2010. december 31., péntek

Boldog új évet mindenkinek!

Na. Nem titok már, hogy Apámnak valószínűleg infarktusa(i) volt(ak) az elmúlt 3 hétben. Január közepén valószínűleg bypass-műtétje lesz.

Arra ez a kurva nagy bizonyosság, hogy pillanatnyilag a Honvédkórházban van, és még egy kibaszott szelet papírt nem láttam leírva arról, hogy végülis pontosan mifasz baja van, miért szállították a Váciból a Honvédba, és egyáltalán mit terveznek csinálni vele...

Egyet viszont már alá kellett írnia arról, hogy tudomásul veszi azt, hogy a Honvéd egy gyakorlókórház, és a beszállítása, valamint a kiengedése napjai közül csak az egyiken kap reggelit/vacsorát...

Ma hazaengedik a kórházból. Egy nappal a műtét előtt kell újra bemennie. Ha ma nem adnak VALAMI zsírpapírt, amin le volna írva, hogy mi a picsáért engedik haza, akkor beszélek a rá kirendelt sebésszel, mert legalább neki megkaptuk tegnap a telefonszámát...

2010. december 29., szerda

Meglepi

Most egy darabig Magyarban vagyok. (Előre láthatólag január végéig.) Lesz elintézni-valóm bőven, úgyhogy nem ígérem, hogy bárkit is meg fogok keresni. Aki találkozni akar velem, az megtalál Dunakeszin, vagy a 06 30 527-4398-on!

2010. december 20., hétfő

Rágcsálni való

Ma egyszerre értem haza a főbérlőmmel. Két hónapja szereztek maguknak egy nápolyi masztiff kölyköt.

a kép csak illusztráció


A neve Tiberius (nekem csak Tibi). Cameron (a főbérlő) tiszta ideg volt, mert Tibi ma rágta szét másodszor a TV-kábelt, úgyhogy megint elment az adás. Szerencsére én már egy éve nem nézek TV-t.

Csupa öröm egy kutya a háznál...

2010. december 18., szombat

Felső tagozat

Az elmúlt hetek zavaros posztjai annak köszönhetőek, hogy leszabályzásig pörögtem az irodában.

Először megpróbáltam kikérni egy hét szabit, hogy gatyába tudjam rázni magam. Nem adtak. Két hete odáig fajult a dolog, hogy kénytelen voltam kiállni a főnöknőm elé azzal, hogy mostantól egy hétig sztrájkolni fogok: megmondtam neki, hogy elmegyek a háziorvosomhoz, és kiíratom magam egy hétre. Ez megtörtént, de vele megnyertem azt is, hogy elküldtek egy cég által fizetett "tanácsadó irodához", ami azzal hivatott foglalkozni, hogy a problémákkal küszködő alkalmazottaknak támaszt nyújtson... :)

Ennél precízebben maga a tanácsadó cég sem pozícionálja önmagát a külvilág felé. Profiljukban azt hirdetik, hogy embereik segítenek munkahelyi stressz, családi problémák, játékszenvedély, alhoholizmus, stb. megoldásában. Elmentem. Máig nem tudom, hogy a nő, akivel ott beszéltem ügyvéd volt, vagy pszichológus. Sok hasznosat nyilván nem mondott, de attól még megdöbbentően intelligens volt kiwi nő létére.

A foglalkozás után egy nappal bementem az iroda melletti kávézóba a főnöknőmmel, és az ő főnökével beszélni, hiszen ebben megegyeztünk előtte. Fél óra beszélgetés után a nagykutya otthagyott minket, és ketten maradtunk. Újabb fél óra beszélgetés alatt megint annyi politikát tanultam, mint még soha... Az ő javaslatára másnap megnéztem az Invictus című filmet. Zsuzsi már lebloggolta a múlkor. Film még ilyen erővel nem hatott rám... Feltétlenül nézze meg mindenki!

Az ügyvédnő/pszichológusnő ugyan a következő foglalkozáson elárulta nekem, hogy annak idején az All Blacks csapata (állítólag szándékos) ételmérgezéssel hátráltatva játszotta a döntőt, de ez csak még élesebb megvilágításba helyezi az akkori szituációt. (Persze ez olyan tény, ami egy hollywoodi filmet eladhatatlanná tenne, úgyhogy nem is tehették bele.)

Egy szó, mint száz: rájöttem, hogy a politika bámulatos dolog. Embereket egészen rövid idő leforgása alatt a mennybe emelhet anélkül, hogy egy buznyák értéket termelnének a világon bárkinek. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a magasból egy pillanat alatt a poklok mélyéig is zuhanhat bárki - szintén a politika keze által. Jó tehát résen lenni.

A sztrájkom e hét közepén véget ért. Most éppen azon gondolkodom, hogy hogyan kérjek a cégnél fizetésemelést...

Luxusautó

Nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy mégsem hülyültem meg.

Előbb demonstrálom ezt mindenkinek, akit érdekel, aztán lehet, hogy írok még egy posztot, amiben elmesélem, hogy mit tanultam az elmúlt két hétben a felső tagozatban.

Most azonban újra a régi Jocó következik...

A kibaszott Legend-del már megint csak a szopás van!!! Hetente kellett takarítani az akksi saruját, hogy megfelelő feszültséget kapjon a gyújtás is, mert az eloxidálódott póluson nem jött átt elég teljesítmény, hogy az önindítón kívül még a gyújtásnak is jusson belőle. Magyarul: nem indult a köcsög.

Ebből kifolyólag rutin-műveletté finomítottam a "motorháztető fel - porszívócsővel kitámaszt - 10-es kulcs, drótkefe, és csiszolópapír elővesz - pólus lekefél - saru le - megpucol - saru fel - autó indít - szerszámokat elrak" mozdulatsort. Bütyöknek, az autószerelés Zen-mesterének köszönhetően a pólus és a saru közé végül egy apró lemez-darab, rá pedig olaj került a folyamatos és kifogástalan kontaktot elősegítendő.

Három nap állás után azonban a folyamatos és kifogástalan kontakt ellenére sem indult be a görény. Telefonos segítség (Bütyköt szeretném felhívni, Vágó úr!) után világossá vált, hogy két potenciális problémával állhatok szemben: vagy tényleg szar az akksi, vagy valami az egyébként is gyenge akksit folyamatosan szívja. Láttam én már karón varjút: volt olyan haverom, akinek az utastér-világítás elhalványító elektronikájának a zárlata szívta le minden éjjel az akksiját egy héten keresztül, hogy minden reggel egészséges stressz-oldó kurvaanyázással indulhassanak a dolgos hétköznapok!

Mivel hasonló esszenciális extrákért a Hondámnak sem kell a szomszédba mennie (gyárilag tele van baszva minden elektronikus hülyeséggel, ami elromolhat és adott esetben zárlatosan leszívhatja az akksit), ezért szükség lesz némi diagnosztikára, hogy a hiba forrását feltárjam. Le kell mérni a nyugalmi áram-felvételét az autónak, na! Ezt az első adandó alkalommal meg fogom tenni, amint eláll az eső.

Ha nem szívja semmi az akksit, akkor veszek egy másikat, és megint lesz egy remek autóm. Ha valami élősködik az akksin, akkor viszont újra felizzik a Bütyök-hotline, mert nem tudom elképzelni, hogy ennek a büdös ribancnak a javítására még egyszer elpazaroljam a tehetségemet.

Szerencsére ugye tanultam az egyetemen a redundáns rendszerek megbízhatóság-növelő technikáiról, úgyhogy van még két faék-egyszerűségű, szikla-szilárd backup-autóm, amiket ilyen esetekben mellényzsebből húzok elő, és akár atom-támadás után is elindulhatok velük a munkába anyázás nélkül...

2010. december 10., péntek

Bölcsi, ovi, és általános

Mivel egyre nagyobb a forgalom ezen a blogon, ezért megint tisztába kell tegyek valamit. Ha még nem tették meg, akkor a magyarországi regulárok legyenek szívesek most elolvasni ezt!

Akinek nem inge, az úgysem veszi magára. Amikor elkezdtem írni, akkor ez volt a blog alapköve. És most is ez.

Mindenki saját felelősségére olvassa tovább ezt a posztot, mert meghülyültem! Ez megint csak egy napló-bejegyzés lesz, ami kizárólag magamnak szól. (Azért remélem, hogy öt év múlva ezt a posztot is be tudom majd linkelni az aktuális pillanatban...)

Az ember dolga öt éves koráig az, hogy megtanuljon járni és beszélni. Hat éve élek Zélandon, és az első ötben megtanultam.

A következő öt év arról kell, hogy szóljon, hogy írni-olvasni kell tanulni. Szerintem hat éves koromra már olvasni is nagyjából tudok. Most írni szeretnék. Valamennyire már megy ez is, de még nem tökéletes. Az a bajom, hogy már most szeretném elkezdeni a középiskolát, hogy magamnál nagyobbakat korrepetáljak... Szeretném, ha mindenki rám szólna, hogy még pisis alsós vagyok! De nem az alsósok, hanem a nálam nagyobbak!!! Sajnos én még nehezen tudok különbséget tenni köztük. (Azért igyekszem.)

A lényeg, hogy nem akarok senkit járni tanítani. És aki a gatyámba kapaszkodik, hogy úgy próbáljon meg felállni, abba bele fogok rúgni. Sajnos el fogom követni azt a hibát, hogy belerúgok abba is, aki csak azért nyúl a seggemhez, hogy engem segítsen felállni. Tőlük már előre bocsánatot kérek.

Akiket most alsóban megverek, azok közül biztos lesznek jó néhányan, akik később a barátaim lesznek. És remélem, hogy nem fogom bánni, ha később jogosan jól pofán basznak a régi sérelmekért...

...


Bazmeg, de szarul írok még...!

2010. december 6., hétfő

Agile Life Management

Ez a poszt most csak magamnak szól. (Végülis ez egyfajta napló is, vagy mi...) A nem IT-sok úgysem tudják, hogy mi az az "Agile". Az IT-sok meg úgyis biztos, hogy hánynak tőle (akár bevallják maguknak, akár nem...). Gyakorlatilag mindegy is, hogy tudjátok -e, mert úgyis mindenki azt fogja gondolni, hogy meghülyültem - függetlenül attól, hogy érti -e az "Agile"-t...

Akkor kezdem...

Megint ki kell javítsam magamat: nem tanultam meg mindent ahhoz, hogy politikus legyek. Nem lehet mindent megtanulni. Lehet egy élet-hosszon át tanulni, és minden nappal egyre jobbnak lenni: ezt fogom csinálni.

Rájöttem, hogy az élet gyakorlatilag egy kurva nagy Agile-project. Vagy Parlament. Vagy sakk-játszma. Vagy póker. Vagy szobafestő-pemzli. Vagy papucs orrán pamutbojt... ;)

És arra is rájöttem, hogy ha egy kicsit felpörgetem az agyamat, és nem vagyok lusta felemelni a valagamat, akkor egészen jól tudom menedzselni. Ha csupán ennyit kaptam volna is ettől a 12 év IT-tapasztalattól, ami mögöttem van: már azért megérte volna. Szerencsére azért pénz is járt vele (nem is túl rossz).

Mindeddig a szenvedély hiányzott ehhez a felismeréshez. Szenvedély a munkám iránt. Most valahogyan megtaláltam... Félreértés ne essék: még mindig nem gondolom, hogy az egésznek bármi értelme lenne, vagy hogy az egész kibaszott iparág többet számítana, mint egy pár dingókutya-vese! Egyszerűen csak jó játék az egész...

Scarface

Andrással az új, tér-növelő (1m x 2m-es) tükrömet cipeltük be a nappalimba néhány órával ezelőtt. Sikeresen szét is kúrtuk vele a mennyezeten levő lámpa búráját. Mivel okosan felnéztem a csörömpölésre, ezért megnyertem egy jó 20 dekás szilánkot a pofám közepébe. Ha másfél centivel feljebb kapom, akkor pont kiveri a jobb szememet. (Ezzel ugyan a vakok között még mindig én lennék a király, de ennek akkor biztosan nem éreztem volna át a jelentőségét...)

További számok következnek: 1 deci vér kiömlése után elszorítottam a sebet. András bevitt az ügyeletre. 4 óra alatt 3 öltéssel varrtak össze. A művelet ugyan 10 percnél többet nem vett igénybe, de először a váróban vártunk legalább egy órát. Aztán 2 ellátó szobában fektettek egymás után ágyba, mielőtt hozzám nyúltak volna. (Mindkettőn elaludtam 10-10 percre...).

Végül toltak egy fecskendő Lidocaint a szemem alá, aztán megstoppoltak.

Al Pacino bekaphatja! Sőt: Stallone, Schwarzenegger, és Bruce Willis is! (Chuck Norrison még gondolkodom: nem akarom megkockáztatni az ő haragját, mert lehet, hogy olvassa a blogot...)

2010. november 30., kedd

2010. november 28., vasárnap

Apa

A múltkor már meséltem arról, hogy az elmúlt három hétben köpni-való politikussá vedlettem a cégnél. Ki kell javítsam magamat: megtanultam mindazt, ami bennem hiányzott ahhoz, hogy politikus legyek. Még mindig meggyőződésem, hogy a politikát nemes célokra is fel lehet használni: egy eltaposni való féreg eltaposása szerintem pont egy ilyen alkalmazási terület. Ezen dolgozom most.

De ez most nem is fontos; csak azt akarom ezzel mondani, hogy 35 éves fejjel is tanulhat az ember igen rövid idő alatt annyit, amennyit más egy élet alatt nem tud megtanulni. Feltéve, hogy hajlandó rá... Azt még mondjuk mindig nem értem, hogy miért pont én vagyok az, akit folyamatosan annyi inger ér, hogy kénytelen hátradőlés és faszverés helyett az agyát pörgetni... Illetve sejtem: egyszerűen magamnak keresem a bajt. Pont mostanában kezd érni bennem a vadi-új gondolat, hogy van valami nagyon fontos, amit még szeretnék megtanulni...

Múlt héten a Coromandelen voltunk egy baráti társasággal. Egy kis víkendházat béreltünk ki. Fullosan felszerelt kis házikó volt: még néhány társasjáték is volt a szekrényben. Találtam köztük egyet, amire nagyon rákattantam:



Ez egy stratégiai társasjáték. Kb. 20 éve kezdtek ezek megjelenni számítógépen is nagyon egyszerű formában: gyakorlatilag a táblás játék néhány oldalon leírható játékszabály-rendszerét leprogramozták. Ezekből fejlődtek ki a mai stratégiai játékok (Civilization, Sim-City, WOW, stb.) Ezeket én úgy utálom, mint a szart, mert legalább egy napig tart, mire az ember megtanul velük játszani. És nem vagyok hajlandó ilyen faszságra ennyi időt áldozni az életemből. Ismert, és előre egyértelműen leírt szabályok szerint táblán, emberek között járszani ilyet viszont egész más...

De nem ez a lényeg. Ahogy olvasgattam a játékszabályt, odajött hozzám Balázs. Balázs kb. 7 éves (plusz/mínusz kettő).
- Mi ez? - kérdezte.
- Ez egy stratégiai társasjáték. - mondtam kizökkenve az olvasásból.
- Nem hiszem, hogy érti, hogy mi az a stratégia. - így Attila, az apja.
- Hú, tényleg...!

....


Tegnap Lajost vittem el autót vásárolni, mert két hete visszaköltöztek Tasmaniából. Gréti és Brúnó is velünk volt. Megjárattam a kinézett kocsit, hogy lássam: van -e vele valami komoly baj. Nem volt. Lajos bement az eladóval alkudozni, amíg én kint vigyáztam a gyerekekre. Brúnóra rá sem kellett néznem: a gyerekülésbe becsatolva egy cumit a szájába nyomva gyakorlatilag le volt tudva a kiccsávó. Gréti már keményebb diónak bizonyult, mert az autóban minden létező kapcsolót, és gombot megnyomott. Amikor végzett vele, akkor előről kezdte, de előbb fel-alá megmászott minden ülést, és kiálló alkatrészt...

- Játsszuk azt, hogy te vagy Apa, jó?
- Jó.
- Becsatolsz, Apa?
Becsatoltam.
- Most ülj oda előre!
Előre ültem.
- Odamászhatok melléd, Apa?
- Na jó; gyere!
Mellém mászott előre.
- Feladod a szandálom, Apa?
Kiszálltam, és felvettem a földről a szandit. Nagy nehezen ráadtam, de kihúzta belőle a lábát.
- Ott van benne a tapaszom. Az már nem jó. El kell dobni. Így! - és ledobta a ragtapaszt a fűbe.
- Ne dobd el! Azt nem szabad! - mondom én.
- Miért?
Egy pillanatra meghökkentem... Ha azt kérdezte volna, hogy miért nem szabad gondos inicializálás nélkül Java-objektumokat példányosítani, akkor habozás nélkül vágtam volna rá, hogy azért, mert akkor előbb-utóbb NullReferenceException-öket fog dobálni neki a JVM. Ez a kérdés viszont megfogott...

Eszembe jutott Balázs, aztán néhány pillanat múlva sikerült kivágnom magam:
- Azért, mert ha te eldobod, akkor más is eldobja, és akkor mind piszokban fogunk élni. Ugye te sem szeretsz piszokban élni?
- Nem.

Megint büszke voltam magamra... :)

2010. november 27., szombat

Kenyér

Múltkor éppen arra volt dolgom, úgyhogy nosztalgiából bementem a Glen Innes-i Pak'N'Save-be (Home, sweet home: oda jártunk bevásárolni, amíg Glendowie-ban laktunk...).

Pillanatnyi impulzus által vezérelve megakadt a szemem a friss pékáruknál egy "sourdough viennán". Megnyomorgattam egy kicsit, hogy tényleg olyan ropogós -e a héja, mint amilyennek kinéz. Az, hogy lisztes is nem számított, mert a lisztes kenyerek általában jók szoktak itt lenni. Mindazonáltal ilyenkor nagyon résen kell lenni, mert a "sourdough" az esetek nyolcvan százalékában olyan német típusú kenyeret takar, amitől az ember segge is összeszorul, olyan savanyú.

Általában egyébként tartós kenyeret szoktam venni, mert a friss nem fogy el elég gyorsan, és rám szárad. Úgy döntöttem, hogy ezúttal viszont vállalható a kockázat, mert olcsó is volt, meg jól is nézett ki.

Hazamentem, és csak ott vettem észre, hogy PÖTTYÖS AZ ALJA!!!



Bassza meg!!! - gondoltam - megint árnyékra vetődtem!!! - mert a magyar vadkapitalizmus villámgyors élelmiszer-silányító futótüze mélyen az agyamba égette, hogy az Auchan-os/Tesco-s pöttyös kenyerek olyan szarok, hogy ember tiszta lelkiismerettel még a moslékba sem keveri bele, mert a disznók is fintorogva fordulnak el tőle... Rendes kenyeret kizárólag falusi/kisvárosi "független" péknél lehet venni. Vagy már ott se, de ha igen, akkor annak szigorúan sima az alja.

Felszeltem, megkóstóltam a Pak'N'Save-est: finom volt. :)

2010. november 25., csütörtök

Kenutúra felmérés

Sziasztok.

Tömör leszek, mert utálok írni.
Helyszín: Wanganui folyó. Taumarunui - Whakahoro - Pipiriki táv

Lehetséges időpontok a 6 napos túrára:
január 2-től 7-ig vagy január 3-tól 8-ig (elsejétől nem jó, mert valószínűleg mindenki józanodik, negyedikétől pedig azért nem ideális, mert akkor 9-én érnénk haza hulla fáradtan, és másnap hétfő...)

Az egész hat napból lehet jönni az első kettőre (Taumarunui - Whakahoro; ez az izgisebb szakasz), vagy a második négyre (Whakahoro - Pipiriki), vagy az egészre (Taumarunui - Pipiriki).

Lécci dobjon mindenki egy mailt, akit érdekelne, és írja meg azt is, hogy
1. melyik opció (jan 2-7, vagy 3-8)
2. hány napon akar részt venni

Árak, és egyéb info itt:
http://www.yetitours.co.nz/Hire.html

... de azért össze is foglalom. Úgy jön ki, hogy kenu-bérlés + FUP:

2 napos túra (felnőtt/gyerek): $ 170/150 fejenként
4 napos túra (felnőtt/gyerek): $ 225/175 fejenként
6 napos túra (felnőtt/gyerek): $ 255/200 fejenként

Szükséges felszerelés: standard kempingcucc, és ESŐRUHA!!! (kabát+nadrág) Kaját-italt vinni kell az egész távra.

Kedvcsináló:
http://csanad.blogspot.com/2007/02/ngy-nap-vadonban.html
http://csanad.blogspot.com/2007/02/whanganui-foly_647.html
http://csanad.blogspot.com/2007/02/kenutra-video.html

Kérdésekkel inkább hívjatok lécci! (021 189 8449)

Mondjuk legyen egy hét arra, hogy mindenki visszajelez. Utána elegendő jelentkező esetén az időpontot rögzítjük, és befoglalom a hajókat. Ezt gyorsan kéne csinálni, mert már nem sok idő van hátra odáig.

A túra a látszat ellenére eléggé kötetlen lesz (feltéve, hogy megvalósul... :)
Köszi, puszi,

joco

2010. november 17., szerda

Szolgálunk és Védünk

Tegnap este a mostanában szokásos hazaérés-meghaloklekellfeküdnömegyfélórára-vacsi (munkahelyi stressz...) után úgy döntöttem, hogy bemegyek megnézni Krisztiánék koncertjét. A Yamaha még meleg volt, úgyhogy azzal indultam el (a Ponsonby-n úgyis nehéz parkolni kocsival). Kocogok lefelé a Raleigh Roadon 80-90-nel (az út olyan széles, mint a Duna, hosszan belátható, és ugye ráadásul az irodai események eléggé kihegyezték a reflexeimet is...), mikor utolértem egy kocsit. A Raleigh Road tele van baszva az út közepére épített járdaszigetekkel, mert a záróvonalat nyilván a boyracerek is leszarnák. Én viszont átlátok a szitán, úgyhogy az autóval együtt a járdaszigetet is "megelőztem". (Ilyenkor azért előtte körülnézek, hogy van -e a közelben yard...) A körforgalomnál nem jött semmi, úgyhogy alig vesztve a sebességből húztam még egy fok gázt, hogy lendületből menjek neki az emelkedőnek az Exmouth Roadon (hadd ne kelljen már erőlködnie a 105 Nm-nek...). Felértem az emelkedő tetejére, le a lejtőn, aztán megint fel (mint Pom-Pom), amikor a visszapillantóban megláttam a civil-Holdent a villogókkal a műszerfalon. Nyúlok a fékkarra; nézek az órára: 80. Abban a pillanatban a Hondenből megszólalt a sziréna is...

Óbazmeg, gondoltam: hiába ittam csak két gyengécske sört a virsli-vacsorához: itt már az sem fog segíteni, hogy a youth-limit alatt vagyok... Kiraktam az indexet (mintha ez bármit is számítana...), és félreálltam. Bukó és kesztyű le, miközben gondolatban elbúcsúztam a jogsimtól... Kiszállt egy kopasz, szakadt pólós tag az autóból. Odajön, és mutatja a jelvényét, mint a filmekben.

- Láttam azt az előzést, ott hátrébb a járdasziget mellett...
- M-hmmm... (Végülis biciklivel is beérek az irodába 40 perc alatt... Friss a reggeli levegő, és még le is fogok fogyni.)
- Gondoltam megnézem van -e jogsid.
- Aha. (Még kb. két és fél percig...)
- Nem vagyok közlekedési. Nem adok büntit, csak a jogsidat szeretném látni.
- Oké. - lázasan elkezdtem keresni a jogsit, miközben eljutott az agyamig, hogy mit mondott...
- Komolyan?!?
- Igen. Csak tudni akarom, hogy nem teszel kárt magadban.
(Vad jogsi-keresés minden kibaszott dzseki-zsebben...)
- Tessék!
- Ááá, szóval fullos 6-os kategóriád van! (az a motoros jogsi)
- Igen.
- Mióta?
- Hát úgy 20 éve.
- Ok, köszi! Vigyázz magadra! Csá!

Visszadta a jogsit, beült a Holdenbe, és elhúzott...

2010. november 13., szombat

'Nam

Muszáj valamivel elterelnem a gondolataimat a munkáról, úgyhogy gondoltam írok valamit.

Először lefutom a kötelező köröket dióhéjban (az elmúlt néhány hét összefoglalója):
1. Elbaszott jót motoroztunk Taranakiban. Részletek itt. A végén észrevettem, hogy a rendszámtábla-tartóm el van repedve, és már alig tartja valami.
2. Azt hittem, hogy a Legend hengerfejes lett, de kiderült, hogy mégsem. A hűtő viszont sanszos, hogy (részlegesen) el van dugulva. El kell vinnem kipucoltatni, meg átöblíttetni a rendszert.

Sajnos azonban ezek most mind háttérbe szorulnak, mert a cégnél már hugyozni sincs időm. Úgy tűnik, hogy ideiglenesen tanácsadóvá/vezető-fejlesztővé léptettek elő. Hogy ez mennyire végleges, az a következő hónap(ok)ban fog kiderülni - hacsak rá nem borítom az asztalt az egész vezetőségre, és ki nem lépek a gecibe. Ehhez már meglehetősen közel állok. Azért próbálok úrrá lenni magamon, mert ha a benti háborút megnyerem, akkor elmondhatom, hogy büszke vagyok magamra. Szerintem mindenki ismeri az ide vágó passzust:


- Anyu, mindenki Rambónak csúfol a suliban!
- Jól van, kicsim, holnap bemegyek az igazgatóhoz.
- Hagyd, anya. Ez az én harcom...


Amire viszont nem vagyok büszke, az az, hogy két hét leforgása alatt kétségekkel teli naiv idealistából átváltoztam a leggennyesebb köpni-való politikussá. Igazából tudat alatt mindig tisztában voltam vele, hogy az emberek undorítóak, és beléjük kell rúgni. Viszont csak most jutottam el odáig, hogy messziről a hátuk mögül elstartolva még neki is futok hozzá...

Na mégiscsak ide lyukadtam ki végül... Ja, és tudom, hogy a "tanácsadó" szóra mi jut eszébe mindenkinek. Az én véleményem jobbra fent olvasható már elég régóta... Itt most olyan tanácsadót kell érteni, aki meg is csinálja azt, amit tanácsol - ez azért más megvilágításba helyezi a dolgot.

Egyébként meg (annak ellenére, hogy azt állítottam, hogy a blog a családomnak és barátaimnak szól) tökre örülök, hogy egy csomóan kommentelnek, akiket nem is ismerek. Üdv mindenkinek!

Holnap reggel visszaolvasom ezt az egészet; kíváncsi vagyok, hogy akkor is értelmesnek tűnik -e ez a szétszórt sóder...?

2010. november 6., szombat

Eksön van

A tartalom-szolgáltatás további értesítésig szünetel, mert zabszem nem fér a seggembe a céges történések miatt, és most másra nem tudok koncentrálni...

2010. október 22., péntek

Külföldi

Direkt megfogadtam amikor elkezdtem írni ezt az egészet, hogy nem én leszek az, aki megmondja a frankót, meg a sok okosat arra vonatkozólag, hogy hogyan kell kivándorolni, meg hogy mi hogy megy Új-Zélandon. Vannak ilyenek rajtam kívül annyian, hogy Waikato-t lehet velük rekeszteni.

Mostanában mégis van valami, ami bassza a csőrömet, és pont itt az ideje, hogy írjak róla. Egy-két hete kaptam meg a levelet a BM-től, amiben elfogadták a jelentkezésemet az állampolgárságra. (A több, mint fél tucat speeding-ticket, meg egyéb rendőrségi history-m ellenére, úgyhogy az itteniek megnyugodhatnak, mert mostantól lehet neki tolni/húzni, mint a barom. Na jó: mást nem nagyon csináltam, tehát azért a segg-részegen és/vagy betépve kezetek ügyébe kerülő bendzsó vén buzik torkán való lenyomásától azért tartózkodjatok...!)

Azért írom ezt a blogot, hogy a családom és a barátaim otthon nagyjából képben legyenek arról, hogy mi történik velem. Vegyük észre, hogy önző indok ez, hiszen a célja az, hogy ne legyek kvázi eltűntként elkönyvelve Magyarországon, és ha hazalátogatok, akkor legalább VALAMI legyen, amiről beszélni tudok velük. Abba, hogy róluk semmit nem tudok, mert lusták írni, már belenyugodtam; józan ésszel nem is várhatom el. (És ráadásul nekem kell pedáloznom, hogy szórakoztatóan írjak, mert különben leszarnának...)

A pár hónap távlatába kerülő állampolgárság, meg még néhány apróság mégis érdekes kérdést feszeget bennem. Mikor fogok Magyarországon idegennek számítani? (Vagy mióta számítok annak...?) Ezt most úgy értem, mint amikor a külföldre szakadt 56-os hazánk-fia elmegy Magyarországra, és siránkozik, hogy miért zárták be a kedvenc kocsmáját/piacát, ahol milyen kurva jó volt a málnaszörp... (A szobi-szörp szovjet hatszögletű pohárban, 20 literes szódáspalackból felnyomva mindenkinek megvan, ugye?)

Persze mostanában információ-áramlásilag nyilván már más szelek fújnak, és mindenki netezik. Én is próbálok képben maradni a magyar helyzettel, de érzem hogy így nem lehet "igazi" magyarnak maradni. Szintén néhány hete történt, hogy szörfölés közben (már a Neten) egy magyar blogra tévedtem, ahol olyasmibe botlottam, amiről éreztem, hogy ez most itt a poén, de mégis csak néztem hülyén. Nem először fordult már ez elő. Úgy emlékszem, hogy Kati mutatta meg nekem még a múltkor (1-2 éve) azt, hogy mit jelent az, hogy "Sün!!!". Talán ez volt az első ilyen, talán nem, de nemrég meg arra kellett rácsodálkoznom, hogy mi lehet az, hogy: "Metált bírod?" Persze némi guglizás után egyedül rájöttem, de azt hiszem, hogy már mindenki érti a problémát.

A "Metált bírod?" sem tegnap volt; igazából egy kezemen meg tudom számolni itt az aucklandi ismerettségi körömben azokat, akik ezt már nem értik.

Ilyenkor egy kicsit élve eltemetve érzi magát az ember, és gyorsan megnézi a Velveten, hogy Keresztes Ildikó kit ejtett ki a múltkor az X-Faktorban (MIJJJEZA HÜLYESÉG?!?). Sajnos azonban az idővel nem lehet hosszú távon dacolni...

2010. október 11., hétfő

Segítsen valaki!

Ha valakinek (bármelyik földrészen) van Duna TV-je, és tervezi nézni ezt, és még DVD recordere is van, és felvenné, és rendszeresen megshare-elné nekem egy file-szerveren, vagy torrenten valahogy, az egy életre lekötelezne...

Köszi!

2010. október 2., szombat

Wannabe Mick Fanning

Május 8, szombat

Nekifutottam még egyszer ennek a szörfözés témának. Kaptam a shopból egy tojás-sárga mini-malt. Ez egyrészt remekül funkcionál "hi vis" segédeszközként is, hogy a lifeguardok könnyebben észrevegyenek, ha ki kell húzniuk (volt már rá példa...), másrészt viszont egy kicsit keskenyebb volt, mint Bandi deszkája (amin régebben már próbálkoztam), ezért kényelmesen tudtam vele evezni a szűk vállaim ellenére.

Basic surf-gear



Nagy reményekkel futottam neki a hullámoknak, de sajnos nem számolhatok be komoly eredményekről. Gondos elemzés után rájöttem, hogy a szörfözés legnehezebb része - tehát az, ami elválasztja az ígéretes kezdőt a szerencsétlen, szánalmasan próbálkozó hülyétől - az az, hogy az illető egyáltalán be tud -e jutni addig a pontig, ahol a hullámok hegyesednek. Na ez az a terület, ahol én komoly kihívásokkal küszködöm. A partról egészen egyértelműnek tűnik megtenni azt a nem több, mint 80-100 métert, ahol a többiek ücsörögnek a megfelelő hullámra várva. Gyalog még csak-csak menne nekem is, de itt van ez a szar szörfdeszka koloncnak, ami a bejutást gyakorlatilag a "mission impossible"-kategóriába emeli. 15-20 percig próbálkoztam áttörni a folyamatosan érkező, már habzó hullámok zónáját - sikertelenül. A hullám ezen fázisának megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy a velük szemben evező szörföst lesodorja a deszkáról a köcsög. (A jelek szerint mondjuk nem mindegyiket, mert azért csak vannak bent olyanok is, akik már a boardon állva jönnek ilyenekkel kifelé...) Ennyi idő alatt háromszor kötötte gúzsba a lábaimat a forgó vízben rátekeredő póráz, és végül kénytelen voltam kijönni, mert a kimerültségtől már fújtattam, mint a bálna. Úgy emlékszem, hogy ez Zélandon nekem valamivel jobban ment... Asszem elmegyek majd egy szörf-órára otthon, mert nem tudom elképzelni, hogy ezt a sportot csak a faék-egyszerűségű ozzik tudják megtanulni.



Visszamentem egy negyed órára a vízbe, mert amíg a fentieket írtam, addig ki is gondoltam, hogy hogy kell ezt csinálni: amikor jön a hullám az ember pofájába, akkor nem elég megfogni a deszkát, hanem homlokkal rá is kell bukni, hogy az ember feje megtörje a sodrást, ami egyébként a testét elválasztaná a deszkától. (Közben még a partról néztem egy csajt, aki pont ugyanolyan béna volt, mint én; a második hullám le is szedte a deszkáról. MUHHHHAHA!)

Két-három "mosógépbe" belekerülő szörfös orrából még egy napig folyik a sós víz (nem takony)...


A másik okosság, amire viszont már csak ennek a szessönnek a végén jöttem rá, hogy derékig érőnél mélyebb vízben már nem szabad láma módon tolni a deszkát befelé, mert a hullám úgyis erősebb, és a test minél nagyobb keresztmetszete feszül a sodró víznek, annál esélytelenebb a haladás. Mellig érő vízben már sokkal gazdaságosabb a boardon fekve evezni. A sok okosodást végül 15 méternyi szörfözéssel koronáztam meg. Az oktatásért járó első 20 dollárokat lécci utaljátok át a számlámra! Amint megkaptam, elmondom, hogy hogy kell felállni a deszkán!

...


Hát ez nagyon szép elméletben, de ahhoz, hogy gyakorlatba átültessem kellene némi kondíció. Ismertem egy német srácot, aki a Zélandra költözése előtt hónapokig evezett Németországban egy tavon a szörfdeszkájával körbe-körbe... Nyilván nem volt százas, de valószínűleg a megfelelő izomcsoportokat felkészítette a tevékenységre.

Szörfdeszka-hurcolásban viszont már nagyon ott vagyok! Mikor utoljára mentem vissza próbálkozni, és végigvonultam a fövenyen, akkor az egyik lifeguard le is szólított:

- Kicsit odébb menj be, májt; a zászlókon kívül!
- Jaja, tudom.
- Ott a sziklák mellett megy egy rip befelé: ott könnyebb!
- Oké, köszi! (MEGVESZTÉL BAZZEG??? Hogy én egy áramlattal sodortassam be magam a hegyes sziklák elé, ahol az igazi szörfösök játszanak?!? Point Danger-nek hívják a helyet mellesleg... Hülye vagyok, de azért nem ennyire!)

De legalább meggyugtatott a tudat, hogy a boarddal a hónom alatt már egészen autentikus szörfös benyomását keltem. Lehet, hogy inkább a "szörfdeszkával csajozás" versenyszámra kellene koncentrálnom: ott jobb lapokkal indulhatnék...

...


Közben visszajöttem Brisbane-be az utolsó éjszakára. A harmadik backpackersben találtam csak szállást. Az LP-m kicsit out-of-date volt már: az elsőből, amit kinéztem belőle bérlakásokat csináltak, és egy kivételesen igénytelen fiatal társaság költözött bele. (Gyanús is volt, hogy a bejáróban egy leláncolt, de a farkát egészen barátságosan csóváló pitbullt kellett kikerülnöm, ami engem ugyan nem zavart, de ez ugye nem a legcélravezetőbb vendég-váró megoldás egy backpackers esetében...) A srácok átirányítottak egy másikba, ahol nem volt már hely, úgyhogy onnét ide küldtek, ahol most vagyok (BUNK Backpackers). Parkolóhelyet csak tíz perc sétányira találtam innét. (Az meg szarjon sünt, aki a belváros úthálózatát megtervezte: négy sávos egyirányú utcák, jobbra kanyarodni tilosok, és kikerülhetetlen fel/lehajtók az autópályára és hidakra mindenhol...!) Ez Fortitude Valley; Hugo szerint a város party-kerülete. Mindjárt meglátjuk... feltéve, hogy nem vág haza az az imént vásárolt, de napra pontosan egy hónapja lejárt szavatosságú avokádó dip, amit vacsira ettem...

Ultimate ozzi buli-mobil a Brisbane-be vezető úton

2010. október 1., péntek

Flotta update

Ma reggel Alaa akaratából végre megkapta a kisbusz a műszakit. Így ezen a hétvégén végre újabb frontot nyithatok a járműveim enyészete ellen vezetett szent háborúban: a Subarun tervezem a féltengely-cserét. Persze csak akkor, ha marad rá idő a Legend váltóolaj-cseréje, és ablakmosó-motor javítása után.

Most vettem meg hozzá a váltóolajat, miután tudományosan utánanéztem a Legend-fórumon, hogy milyet használnak a jenkik. Találtam egy posztot arról, hogy hogyan végzi a váltóolaj-cserét egy váltó-specialista (ajaj...). Eszerint először átöblíti egyszer F-típusú olajjal (állítólag a Fordokhoz olyat használnak), aztán azt lecseréli Dextron-ra, aztán azt lecseréli Honda-olajra. Utána még az egészbe beletölt egy flakon "Smart Blend" nevű adalékot, ami a váltóban maradt Dextron-t Honda-olajjá változtatja... (Harry Potter pedig az akna szélén ülve pislog, és a végén zokogva visszaadja a diplomáját...)

Az mindenesetre kiderült belőle, hogy a Honda-olajnak magas a szilikon tartalma, és attól simábban fog kapcsolni a váltó (ami egyébként az enyémre rá is férne, mert most minden egyes váltásnál olyan, mintha valagba rúgnának...). El is mentem a Honda dealerhez, és vettem 4 litert.



Szerintem viszont több lehet benne az arany, mint a szilikon, mert 98 dollárt fizettem érte. A másik lehetőség (és ezt a rajta levő feliratok alapján még valószínűbbnek tartom), hogy johannesburgi alienek gyártják - 28 évente egyetlen flakonnal (mint tudjuk...).

Ja, a múlt héten még motoroztunk is egyet; ha valakinek még nincs meg, akkor az itt olvashatja. (Tiszta szerencse, hogy nem nekem kellett ezzel koptatnom az ujjamat.)

2010. szeptember 29., szerda

Még mindig Gold Coast - takarékon

Május 7, péntek

Elég szar volt a tegnap este. Itt a csütörtök éjjel (meg mindegyik másik) is úgy zajlik, mint Aucklandben a Saturday Night Fever: a matt-részeg white trash, meg a rájuk vadászó kanok rajzanak a city utcáin-klubjaiban. Már nem is emlékszem, hogy Pesten ez hogy ment... (Biztos ugyanígy.) Vagy csak nem volt ehhez hangulatom, vagy már tényleg kinőttem belőle. Hugo (a belga), aki a working-holiday vízumával itt hónapokig tolta a dolcsevítát (és láthatóan ismert jó néhány embert) is morgolódott: "Megint mindenhol csak ezek a kölykök! Át kéne menni a Sin Citybe: ott legalább vannak idősebb csajok is..." - úgy értette, hogy 25+. Ő 32 létére elég sokat mozog az éjszakában.

Na megyek; csinálok valamit. Kicsekkeltem a Cheers-ből, mert nem tudom, hogy ma nem megyek -e vissza Brisbane-be. (Meg aztán tegnap délután a francia invázió megszállta a backpackerst, és így korán reggel megfekszi a gyomromat ez a sok bonzsúr.) Másnapos vagyok, ezért kurvára nincs hozzá kedvem; de ha összeszarom magam, akkor is elmegyek szörfözni!

...


Sétáltam még egy kicsit a faluban, hogy csináljak még pár képet, meg bevásároltam, aztán átgurultam ide Burleigh Heads-be. Biztos most van apály, mert én ilyen nyamvadt right-handereket még nem láttam! (Meg másmilyet sem.)



Még szerencse, hogy vártam a deszka-bérléssel. Most van negyed 2, és kezdenek rajtam kijönni az elmaradt éjszakai alvás jelei. Legszívesebben hunynék egyet itt a pöcsöm tudja milyen fák árnyékában, ahol egyik oldalról a tenger zúgása, másik oldalról pedig flexelés, és vésés zaja ölel körül.



...


A kocsiban aludtam egy órát, mert fújt a szél, és annyira nem vagyok puhapöcs, hogy szégyenszemre pulóverben feküdjek ki a fűre. Arra ébredtem, hogy lebénult a jobb lábam, mert ráraktam a balt. Pár percig élesztgettem, aztán kiszálltam csinálni egy pár képet. Ez a kedvencem:





OK: mondjuk kiwi-földön is láttam már csodákat, és tudom, hogy ők sem komoly nomád népség (éppen csak a parabola-antennát nem viszik ki, ha kempingbe mennek...), de ez a tengerparton felállított két tonnás bojler azért még nálam is lebaszta a biztosítékot.

A többi környező installációval egyetemben (pedig Attila említette, hogy ezeknek mindenhez júzergájdra van szükségük...):






Kezdtek szállingózni a szörfösök, és tényleg: a hullámok is egészen épkézlábnak tűnnek. Most kéne találnom egy kölcsönzőt! Mondjuk több volna az affinitásom hozzá, ha nem zabáltam volna betegre magam azzal a sütikével, amit reggel vettem... (Hugótól lestem el még a Cheersben: "Pecan Custard Danish" a Coles-ból, ha valakit érdekel. A cukortartalmát inkább nem nézem meg...)

...


Áááá; csak sikerült elcseszni a nap hátralevő részét... Odébb mentem Burleigh Heads központjába, hogy keressek egy kölcsönzőt, de az ottani beachen megakadtam, mert annyi volt a szörfös, hogy alig fértek be a vízbe.



Én meg akár órákig is el tudom őket nézegetni (pláne, ha a szörfös csajok mennek a deszkával fel-alá, és a sport-seggükön feszül a neoprén...) Végül aztán találtam itt is boltot, ahol adnak deszkát bérbe, de délután ötkor már nem akartam hozzákezdeni (kicsit hűvös is volt már). Mégis visszamentem aludni a francia gyarmattá silányodott Cheersbe, mert helyben nincs backpackers. Holnap reggel viszont rátöröm a surf-shoposokra az ajtót, aztán szökellve vetem habtestem a hullámok közé! "Ride the big one!!!"

2010. szeptember 25., szombat

Tribute to MacGyver

Vannak napok, amikor az embernek egyszerűen a fejére tapad a szopóálarc, és estig azon imádkozik, hogy csak egyszer legyen ennek vége...! Erről a szombatomról burleszket lehetne forgatni...

A reggelem úgy kezdődött, hogy fél 8-kor felpattant a szemem, mert a kisbuszt be kellett fejezni. A tolóajtó ablaka alatt kezdett kiütni a rozsda. Tegnap délután már lecsiszoltam, és felhordtam rá a gittet; csak újra csiszolni kellett, meg rátaknyolni egy kis festéket, aztán mehetett vissza a WOF matricáért Onehungába az arabhoz. Így még délután lesz idő elmenni motorozni egyet. (Yeah, right...)

Gyorsan felöltöztem, kirohantam, mint Zrínyi, és sebességbe raktam a csiszológépet... Rögtön elkezdett szemerkélni az eső. Nem baj - gondoltam - mindjárt eláll... Nyilván nem állt el, sőt: amikor elkezdtem törölgetni a cseppeket a lecsiszolt gittről, csak még jobban rákezdett. Nem volt mese: haladni kellett, úgyhogy bedobáltam mindent hátra (festék-spray, rongy, pizzásdoboz, és cellux az ablakok lemaszkolásához), és átmentem a legközelebbi fedél alá, ami épp a Beach Haven shopoknál levő autószerelő műhelynél volt. Csak kilenckor nyitottak, úgyhogy ráértem. Elég szorosan kellett beállnom a fal mellé, hogy ne verjen oda az eső. Így a busz, és a fal között remek szélcsatornát képeztem, ahol az egyébként sem túl gyenge szél jól felerősödött, és csak azért is behozta az esőt... Anyázva többször is megigazítottam a buszt, hogy legalább valamennyire tudjak dolgozni. (Fényeztetek már autót esőben-szélviharban? Egyszer próbáljátok ki!) Nagy nehezen elkészült a mű (olyan lett, amilyen...). Megvártam, míg megszárad, aztán becsaptam a tolóajtót. Nem záródott. Másodszorra és harmadszorra sem, negyedszerre viszont - amikor jól odabasztam - leszakadt az egész a picsába. Ez nem most fordult elő először. Az autó oldalán levő sínen, amiben a görgő fut el van engedve a ponthegesztés, és lóg az ajtó vele együtt - egészen addig, amíg a görgő valahogy ki nem akad a sínből, és így járok...

Ránéztem az órámra: negyed kilenc körül járt. Az ajtó visszarakása 2 perces művelet, de két ember kell hozzá, és Zsuzsiék még nem biztos, hogy ébren vannak. De nem is számít, mert a telefonomat természetesen otthon hagytam... Amennyire tudtam, felakasztottam a fél görgőt a sínre, és elakadásjelzővel, lépésben hazadöcögtem. Onnét rácsörögtem Zsuzsiékra. Nem vették fel, de tíz perc múlva visszahívtak. Gyök-kettővel átgurultam hozzájuk, és még András időhúzását is végig kellett várnom (a teljesen indokolatlan reggeli szarásával tartott fel még ő is...), mire végül a visszaakasztott ajtóval elindulhattam Onehungába. Közben felvettem Krisztiántól a múlt heti szülinapi buliján készült képeket (lásd majd lent), majd dél magasságában megérkeztem az Allaa Automotive-hoz. Az arab megnézte, és még mindig talált rajta kötözködni valót: azt az eldolgozatlan gittet, amire mérsékelt csiszolás után fújtam a festéket még az előző(!) WOF-ra (akkor átment az autó). Jövő héten megint mehetek vissza (az lesz az utolsó, hogy oda vittem a kocsimat vizsgáztatni...)

Közben kezdett kiderülni az idő. Úgy tűnt, hogy talán motorozható időjárás lesz a délután. Viszont egyrészt reggel már Attilával megbeszéltem, hogy elmegyek vele kocsit nézni, másrészt meg kezdtem érezni, hogy az eddigiek után nem biztos, hogy ma motorra kéne ülnöm...

Hazamentem, és a Legend-re átnyergelve átkrúzoltam Glenfield-be, ahol megbeszéltem vele a találkozót. Előbb azonban bementem a némethez, és vételeztem ezt-azt (kenőmájast, "zalahúst", meg házi készítésű "beef goulash"-t. Épp az előbb kóstóltam meg az utóbbit; nem mondanám, hogy nagyon autentikus, de legalább emlékeztet a magyar ízekre, amikhez itt ritkán van szerencsém...)

Kijöttem a boltból, és beültem a Hondába. Indítóztam. Semmi... Kivert a víz, mert ilyet még eddig nem csinált; eddig mindig pöcc-röff volt - kivéve, amikor a relé sokkot kapott, és nem tudta behúzni az önindítót. Ez már előfordult egy párszor, és magamban nyugtáztam, hogy majd ezt is meg kell csinálni... Most viszont átforgott az önindító, de a motor nem indult. Levettem a gyújtást, és fél perc múlva megpróbáltam megint. Semmi. BAZDMEGAJÓKURVAANYÁD! Ez azért már sok volt egy napra... Legurultam a dombon lopakodó üzemmódban a Meki mellé, ahová megbeszéltük a találkozót. (És nyilván olyankor jön ki elém valaki egy mellékutcából, amikor fékszervó nélkül haladok 2 tonnával a lejtőn... Szerencsére annyira nem volt közel.)

Leparkoltam az út szélére, és megvártam Attiláékat, akik már egy tesztautóval jöttek. Azt visszavittük a Fordba, aztán megint eljöttünk a Legend-ért, hogy megvizsgáljuk, hogy lehetne hazahúzni. Azért megpróbáltam beröffenteni. Most megint beindult. Tartoztunk még az ördögnek egy úttal a Toyotába is (ott sem volt fehér, manuális váltós Corolla-kategóriájú kocsi, amilyet ő keres), aztán megint szenvedtem egy kicsit az indítózással. Belenéztünk a motorházba. "Te, nem kéne ezt az akksi-sarut lepucolni? Füstöl, amikor indítózol... Nem azért nem húz be néha a relé, mert nem kap elég áramot?" - kérdezte. Húbazmeg, tényleg! Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a negatív pólust már ujjnyi vastag szulfát-réteg védi a további oxidációtól... (Ez is a TODO-listámon volt.) Elképzelhetőnek tűnt, hogy a 3.2 litert tekerő önindító már megfojtja a gyújtást...

Elváltunk, mert mondtam, hogy én szeretném ezt otthon MOST megcsinálni, aztán bemenni a négy fal közé, ahol már csak egy földrengés tud meglepetést okozni... Persze voltam olyan marha, hogy még megálltam megnézni, hogy van -e a "SuperCheap Auto"-ban valami automata-váltó öblítő folyadék (szintén a Hondához). Nem volt, és a Legend többé nem indult be...

Ekkor már csak röhögtem. Mivel nem akartam megint úgy járni, mint a Déli szigeten a kisbusszal (hogy 100 dollárt költök el minden lófaszra, miközben csak egy 20 dolláros alkatrészre van szükség) ezért felmértem, hogy mi van a kocsiban, amivel egy saru-tisztítást el lehetne végezni. MacGyver-i feladatnak bizonyult a művelet; a következő felszerelés állt rendelkezésre:

- egy csillag-villás kulcskészlet, 6-tól 32 mm-ig (jó kis krova; a szemem fénye: alig használom, mert eddig a gagyi indiai kulcskészletem is elvégezte az összes munkát...)
- egy flakon CRC
- egy használt Legend légszűrő
- egy törött Legend légszűrő-box
- négy tekercs klozetpapír
- egy-egy csomag paradicsom, uborka, retek, és padlizsán vetőmag
- 15 kg palánta-nevelő mix
- egy 5-6 literes cserép

Elég karcsú... Visszamentem az üzletbe, és vettem egy 4-dolláros drótkefe-szettet. Kinyitottam a motorházat. A légteleszkópok - amik a kazánlemez-súlycsoportú motorhátetőt hivatottak tartani - már elfáradtak az autón. Sajnos a kitámasztásra használt porszívócsövet a múltkor felelőtlenül visszavittem a lakásba porszívózni. (Hogy lehettem ekkora marha?!?!) Szerencsétlenkedtem egy darabig a motorháztetővel (felváltva hol ballal, hol meg a fejemmel tartottam) aztán rájöttem, hogy a 32-es kulcs pont megfelelel a célra...



Először csak ráfújtam a CRC-t jó kövéren az összegyógyult akksi-pólusra. Ráindítóztam. Most már a kormány mögül is jól látható, tömör füst szállt fel róla... Nem erőltettem tovább. Inkább bevetettem a drótkeféket, és a klozetpapírt. Sajnos együttes alkalmazásukkal sem tudtam sterilizálni a csatlakozót. Visszamentem csiszolópapírért. Ezzel már ki lehetett vakarni a dzsuvát a saruból. Így derült ki, hogy a kosz nélkül már nem lehet rendesen meghúzni a sarut az akku pólusán... (Anyád.) Már annak idején a Prelude-ön is egy ilyen akksival szopattam magam, amíg végül némi rátekert alufóliával orvosoltam a problémát. Most viszont ilyen nem volt kéznél (Illetve először azt hittem, hogy az autó mellől felszedett szemét - egy darab felemás papír, aminek egyik fele alufólia, a másik pedig sima papír - félbehajtva elég teljesítményt átvisz. Nem vitt.) 10 percre volt gyalog a Pak'N'Save: kénytelen voltam elsétálni. Visszaértem, betekertem fóliával a pólust, és rászorítottam a sarut: végre beindult a rohadék. Össz-vissz ha egy-másfél óráig tartott az egész...

Hát ennyi. Itt vannak még a múltkori buli képei. Krisztián szülinapi meglepi-bulija volt, azzal az instrukcióval, hogy ezüstös-csillogós cuccokat kell felvenni. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az én "olasz strici"-jelmezem vitte el a pálmát. Ebben a szerkóban a Legend-del 40-nel végigkrúzolni Papatoetoe-ban a Great South Road-on : ez is életem felejthetetlen pillanatai közé fog tartozni...


2010. szeptember 13., hétfő

Vidámpark

Május 6, csütörtök

Ma elmentem ebbe a Wet 'n' Wild-ba, ami nem strip-club, vagy kupleráj, hanem ilyen vízi-vidámpark. Vidámpark itt a környéken van 6 (nekem mondjuk magas, hogy mi a ráknak ennyi egy 20 km-es sugáron belül). Azért ezt választottam, mert pont ilyen "napfény-hálidéj-karpediem-dolcsevíta"-érzésről akartam írni. Pontosan tudom ugyanis, hogy amikor e sorok születnek, akkor az aucklandi olvasók seggét nyílt lángon kell melegíteni, mert be van fagyva, mint tengizi ZIL-ben a gázolaj.

Sajnos azonban a játékok harmada nem működött, a működőkön pedig jól lezárták a csúszdák felét, hogy legalább közelítsenek a főszezonban feltorlódó sorok hosszához. Ezt mondjuk nem értettem, mert közben a zárva levőkbe is tolták a szivattyúk a vizet. Mindegy: ide sem jövök többet... Egyébként szerencsére csak délre értem oda, úgyhogy a kora reggel érkező parasztok távozása után úgy tudtam pörögni, ahogy csak bírtam. Végülis a rendelkezésre álló négy óra alatt pont kellemesen elfáradtam. Képek most nincsenek, mert túl sok volt itt a víz.

Most várom az estét, mert a Cheers-es kolumbiai srác vezetésével állítólag a helyi night-klubokkal érvényben levő paktum szerint ma féláron fogunk berúgni...

2010. szeptember 12., vasárnap

I Am Legend

Ezt már tényleg csak hardcore autóbuzik olvassák el! (Én szóltam...)

Vasárnap hajnal 5 óra van. A hétvégém eddig kisebb-nagyobb megszakításokkal autószerelési lázban telt.

Kinéztem, hogy a mangere-i Pick-A-Part-ban (az egy DIY autóbontó, de azt hiszem, hogy már írtam róla...) van egy Legend. Az "új" autón november 28-án jár le a műszaki; addig kellene zöld ágra vergődni a szar ABS-el (vagy kikötni a kontroll-lámpát...) Meg hát ugye sietni is kell a vadászattal, mielőtt bezúzzák a roncsot: ez nem túl gyakori típus. Kicsit rászívtam magam a Netre Honda Legend-ügyben, és kiderült, hogy igen komoly kultusza van neki Amerikában: elképesztő tudás-bázist halmoztak fel a megszállottak itt. Rávetettem magam a beszkennelt gépkönyv "Anti-lock Brake System" című fejezetére. Nyolcvankilenc A4-es oldal foglalkozik a fékrendszerrel; ebből ötvenkettő csak az ABS. Úgy éreztem magam, mint a tíz éves kissrác, aki most kapta meg élete első Technics-Legoját: péntek délután megtanultam hibakódot kiolvasni (megtettem); felkészültem az ABS működési elvéből és felépítéséből; nagyvonalakban megtanultam a hibakód alapján problémás modulátor és kompresszor összetételét és diagnosztikáját is. A végére már kitaláltam, hogy hogyan lehetne az ismertetett Honda-célszerszámok nélkül is elvégezni az összes javítási műveletet. (Egyszer van egy speckó fékolaj-leeresztő kulcs a ráépített tartállyal, másrészt meg egy digitális fekete-doboz, amit rá kellene dugni az autó anyós-ülés alatt levő portjára, és azzal szimulálni a kerekek megcsúszását az ABS-komputernek - ez egyben le is légteleníti a rendszert megbontás után.)

Szombat reggel felkerekedtem, és elvittem a kisbuszt az "Allaa Automotive"-hoz (arabok...) műszakizni. (Megbukott, de csak azért mert a tolóajtó porrá van rohadva; majd rávakolok egy kis gittet, oszt' jó lesz.) Az onehunga-i túrát összekötöttem a Pick-A-Part meglátogatásával. Még megvolt a Legend, és benne is volt a nekem szükséges két szirszar. Úgy saccoltam, hogy ha egy az egyben átrakom a kibontott modulátort, és kompresszort az én kocsimba, akkor működnie kell (feltéve, hogy nem pont ezek voltak rosszak a bontott autóban is...). Annak, hogy csak a kompresszor-relé lenne hibás kevés esélyt adtam, mert az túl egyszerű lenne; minden esetre azt is kivettem a roncsból.

Utána másfél órát töltöttem a bontással. Megint szembesültem azzal, amiért annak idején több józan (és kurva ideges...) pillanatomban megfogadtam, hogy nem veszek többé Hondát. Ahhoz, hogy a kibaszott ABS modulokat ki lehessen venni az autóból, körülötte MINDENT ki kell bontani. Ez durván tíz kábel-csatlakozás, 3 ismeretlen rendeltetésű doboz, benzincső, bádog takarólemez, torony-merevítő(!), satöbbi, satöbbi. Természetesen csak egy bontási sorrend létezik, és a következő alkatrészhez, és a tartó csavarjaihoz éppenhogy csak hozzá lehet férni (vagy nem). Mivel a Pick-A-Partban a kerekeket leveszik az autókról, és megemelve-stabilizálva tosszák le a roncsot az udvarra, ezért olyan magasan van a motorház, hogy esélyem nem volt az autó mellől látni a cuccot. Szerencsére ebből a roncsból valaki már kivette a hűtőt a ventillátorokkal, úgyhogy be tudtam mászni a helyére a motortérbe, és onnét dolgozni. Ez több jelen levő arcnak kurvára tetszett... :)

A végére eljutottam odáig, hogy kiderült: az utolsó csavart már csak valami csuklós kulccsal tudom elérni - ha egyáltalán el tudom, mert már ahhoz is tükör fog kelleni, hogy megtaláljam... Elhatároztam, hogy másnap visszamegyek ezekkel. Meg még viszek egy fűrészt is, hogy a rárohadt-kibonthatatlan fékcső-csavarok helyett magukat a csöveket le tudjam vágni... Közben az eső is eleredt, de ezt leszartam, mert teljesen betakart a motorháztető. :)

Hazafelé még bementem légszűrőért, meg olajért a PartMaster-be. Odafelé megkérdeztem a Repco-ban is - a légszűrő 86 dollár volt, úgyhogy kiröhögtem az eladó srácot, és kifordultam. Hazafelé menet nem öltöztem át, úgyhogy amikor a munkás ruhámban betoppantam a PartMaster-be, ott kérdezés nélkül megint megkaptam az autószerelőknek járó törzsvásárlói kedvezményt... ;)

Otthon betoltam a kompresszor-relét a régi helyére - persze, hogy nem az volt rossz... Azért az esti buliba Jenőékhez a Legend-del mentem. Odafelé már bőven zuhogott az eső, úgyhogy leellenőriztem, hogy tényleg nem csak hisztizik a kontroll-lámpa: nem működött az ABS. A buliból hazafelé jövet viszont olyan fáradt voltam, hogy csak a Harbour Bridge környékén vettem észre: nem ég a kontroll-lámpa!!! Az autópályáról lefordulva nyomtam egy satut: tényleg működött a blokkolás-gátló!!! Biztos, ami biztos: azért visszamegyek Mangerébe, és elhozom a cuccokat (lehet, hogy kiveszem a vezető-ülést is - abból is kell ez-az).

Kíváncsi leszek, hogy most végleg meggyógyult a cucc, vagy csak az eső miatt valami zárlatos lett, és azért lett jó...

2010. szeptember 9., csütörtök

Limo

A minap a benzinkútnál különös jelenet szereplője voltam. Tankolás közben hogy, hogy nem, odajött hozzám egy fehér inges, nyakkendős 50 körüli pali egy liter olajjal a kezében. Azt kérdezte, hogy értek -e az autókhoz. (A sötétben baseball-sapkával a fejemen messziről valószínűleg boyracernek tűnhettem...) Mondom, hogy tudok róluk ezt-azt. Neki kigyulladt az olaj kontroll-lámpa a műszerfalon, es úgy gondolta, hogy megáll itt a kútnál rátölteni egy kicsit, de nem tudja, hogy mennyit kell... Nem tudnék -e neki segíteni? De, mondom; megnézem. Így is tettem. Úgy 8 centivel volt túltöltve neki az olaj a felső jelen... Biztos benne, hogy a motorolaj-lámpa gyulladt ki? Elmondtam, hogy szokott lenni a váltóolajnak is kontroll-lámpája. Egyébként meg jobban teszi, ha rögtön elviszi egy szervízbe, ahol leeresztik a túltöltött olajat, mert különben kinyírja a motort. (A múlt szezonban így vágta haza Hokan egyik V-Stromját egy német fasz...) Hát... nem tudja. Sárga volt a lámpa. Az a váltóolaj lesz - mondom. Közben ő már elővette a kesztyűtartóból a user-manualt, és lázasan lapozgatta... "Megvan! Ez volt az! Lehet, hogy ez nem is az olaj-lámpa..." - mutat rá a "check engine" ikonra...

Hülye vagy fiam! Ülj le! Egyes! - gondoltam, de csak annyit mondtam neki, hogy most a legrövidebb úton menjen haza, és onnét az első útja másnap reggel a szervízbe vezessen, ahol leeresztik a felesleges olajat, es ha már ott van, akkor kiolvassák a hibakódját is.

Az a bámulatos a fogyasztói társadalomban, hogy az ilyen emberek nemhogy nem halnak éhen, de ingatlan-ügynökként, vagy sales-esként remekül prosperálnak: ennek a fazonnak is valami egy-két éves metálszürke nagy testű VW-je volt. Félreértés ne essék: én nem mondom, hogy mindenkinek értenie kell az autókhoz, de az azért elvárható lenne, hogy el tudja dönteni, hogy ért -e...

Megvan a nagyon jó oka annak, hogy ezt elmeséltem. Hiszen minden férfiember életében eljön a pillanat... A megvilágosodás, hogy ezen a sárgolyón eddig eltöltött éveit úgy tengette, hogy soha nem volt még egy aprócska kis gusztustalanul burzsuj luxus-limuzinja sem. Ebben a minutumban rádöbben, hogy égető szüksége van például egy 3200 köbcentis, V6-os motorral rendelkező hodályra, ami tele van rakva mindenféle nélkülözhetetlen felszereléssel, úgy mint: elektromos visszapillantó tükrök és ülések, szivargyújtó a hátsó üléssor utasainak is, satöbbi, satöbbi. (Persze a többi, ma már nyilvánvalónak tekintett hülyeségen kívül...)

Nekem ez a viszketés pár hete kezdődött. Nehéz helyzetben voltam, mert eddigi autóvásárlásaim során én a patkányautó-stílus követője voltam: ízlésem es meggyőződésem - miszerint Új-Zélandon normális ember nem ad ki szabad szemmel is látható összeget egy kocsiért, mivel az másra is fordítható - nem igazán tűnt kompatibilisnek a vággyal, hogy olyan autót vegyek, amit általában a fent említett embertípus használ. Úgymond ingoványos talajra tévedtem ebben a számomra ismeretlen piaci szegmensben...

Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer csak megláttam a TradeMe-n egy cápa-orrú 91-es Mitsubishi Diamante-et (Európában Sigma) 1500-ért. Miután időközben egy kicsit megint kezem közé kaparintottam Csanádék Fordját, a viszketés csak erősödött. Kutakodni kezdtem, hogy a nekem tetsző hasonló korú autókat mennyiért szórják. Eléggé meglepődtem azon, hogy nem is ritka a $2000 alatti nagy-autó. Elmentünk Andrással megnézni a Mitshi-t, aztán rögtön utána egy bőrös-fullos, de hengerfej-tömítéses Honda Legend-et. Bár mindkettőt otthagytuk, azért tanulságos volt látni, hogy elképesztő a különbség a két ugyanolyan idős kocsi között: a Honda kb. 10 évvel fiatalabbnak látszott (pedig a Mitsi megkímélt állapotúnak szamított...). Elhatároztam, hogy rászívom magam a Legend-hirdetésekre... Szegény Gogi barátom, ha ezt olvassa, mostanra már biztos, hogy sírva fakadt: az összes ilyen kocsi közeléből is csörlővel húzna az ellenkező irányba... Tudom; egyébként én is azért utálom a Hondát, mert az a legfranciább japán autó (és motor): ha valamit kétféleképp is meg lehet csinálni, akkor a Honda mérnökei biztos, hogy a bonyolultabbik megoldást választják. De azért azt is el kell ismerni, hogy ezt tényleg ők csinálják a világon a legjobban... Azt is tudom, hogy mondtam már, hogy soha többé nem veszek Hondát... Sajnos azonban tudjátok, hogy rögtön elgyengülök, ha hulladék, bontó-szökevény járművekről van szó, úgyhogy most kénytelen voltam segget csinálni a számból...

Megnéztem még három Legend-et. Először egy grafit-metált, ami a képeken tűrhetően nézett ki, de közelről élőben olyan volt, mintha cigányok nem jártak volna vele, hanem LAKTAK VOLNA BENNE... A check engine lámpa folyamatosan égett, és amikor a visszaúton megálltam, hogy legalább körbenézzem, hogy milyen cuccok szoktak még az ilyenekben lenni, akkor nem tudtam visszaindítani. Mondjuk gyorsan kiderült, hogy csak lazán volt rárakva az akksi-saru, de azért akkor is... Pedig ebben még volt electro gyrocator is!

Aztán megnéztem egy olajzöldet (ilyet még nem is láttam), amiben sajnos nem volt cruise-control, pedig azt nagyon szerettem volna.

Végül megnéztem egy mélykéket (olyat, amilyen a Prelude-öm is lehetett vagy 15 évvel azelőtt, hogy megvettem... azt "midnight blue"-nak titulálta a rajta levő címke). Sajnos ennek már hámlott a motorháza, a teteje, meg a csomagtartója is. Ezen kívül volt a szélvédőn egy jó nagy kőfelverődés, és a vezető-ülés is olyan volt, mintha 20 évig Lagzi Lajcsi taxizott volna vele. A kiwi faszinak, aki árulta pedig olyan szófosása volt, hogy nem győztem kivárni, hogy elmenekülhessek...

Tegnap végül megvettem az olajzöldet. Ez sem tökéletes, de egészen szürreális összegért jutottam hozzá (ráadásul 164 ezer km-rel: ilyen keveset futott autóm még nem is volt!). A kínai fickó május óta árulta, és én voltam az első, aki effektíve meg is nézte a kocsit. Nem volt túl nagy kihívás lealkudni...

Az eddig tapasztalt hibák:
- a légkondi nem megy (a kompresszor jó, de a gáz elillant) Ezt majd megpróbálom Imivel okosban feltöltetni...
- a vezető oldali ülés háttámla-döntő motorjának a kapcsolója be van ragadva
- a rögzítőfék-kioldó kar (taposós "kézifék" van benne) visszahúzó rugója hiányzik
- apró horpadások, és festék-lepattogzások itt-ott (kaptam hozzá egy flakon spray-t)
- kezdődő jobb oldali féltengely (ezt csak most vettem észre...)
- gyengécske fék
- és a legnagyobb mumus: ABS kontroll-lámpa... Nyugi, Gogi!!! Kiolvasom a hibakódot, és ripsz-ropsz megcsinálom... Ha mégsem sikerül, akkor viszont rögtön szakszerűen kikötöm a picsába a kontroll-lámpát... :)

Az érzés azonban, ahogy egy ilyen uszály vonul, az elmondhatatlan. Tegnap úgy éreztem magam, mint aki be van tépve. Szerintem akkor láttak így utoljára, amikor karácsonyra megkaptam az első pedálos Moszkvicsomat...



Egyébként épp most jár le a WOF a másik két kocsimon, úgyhogy itt volt az ideje venni egy olyat, amin még van... Most már viszont vigyáznom kell, mert már közelítek a Zélandon hatályban levő éves autóvásárlási limithez, ami fölött kereskedői engedélyt kell kiváltanom...

Tiszta Ááámerika! Gordon Gekko bekaphatja!!!

2010. szeptember 4., szombat

Irány a Gold Coast!

Május 5, szerda

Elhatároztam, hogy nem erőltetem tovább Brisbane-t. Foglaltam egy kocsit a hátralevő néhány napra, mert találtam egy tök jó dílt az LP alapján. Napi $23-ra jött ki (Állat! - örültem túl korán...). Reggel nyolckor kellett felvenni a verdát a halál faszán (a reptér mellett). Ez mondjuk annyiban hasznos is lehetett volna, ha épp járó-távolságban tudom letenni a kocsit hazautazás előtt (nyilván nem).

Kibuszoztam Hendrába, és csillogó szemekkel vetettem volna magam a verdára, de a papírmunka és az anyagiak már fekete fellegekként gyülekeztek a fejem fölött... A csaj lehúzta a hitelkártyámat, és rögtön kiderült, hogy a standard biztosításos opcióhoz szükséges 1 rugó AUD-nyi kaucióra már nem futja az aktuális egyenlegemből... Hinnye! Pont tegnap osztottam-szoroztam, hogy vajon elég lesz -e a kocsira, meg a szállásra a hátralevő keret (amiről fingom nem volt, hogy mennyi, mivel számolatlanul fizettem az összes nagyobb kiadást a kártyáról). Akkor mi legyen? Kérhetem a fullos biztosítást, amihez már nem kell a bond... Az mennyi? - már előre húztam a számat, hiszen én elvből nem fizetek semmire biztosítást, ha nem muszáj. (Ne felejtsük el, hogy biztosítónál dolgozom, úgyhogy nem kívánok ezeknek önként egy centet sem a zsebébe tömni, mert tudom, hogy nincs rá szükségük...)
60 dollár... Nem volt más választásom, úgyhogy kicsengettem; így az összes lehúzós extrával ($15 reptéri lerakás, meg $25 adminisztrációs díj - az meg mi a kurva anyád??? Nem az a dolgotok, hogy autókat kölcsönözzetek ki?!?) napi 42-re jött ki az autó. Ez még ugyan mindig nem rossz, de hát nem erről volt szó... (Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt Amerikában vagyok, tehát mindenki ott húz le, ahol lehet. Bele sem merek gondolni, hogy mibe fájt volna mindez egy mainstream kölcsönzőtől...)

Átvettem a Hyundai Getz-t, és végre a visszafogott mennyiségű ló közé csapva megcéloztam a Gold Coast-ot.



Életemben először most lassabban mentem, mint a forgalom ritmusa, mert Attila figyelmeztetett, hogy itt szigorúbban veszik a speed limitet, mint Zélandon, és a végén még a bőrt is lenyúzzák rólam. Útközben nyilván volt még egy fizetős híd is... (D'OH!)

...


Megérkeztem Surfers Paradise-ba. Tovább olvasás előtt ezt tessék végignézni:



Nnna! Most, hogy megadtam az alaphangot, mehetünk tovább... Látszik, hogy szezon vége van; szerintem itt a nyár közepén meg sem lehet mozdulni a tömegtől (csak megsaccoltam, hogy nézhet ki a környék, ha az egyen-felhőkarcoló szállodák mind tele vannak...) Na keresek egy backpackit, és lehúzok a vízhez (már megnéztem: itt is van vagy 26 fok).













Bazzz!!! Most ment el mellettem egy Harley-s párocska rohamsisakban és dupla-csíkos mackónadrágban!!! Nem tudtam elég gyorsan elővenni a fényképezőt...

...


Berontottam a "Cheers" backpackersbe, aztán lesétáltam a partra. Közben ebédre felszippantottam egy beef-laksát (híg, currys lében főtt egyben hagyott méteres cérnametéltről van szó némi hússal, meg zöldséggel). Most ettem ilyet először, pedig otthon is mindenhol lehet kapni. Kíváncsi volnék, hogy a vágott szeműek ezt hogy eszik? Sőt: hogy ez egyáltalán micsoda? Nem azt mondom, hogy rossz volt, csak nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen ez most főétel, vagy leves? Nekem speciel nincs olyan húzásom, hogy e mellé még mást is kellett volna ennem. Szerintem Délkelet-Ázsiában pont erre megy ki a játék: egy jó nagy tál vizes tésztával feltöltik a belüket, és elvannak vele estig.

Akinek a főcím alapján nem lett volna egyértelmű, hogy ozzi-Floridában vagyunk, annak itt van egy kis Daytona Beach-flash:








Az utolsó volt a leglátványosabb (pont arról sikerült a legszarabb képeket csinálni...). 147 köbinches turbós "Renegade" blokk (bármi legyen is az...). A neve "Lucifer", és 125000 dollár (nem írtam el a nullákat). Ja; és 300/35-ös hátsó gumi van rajta. Megkérdeztem az eladó-srácot, de nem tudta megmondani a tengelytávot. (Én olyan 2.5 méternek saccoltam ránézésre...). 45 fokos villaszög. Tulajdonképpen mindent elkövettek, hogy a motor használhatatlan legyen - 125 ezerért. Egy csőrös-nyerges Scania biztos, hogy kisebb helyen csinál meg egy Y-t...

...


Leértem a bíccsre...



Zsuzsiék meséltek erről, mielőtt elindultam. Igaza volt Andrásnak: Bondi Beach csipás macska nem lehet ehhez a Surfers Paradise-hoz képest... (Persze amaz lehet, hogy híresebb, úgyhogy buksisimi a sydney szörfösöknek: "Jól van kisfiam; örüjjé!") Mindenki el tudja képzelni, hogy ez milyen lehet, ha már ott is a földről kellett felszedni az állkapcsomat. Öööööö... Nem: mégsem tudjátok elképzelni! Ilyet eddig még csak TV-ben láttam, és akkor is azt hittem, hogy CGI... A víz pedig 25-26 fokos. Május elején! Nagy élet ez, na! Aucklandieknek: Brisbane-től ez annyira van időben, mint a North Shore-tól az a szakadt Piha, vagy Muriwai. Ilyen nyálcsorgatós poszt is kellett már: ne mondjátok, hogy mindig csak sír a szám...

Na megyek. Mártózom még egyet az elbaszott két méteres hullámok között. Ha végül tényleg ideesz a rosseb élni, akkor végre lesz motivációm rendesen megtanulni szörfözni.



...


Kolbászoltam még egy kicsit a faluban este; ilyenkor egy bazi nagy búcsúvá változik a hely (bár mondjuk nappal is az). Az egész arról szól, hogy egyél, igyál és költsd a pénzt minden elképzelhető és elképzelhetetlen faszságra. Most szerdán "night market" is volt; el is követtem azt a hibát, hogy végigmentem rajta. Ezt a tengerparti sétányon rendezik, és kártyajóstól a bizsuáruson és aromagyertyáson keresztül a bio-kecsketej-szappanig minden értelmetlen baromság képviseltette magát (voltatok már vásárban; tudjátok, hogy milyen). Most visszajöttem a Cheers-be, és épp megbeszéltük a belga roomie-mmal, hogy holnap vagy holnapután tényleg menjek el szörfözni, ha már ilyen kevés időm van itt - akármilyen drága is a deszka-bérlés (ő napi 2 dollárért kapott Balin, itt meg 30). Azt is mondta, hogy ezek a hullámok igazából nem is jók, mert a partra párhuzamos a hullámfront, és az egész hosszon egyszerre törnek (ahogy elnéztem, ez mondjuk tényleg igaz). Van viszont kicsit délebbre egy másik beach (Burleigh Heads), ami ÉNY-DK irányú: ott rézsútosan érkeznek a hullámok (az LP is írja, hogy right-hander-ek), és ezért a törés előtt haladva az egész hosszuk végigszörfözhető. Még alszom rá egyet, mert holnap eredetileg valamelyik szomszédos vidámparkba akartam menni.




Ja! Mielőtt elfelejtem: láttam itt délután 2 bedroom-os, 2 fürdőszobás apartmanokat már 1.2 millió dollártól. (A most épülő Hilton Tower projekt utolsó szakaszának a lakásait árulják.) Tessék vinni (hamar, hamar, mert elfogy!):