2016. február 4., csütörtök

ROKA

Múltkor valahogyan kiderült, hogy Kasia még nem nagyon evett japán étteremben, úgyhogy elhatároztam, hogy elviszem. Kigugliztam egyet, ami nincs túl messze, és a TripAdvisorosok jónak minősítik. Így esett, hogy tegnap este a Canary Wharf-i ROKA-ba mentünk. (Jó hülye neve van, de hát így hívják szegényt; fogalmam nincs, hogy mit jelent japánul.)

Először is hiába van Canary Wharf tőlünk 2-3 km-re, még nem nagyon voltam ott. (Egyszer át-bicikliztünk rajta, de nem néztünk körül.) Nem londoniaknak: Canary Wharf a város egy új építésű kerülete, pénzügyi központja. Messziről London bármely pontjáról látni, mert egyedül itt húztak fel tömegével felhőkarcolókat.


Közelről még érdekesebb volt a dolog, mert a Londonra oly jellemző klasszikus rusnya kétszintes viktoriánus lakóházak teljesen hiányoznak; helyüket rusnya üveg-acél toronyházak veszik át, amik vízzel teli mesterséges dokkok közé ékelődnek.



Furcsa, hogy az egész a természetességnek a szikráját sem tartalmazza; még Lower Manhattannek is ezerszer több "élet-szaga" van, pedig az itt dolgozó hivatali patkányok (igen: olyanok, mint amilyen én is vagyok) által végzett "munka" valós értéke pont ugyanúgy konvergál a nullához, mint a wall street-i cápáké.



Canary Wharf-ról tulajdonképpen ordít (mivel valószínűleg ezt ki is akarták hangsúlyozni), hogy nem is vonalzóval-körzővel, hanem Auto- és ArchiCAD-del rajzolták... Amikor sétáltunk a központban, akkor hirtelen a Trantor bolygó ugrott be róla az Alapítványból. (Ez szerencsére a könyv elején volt, mert amúgy nem bírtam végigolvasni: a bolygó nevét most is ki kellett gugliznom...)


Gyakorlatilag Canary Wharf a felhőkarcolóival, a magasvasúttal, a fölbe süllyeszett központtal (ami tulajdonképp egy kurva nagy pláza), liftekkel, fotocellás ajtókkal büszkén hirdeti azt, hogy az emberi fajnak nem kell valódi munkát végeznie; elég ha a légkondis irodákból menedzseli a Föld összes erőforrásának a minél gyorsabb felélését. (Ezt a sportot ugyan a való világban a legmagasabb szinten nem itt űzik, hanem mondjuk Dubaiban; na talán ahhoz hasonlít legjobban Canary Wharf!)


A ROKA étterem szervesen illeszkedik ebbe a környezetbe. Nem volt lépcsőn megközelíthető bejárata. Egy üvegház első emeletén található; a bejárat felőli oldal a Canary Wharf műjég-pályájára néz. Belépés után 4 (négy) recepciós csaj köszönt, ellenőrzi a foglalásodat, elveszi a kabátodat, és kísér az asztalodhoz. Egyik sem japán. Tulajdonképpen nem láttunk japán nemzetiségű alkalmazottat (biztosan a konyhán dolgoznak...).


A hely gyakorlatilag kimeríti a "fancy restaurant" jelzős szerkezettel titulált intézmények minden ismérvét. Nem igazán erre számítottam. Nem tudom, hogy mire, de nem erre. Ennek a ROKÁ-nak több helyen is van étterme a városban, tehát nem kellett volna ennyire "Canary Wharf-osnak" lennie. Aucklandben volt egy kellemes, ember-közeli kis japó étterem, ahol többször is voltam - én valami olyasmit szerettem volna választani. Mivel amannak echte japánok ajánlásai garantálták a hitelességét, ezért nagyjából képben voltam vele, hogy az étlapon nagyjából minek kell lennie. Ehhez képest itt nem mindig sikerült lefordítani a tételeket az ÉN angolomra; helyenként hangosan fel is röhögtem...


Csak a példa kedvéért néhány fogás az obligát szusi-felhozatalon túl:
  • citromos-mizós-szójaszószos-fokhagymás grill-bébi-csirke (bébi-grill-csirke? grillcsirke-bébi? csirke-bébi-grill...?)
  • tonhal-tartar osetra-kaviárral, és fürj-tojás sárgájával
  • polip-nyárs szarvasgombás majonézzel


Desszertek:
  • banán-fagyi sós kókusz-morzsával, és alma bambusszal
  • joghurtos mandulatorta karamellás mangó-toffee-val és mizo-fagyival


Canary Wharf ide, Canary Wharf oda: nekem valahogy végig az volt az érzésem, hogy a ROKA túl nagyot akart fingani, és végül beszart (bár el kell ismernem, hogy a bébi-grill-csirkét, meg a polipot meg is kóstoltuk, és ezek nagyon odabasznak...). Én vágom, hogy a japánok az evésre egyfajta rituáléként tekintenek, de akkor sem értem, hogy a londoni fine-dining szcéna hogyan illeszti össze a sztoikus japán élet-filozófiát például azzal a 280 fontba kerülő bóléval (vagy mifasz volt az a lila lötty), amit ilyen hasas befőttes-üvegekbe tesznek el a bejárat melletti polc-rendszerre - rajta rozsdamentes-acél dögcédulára gravírozva a vendég nevét (hogy legközelebb is a sajátját fogyaszthassa).

Egy szó, mint száz: annak ellenére, hogy tényleg nagyon finom volt minden, valószínűleg nem megyünk vissza a ROKÁba, bár a végére még jól is laktunk. (Mondjuk ez azért tényleg elvárható volt azok után, hogy eleve nem voltunk éhesek, és ennek ellenére egy kisebb szomáliai falu teljes lakosságának negyedéves fizetését hagytuk ott.)

Még jó, hogy nem rendeltünk lila löttyöt acél-táblácskával...! Pffffh!!!