A legkisebb szegény legény

Semmi köze nincs hozzám (vagy majdnem semmi...) ennek a posztnak. Különben is még csak nagyjából tudom, hogy miről fog szólni. Nem is értek a focihoz. A VB-t megnézem, de ezen kívül egyformán leszarom mind a Premier League-et, mind a La Ligát, a Serie A-t, és a Bundesligát is. Hidegen hagy Messi és Ronaldo.

Szeretem viszont a mesét. Ami érdekel, az az, amikor valami káprázatos, csuda dolog történik: mikor a tengernyi gonosz ellenében győz a súlyosan esélytelen jó. Amikor Rocky ezer sebből vérezve, fél szemmel, sántikálva végül mégis állva marad, és utolsó leheletével nagyon elpicsázza - jellemzően tisztességtelen - ellenfelét. Amikor a Gladiátor végül belemártja a tőrt a féreg Commodus nyakába. Amikor Bruce Willis 45 liter vérveszteség után azt mondja, hogy "Yippee-ki-yay, motherfucker!", odalép, és aztán lelövi/felrobbantja.

A való világban ilyen sajnos elkeserítően ritkán fordul elő. Még ennél is ritkább az, hogy a szemünk előtt történjen ilyesmi, mivel a csendesen visszafogott, valódi értékekhez hű hősöket nem kedveli a média. Pont azért imádom az ilyet, mert ez - ha csak egy rövid időre is - de visszaadja a hitemet. Nekem mindig leesik az állam, amikor ilyen valódi hőstettet látok, mert a mese az csak mese. Viszont amikor valaki IGAZÁBÓL ilyet csinál, akkor azonnal a személyes bálványaim közé kerül.

Dárdai Pálról annyit tudok, amennyi csordogál róla a mainstream médiából. Tulajdonképpen a sors iróniájának tekinthető, hogy egy ilyen férfi publicitást kap: a kalap szart sem érő magyar foci köré mesterségesen kanyarított cirkusz kalap szart sem érő csicska média munkásai néha felcsippentenek róla egy-egy hírmorzsát Németországból, ami a nemzetközi sport-sajtó ingerküszöbét amúgy nem érné el. Tévedés ne essék: Dárdai Pál egy hős. Dárdai Pál maga a magyar Clint Eastwood, aki kiköpi a dohányt; visszateszi szája sarkába a maradék szivar-csikket, és ponchójában komótosan ellovagol a naplementébe.

Ha valaki azt a minimális figyelmet sem fordította volna a moslék magyar sajtó sporthíreire, mint én, annak elmesélem, hogy mit csinált ez az ember. (Vagy legalább annyit, amennyit én láttam belőle.) Dárdai akkor került a látómezőmbe, amikor a Hertha vezető edzőjévé tették. (Ez 2015-ben történt. Nyilván valahogyan oda is kellett kerülnie a csapatba, aztán le is kellett, hogy tegyen valamit az asztalra, de életének első harmincvalahány évét nem figyeltem...) Ő erre fogta, és egy szezon alatt kivakarta a híg fosból a Bundesliga kieső helyén levő csapatot - kizárólag a már meglevő játékos gárdára támaszkodva. Aztán nemhogy ott tartotta volna, de stabilan a középmezőny tetejére emelte őket. Aztán megtették magyar szövetségi kapitánynak is, mire a magyar válogatottat is kivakarta a híg fosból, de annyira, hogy 1500 év után először Magyarország újra kvalifikálta magát az EB-re - és még jól is szerepelt rajta! Tudom, hogy akkor már nem ő vezette a csapatot, de otthagyta a mittudoménkinek a service manualt, hogy mit hogyan kell csinálni. (Nem a magyar fociról beszélnénk, ha ez a service manual azonban végül ne a kukában végezte volna a magyar sportpolitikai "elit" korrupt, takony senkijeinek csatározása végén.)

Mindeközben a Hertha csapata Dárdai kezei között szárnyalt. A Hertha igazgatója azonban valami nímand német volt (Michael Preetz), aki aztán valamin összerúgta a port Dárdaival. Nagyjából ennyi jött le az akkori cikkekből, de ide a rozsdás bökőt, hogy Dárdai egyszerűen nem tűrte el a csicskáztatást egy ilyen jöttment faszfejtől. Erre a saját életem alapján merek következtetni: az, akinek ambíciói vannak, és önállóan eredményeket ér el, az általában nem tiszteli azokat a dilettáns vezetőket, akik remek politikai érzékükkel kerültek pozícióba, és az útjában állnak. A vége az lett, hogy Dárdai tett egy lépést hátra, és visszament az ifjúsági csapatot edzeni. (Teljesen félreállítani nem lehetett, mert akkorra már istenként imádták a csapat szurkolói, a játékosok, és Berlinben nagyjából mindenki). Ekkor már nagy pénzű csapatok álltak sorba érte, és gennyesre kereshette volna magát edzőként mondjuk a Közel-Keleten, de ő csak szerényen nyilatkozgatott a sajtónak, hogy a családja itt érzi jól magát, mert ők berliniek.

Ez volt az a pillanat, amikor már biztos voltam benne, hogy ez az ember egy zseni, és pár év múlva pajzsra emelve fogják visszahozni a csapat élére. Persze családos emberként addigra már elég sokat invesztált a németországi életébe, meg magába a Herthába is, mert ott fociznak a fiai. Itt most lehetne vitatkozni, hogy vajon mi ér többet: a kurva sok pénz, vagy a család gyökerei. Ő nem a pénzt választotta. A lényeg viszont mégis az, hogy ez az ember biztos volt a dolgában: tudta, hogy az ellenfelét csak magára kell hagyni, hogy az MINDENT önállóan elbasszon. Az elmúlt másfél évben pontosan ez történt: Preetz elfogyasztott néhány edzőt, akik segítségével az Isten pénzét is elkúrta új játékosokra, hogy végül a Hertha megint a béka picsája alá süllyedjen. Másfél év alatt!

És mit ad Isten, néhány napja érkezett a hír, hogy Preetz és az aktuális edző "közös megegyezéssel távozott a csapattól". Az új igazgató azonnali hatállyal visszahívta Dárdait a csapat élére. Hosszabb távú szerződést állítólag akkor fog kapni, ha "jönnek az eredmények". Én nem értek a focihoz, de egészen biztos vagyok benne, hogy egy év alatt ez a faszi megint csodát tesz a csapattal. Figyeljünk rá oda!

Hát ennyi. Csak szerettem volna emléket állítani ennek, mert manapság ritka az ilyen sztori, és az ilyen ember: melengeti a szívemet!