Sommelier, biatch!!!

Tudom, hogy azt ígértem, hogy nem írok most több gasztro-posztot, de ez inkább amolyan sommelier-érzésű anyag lesz...

Szóval gondolván azt, hogy engem senki nem nevezhet álszentnek/előítéletesnek/általánosítónak, elhatároztam, hogy adok a hazai boroknak is egy esélyt (Rasszistának, szexistának, meg hímsovinisztának nyugodtan hívhatnak; lehet, hogy ezen témakörök mentén még születnek is majd írások, mert látok benne potenciált - pláne így fél-részegen...).

Tekintettel arra, hogy 17 éve nem tartózkodtam életvitel-szerűen Magyarországon, úgy érzem, hogy megérdemelnek a magyar borok is egy esélyt egy mérsékelten objektív összehasonlító tesztre. (Értsd: ami régen szar volt, az lehet, hogy mostanra megjavult...)

Ismét az Auchan-ból vettem mintát, mert még mindig ott kínálják a legnagyobb választékot mindenből (is). Kicsit hezitáltam, hogy tisztességes dolog -e harcba küldeni a magyar borokat idegen pályán - ezért hosszan vaciláltam egy etyeki sauvignon blanc, és egy rendes, hagyományosan erős badacsonyi kéknyelű között. Mivel berúgni mindig szórakoztató, ezért a gordiuszi csomót hanyagul átvágva mindkettőt a kosárba helyeztem. A megismételt pestós tésztához (végre rendes "RUMMO"-spagettiből csináltam...) először felpattintottam az etyeki savat - csak hogy a friss kiwisavas emlékekkel össze tudjam hasonlítani. Itt most vegyük figyelembe, hogy a "sav" Magyarországon nem egy mainstream szőlőfajta; de gondoltam, hogy az etyeki borvidéken - ahol a helyi celebek közül talán csak Mihalik Enikőnek, és Lakatos Márknak nincs szőlészete (lehet, hogy még nekik is van...) - jogosan keresek progresszív borászt, aki abból is ki tud hozni valamit...

Ő volt a választásom:

Nekem általában tetszik a minimalista design; ráadásul ezzel az "androidos drop-down menü"-jellegű címkével (kettővel több a pötty, de akkor is...) engem megnyert magának ez a palack. (A badacsonyi kéknyelűt majd máskor iszom meg; ha szerencsétek van, akkor addigra el is felejtem, hogy írjak róla...)

Azt kell, hogy mondjam, hogy az etyekisav sajnos tényleg alul marad a kiwisavakkal szemben. (Azért nem kell mindjárt a vonat-sínre feküdni: a magyar rögbi-válogatottól sem várhatjuk el jogosan, hogy megszorítsa az All Blacks-t...) Ez is reduktív; ez is csípős-szénsavas; ez is fiatalos, friss-gyümölcsös, de egyszerűen van valami kesernyés utóíze, amit én 95%-ban a táj-jellegnek tulajdonítok. (Ez viszont már tényleg csak találgatás; nem akarok beleugatni az etyeki boros gazdák munkájába; nyilván én sem micisapkás, matróz-pólós bordeaux-iakat szoktam megkérni, hogy code-review-zzák a termékemet...)

Hát ennyi a benyomásom az első magyar Sauvignon Blanc-ról. (Azért holnap még átolvasom ezt józanul is, mielőtt kirakom...)

.

.

.

(Na átolvastam: kicsit absztrakt lett, de talán még pont érthető... Mehet!)

Kézműves piac

Még mindig Dunakeszin esz a rosseb, mert a múlt héten a Velencei-tavon leamortizáltam az egyik kite-omat, és megjavítva Budaörsön fogom visszakapni. Azt még megvárom itt.

Addig is a helyi jellegzetességekkel szórakoztatom magam, és kénytelen vagyok még egy gasztro-posztot írni (eskü, hogy ez lesz egy darabig az utolsó...!).

Van itt péntekenként a reptéren egy termelői piac, ahol igen jó cuccokat lehet kapni (és komoly karaktert kíván az, hogy az ember ne egyszerre vegye meg őket...)
Eddig vételeztem egy kis üveg habanerós ajvárt, amit a - már régen tervben levő, és most végre elkészített - shakshuka mellé ettem (a shakshuka fetával készült, mert így csinálták a kedvenc clerkenwell-i kávézómban is, ahol annak idején általában a kollegákkal munka helyett töltöttük a délelőttöt). Ez a magyar hegyes zöld-erős paprikával hibátlan közel-keleti/balkán/magyar fúziós reggelit alkot.

Van továbbá egy srác, aki különböző dipeket árul (Nem vagyok hajlandó a "mártogatós" szót használni, annyira idétlen. Ezen kívül melléknévi igenévből képzett melléknév is, amit főnév gyanánt használnak... WTF?!? Grétsy Lászlónak meg kellett duplázni a vérnyomáscsökkentőjét, amikor meghallotta.). Ezekből megkóstoltam a vargányásat, meg a spenótos-fetást. Mindkettő kitűnő volt. Még van néhány íz, amit itt ki fogok próbálni.

Gomba-fronton találunk itt még egy őstermelőt: fehér- és barna csiperkével, laskagombával, és shitake-val képviselteti magát (mintha vargányát is láttam volna nála, de tegnapelőtt az nem volt - lehet, hogy későn mentem ki, és elfogyott). Shitake-t vettem, és olyan tagliatelle alla funghi-t csináltam belőle, amilyet eddig még soha. (Én egy nagyon kevés füstölt szalonnával indítom; az nem olasz ugyan, de szerintem nagyon adja!) Itt meg kell még jegyezni, hogy a - szintén piacos - petrezselyem íze az angolt fényévekkel körözi le.

A pasta-hoz nagyon hiányzott egy jó kiwisav; sajnos kénytelen voltam helyette valami tokaji lőrét inni. (Jó, jó; a Lidl-ben vettem - még mindig túl olcsón...)

Még betáraztam egy kis medvehagymás kecskesajtot. Ezeken kívül tartozom magamnak még egy kis füstölt kolbásszal, kürtöskaláccsal, és kacsa/libamáj pástétommal, és utána végre nyugodtan alhatok.

Buono!

Nah! Tegnap elmentem ebbe a kis boltba. Főleg guancialét akartam venni, de elfogyott, és csak jövő hét közepén lesz... (Gyengébbek kedvéért: a guanciale az egyik legelső alapvetés a tészta-zabálók konyhájában; ez olyan, mintha a magyar temékeket árusító boltban nem lenne darált paprika, vagy füstölt szalonna. Most vettem helyette pancettát, de az sajnos nem olyan...)

Volt viszont egy csomó parasztvakító faszság, ami ugyan olasz, de a konyhába korántsem nélkülözhetetlen (piedmonte-i mogyoró, bergamott lekvár, kapszulás(!) kávé, stb...)

Nagyjából egy percen belül levágtam, hogy ez minek köszönhető: az üzletben sürgött-forgott ugyanis néhány figura, akiket most csúnya mérnökként reprezentatív mintavételnek fogok tekinteni a tipikus vásárló-közönség összetételére vonatkozólag. Olyan karakterekről van szó, akik Gucciban, meg Versace-ban járnak, és elalélnak a fenszi olasz cuccoktól, de egyébként még Michelangelo Dávidjának a faszát is csak szalvétával fognák meg. Rögtön éreztem, hogy a thornton heath-i gettó szagát árasztó kapucnis pulcsimmal itt kilógok a sorból, és valószínűleg én vagyok itt az egyetlen, aki paradicsom-foltos necc-trikóban főz otthon...

Kiwisav, és pasta

Ugyan nem számoltam be róla, de valamikor az életem folyamán fokozatosan rákattantam az olasz konyhára. Az olasz konyha kimondottan testhezálló agglegény skillset, mert egyszerű, mint a faék, és csajozási X-faktora is jelentős. További erényei közé tartozik, hogy finom, és kiadós. Végül, de nem utolsó sorban: mivel a nyomorék modern nőktől még egy végtelenül primitív ebéd/vacsora elkészítését sem lehet elvárni, ezért az egyszeri agglegény jobban teszi, ha megtanul főzni: teljesen kezdő szintről az olasz ételek elsajátítása pont megfelelő ugródeszkát kínál ehhez. Ha ne adj' Isten az ember még sacc per kábé azt is tudja, hogy milyen bort kell hozzájuk inni, akkor az étkezéseket manifesztáló vidám kombinációk végtelen tárháza nyílik meg...

Szóval Londonban megvoltak az én bejáratott kis olasz alapanyag-brandjeim, amiket vagy csak simán a helyi teszkóból/lidiből, vagy valami speckó olasz boltocskából szereztem be. Ezekkel operálva a covid-járvány elmúlt fél-egy mozgásszegény évében tekintélyes háj-réteget építettem magamra (amit a jövő héttől istenbizony elkezdek lefaragni - de ez most mellékvágány...)

Nyilvánvaló, hogy Magyarországra költözésem az ellátási lánc teljes felégetésével járt; most jártamban-keltemben éppen véres verejtéket izzadok, hogy a kedvenc kajáimat felkutassam a helyi szupermarketekben - vagy ha nem találom őket, akkor legalább valami életképes alternatívájukat.

Ma éppen egy pestós linguine-t csináltam. Arra számítottam, hogy a dunakeszi (baszott nagy) Auchanban be fogok tudni szerezni minden földi jót, ami ehhez kellhet. Hát tévedtem...

Londonban én majdnem mindig új-zélandi sauvignon blanc-t ittam a gyenge ízvilágú olasz fogásokhoz (carbonara, caprese saláta, pasta con le sarde...). Ez most nyilván elég sznob szokásnak tűnhet - egészen addig, amíg valaki egyszer meg nem kóstol egy palack tetszőleges marlborough-i sauvignon blanc-t. A kiwi sauvignon blanc (mostantól "kiwisav", mert így honosodott meg a londoni magyar bikerek - legalábbis a cimboráim - szóhasználatában) ugyanis a világ legjobbja; a francia őshonos szőlőt és a belőle készült bort a kiwi borászok emelték új magasságokba; a francia változat mára a lába nyomába sem érhet.

Carbonara, és maori-motívumos, bálna-farkas kiwisav (Laithwaite's Wines)

Miután Batman először megkóstolta a legolcsóbb Lidl-ös kiwisavat, rögtön visszament egy egész rekeszért.

5 fontos, "Batman kedvence" kiwisav (Lidl, Thornton Heath)

Magabiztosan behatoltam tehát a dunakeszi Auchan-ba, hogy egy palack kiwisavat, meg a tésztához valókat összeszedjem. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a bor-választék 7 sornyi magyar, és egy sornyi "nemzetközi" borból áll, amin EGY féle kiwisav árválkodik. Ezt azért tartom sokkolónak, mert Londonban minden legutolsó, sittes, gettó-Lidlben is háromféle kiwisav volt: 5, 6, illetve 7 fontért. Itt meg egy; abból is a Villa Maria, ráadásul kurva drágán.

7 fontos, rögbis kiwisav (Lidl, Thornton Heath)

(Egyszer ki kellett öntenem egy egész palack Villa Maria Chardonnay-t, amit még Bogi vett annak idején; annyira moslék volt. A sauvignon blanc-jukat nem ismerem, mert ezek után nem vettem semmilyen Villa Maria bort - és ez már így is marad...)

Villa Maria kiwisav (Auchan, Dunakeszi)

Jobb híján most inkább leemeltem a "nemzetközi" polcról egy palack Pecorino-t (ezt meg én tanultam Batmantől...).

Az auchan-os tészta-választék még ennél is szánalmasabb: 90 százaléknyi magyar termék, amik már ránézésre szarok. Ezeken kívül jóformán csak Barilla van, ami az olasz gyártmányú tészták legalja; egy magára valamit is adó digó azt le sem köpi. Megakadt a szemem viszont egy "Don Francesco" fantázianevű DUNAKESZI(!) gyártású terméken, ami ránézésre kimondottan ígéretesnek tűnt! Több sem kellett nekem: a lokál-patriotizmus, és a helyi gazdaság támogatásának oltárán áldozva megragadtam egy csomaggal. Ebből főztem pestós linguine-t. Olyan szar lett, hogy sírni tudtam volna...

Sajnos ezek után kénytelen leszek visszavedleni hazaáruló, liberalista, kozmopolita emigránssá: soha többé nem nyúlok magyar gyártmányú tésztához.

Hello Magyarország!

Berendezkedésem első hete - a várakozásoknak megfelelően - kisebb-nagyobb fennakadásokkal kezdődött. Már az országba való belépés tartogatott baljós előjeleket: a gép rossz irányból fordult rá reptérre (WTF?!? - #1), úgyhogy meg kellett szakítani a leszállást, és tenni egy extra kört. Leszállás után az útlevél-ellenőrzésre kb. egy órát kellett várnunk, mert az informatikai rendszer letérdelt a nap közben elvégzett frissítés (WTF?!? - #2) következtében, és a kettő supportos kollegából (WTF?!? - #3) az éppen ráérő nem tudott elég gyorsan úrrá lenni a helyzeten. (Máris otthon érzem magam...)

A hét hátra levő része ehhez képest viszonylag olajozottan haladt:

1. átvettem Viktor autóját
2. Keszin (félig) kipakoltam az ide költöztetett cuccaimat
3. motoromat életre keltettem 2 hengerrel
4. leeresztettem belőle a megromlott benzint, és egy kanna friss 100-assal életre keltettem a másik 2 hengert is (sajnos így pont lemaradtam az egyetlen motorozható napról a héten... :( )
5. a hétvégén felvittem Miskolcra a tévémet, és átvettem a lakást (itt birkóztam egy kicsit a kombi-bojlerrel is, de az már szóra sem érdemes...)
6. vettem egy kanna kitűnő, reduktívan kierjesztett, de hordóban érlelt furmint-hárslevelű cuvée-t Mádon egy nagyon kedves milftől

Most így leírva ez egészen szép teljesítménynek tűnik - bár egy kicsit bosszankodtam amiatt, hogy az előzetes megegyezés ellenére a szomszéd nem hajlandó megosztani a netjét Miskolcon. Anélkül sajnos egyelőre félkarú óriás vagyok, mivel közben dolgoznom is kell, úgyhogy amíg szerzek netet, addig visszajöttem Keszire...

Hát akkor nyissunk...

...egy új fejezetet!