2015. március 31., kedd

Kuba 4 (még mindig az első éjszaka...)

… Behurcolkodtunk a casa-ba. Kasia és én még túl virgoncak voltunk ahhoz, hogy ágyba dőljünk, meg aztán egy Mojitót még szívesen arcba töltöttünk volna. Jó éjszakát kívántunk a többieknek, és lesétáltunk a Padre Varela utcán. Öt percre volt a Malecón, és szombat este volt...

Frankón úgy éreztem magam, mintha egy disztópikus sci-fiben lennék. A díszlet tökéletes. Az atomháború után éppen ismét szárba szökkent az élet, és az emberek minden elképzelhető módon próbálnak boldogulni, sőt: Élni. Kocsma mellett haladunk el. Széles ablak helyére erősített rácson tudunk benézni: helyiek ülnek az asztaloknál a Bucanero-kkal és Crystal-okkal (ez a másik mindenhol kapható nemzeti sör) A berendezés a legromosabb kőbányai késdobálókat idézi, de azoknál egy kicsit spártaibb... A járda egyszer csak feltört burkolatból álló sittben ér véget. Az úttesten gyaloglunk tovább, hogy pár méterrel lejjebb egy viszonylag friss macska-tetemet kerüljünk ki. Pusztulat Zsiguli áll felbakolva a járda mellett. A tulaj mond valamit a mellette álló amigonak, majd letérdel a kocsi mellé, és behajol a hiányzó hátsó kerék helyére valamit megbasztatni. Közben valami öreg amerikai dinoszaurusz fordul be az utcába a sarkon. Lassan halad felfelé az utca gyér fényénél. Az autó MÁV-kék, de a teteje fehér. Vagy szürke... Valami öreg szovjet motor lehet benne, mert nem dízel-zakatolást hallok, hanem küszködő benzinmotor hangját, ahogy erőlködik felfelé. Nem is kell látnom a kék füstöt; érzem az égett olaj-szagon, hogy a motorba hálni jár a kompresszió...

Leérünk az Antonio Maceo parkhoz. Mögötte a Malecón. A parkban a szobrot kevés száraz fű, és sok beton veszi körül. A járólap itt-ott törött; egyik-másik kifordítva a helyéről, mint Budapest elhanyagoltabb terein a rothadó szocializmus idején. Átvágunk a téren. Annak ellenére, hogy az óvárostól viszonylag távol vagyunk, a part így is tele van néppel. Alig találunk egy szabad öt méteres hosszt a falnál, hogy odaálljunk a tengert bámulni. A havannai éjszakát lengén öltözött sápadt-bőrű angol tehenek helyett itt lengén öltözött csoki-színű feszes csajok töltik meg. Szeplős, puhos, Manchester United-pólós vörös hajú kanok helyett pedig ujjatlan polóban feszülnek a szálkás kubai bikák. Az egyiküknél gitár; valami latin dalt énekel néhány sráccal és lánnyal.

Visszafelé is átkelünk a Malecónon, hogy találjunk egy kocsmát. Sétálunk két blokknyit, mire egy fekete, angolul beszélő bár-tulaj levadász, és leültet minket. Ő is odaül velünk. Mojitót kérünk, és fél óra alatt Luiz elmeséli életének történetét. Nem firtatom, hogy mennyi a valóság-tartalma, hiszen nem csak azt tudjuk meg, hogy zsoldos-katona, hajó-szakács, és még ki tudja mi volt életében, de azt is, hogy Algériában (vagy Líbiában?) Tocsik Mártával spanolt össze...

Adott még némi kért és kéretlen tanácsot a későbbi turisztikai célpontjainkra vonatkozóan. Tőle tudtuk meg, hogy Isla de la Juventud-on jó néhány éve egy hurrikán söpört végig, és a sziget azóta nem igazán állt talpra. Nem érdemes oda menni, mert ott nagyon szegények(!) az emberek, és az egész eléggé kiábrándító...
A koktéloktól kezdtünk bepunnyadni, úgyhogy elköszöntünk tőle, és visszasétáltunk a casa-ba - arra különösen ügyelve, hogy a döglött macskára visszafelé se lépjünk rá.

2015. március 30., hétfő

Itt a tavasz.

Tegnap hivatalosan elkezdtük a szabadpályás szezont egy padlizsánkrém készítéssel.



(Még mielőtt valaki megkérdezi: igen. Fürdőszoba-polcon sütjük a padlizsánt. Mindig is így csináltuk; itt délkelet-Londonban azzal dolgozik az ember, amit talál...)

Tibi kérésére mostantól lehet Google accounttal kommentelni.

2015. március 28., szombat

Kuba (3/sok)

Beértünk "Centro Habana"-ba, a casa-ba, amit foglaltunk. ("casa particular", vagy röviden "casa": B&B kubai módra; gyakorlatilag a legolcsóbb szállási lehetőség Kubában, mert kemping nincs.)

Havannát keletről egy öböl határolja, és nyugat felé haladva 3 fő részre tagolódik:



1. "Habana Vieja": az óváros, amit gyakorlatilag a turisták, és turista-látványosságok, éttermek, taxisok, és bóvli-üzletek uralnak. Felületes szemlélő azt mondaná rá, hogy "patinás".
2. "Centro Habana": lakókerület, ahol a turisták főleg szállás gyanánt tartózkodnak. Bármely pontjából 10 perc sétával még elérhető az óváros. Pár napja a városban tartózkodó külföldi azt mondaná rá, hogy "lepusztult", de egészen frissen érkezett turista inkább a "háború sújtotta terület" jelzőt használná erre a városrészre.
3. "Vedado": gyalog már messze van az óvárostól. Ez volt anno az amerikai szesz-maffia által felfuttatott kerület. Kaszinók, night-clubok, miegymás. (Már ugye régen, a forradalom előtt...)

A három kerületet északon a "Malecón" köti össze. Ez egy tengerparti kétszer két-három sávos kb. 8 km hosszú út. (Itt 1:08-nál látható először... Klipet végignézni, mert többször is felűnik benne a Malecón! Nem; nem lehet összetéveszteni mással...)

A Malecón egy fogalom: ez jelenti a fiataloknak a Nagykörutat, a Római-partot, és a Bulinegyedet egyben. Esténként mindenki megfogja a boltban vásárolt palack Havana Club-ot, és kimegy a Malecón-ra bandázni meg csajozni.

Havanna Klub...


Bár csontig kopott az ujjam, de ezt a minimális közigazgatási ismertetőt be kellett gépelnem, mert ez mind-mind alapvetés Havannával kapcsolatban...

Centro Habana-ba érkeztünk tehát, ami a sötétben (este fél 11-kor estünk be) európai szemmel meglehetősen - khmmm - "élet-szagú" benyomást kelt. Meg sem próbálok itt jelzőket találni az atmoszférára: sajnos ehhez ott kell lenni. Látni, hallani, érezni, és szagolni.
Már ekkor pontosan tudtam, hogy az ország nekem nem fog csalódást okozni.

2015. március 26., csütörtök

Kuba (2/sok)

... Előbb azonban, mivel nagyobb mennyiségű CUC került birtokomba, rögvest vételeztem 4 doboz Bucanero-t. (Az átmeneti kudarc után ékes spanyolom vetése máris termőre fordult... :)
A kalóz remek barátunkká vált az előttünk álló három hétre.

Szomjasak voltunk, mert a gép stewardessei - gondolom, hogy az utasokat az őket nemsokára fogadó szocialista miliőhöz hozzászoktatandó - akkora parasztok voltak, ami még egy igazi, Rákosi-rendszerben kinevelt MÁV utasellátósnak is a becsületére vált volna. Leszállás után egyébként a tranzitváró mellett haladtunk el, aminek igazi békebeli menza-szaga volt, eredeti nosztalgikus áporodott cigifüsttel keveredve. Ezután az útlevél-ellenőrzés is a jól ismert szockó tempóban történt: durván háromnegyed óra eltelt, mire a frissen váltott vámtisztek ELKEZDTÉK a tömött sorokban ácsorgó utasok beengedését.

Jól esett egy Bucanero. Fogtunk egy taxit, és széles vigyorral élveztük az úton a mellettünk haladó ötvensok éves Chevy-ket, Buick-okat, és Fordokat. Ízelítőt kaptunk a kubai boy-racer virtusból is: egy piros lámpától kilőve a mellettünk álló kocka-Moszkvics mind az ötven lóerejét odatette egy burnout-kísérlethez (a pilóta szerintem maga is elégedett volt, hogy ez legalább egy sovány nyik-nyik-nyikre elegendőnek bizonyult...) A gyéren kivilágított gyorsforgalmi út egy benzinkút mellett haladt el. A kút fényei alatt egy hosszú-platós ZIL parkolt, nyitott motorháztetővel.

Havanna hangulata azonnal magával ragadott minket...

2015. március 22., vasárnap

Kuba (1/sok)

Úgy terveztem, hogy először kicserélem a teló-szimeringet a Kawán mielőtt nekiállok a Kuba-élménybeszámolónak, de miután reggel a villaszár kiszerelése után nagy lendülettel szétkúrtam az őt összetartó, menetszakadásig meghúzott imbuszcsavar fejét, ezért hirtelen keletkezett némi felesleges kapacitásom. (Itt jegyezném meg, hogy a jó édes kurva anyját annak, aki így megtépte azt az elbaszott csavart. Arra, hogy az illető tud magyarul, és még olvassa is ezt ugyan kevés az esély, de ez elengedhetetlen volt a lelki békém helyreállításához...)

Nnna. Egy madridi átszállást követő 9 órányi repülés után már sötétben érkeztünk Havannába (most képek még nem lesznek). Az első kaland nem sokat váratott magára. A reptéri pénzváltónál először csak kis mennyiséget terveztünk váltani, hogy ismerkedjünk a bankjegyekkel, mert Kubán kívül nem lehet CUC-ot (ejtsd: kuk) vásárolni. A CUC a “Cuban Convertible Peso” rövidítése. Van még CUP is; az a sima “Cuban Peso”. Mivel a CUC értéke hivatalosan az USD-vel egyenlő, ezért a CUC/CUP árfolyam mozog. Most egy CUC nagyjából 24-25 CUP-t ér. A két nemzeti valuta forgalomban tartásának én két okát látom:
- az egyik, hogy az állam kaszáljon az át- és visszaváltáskor,
- a másik, hogy a furfangos helyiek jól át tudják baszni a naiv turistát, amikor a visszajárót adják vásárláskor. Ezt elősegítendő az 1 CUP-os érme nagyjából úgy is néz ki, mint az 1 CUC. Mi ugyan mindig résen voltunk, de ez annyira alapvető trükk, hogy a három hét alatt nálunk összesen kétszer próbálkoztak be.

Szóval próbáltam CUC-ot venni a reptéri váltós-csajtól. 50 fontosokat vittem, mert még így is túl dagadt volt a tárcám a sok kp-től. (Bankkártyákat Kubában csak pénz-felvételre lehet használni, és arra is csak Havannában – legalábbis ATM-et máshol nem láttam) Tehát nyújtom a csajnak az 50-eseket, mire ő elővesz további 50-eseket a pult alól, és elkezd vele zsonglőrködni. Közben meg vadul magyaráz - és nem angolul. Először vártam, hogy végigmondja, mert gondoltam, hogy bármi is legyen, a végén azért csak a markomat üti némi CUC, amin a számokat meg majd összeadom, és máris képbe kerülök. Nem így történt. A csajszi befejezte a mondókát, és kérdőn nézett rám... Gyorsan lejött neki, hogy fingom nincs, hogy mit akar, ezért megismételte a zsonglőrködést, meg a spanyolt. Na most itt tudni kell, hogy a kis csapatunkból (Kasia, én, Dóri, és Peti) én voltam a spanyol-szakos, mert ismertem kb. 100 alap-szót, meg olyan gyakorlati szempontból nélkülözhetetlen mondatokat, hogy:

- Un Mojito, y una Pina Colada, por favor!
- Cuatro Cuba Libres, por favor!
- Dos cervezas, por favor!

Azért ez nem kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a többieknek még egy csoffadt “Gracias!” is legalább egy hétig gondot okozott... Elsöprő felkészültségem ellenére azonnal beleszaladtam az első kommunikációs patt-helyzetbe, ugyanis egy huncut szót nem értettem a valutás csaj mutatványából. A légkondizott irodában pedig a csaj csak magyaráz, lobogtatja a fontot, pénzt nem ad, és kérdőn néz rám; én meg már izzadok, mint kurva a templomban, és nézek vissza hülyén...

Aztán eljutottunk odáig, hogy én Londonban élek. Erre egyszer csak észrevettem, hogy a csaj régi ötveneseket tart a kezében, és rögtön leesett, hogy mit akar: az ő lejárt bankóiért akar érvényes pénzt. Óriási szerencséje volt, hogy véletlenül éppen néhány hónapja a dunakeszi szomszédom lejárt fontját kellett becserélnem érvényes bankjegyekre az egyetlen helyen, ahol ezt meg lehet tenni: A Bank of Englandben... Gondoltam, hogy jó fej leszek, és átvettem tőle 200 fontnyi ötvenest - remélve, hogy később nem fog hiányozni, amíg itt leszünk. Adtam neki még váltani való pénzt is, amiért végre kaptam CUC-ot, és mehettünk taxit fogni...

Folyt köv.

2015. március 20., péntek

Otthon, édes otthon...

Visszaértünk Szürkeországba.

Sírni tudnék.