2010. május 31., hétfő

Sok utazás, és kevés Melbourne

Április 21, szerda

Nnna! Negyed 7 van; már sötét. Itt ülök Melbourne belvárosában, a Swanson street-en. Olyan, mint a Nagykörút: dupla sávos, villamossal, meg kurva sok idegesítő emberrel. Az autók is elállják a külső sávot - pont úgy, mint ott.

Az egész mai nap gyakorlatilag utazással telt, pedig repülve a Sydney-Melbourne út nem egy nagy távolság. Sajnos 13:10-kor szállt fel a gépem, és így félbe volt vágva a napom. Elméletileg háromnegyed háromkor értem Melbourne-be; gyakorlatilag 5 óra lett, mire az Avalon "reptérről" (MUHAHA!!!) beért a busz a belvárosba. Elég szar a kép, de muszáj feltennem - ez az Avalon repülőtér (na jó; a széle lelóg a képről...):



Egyszerűen rejtély, hogy miért kell egy puszta közepén levő tyúkszaros pajtát, meg a körülötte levő három bádog vetőmag-raktárat reptérnek kinevezni, és használni. Hogy hitelesebbé tegyék az illúziót, azért még megkérték a traktoros Johhny-bát, hogy hegesszen már valami kortárs-szobrot a bejárat elé, hisz' mégiscsak Ausztrália "legeurópaibb" városának az egyik légi-kikötőjéről van szó... Ő meg - egy naiv képzőművész és egy meggyőződéses komcsi minden esztétikai érzékét mozgósítva - ezt hozta össze:



Esküszöm, hogy ezt nem én fotoshoppoltam össze! Ez így áll a taxi-drosztok, és a reptér bejárata között...

A rozsda-ette alkotás elől jó drága busz visz be másfél óra alatt a belvárosba. (Komolyan mondtam, hogy ez az egész fos a Hortobágy közepén van!)

A városhoz közeledve azonban változik a tájkép. Hirtelen kigyulladt a fejem fölött a kis izzó... Már idáig is gyanús volt, de itt Melbourne-alsón egyértelműen bizonyosságot nyert, hogy Ausztrália tulajdonképpen Amerika déli-féltekére kihelyezett tagozata. Mindenhol ugyanazok a keskeny sávos szar utak, az ormótlan kamionok, az ideges emberek, az elbaszott megalomániás épületek, meg a folyamatos építkezés mindenhol. Még saját New Jersey-jük is van:







Az, hogy a belváros főutcáján villamos jár csak azért van, hogy átbasszák az európai turistát. De én résen vagyok!

Elméletileg 9-kor találkozom Attilával (ő a Krisztián tesója), mert nála fogok itt lakni. Holnap majd világosban megnézem a várost.

...

Újabb intő jel: felkeltem, és 200 métert tettem meg a Körúton a következő kocsmáig. Ez alatt egy faszi a kezembe nyomott egy röplapot, ami szerint a Szcientológiai Egyház ingyen letesztelné az IQ-mat. Anyádat teszteld, köcsög!!! (És ezeket még mindig senki nem rúgta fel jó magasra! Hát hová tart a világ?!?)

Egyébként most kóstolom a city legpatinásabb pubjában (Young & Jackson) a Fat Yak nevű találomra kiválasztott, aranyárban mért sört. Ilyen kurva jó sört még nem ittam!!!

Ez a kép másnap nappal készült a helyről

2010. május 30., vasárnap

Blue Mountains

Április 20, kedd

Beállítottam a telefonom ébresztőjét reggel 6:40-re, hogy fél 8-ra ki tudjak érni az autókölcsönzőhöz. Föl is keltett, így kimentem az állomásra, mert két megállónyit vonatozva egy pillanat alatt ott lehettem. Az állomáson láttam, hogy még csak 5 óra van, hiszen a telefonomat nem állítottam át ausztrál időre... Visszamentem még aludni két órát.

Második nekifutásra elvonatoztam a St. James megállóig, ahonnét gyalog már közel volt a Thrifty. Kicsit korán értem oda, úgyhogy a környéken még vettem valami szar milkshake-et reggelire egy kisboltban, ami előtt ez állt:



Üdítő volt látni, hogy a az ozzik a hónaljszárító-, és a seggrakéta-stíluson kívül más motorépítési trendet is ismernek. (A kiwik nem.) És nem ez volt az egyetlen café-racer, amit a 3 hét alatt láttam, úgyhogy nem a vak-véletlen sodorta elém.

Nyitáskor végre rátörtem az ajtót a kölcsönzőre, ahol Kispolszki (vagy Hyundai Getz) helyett ápgrédeltek, mert nem volt már fapados autó a telepen: kaptam egy ilyen édibédi Corollát:



Ennek viszont labirintus volt a váltója helyén (nem csoda, hogy levezettem vagy 20 kilométert direkt hármasban...)



Mikor megkaptam, akkor azt gondoltam, hogy ha a menetrend szerint a vonat 2 óra alatt kiér Katoomba-ba, akkor autóval elég lesz rá másfél. Hát nem. Mivel ugye a reggeli csúcsban indultam el, és Sydney útjai a városból KIFELÉ is be vannak dugulva, ezért egy órán keresztül nézhettem az autókereskedésekkel és gumisokkal tarkított tájképet, amíg végre kivergődtem hússzal a sztrádáig.

Ilyenkor éreztem másodszor igazán, hogy zélandi vagyok. (Aucklandben NINCS dugó! Sydney-ben van, meg Pesten!) Nem is értem, hogy Crocodile Dundee-t minek kellett New York-ig elcibálni ahhoz, hogy nagyvárosi kalandokban legyen része. (Jó, jó: értem én, hogy így szólt a forgatókönyv, de 40-45 év Kakadu National Park után Sydney untig elég lett volna neki. Sőt onnét nézve tulajdonképpen a dunakeszi lakótelep is majdnem Manhattan...)

Na mindegy: végre kiértem a sztrádára, ahol aztán az amerikai stílusú 60-90 km/óráig terjedő sebességkorlátozások vannak érvényben - néha egy-egy lámpával megszakítva az ámokfutást. Egy szó, mint száz: negyed 11-re kiértem Katoomba-ba. Egy óra alatt bőven meg tudtam nézni az Echo Point-ot,






meg lesétáltam a Three Sisters-ig is:




Az utolsó képen látszik, hogy tényleg kékek a hegyek. Egyébként ez a völgyeket beterítő sűrű eukaliptusz-erdő miatt van: a fák által termelt gőzők miatt a levegő-perspektíva sokkal intenzívebb, és így a távolból kéknek látszanak az ormok.

eukaliptusz



Az egy-órás bejárás egyébként azért fontos, mert a kilátó 1 km-es körzetét nem általlották fizetős parkoló övezetté tenni. Nem a helyszűke miatt, csak hogy tejeljen a paraszt. $3.80-at az első óráért, és $4.40-et az utána következőkért... Kiköhögtem, majd a látványosságok 55 perc alatt történő megtekintése után kéjes mosollyal még átvettem a cipőmet az autó mellett álló - már tollát kapcsolgató - parkolóőr előtt. Mentem tovább a másik kanyonhoz, de előtte vettem némi csokit a helyi csoki-készítő "művésznél":




Hát ez egy ilyen ország... A Beverly Hills Cop óta tudjuk, hogy elég sok minden belefér az "art" fogalom alá. A szomszéd utcában például ez volt a művészet:



A másik kanyon két leglátványosabb kilátója 9-10 km-rel odébb, a Blackheath nevű falucskában volt. Lerohantam őket, mert komolyabb gyaloglást mára nem akartam betervezni a tegnapi talpgörcs-közeli állapot miatt. Egyébként itt is csak giccsesen szép függőleges sziklafalak, meg eukaliptusz-erdők voltak.




Egy pofa sör legurítása után zúztam vissza a városba - persze csak óvatosan, mert úgy tűnik, hogy a new south wales-i rendőrök gyémánt-kemények:




Itt van még egy fotó a Coca Cola reklámról Kings Cross-ban (ott volt a kölcsönző), ami a LP szerint ennek a kerületnek a nevezetessége... (jó, jó; hát szegény ember vízzel főz: Sydney-ben úgy alakult, hogy nincsen Colosseum, meg Akropolisz)



Holnap Melbourne... Mindent mérlegre téve azért tudnék itt élni. Sydney jó hely.

2010. május 23., vasárnap

Megtaláltam:





Ezek a legjobbak :)

Sydney belváros

Április 19, hétfő

Ma semmi említésre méltó nem történt. Körbegyalogoltam a belvárost, úgyhogy csak fotók vannak:

alien a Central Station-ön


Anzac Memorial - gyakorolnak az Anzac Day-i rendezvényre


Hyde Park. és a St Mary's Cathedral:






Ez nem tudom mi, de amilyen ronda, olyan sok van belőle


Sydney Tower


Sydney Harbour a Tower-ből fényképezve



Royal Botanic Gardens:







Innét rögtön az Operaházhoz jut az ember, ahol aztán megint belebotlik az aljasul elhelyezett szuvenír-boltokba, és otthagy 65 dollárt 2 pólóért, meg egy szalmakalapért. A világ pénzét el lehet itt kúrni, ha nem figyel oda az ember. (És én sajnos most úgy jöttem, hogy nem fogok figyelni...)






Ekkorra eléggé kivoltam már a gyaloglástól. Kiderült, hogy a kínai tornacipő nem jó arra, hogy hozzászoktasson a túrázáshoz; nem sok választott el a nap végére a talpgörcstől. Vigaszdíjként gyorsan vettem egy adag bébi-polipot valami görögtől a hajó-allomás mellett az utasellátóban, aztán hazavonatoztam.

Most meg iszom valami fos "Strongbow"-t a backpecki pubjában. Asszem, hogy ez cider lesz (csak meg kellett volna kérdezni a csapostól, hogy tényleg sört kérek -e...) Szerencsére a kiwik nem nagyon szerethetik a cidert, mert Zélandon nem könnyű így árnyékra vetődni egy ismeretlen márkával...

Holnap a Blue Mountains-hoz megyek. Már ma oda készültem, de amikor a vasútállomáson megkérdeztem, akkor kiderült, hogy a vonat-buszjegy kombó is $47-ba kerül oda. Úgy voltam vele, mint a székely bácsi, aki felutazik Pestre, és a villamos első nap levágja karját-lábát. (Hát a faszom nem kéne?!?) Úgy döntöttem, hogy akkor már inkább kibérelek egy kocsit. Holnapra be is foglaltam egyet; $60 lesz egy kispolszki-kategóriás modell. Mondtam már hogy OZ baszott drága???

(Majd megpróbálom megkeresni a tavaly készült képeket is Sydney-ről; talán azok között is van néhány használható darab.)

2010. május 19., szerda

Csak úgy összevissza...

Kicsit megszakítom a beszámolót, hogy néhány helyi aktualitás is górcső alá kerülhessen.

  • Ez igazából akkor volt nagy hír, amikor még elindultam nyaralni: Ausztráliában a kormányzat tervbe vette a dohány-branding betiltását. Azaz: minden doboz cigin csak a márkájának a kis egyen-betűs felitata lehet némi gusztustalan, dohányzástól elrettentő illusztációval (rákos tüdő, rohadó fogak, stb.). Porszem kerülhetett a gépezetbe: a megfelelő dohánylobbis Nokiás-dobozok valami félreértés folytán nyilván nem kerültek a megfelelő zsebekbe, különben nem érhetett volna ebbe a fázisba ez az ügy.

    Most mindenki lélegzet-visszafojtva figyel, hogy a dohánygyárak milyen komoly kártérítési perek beharangozásával próbálják visszakozásra kényszeríteni a törvényhozást. (Eszem-faszom megáll, hogy ezt mindenki komolyan gondolja...)

    De most látom, hogy erről már Gábor is beszámolt...


  • Csanád a múlt héten megint leszokott a cigiről.


  • A gennyes ausztrál bankok ellen a gennyes ausztrál IMF 5 milliárd dolláros per-sorozatot indít, azzal a jelszóval, hogy azok aránytalanul sokat vontak késedelmi kamatért, overdraft-ért, stb.


  • Erre az én munkáltatóm (az egyik beperelt ausztrál holding zélandi tagja) is közleményt adott ki, ami vázlatosan így szólt:
    Nem tudjuk, hogy nálunk is lesznek -e perek, de:
    1. az általunk vont késedelmi díjak, meg egyéb sápok igenis igazságos mértékűek,
    2. minden jóérzésű ember, aki a szerződésben előírtak szerint használja a banki szolgáltatásokat, az joggal várja el, hogy a hanyagok fizessék az extrákat,
    3. az új-zélandi gazdaságnak különben is érdeke, hogy a bankjai stabilak legyenek, tehát az, hogy mi hozzájussunk a pénzünkhöz.

    Bazmeg, és én ezeknek a szekerét tolom...


  • A fürdőszobámban megkezdődött a klónok támadása:




2010. május 17., hétfő

Bondi Beach, majd Chinatown

Gyalogoltam tovább kelet felé. A Bondi Road-on rögtön beleszaladtam egy Hungarian Restaurant-ba, ahol pörköltön kívül töltött káposztát, túrós csuszát, csirkepaprikást, meg tudomisén még mit lehetett kapni egészen büszke betyáros árakon (25+ AUD egy fogás). Nem voltam már messze a parttól, és bár már éhes voltam, odáig még kibírtam.



Ez tárult a szemem elé a Bondi Road-ról lekanyarodva:





Sajnos a képeken nem jön át, de eléggé ütőképes volt a panoráma a beachre. Pont dagály volt, és a fasza szörfös hullámok még így sem látszanak a fotókon. (Azért azt vegyük észre, hogy 28-30 órával ezelőtt még overdrive-on tolattuk a fűtést a 9 fokos aucklandi hajnalban Zsuzsi kocsijában, úgyhogy én ettől a látványtól rögtön lefostam a bokámat...)

Lementem a partra. A víz olyan 24 fok volt, de nem nagyon akaródzott az influenza nyomait sokk-terápiával kezelni, úgyhogy inkább nem mentem bele. (Eléggé fújt a szél is.)



Azért kifeküdtem egy jó órányit süttetni magam a napra, mielőtt busszal elindultam volna vissza a városba. A busz csak Bondi Junction-ig vitt el, ahol végül mégiscsak rávetettem magam a rohadék kis plüss-állatokra, amiknek odafelé még sikerült ellenállnom. Vételeztem egy kacsacsőrű emlőst, egy wombatot, meg egy koalát - jók lesznek szuvenírnek.

Innét vonat vitt vissza Central Station-ig, ami mellett laktam, de előtte még volt időm egy kocsmában élőzene mellett gyorsan meginni egy sört, majd lassan még két másikat. Eddig ismeretlen márkájú söröket nyomtam az ausztrál felhozatalból. A "Wake up!"-ba visszaérve már kezdett sötétedni. A sörök miatt muszály voltam kicsit belevetni magam az éjszakába, legalább egy kiadós kaja erejéig. Két sarokra volt Chinatown; arra vettem az irányt. Sydney-Chinatown majdnem olyan, mint Manhattan-Chinatown, csak tized-akkora, és itt hiányzik a térdig érő szemét, meg a tömény húgyszag. Ennek ellenére megpróbáltam olyan élményt megcélozni, mint annak idején New York-ban; akkor egy olyan helyet választottunk a haverokkal, amelyikben:

1. alig volt szabad hely
2. fehér arc nem evett, mert
3. latin betűvel nem volt kiírva semmi, és
4. ránézésre a fogyasztóvédelem nemhogy rögtön bezáratná, de lepecsételné, és vadul körbe is tekerné sárga "biohazard"-os nejlonszalaggal - persze csak amíg megérkeznek a dózerek, hogy végül sóval szántsák be a helyét is.

Majdnem sikerült itt is találnom egy ilyen vendéglőt, de végül az étlap beleköpött a levesbe: angolul is ki voltak írva a fogások (a többi kritérium stimmelt). Nagyon kajás voltam, és a pincércsaj szerint snack-adagokról volt szó, úgyhogy elég sok mindent berendeltem:

- egy csirkés gőzgombócot
- egy disznófül-snacket
- egy rizsbe tekert sült disznósörtét (Kurva kíváncsi voltam, hogy mi mást jelenthet a "pork-floss"? Biztos nem azt, amire gondolok, mert a "floss"-nak csak ezt a jelentését ismertem... Hát pedig de!)
- meg még valamit, amire nem emlékszem már, de mire megérkezett, addigra sweet chillis sült tofu lett disznó belsőséggel (szív, vese, ütőér, tüdő, stb.) Annak idején Hong Kong-ban a szobatársam rendelt valami hasonlót, akivel az éjszakát járva bemenekültünk egy kifőzdébe a monszun elől. Azt viszont ő inkább elém tolta, mert nem tudta megenni. (Pedig egészen rokonszenvesen igénytelen volt angol létére - nem véletlenül szálltunk meg ugyanazon a szálláson...)

Hát vazze, Kínában értik a módját, hogy hogyan kell hulladékból főzni... Ez a konyhasöpredék (amit ráadásul még meg is lehetett enni!) került 17 dolláromba a kólával együtt.

Rövid séta után jóllakott napközisként kerültem végül az ágyba...

2010. május 16., vasárnap

Paddington, Sydney

Aznap már nem történt semmi, mert mire megtaláltam a "Wake Up!" backpackerst, ahol szállást foglaltam, már eléggé kivoltam. Egyrészt előző éjjel másfél óra alvás jutott, másrészt meg az influenza megint úgy tűnt, hogy visszaköszön. Felmentem a szobámba, és az egész napot végigaludtam. Aztán meg az éjszakát is.


Április 18, vasárnap

Alig ettem előző nap, úgyhogy reggelre a kimerültség, és a vírus helyett már az éhségtől estem majdnem össze. Úgy döntöttem, hogy odabaszok a gépháznak: nyomok egy french-toastot reggelire.



Nem angolszász országokban élőknek: ez cukros-fahéjas bundáskenyér sült sonkával, banánnal (vagy eperrel), juharsziruppal, és jobb helyeken tejszínhabbal. A tejszínhab itt elmaradt, de ettől így is 10 percen belül kisimult az alapjáratom, úgyhogy elhatároztam, hogy kigyaloglok Bondi Beach-re (a térkép alapján olyan 4-5 km távolságnak tűnt. A Google Maps szerint inkább 7.5)



Azért nem a Circular Quay-hez mentem először, mert az Operaházat már a múltkor láttam átutazóban.

Felgyalogoltam hát Surrey Hills szélén az Albion Avenue-n, ahol rögtön meg is csapott az Ausztrália-érzés az erős eukaliptusz-illat formájában. Utam ránézésre egy buzi-negyeden keresztül (megsűrűsödtek a tranyó-plakátokkal és radiátor-hasú félmeztelen srácokkal reklámozó klubok) Paddington felé vezetett. (A Lonely Planet ezt meg is erősítette.) A LP szerint Paddington a trendi kávézók, butikok, és galériák kerülete. Ez tényleg helytállónak bizonyult.





Van a Beverly Hills Cop-ban egy jelenet. Nem tudom, hogy mindenki emlékszik -e rá... Axel Foley megérkezik Beverly Hills-be, és a Rodeo Drive-on sétálva közeledik a kifakult pólójában. Szembejön vele két faszi. Az egyikükön fekete bőrgatya, és -dzseki van, cseresznyepiros V-alakú mintával a hátán. A másikukon ugyanolyan, de piros bőrcucc; fekete mintával. Axel utánuk fordul, és kiszakad belőle a röhögés... Na ez a jelenet háromszor játszódott le velem, amíg átszeltem Paddingtont. (Nem én voltam bőrben...)

Elgondolkodtam. Zélandon 6 év alatt nem láttam embereket még olyan ruhákban grasszálni, mint itt 1 óra alatt. Itt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, ami a nyaralás alatt csak megerősítést nyert. Ha a két országot összehasonlítjuk, akkor az első dolog, ami NEKEM eszembe jut, az az, hogy míg Ausztrália próbál éltanuló lenni az Amerikai Segg nyalásában, addig a kiwik büszkék DIY-mentalitásukra, és makacsul autonóm "majd én megmutatom"-gondolkodásmódjukra. (Igen; vannak itt Parnellben is divat-butikok, de a redneck nem frakkban megy be a belvárosi bankba sem, hanem tehénszaros szakadt pólóban, és gumicsizmában.)

Két eset lehetséges. Elképzelhető, hogy a tőlem már csak karnyújtásnyi távolságban levő zélandi állampolgárság tényleg igazi, ozzikon röhögő kiwiként fog találni. A másik lehetőség az, hogy nekem, az egyszerű proli-gyereknek a magyar virtusához eleve sokkal közelebb áll a kiwi-way...

Én ugyan nem találtam galériát, ahol százharmincezer dollárért árultak volna fehér asztalon, tányéron forgó emberfejeket, de egy biztos: ahhoz, hogy 26 fokban és 95 százalékos páratartalomban valaki bőrnadrágot húzzon csizmával a sétához, ahhoz sznob ozzinak kell lenni.

Itt van néhány kép egy hamarosan megnyíló butik ablakairól, ahol majd kibaszott kúl cuccokat vehet a lakkbőr-csizmás anyci a srácoknak:





(folyt. köv.)