2011. március 24., csütörtök

Én megmondtam!

Első féknyereg tömítés-garnitúra XJR-re: 92 dollár



(Zsír nélkül!!!)

2011. március 10., csütörtök

Zászlócska

Közismert tény, hogy az átlagos új-zélandi autós önálló döntéshozatalra képtelen, magatehetetlen élőlény, akinek annyi esze sincs, mint egy kijáró malacnak. (Ez egyébként Aucklandben remekül megfigyelhető minden reggel fél nyolc és kilenc között a város tetszőleges körforgalmában.)

Ennek megfelelően védhetőnek tartom azt az álláspontot, miszerint az utat minden iskola előtt tele kell kúrni 30-as táblákkal. Más országban sincs ez másként.

Kevesebb létjogosultságát látom már annak az intézkedésnek, hogy az iskola előtti zebrára kukás-mellényes kissrácokat/kislányokat állítsunk ki, akik STOP-táblás kaput csuknak/nyitnak a forgalom előtt, ha suliba érkező gyerekek akarnak átkelni a zebrán. Én úgy emlékszem, hogy kölyökként nem okozott nehézséget megtanulni azt, hogy az útra lelépés előtt körül kell nézni, különben elbasznak. A kapu-nyitogatás pedig a leghülyébb általános-iskolás gyereket is legfeljebb másfél percre tudja lekötni... A legnagyobb májerek meg úgyis leszarják azt a zebrát, és 100 méterrel odébb mennek át az úton.

A biztosítékot viszont egyértelműen a múltkori jelenet verte ki nálam...

Ugyanaz a zebra, de kapu-nyitogató felelősök nélkül - valószínűleg elkezdődött az első órájuk (vagy a nulladik, hiszen baromságért itt sem kell a szomszédba menni...). A zebra iskola-felőli oldalán egy üres vödör van; a másikon egy másik vödör tele kukásmellény-anyagból készült, kicsi, háromszög-alakú zászlócskákkal.

A gyerek érkezik, felvesz egy zászlócskát, átkel a zebrán, majd a zászlócskát beledobja az üres vödörbe... No comment.




Nem! Mégsem bírom ki: lelki szemeimmel látom a tantestületi ülést, ahol a tornatanár felszólal, hogy van neki a szertárban egy csomó kihasználatlan piros zászlócskája...

Az ész megáll. És csodálkoznak bazmeg, hogy a zászlócskázásra tanított gyerekek felnőve dugót csinálnak a városban, mert nem tudják használni a kibaszott körforgalmat...

2011. március 8., kedd

Szezon végi nagyszervíz

Legnagyobb kibaszás a zélandi motoros-fiával a 6 havonta kötelező műszaki. (Leszámítva persze a guszustalanul igazságtalan mértékű REGO-díjat, de ebbe most inkább nem megyek bele...)

Mivel a szezon legnagyobb jóindulattal is minimum 9 hónapig tart, ezért azt képtelenség egy szervízzel áthidalni elejétől a végéig. (Másnak biztos sikerül, de én évente 10-12 ezret motorozom.) Ez azzal jár, hogy az évben egyszer mindig arra eszmélek, hogy gurulás helyett az izzó napsütésben valamit javítanom kell a vason, ami rendszerint nagyon mocskos... Most tavasz elején már azt hittem, hogy a több hétig tartó nagyszervíz (amihez még Pukke, és Gábor is asszisztált) leveszi a vállamról a gondot legalább a következő télig, de nem így történt.

A defektről már meséltem: kénytelen voltam 40 dollárt invesztálni egy pár levetett sport-gumiba (TradeMe). A hátsó már fent van, de közben kiderült, hogy valószínűleg az elsőt is fel kell tenni, mert azon sincs már elég profil. A vásárolt sport-gumival ugyan már csak jobbra lehet kanyarodni, mert a szocialista beállítottságú versenyző a bal oldalát totál ledarálta, de a WOFon még szerintem átmegy (ezzel majd kénytelen leszek clockwise megkerülni a Coromandelt...)

Most vettem ki a kereket, és kiderült, hogy a fékbetétek is elfogytak elöl... És nem elég, hogy az enyémen levő Brembo nyergekbe nyilván arany-árban adják a betéteket (a múltkor már megkérdeztem), hanem még retteghetek, hogy bele tudom -e majd gyilkolni az új szettet.

Megint két napi szopást, és 50 dolláros gumigyűrűket vízionálok...

2011. március 3., csütörtök

Motoros-túra és Wellington

Gyorsan összefoglalom az elmúlt hét történéseit, mert különben lemaradok magamtól.

A hétvégén a Twin Bridges-nél voltunk páran sátrazni. Ezt a helyet még akkor néztük ki Attilával, amikor Cape Reingára mentünk motoros-túrára úgy másfél hónapja.

A Twin Bridges 30 km-re van a legközelebbi településtől (Kaikohe). A környék egyébként teljesen sztereotip, mesébe illően gyönyörű, beszarás/behugyozás zélandi erdős countryside, tehát különösebb képeket nem is érdemel. (Pláne, hogy lusta voltam fényképezni, de azért majd Attiláéktól megpróbálom elkérni, amit ők csináltak...) Ha valakit mégis érdekel, az itt megnézheti.

Ami fontosabb, hogy közeledett a Yamaha műszakijának ideje, tehát nyomás alatt voltam, hogy a forgalomra való alkalmasságot eleve kizáró, már majdnem-slick hátsó gumit minél előbb szövetig koptassam. Ez a kirándulás alkalmasnak bizonyult a kitűzött cél eléréséhez. Annyira, hogy a rövid, de elkerülhetetlen murvás szakaszon szombat délután kaptam egy defektet: egy hegyes kődarab fúródott az utolsókat rúgó gumiba. Ez volt az első, hogy városon kívül kaptam defektet, de a gyorsabb kanyarokban "radírozó" gumi és a kígyózó motor rögtön elárulta, hogy megint beszoptam...

Hazatelefonáltunk Zsoltnak, aki biztos kurvára örült neki, hogy a végigdolgozott szombat után este még fel kellett vezetnie Northland-re... Az én kisbuszommal jött, és az szerencsére nem hagyta ott a fogát, ezért jutalomból Zsolt egy kábel-kötegelővel, meg némi szilikonnal újjá-varázsolta a bal visszapillantó-tükrét, amit pár hete törtem le... Bazzzz!!! Ez nekem hogy nem jutott eszembe?!?!?



Hálából a busz másnap reggel a Yamahával a gyomrában még haza is hozott minket.

Érkezés után durván 20 percem maradt rá, hogy összekészüljek a wellingtoni kirándulásomra: a repülőgépem háromnegyed hétkor indult. Sikerült odaérnem, de a tetű biztonságiak elkobozták a zsákomban maradt láncspray-met a beszálláskor. Fegyelmezetten adtak róla elismervényt is. (Mi a fasznak???)

Wellingtonban a Travelodge nevű baszott magas hotel 18. emeletén laktam (huszonmittudoménmennyi emeletes összesen). Remek volt a kilátás - a mellette levő többi felhőkarcolóra, meg a gusztustalan teher-kikötőre.




A tanfolyam, amiért lementem, szóra sem érdemes.

Viszont egyik este benéztem abba a maláj kajáldába, ahol először ettem Me Goreng-t. Most is azt kértem. Nem is hasonlított az aucklandi kedvencemhez, de ez is NAGGYON ODABASZOTT. Percekig kapkodtam utána levegőért, és az epém valószínűleg távozott is a másnapi székletemmel, olyan picsa erős volt, de megérte. Jhöööööeeeejjjj!!! Ha arra jártok, okvetlenül menjetek be: "Satay Noodle House" a Garrett és a Cuba street sarkán. Rendkívül autentikus, pusztulat délkelet-ázsiai kisvendéglő: imádom az ilyet... (Nem összetévesztendő a vele szemben levő "Noodle Mansion"-nel, bár abban nem voltam, úgyhogy nem tudom, hogy milyen.)

Igazából az egész három nap alatt az volt a benyomásom, mintha Wellingtonban sokkal jobbak lennének a kocsmák-vendéglők-szórakozóhelyek... És egy pulóvernél többet nem is kellett felvennem még az utcára sem...

Másnap este viszont gondoskodott róla a város, hogy felszálljon a rózsaszín köd a szemem elől: este 10-kor volt egy JELENTÉKTELEN földrengés (4.5-ös, és csak pár másodpercig tartott...).

Már fent voltam a szobámban, és csak annyit hallottam, hogy megreccsen a mennyezet. Nem is szoktam ennek különösebb jelentőséget tulajdonítani, mert ezekben a picsafüst kutyaól-házakban gyakran megreccsennek a fagerendák, ha valaki az emeleten sétál. Először viszont szöget ütött a fejembe, hogy most egy acél/beton torony TIZENNYOLCADIK EMELETÉN vagyok. Elhessegettem a gondolatot, és bekapcsoltam a TV-t. Már éppen megnyugodtam, amikor a híradóban a köcsög riporter, aki élőben közvetítette a christchurch-i mentési munkálatokat bemondta, hogy

"Épp most jelentette egy wellingtoni forrásunk, hogy a várost néhány perccel ezelőtt egy közepes erősségű rengés rázta meg. Szakértőink szerint ennek a rengésnek valószínűleg nincs köze a múlt heti christchurch-i katasztrófához."

Kurva anyátok! - kikapcsoltam a dobozt, és összeszorított farpofákkal még legalább egy órát forgolódtam az ágyban, mire sikerült elaludnom...