A Hotel

Az indiai/sri lankai üzleti utas/nyaralásos két hét sajnos azzal a kellemetlen mellékhatással járt, hogy nem tudtam új lakást keresni pont akkor, amikor kellett volna. Az előzőben ugyanis felmondtak, és augusztus végi hatállyal mennem kellett. Jobb híján most (én úgy gondolom, hogy ideiglenes jelleggel) beköltöztem a Csabi barátom melletti szobába A Hotelben... (Mert itt mindig van szabad szoba...)

A Hotel Thornton Heath kerületben található, és nem az aminek látszik - tulajdonképpen egy régen szebb napokat látott, bezárt, és azóta hanyatló állapotban levő, de egyébként lepusztult prolik számára tökéletesen megfelelő egykori hotelről van szó. Itt jövök én a képbe...

Én úgy éreztem, hogy - mivel itt megjártam már a Barking/East Ham környéket lakóként - nagyjából bírom a kiképzést, és egy rövid ideig elleszek Thornton Heath-ben is. Ha mondjuk metaforikusan akarok fogalmazni, akkor Thornton Heath "London Harlemjének" tekinthető, míg Barking/East Ham pedig mondjuk "Queens" volt...

Szóval Thornton Heath az elmúlt években rendszerint az arcba sav-locsolós, és robogós utcai rablások, valamint a feka drog-bandák háborújához kötődő késelések okán tett szert hírnévre. Sokat elárul a helyi közbiztonsági állapotokról az a tény, hogy a főutcán majdnem minden bolt ajtaján vagy kirakatán a következő tábla látható:

Béreltem tehát egy furgont, és Robi barátom segítségével tegnap áthurcolkodtam az új otthonomba... Biztos ami biztos, azért béreltem egy garázst is; egyrészt mert - a sok cuccomon kívül - megvan még a régi motorom roncsa is, másrészt pedig azért egy menekülő útvonalat szerettem volna hagyni, ha az új hely mégis az igényességi küszöböm alá lőne, és úgy érezném, hogy gyorsan költözni akarok. (Az első hostelből, ahova Aucklandbe kivándorlásomkor beköltöztem annak idején például sikítva menekültem - de akkor összesen két bőröndöm volt...)

Szóval most még a jövő zenéje, hogy kibírom -e a fél évet A Hotelben, amit az egyébként igen rugalmas főbérlőnek igértem. Nem jó jel, hogy Robi, amikor megálltunk a furgonnal a ház előtt, falfehér arccal kérdezte, hogy "Ide költözöl?!?!?" Aztán, mikor tisztáztuk, hogy igen, még hozzátette, hogy "Végülis, ha itt pofán basznak, akkor nem kell messzire menni a fogorvoshoz...". Való igaz, hogy a szomszédban egy szájsebészeti rendelő üzemel - és ebben tulajdonképpen ki is merül a lokáció vonzereje...
Az intézmény exkluzivitását egyébként jól érzékelteti az a jelenet, amikor tegnap Csabival beléptünk a konyhába, és a villanyt felkapcsolva két(!) egér hagyta el a helyiséget sietve...

Kalpitiya fotók

Klikk ide!

Miért éppen kiteszörfözés?

Szóval két és fél éve éppen arra gondoltam, hogy ezt az országúti motorozás témát már eléggé kimaxoltam. Ennél több izgalmat már csak akkor lehetne a motorozásból kihozni, ha az ember elmenne pályázni. Mivel azonban nem vagyok krőzus, és még ha az lennék, akkor is sajnálnék egy nagyságrenddel több pénzt elkúrni - tegyük a kezünket a szívünkre - játszásra, ezért inkább új hobbi után kellene néznem...

Másrészt meg ugye egészségügyi szempontokat is figyelembe kellett már venni. Addig, amíg az ember fia tizenpár-évesen felül a Simsonra, és rángatja a zablát a három és fél lóerő szájában a Dunakeszi és Fót határában levő "krossz-pályákon", még nem látszik, hogy ez hova vezet. Ha nem adja ki a hill-climb, vagy a power-slide (hehe), akkor csak jóizűen kurvaanyázik egyet, feláll, leporolja magát, és megy tovább...

Tavaly viszont - ha emlékeztek még rá (én igen...) - egy csapásra nullára csökkent a fém implantátumot nem tartalmazó végtagjaim száma. Ez eléggé mellbe vágott (meg lábszáron, és csuklóba is), mert előtte lehúztam harminc évet úgy, hogy csak egyesével fogyott, és még mindig volt kettő... Mérnökként hajlamos az ember interpolálni ("A hátra levő másik 30 évre ez már elég lesz..."), de sajnos a valóság gyakran felrúgja a matematikai modelleket. Mivel újabban többször vettem igénybe a mentők segítségét a felálláshoz, minthogy magamtól tettem volna, ezért le kellett vonjam a tanulságot: az elmúlt 30 évben sokkal keményebb lett a talaj.

Az eleséshez ezért egy lényegesen puhább közeget kell választani, mert az aszfalt (beton, szikla, fű, föld, stb.) igen káros az egészségre. A víz, mint olyan pedig szinte tálcán kínálja magát, mert abból van bőven ezen a bolygón. (Még Angliában is...) A kiteozásban még az is jó, hogy röpködni is lehet vele, tehát két legyet egy csapással ütve egy másik közeget is ki lehet pipálni!!!

Az éremnek persze mindig két oldala van... A kite-felszerelés nem kimondottan olcsó; nekem már belement egy jobb használt motor ára, és még mindig kell ez-amaz. (Az utazások költségét pedig még hozzá sem adtam...) Viszont ha már megvan, akkor az nem kér benzint-olajat-gumit-fékbetétet-tárcsát, úgyhogy én inkább nagyvonalúan elsiklok a felszerelés vételára felett. A sokkal komolyabb probléma a kiteozással, hogy KURVA NEHÉZ. Ez persze a dolog vonzereje is, hiszen mindig van benne kihívás. Én - aki rendelkezik némi snowboardos háttérrel, meg általában van érzékem az ilyen egyensúly-próbáló játékokhoz - most tartok ott, hogy meghaladtam a "balfasz-kezdő" szintet, és erős kezdő lettem, mert tegnapelőtt óta tudok szélnek felfelé menni. (Végülis ha úgy nézem, hogy ebben mindössze 13 napi tiszta, vízen töltött idő van - ráadásul két és fél évre elosztva - akkor annyira nem is veszélyes.)

Szóval azt a kellemetlen tényt, hogy tegnap szénné égtem a trópusi napon azért kicsit elhomályosítja az áttörés, hogy végre önálló kiteszörfössé avanzsáltam, és most már nem fogok fosni Angliában a mély vízbe kimenni kiteozni. Már alig várom...

Kalpitiya 3.

Szóval Kalpitiya egy halász-falu Sri Lanka nyugati partján, Colombotól úgy 200 km-re északra. Egy viszonylag sekély laguna mellett helyezkedik el, ezért az elmúlt 8-10 évben a kitesurf miatt egyre népszerűbb nyaralási célpont lett. (Én adok még neki 6-7 évet ahhoz, hogy a tömeg elviselhetetlenné váljon...)

Az éghajlat trópusi, és a víz a lagunában helyenként már húgy-meleg, tehát neoprénre nincs szükség. A laguna igazából akkora, hogy csak hajóval érdemes bejárni, tehát rengeteg kisebb kite-ozó helyre tagozódik. Tudásszintnek és pénztárcának megfelelően lehet válogatni közülük a település melletti, már most elég nagy tömeget vonzótól a lakatlan homokpad melletti helyekig. A vegetáció a belső partszakaszon természetesen őserdő - kókuszpálmákkal, elefántokkal, jaguárokkal, és az egyéb szokásos extrákkal.

Én - jobb híján - rábízom magam Susantha (a házigazda) vezetésére. Én most tartok a negyedik nap végén. Eddig a szomszéd lagunán (Kalpitiya Lagoon) kívül csak Vella Island-en voltunk. Utóbbi itt a zászlóshajó-site, fehér homokkal, türkizkék, tükörsima vízzel, és egy trópusi, lakatlan homoksziget minden nyálcsorgató hozadékával. Itt látható róla a video (a víz színét nem adja igazán vissza). Innen 1 órányi motorcsónakázásra van, ami pont elég arra, hogy az ember körülnézzen, és ráeszméljen, hogy az egész környék annyira gyönyörű, hogy mindjárt elsírja magát... És nem úgy értem, hogy "Maldív-szigetek-gyönyörű", ami szerintem már szürreális, hanem ez VALÓDI: homokpadokkal, rajtuk kóbor kutyákkal és vad szamarakkal (akik egyfolytában kaját kunyiznak), az őserdővel, a majdnem fekete, rikítóan fehér fogú szakadt bennszülöttekkel, akik lejönnek táncolni a lagunához a nemzeti ünnep alkalmával, a lepusztult halászbárkákkal, kókuszpálmákkal, a tuk-tukokkal, és sajnos a szeméttel...

Most főleg azért van időm írni, mert tegnap Vellán egy kicsit megégtem, ma pedig szénné, és inkább nem akarom elrontani a többiek hangulatát a nyavalygásommal, úgyhogy Mamma vacsiját most kihagyom...

Egyébként nem most van a főszezon, úgyhogy kevesen vagyunk "Kincs ami nincs"-faluban. Egy majdnem-nászutas párocska: Nick, a kiwi, és Becky a jenki csaj, akik Dohában élnek; Ryan, a szőke, szörfös-kiteozós, uber-cool aranyifjú a deszka csajával (ők angolok), és ma érkezett egy holland MILF a fiával (az ő nevüket még nem jegyeztem meg).

Kalpitiya 2.

Eredetileg arra gondoltam, hogy Google Photos-ra feltolok minden képet, de elég kaki itt a net (vagy maga a Google Photos, vagy a Mac-em - jobban utálom az IT-t annál, hogy érdekeljen, hogy ezek közül melyik rakás szar miatt nem megy a feltöltés), úgyhogy mindjárt kiderül, hogy a Blogspotba tudok -e képeket illeszteni...

Szóval az volt, hogy befoglaltam egy tetszőleges szállást itt Kalpitiyán egy közepes árfekvésben a neten. (Kalpitiya a Kiteszörf-Mennyország itt Ázsiában. Legalábbis az egyik...) Nem nagyon olvastam utána, hogy ki ez, vagy mi ez, csak annyit tudtam, hogy közvetlen a laguna partján van, tehát a kite-cuccot minimális távolságra kell cipelni, és már vízben is van az ember. Mikor megérkeztem, akkor derült ki, hogy a szállást az egyetlen helyi kite-os srác csinálja családi vállalkozásban. A "telephely" úgy néz ki, mint a "Kincs, ami nincs" faluja, és a család egy egyszerű halász-família volt, de most már a vendégeknek és a vendégekkel él minden sznob allűrtől, és idióta ipari turista-csalogató trükktől mentesen. Értsd: nincsen koktélbár, meg nászutas-lakosztály, meg wellness-jacuzzi, meg szombat esti techno-bulika; van viszont bambusz-fűkunyhó, van Mama házi kosztja reggel-este, van egy szakadt bárka, amivel akkor, és oda visznek a laguna-rendszeren belül, amikor, és ahova akarod, és van kite-oktatás, meg bérlés. Továbbá van esti sörözős-arrackozós-füvezős beszélgetés a tetőteraszon halk reggae mellett. Leginkább az "autentikus" kifejezést használnám itt...

Huh! Nagyon nem megy az Internet (maga a szolgáltatás lesz a ludas...), úgyhogy kép egyelőre nem lesz; majd csak ha hazaértem. Azt hiszem, most már eleget is szoptam ezzel a poszttal, úgyhogy a folytatást majd később...

Kalpitiya 1.

Na. Ezeket a sorokat éppen Kalpitiyából írom, Sri Lankáról. Az történt, kérlek alássan, hogy komoly üzleti úton vagyok, mert a cég kiküldött...

Szóval talán emlékeztek, hogy volt az az időszak, amikor a cég menedzsmentje visszafordíthatatlanul a korporetizálódás útjára állította a céget (igen, lehet, hogy új szó: most alkottam...). Én pedig ki akartam lépni, mert ehhez a látszat-tevékenységhez, ami most már itt nagyon erősen megy, nekem nem igazán fűlik a fogam. De aztán teltek-múltak a hónapok, és igazából arra eszméltem, hogy nem is olyan rossz ez. Mivel szemmel láthatólag abszolúte senkit nem zavar, hogy egy penny értéket nem termelt az egész csoportunk már hónapok óta, ezért tulajdonképpen csak be kell venni a leszarom-tablettát (pontosabban komoly fenntartó gyógyszeres kezelést kell folytatni), és mindjárt más színben tűnik fel az egész szitu. Ha az ember a lényegre koncentrál, akkor mérnöki szemmel észreveheti, hogy végülis most már a szinte zéró megtermelt forráskódhoz tartozik ugyanaz a napidíj, amit eddig valós produktumért számlázott a JOCO Software Ltd. Ha tehát a P (product) értéket r (rate) napidíjjal előállítva L (labour) munka befektetéssel érhetjük el, és mondjuk havi egységet valásztva az elért P értéke azonos r esetén indifferens a befektetett L mennyiségére, akkor jó mérnök-vállalkozó a lehető legkisebb L-t választja a tevékenységhez, mert akkor ugyanannyi alvállalkozói profithoz kisebb alkalmazotti mentális terhelés, vérnyomás-emelkedés, és neuron-roncsolódás tartozik.

Szóval az elmúlt hónapok arról szóltak a cégnél, hogy a gyengék kihullottak és puffogva elmentek máshova dolgozni, a magamfajta kötél-idegzetű, szocialista alvállalkozók pedig azon igyekeznek, hogy az egyszemélyes cégük alkalmazottja minél kevesebb erőfeszítést feccöljön a termelésbe.

Így esett, hogy majdnem egyedül maradtam a cégnél, mint szeteágazó belső tapasztalattal is rendelkező senior fejlesztő. Eközben - mint említettem - a cég fénysebességgel korporetizálódva alapított egy csoportot a - már létező - bangalore-i irodánkban, hogy az indiánoknak outsource-olja az egyre inkább favágó karbantartássá degradálódó munkánkat. Sajnos a "magas fokon integrált rendszereink" (értsd: átláthatatlan rakás fos) üzemeltetésének elsajátítása nem megy túl gördülékenyen náluk. Szerintem már kitaláltátok, hogy hova fogok kilyukadni...

Mivel nyár van, és ezért éppen senki sem ért rá a sok szabdság miatt, rám esett a választás, hogy kimenjek egy hétre az indiánokat tréningezni a szénbányászatra. Nekem több se kellett, hiszen én szívesen utazom más pénzén bárhova, hogy ott öt csillagos szállodában elhelyezve minden este puccos, sznob éttermekben zabáljam, meg sörözzem tele magam. Így is történt: a múlt hetet Bangalore-ban töltöttem nagy tapasztalatú tanácsadóként trenírozva az ottani srácokat. Két menedzserrel mentem, akik nap közben mítingeket tartottak, majd az estéket a fent említett ütemtervnek megfelelően töltöttük.

A megegyezésünkhez az is hozzá tartozott, hogy amint letelik a hét, akkor én megyek szabira, mert ha már éppen egy kőhajításnyira van, akkor átugrom Sri Lankára kitesurfözni.

Így is lett, tehát egy szó, mint száz: most épp itt fekszem a Pongo-Pongo szigeten Alulu kunyhójában, és csapatom a blog-posztot az egész napi kiteozás után... Erről már fotók is vannak, amiket a feszültség fokozásának az érdekében azonban majd csak később publikálok... :)

Egy hétig leszek itt, és ez alatt a kiteozáson és a sri lankai konyhával való ismerkedésen kívül nem számítok bokros teendőkre, tehát valószínűleg még lesznek posztok (de képek feltétlenül).

Stay tuned!!!