Tribute to MacGyver

Vannak napok, amikor az embernek egyszerűen a fejére tapad a szopóálarc, és estig azon imádkozik, hogy csak egyszer legyen ennek vége...! Erről a szombatomról burleszket lehetne forgatni...

A reggelem úgy kezdődött, hogy fél 8-kor felpattant a szemem, mert a kisbuszt be kellett fejezni. A tolóajtó ablaka alatt kezdett kiütni a rozsda. Tegnap délután már lecsiszoltam, és felhordtam rá a gittet; csak újra csiszolni kellett, meg rátaknyolni egy kis festéket, aztán mehetett vissza a WOF matricáért Onehungába az arabhoz. Így még délután lesz idő elmenni motorozni egyet. (Yeah, right...)

Gyorsan felöltöztem, kirohantam, mint Zrínyi, és sebességbe raktam a csiszológépet... Rögtön elkezdett szemerkélni az eső. Nem baj - gondoltam - mindjárt eláll... Nyilván nem állt el, sőt: amikor elkezdtem törölgetni a cseppeket a lecsiszolt gittről, csak még jobban rákezdett. Nem volt mese: haladni kellett, úgyhogy bedobáltam mindent hátra (festék-spray, rongy, pizzásdoboz, és cellux az ablakok lemaszkolásához), és átmentem a legközelebbi fedél alá, ami épp a Beach Haven shopoknál levő autószerelő műhelynél volt. Csak kilenckor nyitottak, úgyhogy ráértem. Elég szorosan kellett beállnom a fal mellé, hogy ne verjen oda az eső. Így a busz, és a fal között remek szélcsatornát képeztem, ahol az egyébként sem túl gyenge szél jól felerősödött, és csak azért is behozta az esőt... Anyázva többször is megigazítottam a buszt, hogy legalább valamennyire tudjak dolgozni. (Fényeztetek már autót esőben-szélviharban? Egyszer próbáljátok ki!) Nagy nehezen elkészült a mű (olyan lett, amilyen...). Megvártam, míg megszárad, aztán becsaptam a tolóajtót. Nem záródott. Másodszorra és harmadszorra sem, negyedszerre viszont - amikor jól odabasztam - leszakadt az egész a picsába. Ez nem most fordult elő először. Az autó oldalán levő sínen, amiben a görgő fut el van engedve a ponthegesztés, és lóg az ajtó vele együtt - egészen addig, amíg a görgő valahogy ki nem akad a sínből, és így járok...

Ránéztem az órámra: negyed kilenc körül járt. Az ajtó visszarakása 2 perces művelet, de két ember kell hozzá, és Zsuzsiék még nem biztos, hogy ébren vannak. De nem is számít, mert a telefonomat természetesen otthon hagytam... Amennyire tudtam, felakasztottam a fél görgőt a sínre, és elakadásjelzővel, lépésben hazadöcögtem. Onnét rácsörögtem Zsuzsiékra. Nem vették fel, de tíz perc múlva visszahívtak. Gyök-kettővel átgurultam hozzájuk, és még András időhúzását is végig kellett várnom (a teljesen indokolatlan reggeli szarásával tartott fel még ő is...), mire végül a visszaakasztott ajtóval elindulhattam Onehungába. Közben felvettem Krisztiántól a múlt heti szülinapi buliján készült képeket (lásd majd lent), majd dél magasságában megérkeztem az Allaa Automotive-hoz. Az arab megnézte, és még mindig talált rajta kötözködni valót: azt az eldolgozatlan gittet, amire mérsékelt csiszolás után fújtam a festéket még az előző(!) WOF-ra (akkor átment az autó). Jövő héten megint mehetek vissza (az lesz az utolsó, hogy oda vittem a kocsimat vizsgáztatni...)

Közben kezdett kiderülni az idő. Úgy tűnt, hogy talán motorozható időjárás lesz a délután. Viszont egyrészt reggel már Attilával megbeszéltem, hogy elmegyek vele kocsit nézni, másrészt meg kezdtem érezni, hogy az eddigiek után nem biztos, hogy ma motorra kéne ülnöm...

Hazamentem, és a Legend-re átnyergelve átkrúzoltam Glenfield-be, ahol megbeszéltem vele a találkozót. Előbb azonban bementem a némethez, és vételeztem ezt-azt (kenőmájast, "zalahúst", meg házi készítésű "beef goulash"-t. Épp az előbb kóstóltam meg az utóbbit; nem mondanám, hogy nagyon autentikus, de legalább emlékeztet a magyar ízekre, amikhez itt ritkán van szerencsém...)

Kijöttem a boltból, és beültem a Hondába. Indítóztam. Semmi... Kivert a víz, mert ilyet még eddig nem csinált; eddig mindig pöcc-röff volt - kivéve, amikor a relé sokkot kapott, és nem tudta behúzni az önindítót. Ez már előfordult egy párszor, és magamban nyugtáztam, hogy majd ezt is meg kell csinálni... Most viszont átforgott az önindító, de a motor nem indult. Levettem a gyújtást, és fél perc múlva megpróbáltam megint. Semmi. BAZDMEGAJÓKURVAANYÁD! Ez azért már sok volt egy napra... Legurultam a dombon lopakodó üzemmódban a Meki mellé, ahová megbeszéltük a találkozót. (És nyilván olyankor jön ki elém valaki egy mellékutcából, amikor fékszervó nélkül haladok 2 tonnával a lejtőn... Szerencsére annyira nem volt közel.)

Leparkoltam az út szélére, és megvártam Attiláékat, akik már egy tesztautóval jöttek. Azt visszavittük a Fordba, aztán megint eljöttünk a Legend-ért, hogy megvizsgáljuk, hogy lehetne hazahúzni. Azért megpróbáltam beröffenteni. Most megint beindult. Tartoztunk még az ördögnek egy úttal a Toyotába is (ott sem volt fehér, manuális váltós Corolla-kategóriájú kocsi, amilyet ő keres), aztán megint szenvedtem egy kicsit az indítózással. Belenéztünk a motorházba. "Te, nem kéne ezt az akksi-sarut lepucolni? Füstöl, amikor indítózol... Nem azért nem húz be néha a relé, mert nem kap elég áramot?" - kérdezte. Húbazmeg, tényleg! Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a negatív pólust már ujjnyi vastag szulfát-réteg védi a további oxidációtól... (Ez is a TODO-listámon volt.) Elképzelhetőnek tűnt, hogy a 3.2 litert tekerő önindító már megfojtja a gyújtást...

Elváltunk, mert mondtam, hogy én szeretném ezt otthon MOST megcsinálni, aztán bemenni a négy fal közé, ahol már csak egy földrengés tud meglepetést okozni... Persze voltam olyan marha, hogy még megálltam megnézni, hogy van -e a "SuperCheap Auto"-ban valami automata-váltó öblítő folyadék (szintén a Hondához). Nem volt, és a Legend többé nem indult be...

Ekkor már csak röhögtem. Mivel nem akartam megint úgy járni, mint a Déli szigeten a kisbusszal (hogy 100 dollárt költök el minden lófaszra, miközben csak egy 20 dolláros alkatrészre van szükség) ezért felmértem, hogy mi van a kocsiban, amivel egy saru-tisztítást el lehetne végezni. MacGyver-i feladatnak bizonyult a művelet; a következő felszerelés állt rendelkezésre:

- egy csillag-villás kulcskészlet, 6-tól 32 mm-ig (jó kis krova; a szemem fénye: alig használom, mert eddig a gagyi indiai kulcskészletem is elvégezte az összes munkát...)
- egy flakon CRC
- egy használt Legend légszűrő
- egy törött Legend légszűrő-box
- négy tekercs klozetpapír
- egy-egy csomag paradicsom, uborka, retek, és padlizsán vetőmag
- 15 kg palánta-nevelő mix
- egy 5-6 literes cserép

Elég karcsú... Visszamentem az üzletbe, és vettem egy 4-dolláros drótkefe-szettet. Kinyitottam a motorházat. A légteleszkópok - amik a kazánlemez-súlycsoportú motorhátetőt hivatottak tartani - már elfáradtak az autón. Sajnos a kitámasztásra használt porszívócsövet a múltkor felelőtlenül visszavittem a lakásba porszívózni. (Hogy lehettem ekkora marha?!?!) Szerencsétlenkedtem egy darabig a motorháztetővel (felváltva hol ballal, hol meg a fejemmel tartottam) aztán rájöttem, hogy a 32-es kulcs pont megfelelel a célra...



Először csak ráfújtam a CRC-t jó kövéren az összegyógyult akksi-pólusra. Ráindítóztam. Most már a kormány mögül is jól látható, tömör füst szállt fel róla... Nem erőltettem tovább. Inkább bevetettem a drótkeféket, és a klozetpapírt. Sajnos együttes alkalmazásukkal sem tudtam sterilizálni a csatlakozót. Visszamentem csiszolópapírért. Ezzel már ki lehetett vakarni a dzsuvát a saruból. Így derült ki, hogy a kosz nélkül már nem lehet rendesen meghúzni a sarut az akku pólusán... (Anyád.) Már annak idején a Prelude-ön is egy ilyen akksival szopattam magam, amíg végül némi rátekert alufóliával orvosoltam a problémát. Most viszont ilyen nem volt kéznél (Illetve először azt hittem, hogy az autó mellől felszedett szemét - egy darab felemás papír, aminek egyik fele alufólia, a másik pedig sima papír - félbehajtva elég teljesítményt átvisz. Nem vitt.) 10 percre volt gyalog a Pak'N'Save: kénytelen voltam elsétálni. Visszaértem, betekertem fóliával a pólust, és rászorítottam a sarut: végre beindult a rohadék. Össz-vissz ha egy-másfél óráig tartott az egész...

Hát ennyi. Itt vannak még a múltkori buli képei. Krisztián szülinapi meglepi-bulija volt, azzal az instrukcióval, hogy ezüstös-csillogós cuccokat kell felvenni. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az én "olasz strici"-jelmezem vitte el a pálmát. Ebben a szerkóban a Legend-del 40-nel végigkrúzolni Papatoetoe-ban a Great South Road-on : ez is életem felejthetetlen pillanatai közé fog tartozni...