2009. február 26., csütörtök

Catlins coast

Még mindig december 29. (Bluff - Papatowai)

Nagyon gyorsan elhagytuk Bluffot a kaja után, hogy faljuk a kilométereket a Catlins coast-on. Az 1-es út helyett a 92-esen mentünk, hogy az eldugott helyeket is lássuk. Megálltunk Curio Bay-ben, ahol a Lonely Planet újabb fókákat és pingvineket irt. Fóka nem volt; összesen 1, azaz egy darab meszes csontú pingvint találtunk, aki összeaszott nyugdijasokat alulmúló szerencsétlenséggel mozgott. Mentségére legyen mondva, hogy az állitólag igen ritka sárga szemű pingvin fajt képviselte (bár erről nem tehet, tehát nem az ő érdeme...).

Yellow-eyed pingvin messziről


Bezúmolt, pixeles pingvin


Átsétáltunk még a szomszédos Porpoise Bay-be, ahol delfinek nem voltak. Csináltunk viszont képeket a hullámveréstől felfröccsenő vizzel, amitől sokkal magasabbra fröccsenő hullámokat nem láttunk a Pancake rocks-i blowhole-oknál:




Az, hogy ez a nap ilyen hosszúra sikeredett, és megtettünk vagy 300 km-t annak köszönhető, hogy ennyire délen már baromi hosszúak a nappalok. Fél 10-kor még éppen csak lebukik a nap a dombok mögött:



Ezután még mentünk vagy 50 km-t, mire ránk sötétedett, és félreálltunk az út mellé aludni valahol a Papatowai fölötti hegyeken. Szerencsére ez Zéland legnéptelenebb része; még nappal is alig jön szembe egy-két autó. Itt még ismeretlen volt számunkra a campervan-huliganizmus...

Queenstowntól Bluffig

Hát úgy néz ki, hogy most a hétvégén a gisborne-i motorostalálkozóra sem megyek, hanem helyette dolgozom szombaton. :( Ne is kérdezzétek...! (A múlt hétvégi "Paeroa street race"-t pedig a fos travel-expo miatt hagytuk ki...) Legalább ezzel letudtam az aktuális hireket, és végre tudom folytatni a Déli szigetet.

December 29. (Queenstown - Bluff)
Ott tartottam, hogy tűkön ülve (fekve) vártam Queenstownban a reggelt, hogy reggel 8-kor rátörjem az ajtót az autó-elektromosságira. Ő majd ráolvas a generátoromra, mire az sisteregve ontja majd az áramot, amivel akár egy fluxuskondenzátort is tudok majd táplálni...

Reggel 8-kor berontottam a szerelőhöz, de csak a második kuncsaft tudtam lenni. Megegyeztünk, hogy amig ő babrál a másik pasas autóján, addig én kiszedem a generátort. (Az előző napi szenvedés után már bekötött szemmel és hátrabilincselt kézzel is 10 perc alatt kiszedem-visszarakom úgy, hogy csak lábujjakkal, meg nyelvvel dolgozom...)

Kiszereltem; a pasas befogta a satuba, levette a szénkeféket, és tápot rakott közvetlen a tengelyen a primer körre (wazzeg, hogy ez nekem nem jutott eszembe!). Szépen záródott az áramkör... Kibontott egy pár új szénkefét, felcsavarozta, és átvette az ellenértékét: a 25 dollárt. Három perc múlva újra az autóban volt a generátor, és mehettünk tovább. Örömömben még azt is elfelejtettem, hogy a fejemet a falba verjem... Nyilván a REPCO-ban is lett volna ilyen, ha van annyi eszem, hogy rögtön kicseréljem. Tanulság: ha már úgyis a kezedben tartod a járműved generátorát/öninditóját, akkor rakjál már bele egy pár új kibaszott szénkefét, amit egyébként egy doboz gyufa áráért adnak...

Lementünk a citybe. Gyorsan befizettem még a villanyszámlát, meg az aktuális speeding ticketemet, aztán egy tóparti reggeli után indultunk délnek.





Na jó, még megnéztem gyorsan azt is, hogy mennyibe kerülne egy endurózás, ha Új-Zéland leglehúzósabb városában akarnánk kipróbálni (200 dollár egy 3 órás trip, amiből effektive másfél óra a motorozás).

Gyakorlatilag csak tankolni álltunk meg Invercargillben. Ott nincs semmi, leszámitva talán a város elején a köszöntő-táblát, ami azt a jelenetet ábrázolja, ahogy Burt Munro gyorsul a tengerparton (filmajánló: The World's Fastest Indian). Az illusztráció felett debella betűkkel a felirat: "Invercargill - where dreams can come true". Sajnos aki nem itt él, az nem biztos, hogy érzi az iróniát. Invercargill itt az, ami Amerikában New Jersey, vagy Magyarországon Mátészalka... (bocsi a mátészalkaiaknak; legyen inkább Kocsord)

Mentünk is tovább gyorsan szinte szó szerint a világ végéig: Bluff a mainland legdélibb - khmmm.. - városa. Itt sincs semmi. Az egész település úgy néz ki, mint ami az ember lelki szemei előtt megjelenik, ha azt mondják: koszos kis halászfalu. Ennyit tudtak összehozni turista-látványosságnak:

Igen: egy deszka platform egy csoffadt póznával


A helyi töküres kempingben még lezuhanyoztunk (nyilván a többi utazónak sem kerüli el a figyelmét a teljes nihil...). Olyan szinten halott volt a helység, hogy még hires bluff-i osztrigát sem találtunk sehol, hanem helyette kénytelenek voltunk egy takeaway-ben mirelit áruból készült seafood-tálat enni... (még jó, hogy Invercargillban vettünk hideg sört)

2009. február 24., kedd

Fishers track

Este derült ki, hogy tényleg jól tettük, hogy a "42" felső végén táboroztunk. A másik igéretes track, amit a mountain-bike-os könyvemből kinéztünk másnapra ugyanis pont National Park town-ból indult, ami meg a másik irányban volt 10 percre. A Fishers track egészen más jellegű út: nem gyors, zúzott köves "toljuk neki!"-pálya, mint a 42 a legtöbb helyen, hanem sikamlós, technikás, és lassú (nekem igazából jobban is tetszett). Csúszós, nedves-agyagos lejtő (ahol megelőzött a hatsó kerekem...), csúszós sártenger, és csúszós friss füves út váltogatja egymást végig. Krisztián vért izzadt, mire végigértünk rajta, pedig ez csak 15 km volt. Nem elég, hogy vagy másfélszer olyan nehéz az ő vasa, mint az enyém; ráadásul ilyen szar "dual-purpose" gumik vannak rajta:



Nekem egészen használható bütykös gumik vannak fenn, mert hiába használom főleg munkába járásra a gépet; az a 10 százaléknyi off-road használat élvezhetetlen lenne aszfaltra való abroncsokkal. Mondjuk tudnék még használni plusz 15-20 lóerőt is, de hát nem lehet minden tökéletes... Először valami öreg power-szelepes kétütemű 250-est akartam venni, mert az Imi szerint az "letépi a tökömet". Az évtizednyi Simsonozást, MZ-zést és olaj-törölgetést felidézve viszont papirkutya lettem; jó lesz nekem egy gyengécske négyütemű is (túl sok pénzt nem akartam kiadni egy 400-asra). Végülis nem akarom felszántani vele az egész határt (dehogynem...). Ezen kivül a négyütem nem is zabál annyit (Nem mintha ez többet számitana, mint egy pár dingókutya-vese, de hát valamivel önigazolnom kell magam...).

Szóval Krisztián megszenvedett a dagonyás gödrökkel... Ebbe például vagy fél köbméter korhadt fát beletermeltünk, mire ő is nekivághatott (hiába tűnik úgy; nem lehetett kikerülni, és kb. térdig ért a sár):



Robotzsaru hidat épít


A track második fele egyébként a hegyoldalban kigyózott végig olyan 3-4 méter szélességben:



A kilátás nem volt gyenge...





Itt még agresszív:



De a végére eléggé lekókadt...



Végül egy gravel-road-ra lyukadtunk ki. Én szivesen megcsináltam volna a tracket visszafelé is, de nem akartam, hogy Krisztiánnak elmenjen a kedve az egésztől, igy a főúton motoroztunk vissza a campsite-ra. Egy six-pack - nem túl sietős - felszippantása után pakoltunk, és már nyomultunk is haza...

2009. február 23., hétfő

Owhango-ig, és vissza

Közben rájöttem, hogy a motorozásról nem érdemes sok mindent dumálni; sokkal több értelme van csinálni... Azért felrakok néhány képet, meg ha sikerül, akkor videót is. Az oda-vissza 100 km off-roadra ráment az egész napunk úgy, hogy azért nem kapkodtuk el; mindenhol megálltunk fényképezni, meg pihizni. Sajnos nem is tudtuk úgy húzni neki, amennyire lehetett volna, mert bármikor jöhetett szembe másik motoros, vagy mountain-bike-os (Krisztián majdnem át is ment az egyiken). Egyébként senki más nem volt akkora túraenduróval, mint ő (egy régi 600-as XT-je van); ráadásul ő most volt életében először terepen (esett is olyanokat, hogy öröm volt nézni, hehe...). Én a két nap alatt egyet borultam (ami azt jelenti, hogy tényleg nem húztam neki eléggé...), de ez nyilván annak is köszönhető, hogy a megfelelő szerszámmal dolgoztam: egy pici DR 200-am van:



Én sem vagyok egy nagy spiller, mert néhány hónapja kezdtem endurózni, de ahhoz képest szerintem jól nyomom. A néhányszori Homokverem-beli gyakorlatozás alatt egészen belejöttem már.

Ez többek között azt irja, hogy pakolj be szerszámokat, és egyedül ne indulj el...


Innét kezdődik a 35 km


Ez én vagyok


Krisztián csapat az egyik gázlóban


Egy hengeres, hatszáz köbcentis szauna


Két igazán húzós gázló volt a túra alatt; a durvábbik után az én motorom kürtjének (gy.k.: duda) a házában lötyögött a víz:


Átmegyek én, vazze!


És ez volt a legsekélyebb keresztmetszete a pataknak... Ilyenből viszont sok volt:


Kis gázló



Kocsma az Owhango felőli végen


Krisztián pedig igy csinálta a nagyot visszafelé (ezt muszáj voltam a YouTube-ra, tölteni, mert úgy látszik, hogy ekkorát nem enged feltölteni a Blogspot - elég szar is lett ilyen nagyban):


"De kígyó, neked nincs is lábad!"


Folyt köv...

2009. február 22., vasárnap

Autóhifi

Mingyárt mesélem tovább a motorozást, csak még elmondom, hogy tegnap végre (többé-kevésbé) befejeztem a hifi épitését. (Nem akarjátok tudni, hogy előtte mennyi időt töltöttem a hangszóró-konzolok bepasszintásával...) Tegnap viszont az egész napom ráment az új fejegység beszerelésére, mert ezt találtam a régi mögött:



És a műszerfal alatt vakon végződő vezetékek ezen még nem is látszanak. Kicsit ez arra emlékeztet, ahogyan az indiai kolleganőm programozik (az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy 2, azaz KETTŐ hibát kijavitsak a kódjában; a második esetben az egész screen-t át kellett irni...)

Persze emlékeztem én, hogy mikor vettem az autót, akkor az anyósülés elé volt odafosva egy kb. háromszor ekkora kábel-saláta... Azt viszont már a múlkor Zsolesz valamennyire felszámolta (úgy látszik, hogy nem teljesen). Csak izelitőnek: most találtam olyan érpárt, ami lekigyózik a műszerfal alól a középkonzol keretén, és mindkét vezetékében tápot hoz...

Idő ment el azzal is, mire megint szétszedtem az ajtót, hogy megpróbáljam a hangszórókhoz kapott vezetéket belevezetni, mert nem találtam az eredeti kábelek végét a túloldalon (mivel a jobb első hangszóró soha nem is volt bekötve). Sajnos kiderült, hogy új vezetéket NEM LEHET az ajtóba behúzni (bár lehet, hogy egy 4 év körüli átlagosnál kisebb kezű japán gyerek be tudna nyúlni az ajtó megfelelő nyilásába, de olyan nekem nem volt otthon). Benéztem a műszerfal alá, hogy hátha ki tudom bogarászni, hogy merre megy a hangszóróból jövő madzag. Elsápadtam: a cégnél a szerver-szobában nincs annyi kábel, mint ebben a hulladék húsz éves kocsiban. Végül kerestem két megegyező szinű vezetéket ott, ahol lenniük kell, és BINGO: szerencsére ezek voltak azok! Számomra - aki ugyan az audio-témában nem túl jártas - ugyan rejtély, hogy mi a bánatért köti valaki az egyik hangszóró-kábelt egy ismeretlen rendeltetésű másik vezetékhez (nem is derült ki, hogy az a madzag mit kellene, hogy csináljon, mert lekötése után az autó továbbra is működik...).

Végül nem birtam megállni, hogy be ne rakjam a hátsó hangszórókat is a félkész tartókonzollal. Monduk ez igy méréskelten igényes látványt nyújt, de szarok rá; azért nem magától értetődő egy sportkupé kalaptartójára tankba való szpíkereket szerelni:



Az első pár (első ránézésre) nem is túl gagyi:

Annak is jó oka van, hogy ilyen ferdén áll (mondanom sem kell, hogy ezt is leszarom)


A délután hátralévő részét azzal töltöttem, hogy beültem és ittam a söröket, miközben ordított az EDDA, meg az Alagi Major. (simple life - alla Jocó) :)

2009. február 20., péntek

42 Traverse

Múlt hétvégén végre sikerült elmenni arra az enduro-túrára, ahová már hónapok óta készülünk (legalábbis én), de aztán mindig elhalasztottuk, mert mindig mindenki lemondta/eladta a motorját/kurva nagy eső volt. A lényeg, hogy végre ott voltunk (éppen időben, mert most valami trópusi vihar, vagy mi a rák van itt, tehát most megint úgy felázik az erdő, hogy egy hónapig nem lehet odamenni...).

Annyit kell tudni, hogy a Tongariro-ban van egy mountain-bikeosok, és endurósok által sokat emlegetett útvonal. Mivel a roppant kifejező nevű "42-es erdőn" megy keresztül, ezért a hasonlóan kreatív "42 traverse" nevet adták neki. Tehát nem 42 km hosszú (hanem 35, vagy 50 - attól függően, hogy honnan mérjük), és nem is "42nd traverse", mint ahogy sokan hiszik.

Én erről a trackről akkor hallottam először, amikor Bandi elém nyomta a "Trailbike Adventure" (egyébként ausztrál) magazin tavaly júliusi számát, amiben az Ozzik arra csorgatják a nyálukat, hogy milyen állat off-road utak vannak Zélandon. Az egyik cikk egy túrabeszámoló, amelyen többek között a 42-t is megcsinálták. A cikk alapján elég ígéretesnek tűnt...



Tudtam, hogy ha nem lépek gyorsan, akkor a Bandi lesz olyan tróger, hogy elmegy, és végigmotorozza egyedül; magamhoz vettem hát a kezdeményezést. Kijelöltem a túránk időpontját, amit aztán még kétszer kellett odébb tolni. (A sors iróniája, hogy Bandi végül hang volt jönni; inkább eladta a motorját, és kivándorolt Szingapúrba a csajhoz...) Szerencsére Krisztián vette meg (a motort), tehát ketten már biztos voltunk - ennyi fér be az én buszomba:




Potenciális résztvevő volt még Imi is, aki a céges furgonjával hozta volna az övét. Múlt héten viszont sikerült neki felboritania és igy totálkárosra amortizálnia a furgont, úgyhogy maradhatott otthon. Aki nem ismeri Imit, az most azt gondolja, hogy:
"Hú! Micsoda tragikus baleset! Mi baja lett szegény srácnak???"
Nekünk - akik ismerik - az futott át az agyunkon:
"Hja, az Imi megint tönkrezúzott valami járművet? Akkor biztos lehorzsolta a kisujját..."

Péntek este indultunk el, hogy szombat reggel már ne kelljen mást csinálni, csak kiugrani a sátorból, felöltözni, és húzni neki... Hamiltonban a szokásos megállónál (Imi) ittunk egy sört (semmiféle külsérelmi nyomot nem fedeztünk fel rajta...).

Nem volt rövid az út: éjjel 3-ra sikerült leérni a Tongariro nemzeti parkba. Nem voltunk benne biztosak, hogy hol tudunk majd aludni, mivel nincs az az elvetemült kempinges, aki akár még csak este 10-11-ig is ügyeletet állna a portán. Ingyenes (DOC) kempingekből is van néhány a környéken, csak meg kellett őket találni. Hát ez nem volt egyszerű... Én arra szavaztam, hogy a track Owhango felőli végén keressük meg az ingyen-kempinget. Krisztián viszont azt bizonygatta, hogy a National Park-town felőli oldalon több szálláshelyet jelez a térkép. Végül aztán engedtem a nyomásnak, és meg is találtuk ezt a helyet:

A sötétben ebből sokkal kevesebb látszott (pláne, hogy a másik irányból érkeztünk...)


Kb. 4 óra volt, mire az oposszum-orditó hidegben felvertük a sátrakat (egy nem elég, mert Krisztián akkora benga állat, hogy csak átlóban fér be a két-három személyes sátorba...), és végre ledőltünk. Másnap (aznap?) reggel engem már fél 9-kor kivetett az ágy (polifoam?).



Csináltam pár képet a kempingben, amig Krisztián aludt. Szarul nézett ki a hely...

Asszem ez a Ruapehu...






Még szerencse, hogy fél 10 tájban azért felráztam őt, mert különben (saját bevallása szerint) szundikált vola vagy délig.

Egy doboz Carlsberg-gel azért életet lehetett bele verni


Cirka egy újabb óra alatt reggeliztünk, felöltöztünk, és menetkészek voltunk (legközelebb ki kell találnom valamit, hogy ne csesszük el a fél napot...)



Folyt köv...

2009. február 18., szerda

Opononi és Bay of Islands

Tovább indultunk Opononi-ba, de nemsokára meg is bántuk, mert úgy belerohadtunk a buszba, hogy kétségbe esve sirtuk vissza a tavakat (nem is mondtam, hogy a buszban ismeretlen okból kifolyólag nem lehet teljesen kikapcsolni a fűtést...). Opononiban a homokdűnék az öböl túloldalán vannak. Oda Pete viszi át a népet óránként a motorcsónakkal (mint tudjuk), mert autóút nem megy ki a dűnékhez:



Minden nap délután 4-kor fordul meg utoljára a kuzin a hajóval; még éppen elcsiptük az utolsó előtti járatot, igy egy óránk maradt a szánkózásra:





Megemlitettük Pete-nek, hogy találkoztunk Lance-szel. Az öreg nem volt elragadtatva. Gyakorlatilag le is tagadta a rossz-arcú rokont (He's a dodgy guy... Actually, he's not my cousin.). Én csak röhögtem...

Eddigre már elég éhesek lettünk. Sajnos az opononi főkocsmában már nem adnak seafood-kajákat, mint régen (most már csak pizza van), úgyhogy itt csak egy pofa sört ittunk.



Inkább a mellette levő Fish 'n' chips-esből vételeztünk sülthalat, kagylót, tintahalat, meg valami rák-rudat (de hülyén hangzik a "crab-stick" magyarul...) Ha már úgysem vendéglőben ettünk, akkor a boltban vettünk hozzá egy pakk sört is. Sőt: találtam zacskós tejet is (ilyet Zélandon még nem láttam).



Aznap még felmentünk Paihiáig, és leparkoltunk a központtól nem messze. A szemben levő házban lakó faszparaszt viszont rögtön elkezdett azon izmozni, hogy elkergessen minket, nehogy ott aludjunk. Leszartuk, hogy mit beszél, és elmentünk egyet sétálni a citybe. Mire visszaértünk, ő felkapcsolt valami reflektort a házán, és a buszra irányitotta. Mosolyogtunk egyet, és átgurultunk a supermarket parkolójába aludni.

Másnap reggel 8-kor indult a "delfinekkel úszás"-túránk a kikötőből, amire már bérletünk volt, mert tavaly - amikor ugyanezen az eseményen nemhogy ugráló delfint, de még egy oszlásnak indult snecit sem láttunk - elláttak minket bármikor beváltható ingyen jegyekkel. Most végre sikerült találkozni - az egyébként palackorrú - delfinekkel, mert egy legalább 30 tagú csapat lógott az öbölben.





Sajnos a velük való úszás most is elmaradt, mert néhányuknak borja volt, és akkor nem szabad őket cseszegetni. Állitolag a delfin-borjak testhőmérséklete annyi, mint az emberé, és ha nem kapnak az anyjuktól átlagosan 3 percenként (!) enni, akkor kihűlnek, és megdöglenek. Az egyébként is 40-60%-os delfinbébi-halandóság mellett a környezetvédelmi minisztérium nem engedi a delfin-túrás cégeknek, hogy hagyják a hülyeturistákat szabadon garázdálkodni.

Végül aztán jött ez az óceánjáró, amit a delfinek sokkal izgalmasabbnak találtak, úgyhogy otthagytak minket, és bekisérték a kikötőbe.




Amúgy szerencse, hogy láttuk őket majdnem rögtön a krúzolás megkezdése után, mert később majdnem kidobtam a taccsot a nyilt vizen. Akkor nekem már annyiban merült ki a utazás élvezete, hogy sikerült végül nem hánynom.

A túra úgy fél egyig tartott. Hazafelé még megálltunk Goat Islandnél mártózni egyet, mert Bogi ott még nem járt. (Meg aztán egyébként sem vetett szét minket a komfortérzet a nyár legmelegebb napján a fűtött buszban... - még akkor sem, ha közben a nem működő légkondi kapcsolója kellemesen hűvös kék fényt áraszt)

2009. február 16., hétfő

Kerülő úton Bay of Islands felé

Huh! Már-már átcsapnak a fejem fölött a hullámok blog-ügyileg, mert most a hétvégén is egy csomó dokumentálni való dolgot csináltam. De azokat majd később...

Szóval első nap csak Whangerei-ig tudtunk felmenni, ahol jobb hiján megnéztük a vizesést sokadszorra is:



Késő volt már, de azért még tovább mentünk Dargaville felé, hogy ne érjünk fel túl hamar Bay of Islands-be, hiszen volt még két napunk a szinte semmire. Nem értünk el odáig: előtte egy huszassal már ránk sötétedett, úgyhogy megálltunk egy útszéli kis pihenőhelyen, hogy aludjunk. Gondoltam, hogy azért az elhúzó autók nem lesznek olyan hangosak, hogy ne tudjunk hunyni egyet. Tévedtem...

Több helyi boyracer hülyegyerek jó szórakozásnak találta, hogy feldudáltak minket álmunkból. Ez mondjuk abból a szempontból jó volt, hogy mire a valamivel komolyabb fantáziával rendelkező helyi kis még hülyébb gyerekek betekerték klozetpapirral a buszt, addigra már fent voltam. Igy miután a hátsó szélvédőre rányomták a ketchupot, már sikerült kivergődnöm a buszból, tehát a doboznyi tojás és babkonzerv installálását már nem tudták befejezni: ezeket hátrahagyva elrohantak. A potenciális fejlemények kimeritő elemzése után meghoztam a döntést: jobban járunk, ha tovább megyünk. Begurultunk Dargaville-be, ahol egy sötét utcába félreállva végre tudtunk aludni (eddigre már az embertelen hőség is alábbhagyott)

Reggel átálltunk egy parkba, ahol a WC mellett viz, meg egy árnyékos pad is volt, hogy Bogi főzzön egy kávét. A kis gázfőzőnknek azonban zárlatos a gyújtókája, és most az istennek sem akart meggyulladni. Sem gyufa, sem öngyújtó nem volt nálunk, úgyhogy gondoltam kérek egyet a maori sráctól, aki tőlünk nem messze szemmel láthatóan várt valakire. Eléggé sittes fazonnak tűnt - nekem rögtön a "Once were warriors" bandázó maori figurái ugrottak be róla:



Aki még nem látta a filmet, de érdekli az Aucklandi Józsefváros szerves valósága, az okvetlenül nézze meg! A legjobb zélandi mozi (már azok közül, amiket láttam - és ebből nem sok van...) Feltétlenül jobb, mint a "Gyűrűk ura", aminek kétszer álltam neki, és mindkétszer fél órán belül elaludtam.


A filmajánló után nézzük, hogy mire megyek az én maorimmal (akinek csak a karja volt válltól csuklóig kivarrva, de viszont legalább volt Snoop Doggy Dogg-os sérója):

- Hey, bro'! (Nekem kurvára tetszik, hogy az itteni maorik nem csinálnak abból anti-rasszista műbalhét, ha le-"bro"-zom, őket! Soha nem is mulasztom el...)
- Hi bro!
- Nincs véletlenül egy öngyújtód?
- De van. Várj egy kicsit! - majd előtúrta a táskája mélyéről.
- Köszi!
- Mmmm. Reggelit csináltok?
- Nem; csak kávét. Kérsz egyet?
- Hú, az jó lenne. Köszi, elfogadom.
- Csak ilyen szar Nescafénk van...
- Nem baj. Az pont jó lesz!

Dumáltunk vele egyet, amig elkészült a kávé. Lance-nek hivták. A haverjaira várt; velük volt itt valami Waitangi-napi házibuliban. Kiderült, hogy nem jártam messze az igazságtól, mert tényleg ült 8 évet. Nem kérdeztem meg, hogy miért, de gondolom, hogy a szokásos: balhézás, meg esetleg fű-forgalmazás. Nem látszott rajta, hogy a hűvösön volt ilyen sokáig, mert azon kivül, hogy jó kedélyű srác volt, fiatalabbnak is tűnt a 41 événél. Mondtuk, hogy Paihiába megyünk delfint nézni, de útba ejtjük Opononit is egy kis sand-boardozásra. Hú, hát ő onnét származik; a kuzinja Pete, a motorcsónakos arc, aki a sand-boardozást üzemelteti. Adjuk át neki az üdvözletét! Ok, mondtuk; átadjuk.

Elköszöntünk, aztán mentünk tovább észak felé a 12-es úton, ahol nincs más, csak kibaszott zöld dombok, amiket utálok (vagy barnák, ha ki van égve a fű - mint ahogy most is). Ezen kivül birkák, tehenek, lovak, meg elviselhetetlen meleg. Egyszer csak szembe jött egy útjelző tábla, aztán még egy, majd még egy:

Kai Iwi Lakes 10 km
Kai Iwi Lakes 5 km
<- Kai Iwi Lakes

Nézzük meg - mondom, hisz fiatal még az idő. Biztos voltam benne, hogy találunk valami csoffadt sáros pocsolyát, amit benőtt a nád, és néhány csóringer béka vergődik benne. Még akkor sem voltam elragadtatva, amikor megláttuk 10 km-nyi kibaszott barna domb mögött a tavat:



Lementünk a hajó-rampához, mert az volt a legközelebb, aztán rövid mártózás és parton zabálás után áthajtottunk a túlparton levő kempingbe. Beszarás, hogy milyen helyet találtunk: fasza kis árnyat adó fenyves alatt sátorozik a nép. Ezt egy fehér homokos part választja el a kristálytiszta-vizű tótól. (Amiben végre édesviz van! - én dunai/balatoni gyerek lévén nem nagyon vagyok oda a tengervizért, ami ragad és összehúzza a bőrt...)





Akik igazán tudnak élni, azok viszont kihozzák a diványt is, meg az utánfutóra pimpelt spa-t:

Mikor kifelé mentünk, ebben már söröztek a srácok...


Na ennyi mára elég lesz, mert mingyárt kezdődik a Született feleségek...

2009. február 9., hétfő

Autópálya

Sajnos még mindig nem tudom folytatni a Déli-sziget beszámolót, mert a hétvégén sürgős nyaralhatnékunk volt Bay of Islands-ben. Mivel nagyjából látnom kell, hogy mennyire vagyok magamtól lemaradva, ezért előbb ezt mesélem el.

Hosszú hétvége volt, mert február 6. itt nemzeti ünnep: Waitangi day a maorik és a fehérek közötti béke napja. Igazából már csütörtök este is elindulhattunk volna, de sikerült az egész péntek délelőttöt elkúrni, úgyhogy kb. 1 órakor röffentettük a busz motorját, hogy északnak lóduljunk. Kiváncsian vártuk, hogy Silverdale-be érjünk, ahol kipróbálhattuk a néhány hete átadott fizetős bypass-t:



Egyébként a múlt hétvégén már majdnem végigmentem rajta, de aztán végül győzött a józan ész: motorral a szerpentines "régi" úton kell menni, ahol kihagyhatatlan kanyarok vannak, melyeket a maximális felhasználói élmény biztositása érdekében slusszkulcsig ledöntött motorral 140-150-nel kell bevenni.

Most viszont a busszal jöttünk, amivel a kanyarvadászat korántsem annyira izgalmas. Megvettük hát a silverdale-i benzinkúton a ticketet, és nekivágtunk. Nagyon fasza az új út: forgalom-mentes időszakban is kb. 20 perccel röviditi le a régi útvonalat, de például a vasárnap esti csúcsban (amikor mindenki jön haza a vikendről) akár egy órányi araszolást is megspórolhatunk vele (pláne, hogy legalább a forgalom felét leveszi a régi útról)

Úgysem fogjátok elhinni (mert nem láttatok még ilyet...), de azért elmesélem, hogy hogyan megy az autópálya épités egy majdnem-demokráciában (demokrácia nem létezik; akinek más a véleménye, azzal szivesen vitatkozom a kommentek alatt).

Adva van egy egysávos út, ami nem csak hogy szűk keresztmetszetet jelent az észak-déli irányú forgalom számára, de a rögtön hozzá csatlakozó autópálya kihasználását is megtorpedózza. Az állam észreveszi, hogy szükség van egy elkerülő-útra, tehát épittet egyet. Ennek az útvonalát viszont úgy tervezteti meg, hogy a generál-kivitelező:
- nem fúrhat minden kibaszott vakondtúrásba alagutat,
- nem épithet minden kutya által kikapart homokozó-gödör fölé völgyhidat.

Az állam még csak nem is állit fel forgalom-lassitó/dugó-generáló beléptető kapukat sem a végeire (mint ahogy a világ legszabadabb országában csinálnák...) Helyette automatikus rendszám-leolvasó kamerákat, meg kioszkos jegyautomatákat rak a közeli benzinkútra.

Mikor az út elkészült, nem adja oda ajándékba felette a teljhatalmat egy filléres alibi koncessziós-szerződés keretében. Később igy nem is próbálja meg visszavásárolni ugyanezt arany-áron. (Idézet a LandTransport oldaláról: "It is important to note that enabling Road Controlling Authorities to develop toll roads does not constitute privatisation of roads.") Helyette az útdijat viszont úgy állapitja meg, hogy ne kelljen a méreg-drága üres autópálya mellett még mindig a régi úton átdübörgő, földgyaluhoz hasonló remegést keltő kamionoknak szétbasznia az út menti házakat (pedig itt földrengés-biztosra vannak tervezve az épületek, tehát még ezt is leszarhatnák...):



És az egész végén - láss csodát! - a projektből mindenkinek származik haszna; nem csak egy maréknyi zsidónak, aki közpénzen felduplázná a - már előtte is számon tarthatatlan nagyságú - vagyonát, miközben a munkát elvégző kisvállalkozók tartják a markukat a végleg elvesztett pénzükért.

Persze végül azért akad néhány mormogi hülyenyugdijas is, aki azon veri a nyálát, hogy a frissen beüzemelt rendszernél háromnegyed órát kellett sorban állnia a jegyért - ahelyett, hogy a marhája megvette volna elővételben online, vagy utólag(!), mert még 3 napig megteheti... Azt, hogy ezek csak unatkozó nyuggerek lehehetnek onnan tudom, hogy ugyanezeknek csak annyi agyuk van, hogy a zaklató e-mailjeiket a Toll NZ cimére küldik, ahol Bogi olvassa oket, mert ott ő a titkárnő... A cég homepage-ének tetején (www.toll.co.nz) futó flash-ekről persze nyilvan ordít, hogy ez egy szállítmányozó vállalat, aminek annyi köze van a fizetős úthoz, hogy a teherautói néha azon futnak. Ha ezt nem látnák, akkor viszont rögtön a második sorban irja is... Ezen kivül a kormányzati oldal URL-je (www.tollroad.govt.nz) ki is van táblázva az autópálya mellé- ugyanúgy, mint az útdijak.

Na jó; holnap írok valamit a kirándulásról is...