2020. február 16., vasárnap

Mesés Kelet

Lassan kezdek visszarázódni a trópusi nyaralás után a kiábrándító dél-londoni hétköznapokba. Egészen meglepő, hogy most annyira nem fájdalmas a dolog, mint szokott lenni. Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy nem kellett munkába állni. (A minap összefutottam a volt kollegákkal is, és érdekes módon most annyira nem kapartam a falat a sok IT-s beszélgetéstől...)

Azt kell mondjam, hogy a munkanélküliség csak akkor kellemetlen, ha az ember lépés-kényszerben van (értsd: le van égve). Így, hogy ráér pénzt keresni, egy csomó apróságot tud élvezni, ami amúgy elkerüli a figyelmét a nagy stresszelésben...

Itt van mindjárt a hely, ahol lakom. Dél-London a hagyományoknak megfelelően erős versenyben van a keleti kerületekkel a "Legsittesebb Angliai Hely" büszke címéért. Újabban elhúzni látszunk, mert az elmúlt hónapban két késelés is volt itt a szomszédban: egy az east croydoni pályaudvaron, egy másik meg két hete Streathamben. Úgy tűnik, hogy a drog-háború mellett most már a dzsihádista elmebetegek támogatását is érezni ezen a késeléses-fronton. (Érdekes módon a robogós bűnözés most visszaszorulni látszik, amióta a rendőrök úgy zárják rövidre az autós üldözést, hogy egyszerűen fellökik a köcsög kis robogós fekákat... Ez mondjuk csak az én érzésem, de az is lehet, hogy csak nem kap elég publicitást már a dolog.)

Szóval ott tartottam, hogy a sok negatívkodást sutba dobva éppen igyekszem megismerni lakóhelyemet. Az utcán járva a fenti fejlemények tükrében igyekszem mindig vastag falú hátizsákot hordani; ha másért nem, legalább azért, hogy a potenciális áldozatokat kereső arabok látóköréből kiessek. (Az eddigiek így visszaolvasva meglehetősen migránsozás-szagúnak tűnhetnek, de én jól megvagyok a magam kis libsi-rasszista világnézetemmel: a primitív magyarországi politika dogmatikája ellenére ez a kettő nem egymást kölcsönösen kizáró nézőpont.)

Köztudott, hogy az idegen kultúrákkal való ismerkedés alapköve, és legkellemesebb része a zabálás. Újabban Croydonban jártamban-keltemben (elsősorban Csabi segítségével, aki immár 5 éve lakik ezen a lepratelepen, tehát jól ismeri a járást) próbálok nyitott szemmel (és gyomorral) közelíteni a közel-keleti konyhához - ami eddig nem tartozott a kedvenceim közé. (Főleg azért, mert olyan moslék kebabokat sehol máshol a világon nem lehet kapni, mint itt Londonban...) Csabi viszont mutatott egy-két helyet, ami joggal keltette fel a figyelmemet.

Az egyik egy kis naan-sütő üzletecske, ahol mindig friss, meleg, ropogós naant lehet kapni. Ugyan az aljas eladók nejlonzacsóba toszva adják oda, hogy mire hazaérsz vele megszikkadjon, de én rájöttem, hogy széttépve, és a kenyérpirítóban egy kicsit visszamelegítve ugyanúgy új életet lehet bele lehelni, mint a döglött kenyérbe.


A naanhoz pedig a közvetlenül mellette levő üzletben, a TFC-ben (Turkish Food Centre) lehet kitűnő, poharas trutymókat kapni, amikbe belemártogatva isteni reggelihez juthatunk.


A TFC egészen bámulatos: MINDEN van, ami a mediterrán/közel-keleti konyhához hozzátartozik. Még igazi magyar fetát is találtam! (Hehe)

(Ugyan nem tudom, hogy miért "double cream" van ráírva...)

Na szóval a TFC-ből eddig a következő trutymókat kóstoltam (még nagyon az elején járok a történetnek, mert az üzlet egy egész hűtőszekrényt szentel a témakörnek):
  • baba ganoush: füstölt padlizsán alapú cucc, tehát úgy kezdődik, mint a székely vinete: a - lehetőleg nyílt tűzön - szénné égetett padlizsánokkal. Az araboknál több variációja létezik: joghurttal, citromlével, tahinivel, chillivel lehet pimpelni. Zseniális!
  • hummus. Ezt mindenki ismeri, de én most extrázni akartam, úgyhogy limeos, korianderest vettem. Koktélparadicsomot eszem hozzá. Hibátlan...
  • muhammara. Csípős paprikás, diós. Kurvajó! Állítólag szíriai eredetű; benne a paprika is "aleppói paprika"
  • cemen. Mondjuk ezzel pont átbasztak. Ez valami török cucc, és gusztustalan íze van, mert azzal a penetráns szagú, undorító ízű fűszerrel van telenyomva, amitől az indiai fűszereket tartó üzletekben mindig kifordul a gyomrom. ("Fenugreek", vagy magyarul görögszéna a neve.)
Ezeken kívül volt még egy üveg ajvárom is (nyilván ez is kapható a TFC-ben); azt gondolom nem kell senkinek bemutatnom. A következő jelölt egyébként a tarama. Nagyon guszta, lila színe van. A cemen után egy kicsit óvatosabb lettem, úgyhogy előbb meggugliztam, hogy miből van. Kiderült, hogy ez egy tőkehal-ikra alapú mártogatós (gondolom, hogy az adja a színét is), tehát ezzel is csúnyán vakvágányra futhatok, úgyhogy még csak barátkozom a gondolattal...

Egy szó,mint száz: munkanélküli akkorákat még nem zabált, mint én mostanában!

2020. február 14., péntek

Steamer

Na van itt valami, ami a múltkori poszthoz kapcsolódik... Volt egy időszak, amikor ugye kerestem, hogy milyen neoprént kellene venni, úgyhogy feliratkoztam az összes angol online szörf-bolt email-listájára. Azóta nyilván fossák nekem az emaileket az éppen aktuális akciókról. Most van a szezonja a tél végi kiárusításnak; kaptam is valami érdekeset: egy csomó kapucnis steamer (így hívják a téli wetsuitokat) most marha olcsó, mert már potom 300 és 400 font között megvehető. Erre azért felvontam a szemöldökömet, mert volt idő, amikor ebből az összegből én két autót tudtam venni - de még az én kurvajó O'Neill steamerem is "csak" valami 200-250 fontba került.

Ráadásul ennek a márkája "Xcel", amiről eddig még nem is hallottam. Rámentem a linkre, mert kíváncsi voltam, hogy mit tudhat egy wetsuit, ami már annyiba kerül, mint egy száraz-ruha...

Itt azért közbeszúrom, hogy hideg vízben két féleképp lehet szörfözni meg kiteozni: wetsuittal, vagy drysuittal. A búvárkodás is így megy: minél hidegebb a víz, annál kevesebb ingerenciát érez az ember, hogy nedves-ruhával merüljön. Rajtam még soha nem volt száraz-ruha (sőt: wetsuitból is csak ilyen szedett-vedett kölcsön-ruhákban merültem), de azt tudom, hogy már az Adrián sem nagyon fűlik a fogam a búvárkodáshoz, mert ott én már nyáron is fázom a wetsuitban: Horvátországban nem megy a víz 16 fok fölé az átlagos merülő-mélységben. (Igazából amikor Sri Lankán feljöttünk a korallzátonyról, ahol a mélyben is 28 fokos volt az óceán, én a szélben akkor is fáztam egy kicsit...)

Azt vettem viszont észre, hogy míg a búvárok imádják a drysuitot, ami bővebb/macerásabb, mint egy wetsuit, addig a komoly szörfösök jobban szeretnek a hideg vízben is nedves-ruhával csapatni, mert ott mozogni kell, és a testre simuló, elasztikus wetsuit sokkal több mozgási szabadságot nyújt. Érdemes megnézni ezt a TED talk-ot a hideg-vizes szörfözés egy megszállottjáról... (A jó búvárnak ezzel ellentétben az a kihívás, hogy minél kevesebbet mozogjon: akkor kevesebb levegőt fogyaszt.)

Szóval a szörfösöket és kiteosokat kiszolgáló ipar itt elvált: felmerült az igény a steamerekre, amikből évről évre komolyabb cuccokat látunk, és az Isten pénzét is el lehet rájuk baszni... A technikai kihívás tehát neoprén anyagból - ami nyúlik - minél "szárazabb" (a vizet minél kevésbé ki-be engedő) ruhát csinálni.

Itt van tehát ez az Xcel Drylock 5/4. A két szám szörfruha esetén a vastagságot jelenti milliméterben a törzsnél, és a végtagoknál; a karon és a lábon elég a kicsivel vékonyabb anyag, mert ott kevesebb hőt ad le a test, és több rugalmasságra van szükség. Fél órát gugliztam, mire nagyjából képbe kerültem, hogy mit tud...

A teljesség igénye nélkül csak néhány tech-mazsola:
  • japán mészkőből és újrahasznosított autógumiból készült neoprén; 2018-tól továbbfejlesztve: most már "Nanoprene Lite"-nak hívják. (Fingom nincs, hogy miért akarna valaki mészkőből készült ruhát magára venni, de ez állítólag könnyebb, puhább, és melegebb: a legújabb felmérések szerint a csecsemők is jobban szerettek volna az anyaméh helyett Nanoprene Lite-ban kifejlődni...)
  • "Celliant Black" okos-szövetből készült bélés. Ez üreges mikroszövet, ami visszaveri az infravörös sugárzást (gyengébbek kedvéért: a test hőjét).
  • félszáraz, mágnesesen is záródó zippzár
  • triplán ragasztott, láthatatlan varrás. (Esküszöm! Ez olyan, hogy csak az anyag egyik oldalán látszik, mert a tű csak belemegy a neoprénbe, és félúton "visszafordul"...)
  • fakulás-ellenálló külső anyag
  • "FusionX", melegen, nagy nyomáson felvitt védő ragasztás a varrásokon

Hát itt tartunk most... Az ugye megvan mindenkinek, hogy 80 éve a nagyapáink még örültek, ha a Don-kanyarban volt high-tech pufajkájuk, mert akkor csak a lábujjaik fagytak le - úgy, hogy a vízbe eszük ágában sem volt belemenni?!?
Én mondom: cukormázból vagyunk mi itt a 21. században; megérett ez a civilizáció a pusztulásra...

2020. február 1., szombat

Goring beach

Most, hogy ekkora lendületben vagyok, gondoltam, hogy gyorsan kimegyek itthon is egyet kiteozni. Több féle indíttatásból akartam most télen is kipróbálni magam itt.

Először is van téli kiteos felszerelésem: lassanként összevadásztam mindent, ami ahhoz kell, hogy egész évben lehessen csapatni a vízen. Az, hogy még nem használtam annak köszönhető, hogy ebben a kurva hidegben a bánatnak sincs kedve kimenni a még hidegebb VÍZBE... Amolyan mentális gát ez, hiszen mások is mennek, és ők állítólag nem fáznak. (Mondjuk ez speciel engem nem kellene, hogy meggyőzzön, mert én simán képes vagyok bárhol, bármikor fázni...) Ami mégis szöget ütött a fejembe, az az elképesztő fejlődés, amin a neoprén ruhák az elmúlt 6-8 évben keresztülmentek. Ha más vonzereje nincs is ennek a szar 21. századnak, akkor legalább használja ki az ember azt a kellemes tényt, hogy gyakorlatilag olyan űr-techinka áll a rendelkezésünkre a leghétköznapibb tevékenységekhez, amikről még akár egy-két évtizede sem mertünk volna álmodni sem. Szóval a modern neoprének bámulatosak, na. Az enyémnek például TechnoButter anyagból van a bélése! (mert puha, mint a vaj... :D ) De komolyan: ha még a primitív marketinges parasztvakítástól eltekintünk, akkor is le a kalappal az előtt, amit egy modern wetsuit nyújt! Nem mondom, hogy ezek a jóságok olcsók, de egy pocsék ruha, és a fázás elrontja az egész játékot, és akkor meg minek vette meg az ember drágán a többi szart? (Ezt már a motorozás kapcsán megtanultam...) Tehát az egyes számú indíték a januári kiteozásra az, hogy már megvan hozzá a cucc, úgyhogy ha nem használom, akkor kikúrtam egy csomó pénzt az ablakon. Nekem ez szokott a legjobban fájni.

Másodszor: ugye egy csomót fejlődtem Sri Lankán, tehát még frissiben kellene teszt alá vetni azt a tudást, amire a múltkori videók láttán remélhetőleg mindenki elismerően hümmög. Minél tovább várok, annél kevesebb lesz a kedvem és a kompetenciám az angol vizekhez.

Harmadszor: van egy - szintén még nem használt - 7-es kiteom, amit azután vettem, hogy egyszer kimentem a 9-essel egy orkán erejű szélbe kiteozni, és csúnyán végződött a dolog... (A számok a kite területét jelentik négyzetméterben - értelemszerűen minél erősebb a szél, annál kisebb kitera van szükség.) A 7-est üzembe kéne helyezni, és egy kicsit megjáratni mérsékeltebb szélben, hogy lássam, hogy tényleg jó -e.

Tálcán kínálta magát a mai napra vonatkozó prognózis: 20-22 csomós szél ígérkezett, úgyhogy nekivágtam. Londonhoz legközelebb a Brighton környéki strandok vannak: az itteni kiteosok Lancing és Goring beach-et használják az apály-dagály állásától függően. A kettő egymástól egy köpésre van. Bevágtam a sok szart a Lexusba, és lementem Lancing beachre. Igazi moslék angol idő volt: szitáló eső, szürke ég, és - különösen a víz felett - erősen csökkent látótávolság. Lancing beachen két srác jött ki éppen a vízből, és pakoltak össze. Rajtuk kívül SENKI nem volt. (Még járókelő is alig, mert ilyen időben a kutya sem akar a szabad ég alá menni - kár, hogy szerencsétleneket azért kivitte néhány elmebeteg sétáltatni. Biztos vagyok benne, hogy ezek ugyanazok, akiket néha látok a kocsiból ilyen időben kora reggel futni is...)



Kicsit elkámpicsorodtam, mert segítő híján nem tudok sem vízre szállni, sem kijönni. (A madzagoknak mindig nagyjából feszesnek kell lenni a kite és a júzer között, különben csúnya dolgok történhetnek.) Azért nem hagytam ennyiben, és átmentem Goring beachre, hiszen jött a dagály. Szerencsére ott éppen keztek gyülekezni a kiteosok. Hiába ment már el a kedvem az egésztől: a terv az terv, tehát beöltöztem! (Direkt nem néztem meg előtte, hogy milyen a víz, mert tudjuk, hogy annak mi lett volna a vége...) A szél meg sem közelítette az ígért 20 csomót, tehát a 7-es kite tesztelése ugyan elmaradt, de most legalább az kiderül, hogy a ruha jó -e.

A szél egy kicsit harmatos volt még a 9-eshez is, de a nagy (12-es) kiteomon Sri Lankán megtört két zsinór, és már a végüket járják, úgyhogy azt nem akartam használni. Bementem a 9-essel... Tudni kell, hogy a Csatorna-parti strandokon elég odabaszós hullámverés van. (A fenti képen ez nem igazán jön át.) Talán 5 percet lehettem a vízben a haláltusámat vívva a háborgó tengeren. Kétszer-háromszor fel is álltam a deszkára, aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy mi lenne, ha most elesnék, és elsodródnék a deszkától? Sokat nem kellett várni a válaszra... A kite is leesett, de azért valahogy még sikerült a zsinórokba belegabalyodnia, és aztán kifordult. (Ezek azok a csúnya dolgok, amikre fent utaltam... Ilyenkor a júzer leold, partra úszik, elhárítja a meghibásodást, azaz szét- és összeszerel, és aztán visszamehet.) Az összeszerelés, és visszamenés kivételével így is tettem. Illetve a deszkámért még beúsztam, miután abbahagytam a zihálást.

Nem volt egy siker-sztori, na! Ha analógiával akarnék élni, akkor olyan volt ez, mint amikor a Rometes hülyegyerek kölcsönkapja a hatszázas sportmotort, és rögtön az első kanyart kiegyenesíti.

A megalázó eset több tanulsággal is járt:
  1. a múltkor nem az volt a baj, hogy nem volt 7-es kiteom a szélviharban (majdnem pont ugyanez történt akkor is...)
  2. a sima vízen, 12-es kite-tal szerzett tapasztalat nem konvertálható a háborgó tengeren kis, fürge kite-tal való csapatásra
  3. valószínűleg ha fokozatosabban szoktatnám magamat az egyre durvább vízhez, akkor kevesebb vizet nyelnék
  4. a ruha tényleg jó: egy pillanatig nem fáztam a 10 fokos vízben!

Nem hagyom tehát ennyiben a dolgot: a Temze-torkolatban levő helyeken sokkal szelídebb a user-experience, úgyhogy nemsokára oda fogok menni!