy érzem, hogy a felkészültségemen ez esetben sem kell szégyenkeznem, mert aki már evett a főztömből, az még nem panaszkodott rá (fejére is borítottam volna a hálátlan kis köcsögnek az egészet, ha ilyesmire vetemedne...). Szóval érzésem szerint a konyhában (is) nagy májer vagyok, na! (A sütésre ez nem vonatkozik; a múltkor önkezemmel kellett kikúrnom a szemétbe egy tepsi kakaós-piskótát, amit még a szomszédnak sem mertem átvinni - pedig ezzel terveztem megalapozni a jó szomszédi viszonyt itt az alul lakókkal)

Az, hogy a magyar konyha nem különösebben egyedi, akkor válik igazán szembetűnővé, amikor az embernek lengyel csaja van. Itt nem is mennék bele a részletekbe; aki nem hiszi, járjon utána! Az pedig, hogy a magyar konyha mennyire jó, már nyilván ízlés, szocializálódás, és nyitottság kérdése. Így három kontinensen átívelő 13 és fél év emigrációval a hátam mögött viszont meg merem kockáztatni, hogy többé-kevésbé objektív megfigyeléseket is tudok tenni a témában. Esküszöm, hogy nem próbálom szándékosan provokálni a nacionalista olvasóimat, de véleményem szerint az a nép, amelyik az (egyébként első osztályú termőföldön, tip-top minőségben megtermelt, nemzetközi szinten is ízletes) zöldségeket arra használja, hogy fossá főzve eltávolítsa belőlük a vitaminok, és egyéb értékes tápanyagok utolsó irmagját is, majd zsíros liszttel bassza teli a végterméket, és ezt ráadásul nyíltan "főzeléknek" hívja, szerintem megérdemli, hogy a balsors tépje. (Ha ugye nyelvtanilag közelítem meg a "főzelék" szót, akkor ugye látható, hogy a "főz" igéből képzett főnévről van szó; jelentése pedig nagyjából annyi, hogy "meghatározatlan alapanyagokból főzés útján készített termék". Vegyük észre: ebben - egyébként helyesen - még az sincs benne, hogy ételről lenne szó!!!) Frankón mondom: nincs a világon még egy nép, amely ilyen eljárással erőszakolná meg a zöldségeket! (Egyébként az én zöldség-fogyasztásomnak a felfutása nagyjából a kivándorlásomnak az első néhány évére tehető; nyugodtan gondolkodjunk el azon, hogy ez mit jelent...!)

Mivel tényleg nem akarom tovább rugdosni a magyarokat, ezért mindenkinek a saját lelkiismeretére, és józan ítélőképességére bízom a fentiek megemésztését. A poszt - a címe alapján - egyébként sem a magyar konyháról kellene, hogy szóljon. Itt most a tenerife-i élményeket kiértékelő tanulságokat szeretnék megosztani. Mivel igyekszem más nemzetek konyhájához is hasonló óvatossággal közelíteni, ezért csak mostanra veszem a bátorságot, hogy kerek-perec kijelentsem: a spanyol konyha szar. Akkor még egyszer: míg a magyar konyha (Figyelem! Nacionalizmus! Itt most nagyvonalúan - mintegy elfogultan - eltekintek a főzelék-jelenségtől) átlagos, addig a spanyol botrányosan szar.

Próbáltam én pozitív kíváncsiságtól fűtve élvezni a spanyol kosztot. Két éve átmotoroztunk Spanyolon - a helyi jellegzetes ételekre is fókuszálva. Itt Londonban is azért bele-belebotlik az ember spanyol éttermekbe. (Ugye Londont is szoktam köpködni, de a kevés vitathatatlan értéke közül az egyik a kulináris sokszínűség; még a céges menzánkon is mindig háromféle nemzeti kaját lehet kapni naponta. Mondjuk ezeknek a hitelessége ugyan legalábbis megkérdőjelezhető; a "Mac 'N Goulash - al forno" után legalábbis kritikus szemmel közelítek a nemzeti zászlócskákkal promotált napi menükhöz...) Tenerifén kisebbségben vannak a spanyol éttermek (valószínűleg a német és brit turisták szívébe sem lopta be magát a spanyol konyha). Volt - érintőlegesen - spanyol csajom; ő is a főtt krumplis rántottával akart engem lenyűgözni. Neki is rámutattam, hogy abból a rengeteg zöldség-gyümölcsből, ami az éghajlatukon (évi 340 napsütéses napon) megterem, szégyen és gyalázat, hogy ilyen szintű nemzeti ételekre telik... (Na jó, az én szívem sincs kőből: utána azért nem mulasztottam el jó alaposan megdugni, hogy - átmenetileg - helyre álljon a béke.)

További árulkodó részletek:

1. Tavaly Gran Canarián motorozás közben megálltam enni valahol a hegyekben. A kis fogadóban volt az étlapon ropa vieja. Felcsillant a szemem, mert Kubában olyan osztályon felüli ropa viejákat ettünk három éve mindenhol(!), hogy a gondolatra még most is összefut a számban a nyál. Ehhez képest Gran Canarián kaptam valami mócsingos raguval leborított csicseriborsót. Most tudtam meg, hogy ez a spanyol verziója ugyanennek a nevű ételnek, és kritikán aluli. (Meg lehet guglizni a kubai, meg a spanyol ropa vieja receptjét...)

2. Tenerifén első nap ettünk egy közép-szar tapast tenger gyümölcseiből. (Tény és való, hogy ha a tapas ilyen mini-szendvicskéket jelent, akkor finom is tud lenni; olyat is ettem már. De azért hadd ne kelljen már elájulnom attól, hogy egy pub ehető szendvicseket csinál!)

3. A hét hátralevő részében egyszerűen nem találtunk spanyol éttermet a közelben...

4. A legfőbb kanári-szigeteki specialitás a "papas arrugadas": főtt krumpli ízlés szerint piros, vagy zöld trutymóval leöntve. (Esküszöm!) Ezt kaptuk ebédre hal mellé az étteremben La Gomerán, ahova egy szervezett buszos kirándulásra mentünk. Mocskosul éhes voltam, úgyhogy megettem, de a dunakeszi zöld suli menzáján kikértem volna a panaszkönyvet, ha ilyet tesznek elém...

5. Utolsó nap célirányosan elmentünk egy puccosnak kinéző (és úgy is árazott) étterembe, hogy végre együnk egy paellát. Kiábrándító volt. (Pedig el kell ismerni, hogy a paellát lehet jól is csinálni - lásd: Borough Market, London)

Végül - hogy ne csak fikázás legyen az egész beszámoló - azért találtunk egy (UNO !) éttermet is, ahol kimondottan jót ettünk - annak ellenére, hogy a picér bácsival folytatott kommunikáció nem indult túl olajozottan. (Az öreg annyit sem beszélt angolul, hogy "yes", úgyhogy Rita olaszul próbálkozott nála - változó sikerrel.) Szóval a garachico-i Ribamar-t ajánlom, mert mindegy, hogy mit hoznak ki: az jó lesz...

2018. január 25., csütörtök

Los Abrigos öböl

Nem sok minden mondanivaló van ám egy ilyen nyaralásról, ha az ember a mainstream turizmus checkpointjai mentén mozog... Az egyetlen sztorizható élmény a búvárkodásomhoz fűződött.

Amíg a család a delfin- és fóka show-n ütötte el az időt, addig én elmentem egyet (illetve kettőt) merülni. Eredetileg a rájáktól hemzsegő "Los Chuchos" nevű helyre akartam menni, de aztán lusta voltam agresszívan ráguglizni az összes elérhető dive centerre, úgyhogy találomra kiválasztottam egyet. Szerencsére pont beletrafáltam egy olyan helybe, ami képes volt valami emlékezetest nyújtani. Egy három tagú búvárcentrumot választottam, ahol a két főnök/tulajdonos spanyol, és lengyel volt, a harmadik - csak éppen pár hónapra beugró - srác pedig a gájdom lett. Ő is lengyel volt, de szerencsére hasonló szinten beszélt angolul, mint én. (Nem akarok nagyképű lenni, de ez azt jelenti, hogy kurva jól...) Azon kívül tehát, hogy nem kellett 20 másik búvárral egymás gyomrába könyökölni valami sittes, második világháborús halászhajóból átalakított lélekvesztőn, még arra is alkalmas volt a trip, hogy a szokásos small-talk helyett értelmes beszélgetést folytassak le Szymonnal (ejtsd: simon). Annál is inkább, mert foglalkozását tekintve tenger-biológus volt.

Kimentünk tehát egy Zodiac-kal hárman(!) a Los Abrigos mellett levő öbölbe, és Szymon kedvenc helyeit merültük meg. Nagyon kellemes kis merülőhelyek voltak; az élővilág sem okozott csalódást. A legérdekesebb a cuttlefish volt; ilyet eddig még nem láttam működés közben...
Tudjátok: ez az, ami olyan, mint a Porsche Boxster: első ránézésre a műkedvelő amatőr nem tudja eldönteni, hogy melyik irányba fog elindulni... Sőt, amikor már halad, még akkor is azon gondolkodsz, hogy most ezt ő jól csinálja -e?
Mocskos mód fáztam már az első merülés végére, és nem nagyon engedtem fel az alatt a bő fél óra alatt sem, amit a deszaturációra szántunk. Viszont legalább Szymon elmesélte, hogy a második merülésen nem fogok annyi halat látni, mint az elsőn. El is magyarázta, hogy miért... Neki pont szakmába vág, ahogy testközelből látja az ökológiai egyensúly felborulását az öbölben. Az van, hogy a Kanári-szigetek (főleg Tenerife) teljes mértékben a kommersz turizmusról szól már. Ennek megfelelően a vízben már alig van ragadozó hal, mert kiméletlenül lehalásszák, és felzabáltatják a kedves vendégekkel. Mivel a ragadozó halak eltűntek, ezért az ő táplálékukat képező tengeri sünök gombamód elszaporodtak.
Ezek viszont növényevők, és csupaszra eszik a sziklákat/tengerfeneket. Emiatt az ő konkurenciájuk, a növényevő halak továbbálltak... Ami maradt, azok a kopár kövek némi tengeri sünnel tarkítva... Szomorú, de érdekes történet volt. A második menet nem is volt már akkora élmény. Nem csak ezért, hanem azért sem, mert a szar is belém fagyott - annak ellenére, hogy még mélyen sem volt 19 foknál hidegebb a víz. Biztos öreg vagyok már ehhez...

A következő napra betervezett kite-szörfözésről emiatt fájó szívvel, de inkább lemondtam. :(

2018. január 23., kedd

Lucia

Most, hogy az új évben még mindig benne van az ujjaimban az ihlet, egy kicsit még bloggolok, amíg újra meg nem unom...

Szóval megjöttünk a tenerife-i nyaralásunkról. Egy hetet voltunk ott Viktorral (gy.k: öcsém), Zsófival, és Ritával (Viktor barátnője). Nem fogok komplett élménybeszámolót tartani, csak egy-egy élményt emelek ki, amiről lehet valamit írni...
Egy péntek hajnalon indultunk Gatwickről; fél kettőkor már Tenerife déli repterén voltunk. Első utunk az előre lefoglalt autó kölcsönzőjéhez vezetett.

- Holá! - vontam magamra a háttal ülő alkalmazott figyelmét.
- Holá! - fordult felém a lány mosolyogva.

Lucia 24 éves volt, és gyönyörű. Egyáltalán nem latin jellegű, fehér bőrén lehellet-finom sminkje (vagy nem is volt rajta semmi?) azt a fajta természetességet sugározta, amit az ő fizikai adottságaival rendelkező nők 99%-a legkésőbb 30 éves korára menthetetlenül elveszít, hogy a helyét olyan allűrök vegyék át, amiket viszont a nők 30 éves korukra sajnos majdnem kivétel nélkül elsajátítanak. Erről a lányról azonban - már csak a neve miatt is - rögtön "A szex és Lucia" című film ugrott be: annyira frissnek és őszintének tűnt, mint a film-beli Lucia.

Véremben a tesztoszteron helyett azonban még mindig an influenza-vírusok verették a hepajt (Fívör, nájt fívör, nájt fívőőő-ö-őőr....!!!!). A kora hajnali indulás (meg a láz) miatt nem zuhanyoztam, úgyhogy az éjjeli izzadás után ragadt rajtam a ruha. Büdös voltam, mint a dög, de ragaszkodtam a kedvenc, két számmal nagyobb hoodie-s pulcsimhoz, ami alatt még az Aotearoás műszálas sapkám is rajtam volt, hogy hadd folyjon rólam a víz.


Ennek ellenére végigvacogtam a négy órás repülőutat; csak amióta leszálltunk kezdtem el egy kicsit megint izzadni a 22 fokban. Arcomnak azt a részét, amit nem takart el a napszemcsi meg a kapucni, három-négy napos szakáll takarta. Egy szó, mint száz: úgy néztem ki (és úgy is éreztem magam), mint egy hajléktalan a Blaha-aluljáróból. Kétségem nem volt afelől, hogy a lány mosolya nem az ellenállhatatlan férfias sármomnak szól. (Ezen kívül már két napja nem szartam egy rendeset, tehát egyébként sem voltam valami flörtölős hangulatban...)

- Látom, hogy kisautót foglalt. Hányan vannak?
- Négyen.
- Egy Fiat 500-as lenne az autó. Ez három ajtós; nem kérnek inkább egy Opel Merivát? Tágasabb lenne.
- (Nem baj; a lányok alacsonyak, és soványak) Köszi, nem.
- De abba könnyebb lenne beszállni...
- (Drágám, a mi családunk Trabanttal járt a Balatonra!) Megleszünk, köszi!
- A Meriva egyébként erősebb is; itt Tenerifén elég meredekek az utak...
- (Nem baj; majd kinyomjuk a szemét...) Jó lesz, a Fiat; köszi!
- Tegyek biztosítást egy második vezetőre is? Hasznos lehet, ha egész hétre elviszik az autót.
- Köszönjük, de együtt megyünk mindenhova...
- Ajánlhatom a full cover-t csökkentett önrésszel?
- Köszönjük; az alapcsomag elég lesz.
- Road assistance-ot kérnek? Elég drága, ha a kiszállást ki kell fizetni mondjuk egy defektes gumi esetén...
- (Trabanttal a Balatonra! Hengerfejtömítés-csere az M7-es leállósávjában - ha ez mond valamit....) Köszi, de ki tudok cserélni egy defektes kereket...

Összeszorított fogakkal, de nagy nehezen tehát sikerült minden ajánlatot elhárítani, ami a bérleti díjat azonnali hatállyal a duplájára emelte volna.


(Itt zárójeben azért meg kell jegyezni: tagadhatatlan, hogy Lucia az Inter-Rent vitrinjének üvegfala helyett egy szál gyertya és egy pohár vörösbor mögül, meghitt félhomályból csillogó szemmel mosolyogva a fukushimai reaktorokat megszégyenítő sebességgel olvasztotta volna le a szívemet. Az adott körülmények között azonban szegénykém sajnos vert helyzetben volt...)

Kicsattogtunk hát a telephelyre és átvettük a gengszterautót. Maxra tekertük az azonnal befogott helyi, "Loca Latino"-t, és a letekert ablakokon kidöfve a könyököket Los Cristianos felé vettük az irányt, ahol a szállásunk várt...