2010. augusztus 28., szombat

Pukke Garage

Már látszik a fény az alagút végén! Holnap valószínűleg a Yamaha utolsó (előtti) ismert hibája is elhárul, és a jövő héten végre dagadó mellkassal húzhatja ki magát a WOF-sztésön sas-szemű kritikusai előtt. De ne szaladjunk az események elébe!

A múlkor ott hagytam abba, hogy a Suzuki - mondjuk ki férfiasan - széthullott, és erről már papírja is volt... (kompresszió: 110 psi). Valamelyik hétvégén nekiálltunk Gáborral, és Attilával, hogy a blokk szétbontásával pontos diagnózist állítsunk fel. Nem kellett mélyre túrni: a szelepfedél (amibe egyébként bele vannak integrálva a himbák is) leszedése után azonnal látszott, hogy a kipufogó-oldali szelep-hézagoló csavar (és az azt fixáló anya is) eltűnt... Mivel az incidens előtt néhány héttel állítottam szelephézagot, ezért a hiány legvalószínűbb okának az tűnt, hogy trehá... khm... óvatosan húztam le a kontra-anyát, és az néhány hét alatt lerázódott. Kurva nagy szerencsém volt, mert rövid körülnézés után előkerült mindkettő: a hengeröntvény egyik üregébe estek a karter helyett; innét egy mágneses csavarhúzóval egy pillanat alatt kihúztam őket. Néhány - Pukke és az én lakhelyem közt lebonyolított - teljesen idióta retúrjárat beiktatásával (mindig ott maradt valami...) pár óra alatt összedobtuk a blokkot, és estére már benne volt a motorban! Jobb lett, mint az új! (Mert divatos piros tömítőpaszta van a szelepfedél alatt...) A héten már ezzel jártam az irodába.

A Yamaha még hátra volt. A féknyereg kitakarításával, és a pofátlan árfekvésű gumigyűrűk installálásával összeállt a fék is. Még a jobbos teló-szimmeringet kellett kicserélni. Sajnos ehhez a művelethez a gépkönyv szerint szükség volt a 90890-01327, és a 90890-01326 számú Yamaha szerszámokra. Nem hiszem, hogy mondanom kell, hogy ezek az eszközök milyen gyakorisággal fordulnak elő a műkedvelő önjelölt sufni-tuning motorszerelők szerszám-arzenáljában. (És most nagyvonalúan elsiklom afelett a pár egyéb szükséges fiszfasz célszerszám felett, ami kalapáccsal, csavarhúzóval, ronggyal, és zöld kerítésdróttal kiváltható...) Nem volt mese: csinálni kellett egy T-kulcsot, amit le lehet dugni a villaszár mélyére, hogy ellen lehessen tartani a csillapító-rúdon a végén levő csavar leszedéséhez. A múltkor, amikor a bal oldali szimmering fingott ki, még Hokannál laktam, és az ő garázsában pont találtam egy hosszú zártszelvényt, amit használni tudtam erre a célra, de ők most Európában vannak. (És egyébként sem lenne pofám megint szerszámot kérni tőle, mert még emlékszem, hogy pont akkor vittem el valami szarját, amikor neki is kellett volna...)

Pár hete, amikor Pukke ruhaszárítóját szétflexeltem, keletkezett némi hullad... vascső-nyersanyag, amit rutinosan elrakattam vele. (Sanyi bától tanultam, hogy a házban keletkező szemetet nem szabad kidobni, hanem a padlásra, vagy a pincébe kell tenni, és két évig pihentetni, mielőtt kibasszuk a kukába.) Ez most pont kapóra jött. Összepakoltam a Barbie-hegesztőmet, a flexet, meg a bazi nagy anyacsavart (amit sajnos vennem kellett), és átmentem Pukkéhoz alkotni. Ő volt a satu (mert hat éve nincsen munkapadom, amire egy satut felrakhatnék...), én meg hegesztettem.

Tádáááá!!!




Pukke maximalista, ezért ő a brand-et is elhelyezte a terméken (Nem röhög a varraton!!! Ilyet lehet a gépemmel, meg azzal a fos pálcával, amit a Mitre 10-ben kapni!):





Gyorsan elmentem kajálni, meg a CycleTreads-be teló-olajért. Ahogy nézegettem, hogy melyik lehet az, amit a múltkor a másik szárba töltöttem (nyilván lusta vagyok abban megint kicserélni az olajat) valaki felkiáltott:

"Hey, buddy! You're back again!" - a kopasz, körszakállas muksó volt, aki a múltkor a Suzukin mérte a kompressziót. (Meg a gumikat rakta a Yamaha felnikre. Meg még valami szart is vettem a múltkor tőle.) - "We're gonna grab a chair, put it here, and write your name on it! How is that?" - egyértelmű indikátora ez annak, hogy mostanában a motorjaim műszaki állapota már hagyott némi kívánni valót maga után...

Aztán személyesen felkísért a shopba a többi olajhoz, és végül kaptam tőle 10 dollár VIP-kedvezményt... :)

Holnap megy a villába, az meg a motorra, és már csak a zörgő kipufogó van hátra, amivel eddig 3 évig jártam, de most lendületben vagyok, úgyhogy megcsinálom!

2010. augusztus 20., péntek

Lone Pine Koala Sanctuary

Május 4, kedd.

Megyek koalázni. (Nem úgy...). Esik az eső. (Közben ránéztem a térképre, és kiderült, hogy a Nagy Korallzátony le sem ér Brisbane-ig, úgyhogy búvárkodás nem lesz... Pedig a backpackersben akkora plakát hirdeti, hogy alig fér rá az ajtóra.)

Kicsit korán értem ide a hajóhoz; fél órát kellett még dekkolnom, mire elindult. A kapitány valami aussie country-zenét nyomott, hogy elüsse az időt. Volt egy dal, amelyikben didjeridoo is megszólalt.

Erre eszembe jutott a hernádi kenutúránkon a srác, aki didjeridoo-t is hozott magával (a nevére már nem emlékszem), és tűzzel-vassal terjesztette volna az ausztrál kultúrát. Néhány percig hallgattuk a zümmögést, aztán egyszercsak Csonti barátom megkérdezte tőle:
"És azt is bele lehet mondani, hogy: Már vártalak, ifjú Skywalker?"

Többen vinnyogva dőltünk el a röhögéstől - szegény srácban egy világ omlott össze...

Na! Végre indulunk! (Marhára unatkoztam már...)

...


Jópofa volt ez a river-cruise. A hajó speaker-jeiből idegenvezetés szólt felvételről, amit Humor Henrik mondott fel személyesen. Sok érdekességet tudtunk meg a Brisbane folyóról, az azt övező környékről, és a hely történelméről. A folyó például naponta négyszer vált folyási irányt az apály-dagály váltakozása miatt. A part mentén vagy lakópark-típusú emeletes épületek, vagy sűrűn egymás mellé épített burzsuj villák helyezkednek el, mert a telkek mocsok drágák. Az épületek viszonylag újak, mert a folyó néha kiárad (ezernyolszázkilencven-valahányban mosott el mindent, aztán 1974-ben megint). Azóta csináltak vele valamit, amit nem értettem (gondolom szabályozták), és azóta lehet árvízkárra biztosítást kötni, és közvetlen a partra építkezni.

A koala-sanctuary is egy élmény volt. A húsz dolláros koala-simogatást inkább kihagytam, mert szegények amúgy is épp elég büdösek, és az egyik ráadásul épp előttem pisált bele az egyik gondozó ölébe minden előzmény nélkül, miközben rezzenéstelen arccal rágcsált egy eukaliptusz-levelet. Jó velük vigyázni, mert nem látod, hogy mire készülnek: a koalák arcjátékához képest Steven Seagal szenvedélyes drámai karakter...



Állítólag egyébként a koala nem medve, hanem egy külön kasztba (rendbe, családba, osztályba - valamelyik jó; osszátok be magatoknak) tartozik. Legközelebbi rokonságban a wombattal áll...



...amiből szintén volt itt kettő. Megtudtam még, hogy a koalák a közhiedelemmel ellentétben nincsenek beszívva: egyszerűen az eukaliptusznak olyan alacsony a tápértéke, hogy kénytelenek a nap 20 óráját átaludni. Ráadásul a levél tartalmaz valami méreganyagot is, de azt a koalák belében tenyésző speckó baktériumok lebontják. A "koala" abo-nyelven egyébként azt jelenti, hogy "nem iszik" - mivel ők a levelekből felvett nedvességgel bőven elvannak - feltéve, hogy nincs komoly aszály.

Innen átmentem a wombatokhoz. Mikor odaértem, az egyiket - Philt - egy gondozó a kerítés tetején ülve éppen próbálta egy másik karámba átcsalogatni, hogy kigereblyézze emezt. (A wombatok itt a kengurukkal ellentétben be vannak kerítve, mert állítólag harapnak...) Napnál is világosabb volt, hogy Phil ívben szarik mind a kilátásba helyezett takarításra, mind pedig a gondozó csajra, aki egyre kétségbe esettebben szólongatta, és kopogott neki a palánkon. Phil 1-2 másodperc figyelmet is csak a letámasztott gereblyének szentelt.



Ezért ment oda a kapuhoz, de aztán rögtön visszafordult, és bebújt az üveg-falú ólba, ahonnét előtte is csak úgy negyedórás szólongatással sikerült kicsalogatni. Ott is hagytam őket; látszott, hogy nélkülem is jól szórakoznak...



Megnéztem a vörös kengurukat, akik a papírforma szerint alaposan és egyenletesen teleszarták a kifutójukat.



Utána kezdődött a juhászkutya/birkanyíró show. Aki még nem látott ilyet, az feltétlenül menjen el egyszer; egészen bámulatos, amit ezek a juhászkutyák tudnak. Én a 4 éves Suzy-t, és a 3 éves Luck-ot néztem végig, akiket egy idős farmer fazon tanított be, és nyert velük Queenslandben bajnokságot.




A kutyák minden idegszálukkal az öregre összpontosítottak, és egy-egy mozdulatából vagy füttyjeléből habozás nélkül tudták, hogy mit kell csinálniuk. A show abból állt, hogy egy csapat birkát össze kellett terelniük egy csomóba a széles placcon, aztán először átterelni őket egy méter-széles kapun, aztán meg föl egy rampán, aminek a végéről a birkáknak le kellett ugraniuk. A két kutya az összeterelést néhány másodperc alatt elvégezte, és onnantól kezdve elektronfelhőként vették körül a kb. 20 birkát úgy, hogy azok folyamatosan 4 négyzetméternyi helyen lökdösték egymást.



A kapun átterelés is simán ment. A rampára való felterelésben volt némi fennakadás, mert amikor már minden birka fent volt a korlátok közt, akkor az egyik - a csapat végén álló felkelő - szembe fordult Suzyval, és - mivel a többiek körülvették - egy hidegvérű dobbantással jelezte, hogy eltérő nézeteket képvisel a kérdésben. Suzy gyémánt-keményen állta a sarat és a szemkontaktust, és - hogy buknak el a forradalmak - megvárta, amíg a többi birka kihátrál a renitens mögül... Végül amaz is kénytelen volt utánuk eredni.

A birkanyírás közel sem volt ilyen látványos, de azért az is jópofa volt.




Megnéztem még az összes kötelező ozzi állatot (kacsacsőrű emlős, dingó, tasmán ördög, vörös kenguru) Azt kell mondjam, hogy ez a kis állatkertecske a méretéhez képest felejthetetlen élmény volt. A többi állatot végigjárva mind csinálta a show-t: a tasmán ördögök veszekedtek, az ugató baglyok ugattak, a nevető kakaduk nyerítettek a röhögéstől, a különböző beszélő papagályok meg hellóztak...



A végére hagytam a Lorikeet-etetést, ami pedig egyszerűen Hitchcock-i jelenet volt: az egyik gondozó kancsókban hozta a zabkását, vagy tejbegrízt, vagy mifaszt. Erre a kis papagályok megrohamozták, és még mielőtt a közelébe ért volna az etetőnek, hogy feltöltse, ezek már a fejére szálltak, meg belezabáltak a kancsóba. Még az odapofátlankodó - náluk sokkal nagyobb pulykáknak is odabasztak a csőrükkel, sőt: a látogatókat sem kímélték...(Pukke: ezt imádtad volna!)



Sajnos a fényképezőgépem félúton lemerült, de azért ez nem volt nagy veszteség, mert a szottyos, esős időben az addigi képek nagy része is siralmasan szarul sikerült...

2010. augusztus 16., hétfő

Brisbane - belváros

Május 3, hétfő




Kénytelen voltam reggel mosni egyet (elszámoltam az alsógatyákat...), úgyhogy ma nem jött össze a koalás állatkert. Helyette inkább besétáltam a citybe megint, csak most a folyó túlsó partján.

Beautiful Brisbane


Minél többet látok ebből, annál jobban szeretem Aucklandet... Nézzétek meg ezeket; esküszöm, hogy nem direkt a ronda épületeket fényképeztem:















Szerintem a helyieknek eléggé hányattatott gyerekkoruk lehetett: játéknak már akkor is csak a fater malteros kanala, meg a lapát jutott. Szülinapokon meg biztos kaptak egy vödör cementet, és elővették a Családi Betonkeverőt is.

Persze a fenti állapotok gyökereire rögtön rávilágít az a tény, hogy egy véletlenül utamba kerülő, tetszőleges településtervező cég...



... irodája így néz ki:




Voltak azért nézhető épületek is...:







Queen Street Mall


...


Tettem egy jó nagy kört. Lementem a City Botanic Gardens-ig. Az felejthető volt, de mellette találtam ezt:



Kíváncsi lettem volna a tulajokra. Látszott, hogy nem szarral gurigáznak. Egy utánfutós Goldwing biztos nem keveset fogyaszt (a lábtartó-trepnire pókozott benzinkanna megvan?), de a fenntartható túramotorozás jegyében először is a hűtőláda akkumulátorait már napelemről táplálták...



... továbbá az egész rendszert Organic Alarm System védi:



Átgyalogoltam a Goodwill Bridge-en. Így a South Bank kerületbe értem, ahol végre találtam valamit, ami tetszik. 88'-ban itt volt az EXPO. Utána majdnem mindent szétszedtek, és felépítettek a helyére a Streets Beach-et. Ez olyasmi, ami a Budapest Plázs volt annak idején. Csak ez jó, mert ingyen van, meg van pálmafákkal övezett saját medence-rendszere (mindez a szintén retkes Brisbane folyó rakpartján!), meg éttermei, kávézói, játszótere, óriáskereke, meg nepáli pagodája...









Jó: azért ez már egy kicsit talán túlzás (pedig még a földimnek, Edmund Hillarynek is annyira tetszett, hogy méltatta is az Emlékkönyvben...)



A Streets Beach egyetlen igazán fájdalmas szépséghibája, hogy itt is ezt a kis hülyegyereket kellett hallgatnom. Azért gondolom, hogy ez idővel majd elmúlik, bár úgy tűnt, hogy népek ennek ellenére is jól érezték magukat, mert boldog-boldogtalan itt bíccselt (a kiskölykök nyilván imádják a helyet).

Közben próbálom kitalálni, hogy mi a rákot csináljak a következő napokban, mert úgy érzem, hogy kinéztem az összes látnivalót a városban. A belvárosi üzletek fele egyébként hétfőre sem nyitott ki, ami engem mondjuk nem zavar, de egyszerűen semmi más sem utal arra, hogy ez egy igazi város lenne. Pedig még van egy zseniális, a rakparton futó autópálya is, aminek köszönhetően a helyiek még a dugót sem ismerik. (A reggeli rush-hourt mondjuk nem láttam, de napközben elenyésző a forgalom.)

2010. augusztus 13., péntek

Brisbane - első nap

Május 2, vasárnap

A gépről leszállva a city-transzferrel is csak tovább szopattak. Fél órát kellett várnom rá, mert pont előttem ment el; a következőn pedig én voltam 20 emberből az utolsó, akit lerakott. Szerencsére a hitelkártya számomat nem adtam meg annak a helynek, ahová tegnap online próbáltam meg befoglalni (van is egy nem fogadott hívásom: biztos ők voltak, hogy hol vagyok már...), úgyhogy inkább kiszálltam az utolsó csapat sráccal egy olyan helyen, ahol 3-4 backpackers volt egymás mellett. Bevonszoltam magam az elsőbe, ami így utólag felismerve az east-coast leglepusztultabb ótvaros szar helye volt (City Backpackers). Kivettem egy ágyat egy rókalyukhoz hasonló ventillációjú szobában három másik igénytelen arc mellett. Viszont legalább ágyba kerültem...

...


Kettőkor keltem fel. Körülnéztem a szálláson. A szobámból a kilátás egy tűzfal előtt elhelyezett nagy halom sittre nyílik.


Az épületből kilépve egy betonkeverő, egy rakás homok, néhány raklap, és pár oszlopnyi béléstest között vezet az út a konyhába. (Egyébként az ágyam fejfájára valaki azt véste fel, hogy: "DO NOT STAY A WEEK IN THIS HOSTEL".)




Leszarom; legalább a belvárosban vagyok. Állítólag, ugyanis ezt én kurvára nem vettem észre. Tíz percet kellett gyalogolnom a szállásról valami fos pályaudvar-szerűségig, ahol tudtam harapni valamit. A food-courtban csak a Meki, meg a KFC van nyitva. Kurvára másnapos vagyok, és nem látok egyetlen helyet, ahol tudnék venni egy sört, úgyhogy most ezt a szar ice-tea-t iszom.

Ahogy jöttünk be a reptérről a városba, ugyanez volt az érzésem: Brisbane úgy néz ki, mint egy campus a nyári szünetben. Mindenhol éppen csak lődörög egy-egy ember; a belvárosnak nincs semmi karaktere (ronda és homogén). Remélem, hogy ez csak a vasárnap délután (meg a másnaposság) miatt van. És én egy hetet leszek itt, hogy felmérjem, hogy milyen lehet itt élni... Majd inkább elmegyek búvárkodni...

...


Na. Közben kinyitottam a térképet, meg az LP-t, és kiderült, hogy a Brisbane Transit Centre-ben voltam. Még 15 perc sétával bent voltam a Váci utcában (itt Queen Street Mall), és megbizonyosodtam róla, hogy a belváros tényleg okádék. A kocka épületek mellett az egyik főutcán terminátor-wallabikat tekintettem meg. No comment.



A nap fénypontja egyértelműen az volt, hogy végre láttam egy jó segget. (Ez azért elég sokat elárul Brisbane-downtown bájáról...) Pedig itt még egy majdnem Duna-szélességű folyó is van. (Kár volt köré egy bazi nagy Újpalotát felhúzni.) Mindegy; nem fintorgok. Próbálom előítéletek nélkül gyűjteni a benyomásokat - végülis Dunakeszin is lehúztam vagy 28 évet, oszt mégsem lett semmi bajom, pedig az a város sem a virtuóz építészeti megoldásaival lopja be magát az ember szívébe... És ami a lényeg: ott nem lehet novemberben trikó-sort párosításban este 7-kor sétálgatni...


Attila: "Amióta itt élünk, eléggé visszafejlődött az angolom. Nehéz szinten maradni egy olyan környezetben, ahol mindenki jól elvan a maga 200 szavas szókincsével."


Este elmentem valami művész-moziba, és megnéztem a "Crazy Heart"-ot. Egész jó volt; Jeff Bridges újra hozta a mindenbe beleszaró, nihilista karaktert, de olyan jól és másképpen, hogy közben eszembe sem jutott a Nagy Lebowski, csak amikor kijöttem. A film plakátja szerint kapott érte valami szobrot is (ami mondjuk szerintem szart sem jelent, mert azt úgyis osztogatják Hollywoodban, mint a nyalókát).