… Behurcolkodtunk a casa-ba. Kasia és én még túl virgoncak voltunk ahhoz, hogy ágyba dőljünk, meg aztán egy Mojitót még szívesen arcba töltöttünk volna. Jó éjszakát kívántunk a többieknek, és lesétáltunk a Padre Varela utcán. Öt percre volt a Malecón, és szombat este volt...
Frankón úgy éreztem magam, mintha egy disztópikus sci-fiben lennék. A díszlet tökéletes. Az atomháború után éppen ismét szárba szökkent az élet, és az emberek minden elképzelhető módon próbálnak boldogulni, sőt: Élni. Kocsma mellett haladunk el. Széles ablak helyére erősített rácson tudunk benézni: helyiek ülnek az asztaloknál a Bucanero-kkal és Crystal-okkal (ez a másik mindenhol kapható nemzeti sör) A berendezés a legromosabb kőbányai késdobálókat idézi, de azoknál egy kicsit spártaibb... A járda egyszer csak feltört burkolatból álló sittben ér véget. Az úttesten gyaloglunk tovább, hogy pár méterrel lejjebb egy viszonylag friss macska-tetemet kerüljünk ki. Pusztulat Zsiguli áll felbakolva a járda mellett. A tulaj mond valamit a mellette álló amigonak, majd letérdel a kocsi mellé, és behajol a hiányzó hátsó kerék helyére valamit megbasztatni. Közben valami öreg amerikai dinoszaurusz fordul be az utcába a sarkon. Lassan halad felfelé az utca gyér fényénél. Az autó MÁV-kék, de a teteje fehér. Vagy szürke... Valami öreg szovjet motor lehet benne, mert nem dízel-zakatolást hallok, hanem küszködő benzinmotor hangját, ahogy erőlködik felfelé. Nem is kell látnom a kék füstöt; érzem az égett olaj-szagon, hogy a motorba hálni jár a kompresszió...
Leérünk az Antonio Maceo parkhoz. Mögötte a Malecón. A parkban a szobrot kevés száraz fű, és sok beton veszi körül. A járólap itt-ott törött; egyik-másik kifordítva a helyéről, mint Budapest elhanyagoltabb terein a rothadó szocializmus idején. Átvágunk a téren. Annak ellenére, hogy az óvárostól viszonylag távol vagyunk, a part így is tele van néppel. Alig találunk egy szabad öt méteres hosszt a falnál, hogy odaálljunk a tengert bámulni. A havannai éjszakát lengén öltözött sápadt-bőrű angol tehenek helyett itt lengén öltözött csoki-színű feszes csajok töltik meg. Szeplős, puhos, Manchester United-pólós vörös hajú kanok helyett pedig ujjatlan polóban feszülnek a szálkás kubai bikák. Az egyiküknél gitár; valami latin dalt énekel néhány sráccal és lánnyal.
Visszafelé is átkelünk a Malecónon, hogy találjunk egy kocsmát. Sétálunk két blokknyit, mire egy fekete, angolul beszélő bár-tulaj levadász, és leültet minket. Ő is odaül velünk. Mojitót kérünk, és fél óra alatt Luiz elmeséli életének történetét. Nem firtatom, hogy mennyi a valóság-tartalma, hiszen nem csak azt tudjuk meg, hogy zsoldos-katona, hajó-szakács, és még ki tudja mi volt életében, de azt is, hogy Algériában (vagy Líbiában?) Tocsik Mártával spanolt össze...
Adott még némi kért és kéretlen tanácsot a későbbi turisztikai célpontjainkra vonatkozóan. Tőle tudtuk meg, hogy Isla de la Juventud-on jó néhány éve egy hurrikán söpört végig, és a sziget azóta nem igazán állt talpra. Nem érdemes oda menni, mert ott nagyon szegények(!) az emberek, és az egész eléggé kiábrándító...
A koktéloktól kezdtünk bepunnyadni, úgyhogy elköszöntünk tőle, és visszasétáltunk a casa-ba - arra különösen ügyelve, hogy a döglött macskára visszafelé se lépjünk rá.
2015. március 31., kedd
2015. március 30., hétfő
Itt a tavasz.
Tegnap hivatalosan elkezdtük a szabadpályás szezont egy padlizsánkrém készítéssel.
(Még mielőtt valaki megkérdezi: igen. Fürdőszoba-polcon sütjük a padlizsánt. Mindig is így csináltuk; itt délkelet-Londonban azzal dolgozik az ember, amit talál...)
Tibi kérésére mostantól lehet Google accounttal kommentelni.
(Még mielőtt valaki megkérdezi: igen. Fürdőszoba-polcon sütjük a padlizsánt. Mindig is így csináltuk; itt délkelet-Londonban azzal dolgozik az ember, amit talál...)
Tibi kérésére mostantól lehet Google accounttal kommentelni.
2015. március 28., szombat
Kuba (3/sok)
Beértünk "Centro Habana"-ba, a casa-ba, amit foglaltunk. ("casa particular", vagy röviden "casa": B&B kubai módra; gyakorlatilag a legolcsóbb szállási lehetőség Kubában, mert kemping nincs.)
Havannát keletről egy öböl határolja, és nyugat felé haladva 3 fő részre tagolódik:
1. "Habana Vieja": az óváros, amit gyakorlatilag a turisták, és turista-látványosságok, éttermek, taxisok, és bóvli-üzletek uralnak. Felületes szemlélő azt mondaná rá, hogy "patinás".
2. "Centro Habana": lakókerület, ahol a turisták főleg szállás gyanánt tartózkodnak. Bármely pontjából 10 perc sétával még elérhető az óváros. Pár napja a városban tartózkodó külföldi azt mondaná rá, hogy "lepusztult", de egészen frissen érkezett turista inkább a "háború sújtotta terület" jelzőt használná erre a városrészre.
3. "Vedado": gyalog már messze van az óvárostól. Ez volt anno az amerikai szesz-maffia által felfuttatott kerület. Kaszinók, night-clubok, miegymás. (Már ugye régen, a forradalom előtt...)
A három kerületet északon a "Malecón" köti össze. Ez egy tengerparti kétszer két-három sávos kb. 8 km hosszú út. (Itt 1:08-nál látható először... Klipet végignézni, mert többször is felűnik benne a Malecón! Nem; nem lehet összetéveszteni mással...)
A Malecón egy fogalom: ez jelenti a fiataloknak a Nagykörutat, a Római-partot, és a Bulinegyedet egyben. Esténként mindenki megfogja a boltban vásárolt palack Havana Club-ot, és kimegy a Malecón-ra bandázni meg csajozni.
Bár csontig kopott az ujjam, de ezt a minimális közigazgatási ismertetőt be kellett gépelnem, mert ez mind-mind alapvetés Havannával kapcsolatban...
Centro Habana-ba érkeztünk tehát, ami a sötétben (este fél 11-kor estünk be) európai szemmel meglehetősen - khmmm - "élet-szagú" benyomást kelt. Meg sem próbálok itt jelzőket találni az atmoszférára: sajnos ehhez ott kell lenni. Látni, hallani, érezni, és szagolni.
Már ekkor pontosan tudtam, hogy az ország nekem nem fog csalódást okozni.
Havannát keletről egy öböl határolja, és nyugat felé haladva 3 fő részre tagolódik:
1. "Habana Vieja": az óváros, amit gyakorlatilag a turisták, és turista-látványosságok, éttermek, taxisok, és bóvli-üzletek uralnak. Felületes szemlélő azt mondaná rá, hogy "patinás".
2. "Centro Habana": lakókerület, ahol a turisták főleg szállás gyanánt tartózkodnak. Bármely pontjából 10 perc sétával még elérhető az óváros. Pár napja a városban tartózkodó külföldi azt mondaná rá, hogy "lepusztult", de egészen frissen érkezett turista inkább a "háború sújtotta terület" jelzőt használná erre a városrészre.
3. "Vedado": gyalog már messze van az óvárostól. Ez volt anno az amerikai szesz-maffia által felfuttatott kerület. Kaszinók, night-clubok, miegymás. (Már ugye régen, a forradalom előtt...)
A három kerületet északon a "Malecón" köti össze. Ez egy tengerparti kétszer két-három sávos kb. 8 km hosszú út. (Itt 1:08-nál látható először... Klipet végignézni, mert többször is felűnik benne a Malecón! Nem; nem lehet összetéveszteni mással...)
A Malecón egy fogalom: ez jelenti a fiataloknak a Nagykörutat, a Római-partot, és a Bulinegyedet egyben. Esténként mindenki megfogja a boltban vásárolt palack Havana Club-ot, és kimegy a Malecón-ra bandázni meg csajozni.
Bár csontig kopott az ujjam, de ezt a minimális közigazgatási ismertetőt be kellett gépelnem, mert ez mind-mind alapvetés Havannával kapcsolatban...
Centro Habana-ba érkeztünk tehát, ami a sötétben (este fél 11-kor estünk be) európai szemmel meglehetősen - khmmm - "élet-szagú" benyomást kelt. Meg sem próbálok itt jelzőket találni az atmoszférára: sajnos ehhez ott kell lenni. Látni, hallani, érezni, és szagolni.
Már ekkor pontosan tudtam, hogy az ország nekem nem fog csalódást okozni.
2015. március 26., csütörtök
Kuba (2/sok)
... Előbb azonban, mivel nagyobb mennyiségű CUC került birtokomba, rögvest vételeztem 4 doboz Bucanero-t. (Az átmeneti kudarc után ékes spanyolom vetése máris termőre fordult... :) A kalóz remek barátunkká vált az előttünk álló három hétre.
Szomjasak voltunk, mert a gép stewardessei - gondolom, hogy az utasokat az őket nemsokára fogadó szocialista miliőhöz hozzászoktatandó - akkora parasztok voltak, ami még egy igazi, Rákosi-rendszerben kinevelt MÁV utasellátósnak is a becsületére vált volna. Leszállás után egyébként a tranzitváró mellett haladtunk el, aminek igazi békebeli menza-szaga volt, eredeti nosztalgikus áporodott cigifüsttel keveredve. Ezután az útlevél-ellenőrzés is a jól ismert szockó tempóban történt: durván háromnegyed óra eltelt, mire a frissen váltott vámtisztek ELKEZDTÉK a tömött sorokban ácsorgó utasok beengedését.
Jól esett egy Bucanero. Fogtunk egy taxit, és széles vigyorral élveztük az úton a mellettünk haladó ötvensok éves Chevy-ket, Buick-okat, és Fordokat. Ízelítőt kaptunk a kubai boy-racer virtusból is: egy piros lámpától kilőve a mellettünk álló kocka-Moszkvics mind az ötven lóerejét odatette egy burnout-kísérlethez (a pilóta szerintem maga is elégedett volt, hogy ez legalább egy sovány nyik-nyik-nyikre elegendőnek bizonyult...) A gyéren kivilágított gyorsforgalmi út egy benzinkút mellett haladt el. A kút fényei alatt egy hosszú-platós ZIL parkolt, nyitott motorháztetővel.
Havanna hangulata azonnal magával ragadott minket...
Szomjasak voltunk, mert a gép stewardessei - gondolom, hogy az utasokat az őket nemsokára fogadó szocialista miliőhöz hozzászoktatandó - akkora parasztok voltak, ami még egy igazi, Rákosi-rendszerben kinevelt MÁV utasellátósnak is a becsületére vált volna. Leszállás után egyébként a tranzitváró mellett haladtunk el, aminek igazi békebeli menza-szaga volt, eredeti nosztalgikus áporodott cigifüsttel keveredve. Ezután az útlevél-ellenőrzés is a jól ismert szockó tempóban történt: durván háromnegyed óra eltelt, mire a frissen váltott vámtisztek ELKEZDTÉK a tömött sorokban ácsorgó utasok beengedését.
Jól esett egy Bucanero. Fogtunk egy taxit, és széles vigyorral élveztük az úton a mellettünk haladó ötvensok éves Chevy-ket, Buick-okat, és Fordokat. Ízelítőt kaptunk a kubai boy-racer virtusból is: egy piros lámpától kilőve a mellettünk álló kocka-Moszkvics mind az ötven lóerejét odatette egy burnout-kísérlethez (a pilóta szerintem maga is elégedett volt, hogy ez legalább egy sovány nyik-nyik-nyikre elegendőnek bizonyult...) A gyéren kivilágított gyorsforgalmi út egy benzinkút mellett haladt el. A kút fényei alatt egy hosszú-platós ZIL parkolt, nyitott motorháztetővel.
Havanna hangulata azonnal magával ragadott minket...
2015. március 22., vasárnap
Kuba (1/sok)
Úgy terveztem, hogy először kicserélem a teló-szimeringet a Kawán mielőtt nekiállok a Kuba-élménybeszámolónak, de miután reggel a villaszár kiszerelése után nagy lendülettel szétkúrtam az őt összetartó, menetszakadásig meghúzott imbuszcsavar fejét, ezért hirtelen keletkezett némi felesleges kapacitásom. (Itt jegyezném meg, hogy a jó édes kurva anyját annak, aki így megtépte azt az elbaszott csavart. Arra, hogy az illető tud magyarul, és még olvassa is ezt ugyan kevés az esély, de ez elengedhetetlen volt a lelki békém helyreállításához...)
Nnna. Egy madridi átszállást követő 9 órányi repülés után már sötétben érkeztünk Havannába (most képek még nem lesznek). Az első kaland nem sokat váratott magára. A reptéri pénzváltónál először csak kis mennyiséget terveztünk váltani, hogy ismerkedjünk a bankjegyekkel, mert Kubán kívül nem lehet CUC-ot (ejtsd: kuk) vásárolni. A CUC a “Cuban Convertible Peso” rövidítése. Van még CUP is; az a sima “Cuban Peso”. Mivel a CUC értéke hivatalosan az USD-vel egyenlő, ezért a CUC/CUP árfolyam mozog. Most egy CUC nagyjából 24-25 CUP-t ér. A két nemzeti valuta forgalomban tartásának én két okát látom:
- az egyik, hogy az állam kaszáljon az át- és visszaváltáskor,
- a másik, hogy a furfangos helyiek jól át tudják baszni a naiv turistát, amikor a visszajárót adják vásárláskor. Ezt elősegítendő az 1 CUP-os érme nagyjából úgy is néz ki, mint az 1 CUC. Mi ugyan mindig résen voltunk, de ez annyira alapvető trükk, hogy a három hét alatt nálunk összesen kétszer próbálkoztak be.
Szóval próbáltam CUC-ot venni a reptéri váltós-csajtól. 50 fontosokat vittem, mert még így is túl dagadt volt a tárcám a sok kp-től. (Bankkártyákat Kubában csak pénz-felvételre lehet használni, és arra is csak Havannában – legalábbis ATM-et máshol nem láttam) Tehát nyújtom a csajnak az 50-eseket, mire ő elővesz további 50-eseket a pult alól, és elkezd vele zsonglőrködni. Közben meg vadul magyaráz - és nem angolul. Először vártam, hogy végigmondja, mert gondoltam, hogy bármi is legyen, a végén azért csak a markomat üti némi CUC, amin a számokat meg majd összeadom, és máris képbe kerülök. Nem így történt. A csajszi befejezte a mondókát, és kérdőn nézett rám... Gyorsan lejött neki, hogy fingom nincs, hogy mit akar, ezért megismételte a zsonglőrködést, meg a spanyolt. Na most itt tudni kell, hogy a kis csapatunkból (Kasia, én, Dóri, és Peti) én voltam a spanyol-szakos, mert ismertem kb. 100 alap-szót, meg olyan gyakorlati szempontból nélkülözhetetlen mondatokat, hogy:
- Un Mojito, y una Pina Colada, por favor!
- Cuatro Cuba Libres, por favor!
- Dos cervezas, por favor!
Azért ez nem kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a többieknek még egy csoffadt “Gracias!” is legalább egy hétig gondot okozott... Elsöprő felkészültségem ellenére azonnal beleszaladtam az első kommunikációs patt-helyzetbe, ugyanis egy huncut szót nem értettem a valutás csaj mutatványából. A légkondizott irodában pedig a csaj csak magyaráz, lobogtatja a fontot, pénzt nem ad, és kérdőn néz rám; én meg már izzadok, mint kurva a templomban, és nézek vissza hülyén...
Aztán eljutottunk odáig, hogy én Londonban élek. Erre egyszer csak észrevettem, hogy a csaj régi ötveneseket tart a kezében, és rögtön leesett, hogy mit akar: az ő lejárt bankóiért akar érvényes pénzt. Óriási szerencséje volt, hogy véletlenül éppen néhány hónapja a dunakeszi szomszédom lejárt fontját kellett becserélnem érvényes bankjegyekre az egyetlen helyen, ahol ezt meg lehet tenni: A Bank of Englandben... Gondoltam, hogy jó fej leszek, és átvettem tőle 200 fontnyi ötvenest - remélve, hogy később nem fog hiányozni, amíg itt leszünk. Adtam neki még váltani való pénzt is, amiért végre kaptam CUC-ot, és mehettünk taxit fogni...
Folyt köv.
Nnna. Egy madridi átszállást követő 9 órányi repülés után már sötétben érkeztünk Havannába (most képek még nem lesznek). Az első kaland nem sokat váratott magára. A reptéri pénzváltónál először csak kis mennyiséget terveztünk váltani, hogy ismerkedjünk a bankjegyekkel, mert Kubán kívül nem lehet CUC-ot (ejtsd: kuk) vásárolni. A CUC a “Cuban Convertible Peso” rövidítése. Van még CUP is; az a sima “Cuban Peso”. Mivel a CUC értéke hivatalosan az USD-vel egyenlő, ezért a CUC/CUP árfolyam mozog. Most egy CUC nagyjából 24-25 CUP-t ér. A két nemzeti valuta forgalomban tartásának én két okát látom:
- az egyik, hogy az állam kaszáljon az át- és visszaváltáskor,
- a másik, hogy a furfangos helyiek jól át tudják baszni a naiv turistát, amikor a visszajárót adják vásárláskor. Ezt elősegítendő az 1 CUP-os érme nagyjából úgy is néz ki, mint az 1 CUC. Mi ugyan mindig résen voltunk, de ez annyira alapvető trükk, hogy a három hét alatt nálunk összesen kétszer próbálkoztak be.
Szóval próbáltam CUC-ot venni a reptéri váltós-csajtól. 50 fontosokat vittem, mert még így is túl dagadt volt a tárcám a sok kp-től. (Bankkártyákat Kubában csak pénz-felvételre lehet használni, és arra is csak Havannában – legalábbis ATM-et máshol nem láttam) Tehát nyújtom a csajnak az 50-eseket, mire ő elővesz további 50-eseket a pult alól, és elkezd vele zsonglőrködni. Közben meg vadul magyaráz - és nem angolul. Először vártam, hogy végigmondja, mert gondoltam, hogy bármi is legyen, a végén azért csak a markomat üti némi CUC, amin a számokat meg majd összeadom, és máris képbe kerülök. Nem így történt. A csajszi befejezte a mondókát, és kérdőn nézett rám... Gyorsan lejött neki, hogy fingom nincs, hogy mit akar, ezért megismételte a zsonglőrködést, meg a spanyolt. Na most itt tudni kell, hogy a kis csapatunkból (Kasia, én, Dóri, és Peti) én voltam a spanyol-szakos, mert ismertem kb. 100 alap-szót, meg olyan gyakorlati szempontból nélkülözhetetlen mondatokat, hogy:
- Un Mojito, y una Pina Colada, por favor!
- Cuatro Cuba Libres, por favor!
- Dos cervezas, por favor!
Azért ez nem kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a többieknek még egy csoffadt “Gracias!” is legalább egy hétig gondot okozott... Elsöprő felkészültségem ellenére azonnal beleszaladtam az első kommunikációs patt-helyzetbe, ugyanis egy huncut szót nem értettem a valutás csaj mutatványából. A légkondizott irodában pedig a csaj csak magyaráz, lobogtatja a fontot, pénzt nem ad, és kérdőn néz rám; én meg már izzadok, mint kurva a templomban, és nézek vissza hülyén...
Aztán eljutottunk odáig, hogy én Londonban élek. Erre egyszer csak észrevettem, hogy a csaj régi ötveneseket tart a kezében, és rögtön leesett, hogy mit akar: az ő lejárt bankóiért akar érvényes pénzt. Óriási szerencséje volt, hogy véletlenül éppen néhány hónapja a dunakeszi szomszédom lejárt fontját kellett becserélnem érvényes bankjegyekre az egyetlen helyen, ahol ezt meg lehet tenni: A Bank of Englandben... Gondoltam, hogy jó fej leszek, és átvettem tőle 200 fontnyi ötvenest - remélve, hogy később nem fog hiányozni, amíg itt leszünk. Adtam neki még váltani való pénzt is, amiért végre kaptam CUC-ot, és mehettünk taxit fogni...
Folyt köv.
2015. március 20., péntek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)