Április 21, szerda
Nnna! Negyed 7 van; már sötét. Itt ülök Melbourne belvárosában, a Swanson street-en. Olyan, mint a Nagykörút: dupla sávos, villamossal, meg kurva sok idegesítő emberrel. Az autók is elállják a külső sávot - pont úgy, mint ott.
Az egész mai nap gyakorlatilag utazással telt, pedig repülve a Sydney-Melbourne út nem egy nagy távolság. Sajnos 13:10-kor szállt fel a gépem, és így félbe volt vágva a napom. Elméletileg háromnegyed háromkor értem Melbourne-be; gyakorlatilag 5 óra lett, mire az Avalon "reptérről" (MUHAHA!!!) beért a busz a belvárosba. Elég szar a kép, de muszáj feltennem - ez az Avalon repülőtér (na jó; a széle lelóg a képről...):
Egyszerűen rejtély, hogy miért kell egy puszta közepén levő tyúkszaros pajtát, meg a körülötte levő három bádog vetőmag-raktárat reptérnek kinevezni, és használni. Hogy hitelesebbé tegyék az illúziót, azért még megkérték a traktoros Johhny-bát, hogy hegesszen már valami kortárs-szobrot a bejárat elé, hisz' mégiscsak Ausztrália "legeurópaibb" városának az egyik légi-kikötőjéről van szó... Ő meg - egy naiv képzőművész és egy meggyőződéses komcsi minden esztétikai érzékét mozgósítva - ezt hozta össze:
Esküszöm, hogy ezt nem én fotoshoppoltam össze! Ez így áll a taxi-drosztok, és a reptér bejárata között...
A rozsda-ette alkotás elől jó drága busz visz be másfél óra alatt a belvárosba. (Komolyan mondtam, hogy ez az egész fos a Hortobágy közepén van!)
A városhoz közeledve azonban változik a tájkép. Hirtelen kigyulladt a fejem fölött a kis izzó... Már idáig is gyanús volt, de itt Melbourne-alsón egyértelműen bizonyosságot nyert, hogy Ausztrália tulajdonképpen Amerika déli-féltekére kihelyezett tagozata. Mindenhol ugyanazok a keskeny sávos szar utak, az ormótlan kamionok, az ideges emberek, az elbaszott megalomániás épületek, meg a folyamatos építkezés mindenhol. Még saját New Jersey-jük is van:
Az, hogy a belváros főutcáján villamos jár csak azért van, hogy átbasszák az európai turistát. De én résen vagyok!
Elméletileg 9-kor találkozom Attilával (ő a Krisztián tesója), mert nála fogok itt lakni. Holnap majd világosban megnézem a várost.
...
Újabb intő jel: felkeltem, és 200 métert tettem meg a Körúton a következő kocsmáig. Ez alatt egy faszi a kezembe nyomott egy röplapot, ami szerint a Szcientológiai Egyház ingyen letesztelné az IQ-mat. Anyádat teszteld, köcsög!!! (És ezeket még mindig senki nem rúgta fel jó magasra! Hát hová tart a világ?!?)
Egyébként most kóstolom a city legpatinásabb pubjában (Young & Jackson) a Fat Yak nevű találomra kiválasztott, aranyárban mért sört. Ilyen kurva jó sört még nem ittam!!!
2010. május 31., hétfő
2010. május 30., vasárnap
Blue Mountains
Április 20, kedd
Beállítottam a telefonom ébresztőjét reggel 6:40-re, hogy fél 8-ra ki tudjak érni az autókölcsönzőhöz. Föl is keltett, így kimentem az állomásra, mert két megállónyit vonatozva egy pillanat alatt ott lehettem. Az állomáson láttam, hogy még csak 5 óra van, hiszen a telefonomat nem állítottam át ausztrál időre... Visszamentem még aludni két órát.
Második nekifutásra elvonatoztam a St. James megállóig, ahonnét gyalog már közel volt a Thrifty. Kicsit korán értem oda, úgyhogy a környéken még vettem valami szar milkshake-et reggelire egy kisboltban, ami előtt ez állt:
Üdítő volt látni, hogy a az ozzik a hónaljszárító-, és a seggrakéta-stíluson kívül más motorépítési trendet is ismernek. (A kiwik nem.) És nem ez volt az egyetlen café-racer, amit a 3 hét alatt láttam, úgyhogy nem a vak-véletlen sodorta elém.
Nyitáskor végre rátörtem az ajtót a kölcsönzőre, ahol Kispolszki (vagy Hyundai Getz) helyett ápgrédeltek, mert nem volt már fapados autó a telepen: kaptam egy ilyen édibédi Corollát:
Ennek viszont labirintus volt a váltója helyén (nem csoda, hogy levezettem vagy 20 kilométert direkt hármasban...)
Mikor megkaptam, akkor azt gondoltam, hogy ha a menetrend szerint a vonat 2 óra alatt kiér Katoomba-ba, akkor autóval elég lesz rá másfél. Hát nem. Mivel ugye a reggeli csúcsban indultam el, és Sydney útjai a városból KIFELÉ is be vannak dugulva, ezért egy órán keresztül nézhettem az autókereskedésekkel és gumisokkal tarkított tájképet, amíg végre kivergődtem hússzal a sztrádáig.
Ilyenkor éreztem másodszor igazán, hogy zélandi vagyok. (Aucklandben NINCS dugó! Sydney-ben van, meg Pesten!) Nem is értem, hogy Crocodile Dundee-t minek kellett New York-ig elcibálni ahhoz, hogy nagyvárosi kalandokban legyen része. (Jó, jó: értem én, hogy így szólt a forgatókönyv, de 40-45 év Kakadu National Park után Sydney untig elég lett volna neki. Sőt onnét nézve tulajdonképpen a dunakeszi lakótelep is majdnem Manhattan...)
Na mindegy: végre kiértem a sztrádára, ahol aztán az amerikai stílusú 60-90 km/óráig terjedő sebességkorlátozások vannak érvényben - néha egy-egy lámpával megszakítva az ámokfutást. Egy szó, mint száz: negyed 11-re kiértem Katoomba-ba. Egy óra alatt bőven meg tudtam nézni az Echo Point-ot,
meg lesétáltam a Three Sisters-ig is:
Az utolsó képen látszik, hogy tényleg kékek a hegyek. Egyébként ez a völgyeket beterítő sűrű eukaliptusz-erdő miatt van: a fák által termelt gőzők miatt a levegő-perspektíva sokkal intenzívebb, és így a távolból kéknek látszanak az ormok.
Az egy-órás bejárás egyébként azért fontos, mert a kilátó 1 km-es körzetét nem általlották fizetős parkoló övezetté tenni. Nem a helyszűke miatt, csak hogy tejeljen a paraszt. $3.80-at az első óráért, és $4.40-et az utána következőkért... Kiköhögtem, majd a látványosságok 55 perc alatt történő megtekintése után kéjes mosollyal még átvettem a cipőmet az autó mellett álló - már tollát kapcsolgató - parkolóőr előtt. Mentem tovább a másik kanyonhoz, de előtte vettem némi csokit a helyi csoki-készítő "művésznél":
Hát ez egy ilyen ország... A Beverly Hills Cop óta tudjuk, hogy elég sok minden belefér az "art" fogalom alá. A szomszéd utcában például ez volt a művészet:
A másik kanyon két leglátványosabb kilátója 9-10 km-rel odébb, a Blackheath nevű falucskában volt. Lerohantam őket, mert komolyabb gyaloglást mára nem akartam betervezni a tegnapi talpgörcs-közeli állapot miatt. Egyébként itt is csak giccsesen szép függőleges sziklafalak, meg eukaliptusz-erdők voltak.
Egy pofa sör legurítása után zúztam vissza a városba - persze csak óvatosan, mert úgy tűnik, hogy a new south wales-i rendőrök gyémánt-kemények:
Itt van még egy fotó a Coca Cola reklámról Kings Cross-ban (ott volt a kölcsönző), ami a LP szerint ennek a kerületnek a nevezetessége... (jó, jó; hát szegény ember vízzel főz: Sydney-ben úgy alakult, hogy nincsen Colosseum, meg Akropolisz)
Holnap Melbourne... Mindent mérlegre téve azért tudnék itt élni. Sydney jó hely.
Beállítottam a telefonom ébresztőjét reggel 6:40-re, hogy fél 8-ra ki tudjak érni az autókölcsönzőhöz. Föl is keltett, így kimentem az állomásra, mert két megállónyit vonatozva egy pillanat alatt ott lehettem. Az állomáson láttam, hogy még csak 5 óra van, hiszen a telefonomat nem állítottam át ausztrál időre... Visszamentem még aludni két órát.
Második nekifutásra elvonatoztam a St. James megállóig, ahonnét gyalog már közel volt a Thrifty. Kicsit korán értem oda, úgyhogy a környéken még vettem valami szar milkshake-et reggelire egy kisboltban, ami előtt ez állt:
Üdítő volt látni, hogy a az ozzik a hónaljszárító-, és a seggrakéta-stíluson kívül más motorépítési trendet is ismernek. (A kiwik nem.) És nem ez volt az egyetlen café-racer, amit a 3 hét alatt láttam, úgyhogy nem a vak-véletlen sodorta elém.
Nyitáskor végre rátörtem az ajtót a kölcsönzőre, ahol Kispolszki (vagy Hyundai Getz) helyett ápgrédeltek, mert nem volt már fapados autó a telepen: kaptam egy ilyen édibédi Corollát:
Ennek viszont labirintus volt a váltója helyén (nem csoda, hogy levezettem vagy 20 kilométert direkt hármasban...)
Mikor megkaptam, akkor azt gondoltam, hogy ha a menetrend szerint a vonat 2 óra alatt kiér Katoomba-ba, akkor autóval elég lesz rá másfél. Hát nem. Mivel ugye a reggeli csúcsban indultam el, és Sydney útjai a városból KIFELÉ is be vannak dugulva, ezért egy órán keresztül nézhettem az autókereskedésekkel és gumisokkal tarkított tájképet, amíg végre kivergődtem hússzal a sztrádáig.
Ilyenkor éreztem másodszor igazán, hogy zélandi vagyok. (Aucklandben NINCS dugó! Sydney-ben van, meg Pesten!) Nem is értem, hogy Crocodile Dundee-t minek kellett New York-ig elcibálni ahhoz, hogy nagyvárosi kalandokban legyen része. (Jó, jó: értem én, hogy így szólt a forgatókönyv, de 40-45 év Kakadu National Park után Sydney untig elég lett volna neki. Sőt onnét nézve tulajdonképpen a dunakeszi lakótelep is majdnem Manhattan...)
Na mindegy: végre kiértem a sztrádára, ahol aztán az amerikai stílusú 60-90 km/óráig terjedő sebességkorlátozások vannak érvényben - néha egy-egy lámpával megszakítva az ámokfutást. Egy szó, mint száz: negyed 11-re kiértem Katoomba-ba. Egy óra alatt bőven meg tudtam nézni az Echo Point-ot,
meg lesétáltam a Three Sisters-ig is:
Az utolsó képen látszik, hogy tényleg kékek a hegyek. Egyébként ez a völgyeket beterítő sűrű eukaliptusz-erdő miatt van: a fák által termelt gőzők miatt a levegő-perspektíva sokkal intenzívebb, és így a távolból kéknek látszanak az ormok.
Az egy-órás bejárás egyébként azért fontos, mert a kilátó 1 km-es körzetét nem általlották fizetős parkoló övezetté tenni. Nem a helyszűke miatt, csak hogy tejeljen a paraszt. $3.80-at az első óráért, és $4.40-et az utána következőkért... Kiköhögtem, majd a látványosságok 55 perc alatt történő megtekintése után kéjes mosollyal még átvettem a cipőmet az autó mellett álló - már tollát kapcsolgató - parkolóőr előtt. Mentem tovább a másik kanyonhoz, de előtte vettem némi csokit a helyi csoki-készítő "művésznél":
Hát ez egy ilyen ország... A Beverly Hills Cop óta tudjuk, hogy elég sok minden belefér az "art" fogalom alá. A szomszéd utcában például ez volt a művészet:
A másik kanyon két leglátványosabb kilátója 9-10 km-rel odébb, a Blackheath nevű falucskában volt. Lerohantam őket, mert komolyabb gyaloglást mára nem akartam betervezni a tegnapi talpgörcs-közeli állapot miatt. Egyébként itt is csak giccsesen szép függőleges sziklafalak, meg eukaliptusz-erdők voltak.
Egy pofa sör legurítása után zúztam vissza a városba - persze csak óvatosan, mert úgy tűnik, hogy a new south wales-i rendőrök gyémánt-kemények:
Itt van még egy fotó a Coca Cola reklámról Kings Cross-ban (ott volt a kölcsönző), ami a LP szerint ennek a kerületnek a nevezetessége... (jó, jó; hát szegény ember vízzel főz: Sydney-ben úgy alakult, hogy nincsen Colosseum, meg Akropolisz)
Holnap Melbourne... Mindent mérlegre téve azért tudnék itt élni. Sydney jó hely.
2010. május 23., vasárnap
Sydney belváros
Április 19, hétfő
Ma semmi említésre méltó nem történt. Körbegyalogoltam a belvárost, úgyhogy csak fotók vannak:
Hyde Park. és a St Mary's Cathedral:
Royal Botanic Gardens:
Innét rögtön az Operaházhoz jut az ember, ahol aztán megint belebotlik az aljasul elhelyezett szuvenír-boltokba, és otthagy 65 dollárt 2 pólóért, meg egy szalmakalapért. A világ pénzét el lehet itt kúrni, ha nem figyel oda az ember. (És én sajnos most úgy jöttem, hogy nem fogok figyelni...)
Ekkorra eléggé kivoltam már a gyaloglástól. Kiderült, hogy a kínai tornacipő nem jó arra, hogy hozzászoktasson a túrázáshoz; nem sok választott el a nap végére a talpgörcstől. Vigaszdíjként gyorsan vettem egy adag bébi-polipot valami görögtől a hajó-allomás mellett az utasellátóban, aztán hazavonatoztam.
Most meg iszom valami fos "Strongbow"-t a backpecki pubjában. Asszem, hogy ez cider lesz (csak meg kellett volna kérdezni a csapostól, hogy tényleg sört kérek -e...) Szerencsére a kiwik nem nagyon szerethetik a cidert, mert Zélandon nem könnyű így árnyékra vetődni egy ismeretlen márkával...
Holnap a Blue Mountains-hoz megyek. Már ma oda készültem, de amikor a vasútállomáson megkérdeztem, akkor kiderült, hogy a vonat-buszjegy kombó is $47-ba kerül oda. Úgy voltam vele, mint a székely bácsi, aki felutazik Pestre, és a villamos első nap levágja karját-lábát. (Hát a faszom nem kéne?!?) Úgy döntöttem, hogy akkor már inkább kibérelek egy kocsit. Holnapra be is foglaltam egyet; $60 lesz egy kispolszki-kategóriás modell. Mondtam már hogy OZ baszott drága???
(Majd megpróbálom megkeresni a tavaly készült képeket is Sydney-ről; talán azok között is van néhány használható darab.)
Ma semmi említésre méltó nem történt. Körbegyalogoltam a belvárost, úgyhogy csak fotók vannak:
Hyde Park. és a St Mary's Cathedral:
Royal Botanic Gardens:
Innét rögtön az Operaházhoz jut az ember, ahol aztán megint belebotlik az aljasul elhelyezett szuvenír-boltokba, és otthagy 65 dollárt 2 pólóért, meg egy szalmakalapért. A világ pénzét el lehet itt kúrni, ha nem figyel oda az ember. (És én sajnos most úgy jöttem, hogy nem fogok figyelni...)
Ekkorra eléggé kivoltam már a gyaloglástól. Kiderült, hogy a kínai tornacipő nem jó arra, hogy hozzászoktasson a túrázáshoz; nem sok választott el a nap végére a talpgörcstől. Vigaszdíjként gyorsan vettem egy adag bébi-polipot valami görögtől a hajó-allomás mellett az utasellátóban, aztán hazavonatoztam.
Most meg iszom valami fos "Strongbow"-t a backpecki pubjában. Asszem, hogy ez cider lesz (csak meg kellett volna kérdezni a csapostól, hogy tényleg sört kérek -e...) Szerencsére a kiwik nem nagyon szerethetik a cidert, mert Zélandon nem könnyű így árnyékra vetődni egy ismeretlen márkával...
Holnap a Blue Mountains-hoz megyek. Már ma oda készültem, de amikor a vasútállomáson megkérdeztem, akkor kiderült, hogy a vonat-buszjegy kombó is $47-ba kerül oda. Úgy voltam vele, mint a székely bácsi, aki felutazik Pestre, és a villamos első nap levágja karját-lábát. (Hát a faszom nem kéne?!?) Úgy döntöttem, hogy akkor már inkább kibérelek egy kocsit. Holnapra be is foglaltam egyet; $60 lesz egy kispolszki-kategóriás modell. Mondtam már hogy OZ baszott drága???
(Majd megpróbálom megkeresni a tavaly készült képeket is Sydney-ről; talán azok között is van néhány használható darab.)
2010. május 19., szerda
Csak úgy összevissza...
Kicsit megszakítom a beszámolót, hogy néhány helyi aktualitás is górcső alá kerülhessen.
- Ez igazából akkor volt nagy hír, amikor még elindultam nyaralni: Ausztráliában a kormányzat tervbe vette a dohány-branding betiltását. Azaz: minden doboz cigin csak a márkájának a kis egyen-betűs felitata lehet némi gusztustalan, dohányzástól elrettentő illusztációval (rákos tüdő, rohadó fogak, stb.). Porszem kerülhetett a gépezetbe: a megfelelő dohánylobbis Nokiás-dobozok valami félreértés folytán nyilván nem kerültek a megfelelő zsebekbe, különben nem érhetett volna ebbe a fázisba ez az ügy.
Most mindenki lélegzet-visszafojtva figyel, hogy a dohánygyárak milyen komoly kártérítési perek beharangozásával próbálják visszakozásra kényszeríteni a törvényhozást. (Eszem-faszom megáll, hogy ezt mindenki komolyan gondolja...)
De most látom, hogy erről már Gábor is beszámolt... - Csanád a múlt héten megint leszokott a cigiről.
- A gennyes ausztrál bankok ellen a gennyes ausztrál IMF 5 milliárd dolláros per-sorozatot indít, azzal a jelszóval, hogy azok aránytalanul sokat vontak késedelmi kamatért, overdraft-ért, stb.
- Erre az én munkáltatóm (az egyik beperelt ausztrál holding zélandi tagja) is közleményt adott ki, ami vázlatosan így szólt:
Nem tudjuk, hogy nálunk is lesznek -e perek, de:
1. az általunk vont késedelmi díjak, meg egyéb sápok igenis igazságos mértékűek,
2. minden jóérzésű ember, aki a szerződésben előírtak szerint használja a banki szolgáltatásokat, az joggal várja el, hogy a hanyagok fizessék az extrákat,
3. az új-zélandi gazdaságnak különben is érdeke, hogy a bankjai stabilak legyenek, tehát az, hogy mi hozzájussunk a pénzünkhöz.
Bazmeg, és én ezeknek a szekerét tolom... - A fürdőszobámban megkezdődött a klónok támadása:
2010. május 17., hétfő
Bondi Beach, majd Chinatown
Gyalogoltam tovább kelet felé. A Bondi Road-on rögtön beleszaladtam egy Hungarian Restaurant-ba, ahol pörköltön kívül töltött káposztát, túrós csuszát, csirkepaprikást, meg tudomisén még mit lehetett kapni egészen büszke betyáros árakon (25+ AUD egy fogás). Nem voltam már messze a parttól, és bár már éhes voltam, odáig még kibírtam.
Ez tárult a szemem elé a Bondi Road-ról lekanyarodva:
Sajnos a képeken nem jön át, de eléggé ütőképes volt a panoráma a beachre. Pont dagály volt, és a fasza szörfös hullámok még így sem látszanak a fotókon. (Azért azt vegyük észre, hogy 28-30 órával ezelőtt még overdrive-on tolattuk a fűtést a 9 fokos aucklandi hajnalban Zsuzsi kocsijában, úgyhogy én ettől a látványtól rögtön lefostam a bokámat...)
Lementem a partra. A víz olyan 24 fok volt, de nem nagyon akaródzott az influenza nyomait sokk-terápiával kezelni, úgyhogy inkább nem mentem bele. (Eléggé fújt a szél is.)
Azért kifeküdtem egy jó órányit süttetni magam a napra, mielőtt busszal elindultam volna vissza a városba. A busz csak Bondi Junction-ig vitt el, ahol végül mégiscsak rávetettem magam a rohadék kis plüss-állatokra, amiknek odafelé még sikerült ellenállnom. Vételeztem egy kacsacsőrű emlőst, egy wombatot, meg egy koalát - jók lesznek szuvenírnek.
Innét vonat vitt vissza Central Station-ig, ami mellett laktam, de előtte még volt időm egy kocsmában élőzene mellett gyorsan meginni egy sört, majd lassan még két másikat. Eddig ismeretlen márkájú söröket nyomtam az ausztrál felhozatalból. A "Wake up!"-ba visszaérve már kezdett sötétedni. A sörök miatt muszály voltam kicsit belevetni magam az éjszakába, legalább egy kiadós kaja erejéig. Két sarokra volt Chinatown; arra vettem az irányt. Sydney-Chinatown majdnem olyan, mint Manhattan-Chinatown, csak tized-akkora, és itt hiányzik a térdig érő szemét, meg a tömény húgyszag. Ennek ellenére megpróbáltam olyan élményt megcélozni, mint annak idején New York-ban; akkor egy olyan helyet választottunk a haverokkal, amelyikben:
1. alig volt szabad hely
2. fehér arc nem evett, mert
3. latin betűvel nem volt kiírva semmi, és
4. ránézésre a fogyasztóvédelem nemhogy rögtön bezáratná, de lepecsételné, és vadul körbe is tekerné sárga "biohazard"-os nejlonszalaggal - persze csak amíg megérkeznek a dózerek, hogy végül sóval szántsák be a helyét is.
Majdnem sikerült itt is találnom egy ilyen vendéglőt, de végül az étlap beleköpött a levesbe: angolul is ki voltak írva a fogások (a többi kritérium stimmelt). Nagyon kajás voltam, és a pincércsaj szerint snack-adagokról volt szó, úgyhogy elég sok mindent berendeltem:
- egy csirkés gőzgombócot
- egy disznófül-snacket
- egy rizsbe tekert sült disznósörtét (Kurva kíváncsi voltam, hogy mi mást jelenthet a "pork-floss"? Biztos nem azt, amire gondolok, mert a "floss"-nak csak ezt a jelentését ismertem... Hát pedig de!)
- meg még valamit, amire nem emlékszem már, de mire megérkezett, addigra sweet chillis sült tofu lett disznó belsőséggel (szív, vese, ütőér, tüdő, stb.) Annak idején Hong Kong-ban a szobatársam rendelt valami hasonlót, akivel az éjszakát járva bemenekültünk egy kifőzdébe a monszun elől. Azt viszont ő inkább elém tolta, mert nem tudta megenni. (Pedig egészen rokonszenvesen igénytelen volt angol létére - nem véletlenül szálltunk meg ugyanazon a szálláson...)
Hát vazze, Kínában értik a módját, hogy hogyan kell hulladékból főzni... Ez a konyhasöpredék (amit ráadásul még meg is lehetett enni!) került 17 dolláromba a kólával együtt.
Rövid séta után jóllakott napközisként kerültem végül az ágyba...
Ez tárult a szemem elé a Bondi Road-ról lekanyarodva:
Sajnos a képeken nem jön át, de eléggé ütőképes volt a panoráma a beachre. Pont dagály volt, és a fasza szörfös hullámok még így sem látszanak a fotókon. (Azért azt vegyük észre, hogy 28-30 órával ezelőtt még overdrive-on tolattuk a fűtést a 9 fokos aucklandi hajnalban Zsuzsi kocsijában, úgyhogy én ettől a látványtól rögtön lefostam a bokámat...)
Lementem a partra. A víz olyan 24 fok volt, de nem nagyon akaródzott az influenza nyomait sokk-terápiával kezelni, úgyhogy inkább nem mentem bele. (Eléggé fújt a szél is.)
Azért kifeküdtem egy jó órányit süttetni magam a napra, mielőtt busszal elindultam volna vissza a városba. A busz csak Bondi Junction-ig vitt el, ahol végül mégiscsak rávetettem magam a rohadék kis plüss-állatokra, amiknek odafelé még sikerült ellenállnom. Vételeztem egy kacsacsőrű emlőst, egy wombatot, meg egy koalát - jók lesznek szuvenírnek.
Innét vonat vitt vissza Central Station-ig, ami mellett laktam, de előtte még volt időm egy kocsmában élőzene mellett gyorsan meginni egy sört, majd lassan még két másikat. Eddig ismeretlen márkájú söröket nyomtam az ausztrál felhozatalból. A "Wake up!"-ba visszaérve már kezdett sötétedni. A sörök miatt muszály voltam kicsit belevetni magam az éjszakába, legalább egy kiadós kaja erejéig. Két sarokra volt Chinatown; arra vettem az irányt. Sydney-Chinatown majdnem olyan, mint Manhattan-Chinatown, csak tized-akkora, és itt hiányzik a térdig érő szemét, meg a tömény húgyszag. Ennek ellenére megpróbáltam olyan élményt megcélozni, mint annak idején New York-ban; akkor egy olyan helyet választottunk a haverokkal, amelyikben:
1. alig volt szabad hely
2. fehér arc nem evett, mert
3. latin betűvel nem volt kiírva semmi, és
4. ránézésre a fogyasztóvédelem nemhogy rögtön bezáratná, de lepecsételné, és vadul körbe is tekerné sárga "biohazard"-os nejlonszalaggal - persze csak amíg megérkeznek a dózerek, hogy végül sóval szántsák be a helyét is.
Majdnem sikerült itt is találnom egy ilyen vendéglőt, de végül az étlap beleköpött a levesbe: angolul is ki voltak írva a fogások (a többi kritérium stimmelt). Nagyon kajás voltam, és a pincércsaj szerint snack-adagokról volt szó, úgyhogy elég sok mindent berendeltem:
- egy csirkés gőzgombócot
- egy disznófül-snacket
- egy rizsbe tekert sült disznósörtét (Kurva kíváncsi voltam, hogy mi mást jelenthet a "pork-floss"? Biztos nem azt, amire gondolok, mert a "floss"-nak csak ezt a jelentését ismertem... Hát pedig de!)
- meg még valamit, amire nem emlékszem már, de mire megérkezett, addigra sweet chillis sült tofu lett disznó belsőséggel (szív, vese, ütőér, tüdő, stb.) Annak idején Hong Kong-ban a szobatársam rendelt valami hasonlót, akivel az éjszakát járva bemenekültünk egy kifőzdébe a monszun elől. Azt viszont ő inkább elém tolta, mert nem tudta megenni. (Pedig egészen rokonszenvesen igénytelen volt angol létére - nem véletlenül szálltunk meg ugyanazon a szálláson...)
Hát vazze, Kínában értik a módját, hogy hogyan kell hulladékból főzni... Ez a konyhasöpredék (amit ráadásul még meg is lehetett enni!) került 17 dolláromba a kólával együtt.
Rövid séta után jóllakott napközisként kerültem végül az ágyba...
2010. május 16., vasárnap
Paddington, Sydney
Aznap már nem történt semmi, mert mire megtaláltam a "Wake Up!" backpackerst, ahol szállást foglaltam, már eléggé kivoltam. Egyrészt előző éjjel másfél óra alvás jutott, másrészt meg az influenza megint úgy tűnt, hogy visszaköszön. Felmentem a szobámba, és az egész napot végigaludtam. Aztán meg az éjszakát is.
Április 18, vasárnap
Alig ettem előző nap, úgyhogy reggelre a kimerültség, és a vírus helyett már az éhségtől estem majdnem össze. Úgy döntöttem, hogy odabaszok a gépháznak: nyomok egy french-toastot reggelire.
Nem angolszász országokban élőknek: ez cukros-fahéjas bundáskenyér sült sonkával, banánnal (vagy eperrel), juharsziruppal, és jobb helyeken tejszínhabbal. A tejszínhab itt elmaradt, de ettől így is 10 percen belül kisimult az alapjáratom, úgyhogy elhatároztam, hogy kigyaloglok Bondi Beach-re (a térkép alapján olyan 4-5 km távolságnak tűnt. A Google Maps szerint inkább 7.5)
Azért nem a Circular Quay-hez mentem először, mert az Operaházat már a múltkor láttam átutazóban.
Felgyalogoltam hát Surrey Hills szélén az Albion Avenue-n, ahol rögtön meg is csapott az Ausztrália-érzés az erős eukaliptusz-illat formájában. Utam ránézésre egy buzi-negyeden keresztül (megsűrűsödtek a tranyó-plakátokkal és radiátor-hasú félmeztelen srácokkal reklámozó klubok) Paddington felé vezetett. (A Lonely Planet ezt meg is erősítette.) A LP szerint Paddington a trendi kávézók, butikok, és galériák kerülete. Ez tényleg helytállónak bizonyult.
Van a Beverly Hills Cop-ban egy jelenet. Nem tudom, hogy mindenki emlékszik -e rá... Axel Foley megérkezik Beverly Hills-be, és a Rodeo Drive-on sétálva közeledik a kifakult pólójában. Szembejön vele két faszi. Az egyikükön fekete bőrgatya, és -dzseki van, cseresznyepiros V-alakú mintával a hátán. A másikukon ugyanolyan, de piros bőrcucc; fekete mintával. Axel utánuk fordul, és kiszakad belőle a röhögés... Na ez a jelenet háromszor játszódott le velem, amíg átszeltem Paddingtont. (Nem én voltam bőrben...)
Elgondolkodtam. Zélandon 6 év alatt nem láttam embereket még olyan ruhákban grasszálni, mint itt 1 óra alatt. Itt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, ami a nyaralás alatt csak megerősítést nyert. Ha a két országot összehasonlítjuk, akkor az első dolog, ami NEKEM eszembe jut, az az, hogy míg Ausztrália próbál éltanuló lenni az Amerikai Segg nyalásában, addig a kiwik büszkék DIY-mentalitásukra, és makacsul autonóm "majd én megmutatom"-gondolkodásmódjukra. (Igen; vannak itt Parnellben is divat-butikok, de a redneck nem frakkban megy be a belvárosi bankba sem, hanem tehénszaros szakadt pólóban, és gumicsizmában.)
Két eset lehetséges. Elképzelhető, hogy a tőlem már csak karnyújtásnyi távolságban levő zélandi állampolgárság tényleg igazi, ozzikon röhögő kiwiként fog találni. A másik lehetőség az, hogy nekem, az egyszerű proli-gyereknek a magyar virtusához eleve sokkal közelebb áll a kiwi-way...
Én ugyan nem találtam galériát, ahol százharmincezer dollárért árultak volna fehér asztalon, tányéron forgó emberfejeket, de egy biztos: ahhoz, hogy 26 fokban és 95 százalékos páratartalomban valaki bőrnadrágot húzzon csizmával a sétához, ahhoz sznob ozzinak kell lenni.
Itt van néhány kép egy hamarosan megnyíló butik ablakairól, ahol majd kibaszott kúl cuccokat vehet a lakkbőr-csizmás anyci a srácoknak:
(folyt. köv.)
Április 18, vasárnap
Alig ettem előző nap, úgyhogy reggelre a kimerültség, és a vírus helyett már az éhségtől estem majdnem össze. Úgy döntöttem, hogy odabaszok a gépháznak: nyomok egy french-toastot reggelire.
Nem angolszász országokban élőknek: ez cukros-fahéjas bundáskenyér sült sonkával, banánnal (vagy eperrel), juharsziruppal, és jobb helyeken tejszínhabbal. A tejszínhab itt elmaradt, de ettől így is 10 percen belül kisimult az alapjáratom, úgyhogy elhatároztam, hogy kigyaloglok Bondi Beach-re (a térkép alapján olyan 4-5 km távolságnak tűnt. A Google Maps szerint inkább 7.5)
Azért nem a Circular Quay-hez mentem először, mert az Operaházat már a múltkor láttam átutazóban.
Felgyalogoltam hát Surrey Hills szélén az Albion Avenue-n, ahol rögtön meg is csapott az Ausztrália-érzés az erős eukaliptusz-illat formájában. Utam ránézésre egy buzi-negyeden keresztül (megsűrűsödtek a tranyó-plakátokkal és radiátor-hasú félmeztelen srácokkal reklámozó klubok) Paddington felé vezetett. (A Lonely Planet ezt meg is erősítette.) A LP szerint Paddington a trendi kávézók, butikok, és galériák kerülete. Ez tényleg helytállónak bizonyult.
Van a Beverly Hills Cop-ban egy jelenet. Nem tudom, hogy mindenki emlékszik -e rá... Axel Foley megérkezik Beverly Hills-be, és a Rodeo Drive-on sétálva közeledik a kifakult pólójában. Szembejön vele két faszi. Az egyikükön fekete bőrgatya, és -dzseki van, cseresznyepiros V-alakú mintával a hátán. A másikukon ugyanolyan, de piros bőrcucc; fekete mintával. Axel utánuk fordul, és kiszakad belőle a röhögés... Na ez a jelenet háromszor játszódott le velem, amíg átszeltem Paddingtont. (Nem én voltam bőrben...)
Elgondolkodtam. Zélandon 6 év alatt nem láttam embereket még olyan ruhákban grasszálni, mint itt 1 óra alatt. Itt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, ami a nyaralás alatt csak megerősítést nyert. Ha a két országot összehasonlítjuk, akkor az első dolog, ami NEKEM eszembe jut, az az, hogy míg Ausztrália próbál éltanuló lenni az Amerikai Segg nyalásában, addig a kiwik büszkék DIY-mentalitásukra, és makacsul autonóm "majd én megmutatom"-gondolkodásmódjukra. (Igen; vannak itt Parnellben is divat-butikok, de a redneck nem frakkban megy be a belvárosi bankba sem, hanem tehénszaros szakadt pólóban, és gumicsizmában.)
Két eset lehetséges. Elképzelhető, hogy a tőlem már csak karnyújtásnyi távolságban levő zélandi állampolgárság tényleg igazi, ozzikon röhögő kiwiként fog találni. A másik lehetőség az, hogy nekem, az egyszerű proli-gyereknek a magyar virtusához eleve sokkal közelebb áll a kiwi-way...
Én ugyan nem találtam galériát, ahol százharmincezer dollárért árultak volna fehér asztalon, tányéron forgó emberfejeket, de egy biztos: ahhoz, hogy 26 fokban és 95 százalékos páratartalomban valaki bőrnadrágot húzzon csizmával a sétához, ahhoz sznob ozzinak kell lenni.
Itt van néhány kép egy hamarosan megnyíló butik ablakairól, ahol majd kibaszott kúl cuccokat vehet a lakkbőr-csizmás anyci a srácoknak:
(folyt. köv.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)