2016. március 13., vasárnap

Matylda

Tényleg csak a rend kedvéért jelentem, hogy mi is lecseréljük a verdát. Nem mintha a Lexusszal bármi gond lenne - a mai napig működik benne MINDEN, és ez nem kevés elektronikus bizbaszt jelent - csak megint vettem egy Mazda MX-5-öst, és sajnos a Lexusnak mennie kell, mert itt még egy autónak is kérdőjeles a létjogosultsága.

Mostanra jutottam el odáig, hogy egyrészt a Lexus unalmasan jó volt, másrészt meg rákívántam a Mazdára, na. Most egy kicsit fel fog rázni az, hogy átülünk a luxus-szedánból egy fapados roadsterbe. Egyébként is muszáj volt MOST venni kabriót, amíg még olcsó, mert mindjárt itt a tavasz. Amióta bejött a hideg egyébként folyamatosan nézegettem a Mazdákat - láttam vagy 10-et, 15-öt... Már éppen kezdett elmenni az egésztől a kedvem, mert mind rohad. Szerencsére már csak nagyon távoli emlékeimben él a hibátlan állapotú Mk1, amit szarér-húgyér' adtam el Aucklandben, mielőtt eljöttem. Nyilván ugyanolyat szerettem volna, de az itteni felhozatal elkeserítő - pedig nem kevés van belőlük. Mivel az elmúlt egy-két évben ezek az autók elkezdtek youngtimer-státuszba kerülni, ezért az áruk is kúszik szépen felfelé, míg a küszöbjük, meg a kerékíveik pedig minden (sós) úton töltött mérfölddel rohamosan amortizálódik.

Elhatároztam, hogy lemondok mind a tökéletes állapotról, mind pedig a bukólámpás Mk1-ról, és inkább veszek egy olcsó tróger-o-mobilt, amit nem sajnálok attól, ha Kasia is vezeti (és ne adj' isten meghúzza...). Rááltam a kevésbé kívánatos Mk2-k vadászatára, és most végre belefutottam a tuti vételbe. 800-ért sikerült lecsapnom egy olyat, amit egyébként legalább a duplájáért tudnék eladni nyáron, ha akarnám. Igazából már fel voltam rá készülve, hogy ennél sokkal szarabbat fogok venni ennyiért; láttam 2500-ért is olyat, aminek rosszabb állapotban volt a küszöbje. Még a fényezés is túl karcmentes ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül üsse-vágja az ember...

Ezennel bemutatom Matyldát (ipszilonnal, lengyelül - mert Kasia nevezte el):


A kép (ami egyébként a hirdetésből van) egy kicsit csalóka: itt a küszöb úgy néz ki, mintha egész hosszában virágozna, pedig az csak mocsok... (valószínűleg ezért volt még meg a kocsi a hirdetés megjelenése után egy héttel...) Egyébként ő a pórnép tipikus roadstere. Semmi limitált széria, semmi parasztvakító extra: ez csak egy egyszerű 1.8-as NB. (Mondjuk legalább Torsent szerettem volna bele, de azt hiszem, hogy megleszek nélküle...)

A következő néhány hétvége folyamán Matylda kap egy kis TLC-t, hogy a szezonnak frissen, fiatalosan vághasson neki! (Ha más egyszer - a papírok szerint - "racing blue" színben pompázik...)

2016. március 12., szombat

Józan ítélőképesség, avagy a Negyedik Birodalom tündöklése és bukása

Lakik fölöttünk egy párocska. A faszi negyvensok éves német - így mint olyat, nem Májklnak, hanem Miháelnek hívják. A nő is negyvenes, és litván (Jurga). Amikor ideköltöztem, akkor - nyilván a fegyelmezett fritz családfő döntése nyomán - egy kombi pápaszemes Mercijük volt. (A kevésbé benzinfejű olvasóknak itt zárójelben tenném hozzá, hogy a pápaszemes-széria a Mercedes történelmének toronymagasan a leghitványabb darabja). A kép csak illusztráció:


Az elmúlt 2 év alatt Michael gyakori, és elhúzódó külföldi üzleti útjainak köszönhetően a Mergába főleg Jurga gyűjtötte a mérföldeket. Ezekkel együtt azonban a horpadások és karcolások is szorgalmasan gyülekeztek az autón, amire az aljas dög akut, és rendkívül agresszív szétrohadással válaszolt. (Annak idején Bronxban megkíméltebb állapotú amerikai nagyvasakat láttam vánszorogni az igénytelen feketék alatt, mint ahogy szegény Merci a végére kinézett.)

Mivel a pápaszemesnek sajnos a Mercedes-csillagon kívül nincs semmije, ami amúgy értéket képviselne (hiszen mint gépészetileg, mind pedig a karosszériáját tekintve egy rakás szar) - és ez a használtpiaci árain is erősen meglátszik - ezért Michael szerintem nem tartotta rentábilisnek a lakatos-munkák elvégeztetését.

A ház elől eltűntek a bárgyú pápaszemek, és nemrég megjelent egy Toyota RAV4 vigyorgó pofája...

2016. február 4., csütörtök

ROKA

Múltkor valahogyan kiderült, hogy Kasia még nem nagyon evett japán étteremben, úgyhogy elhatároztam, hogy elviszem. Kigugliztam egyet, ami nincs túl messze, és a TripAdvisorosok jónak minősítik. Így esett, hogy tegnap este a Canary Wharf-i ROKA-ba mentünk. (Jó hülye neve van, de hát így hívják szegényt; fogalmam nincs, hogy mit jelent japánul.)

Először is hiába van Canary Wharf tőlünk 2-3 km-re, még nem nagyon voltam ott. (Egyszer át-bicikliztünk rajta, de nem néztünk körül.) Nem londoniaknak: Canary Wharf a város egy új építésű kerülete, pénzügyi központja. Messziről London bármely pontjáról látni, mert egyedül itt húztak fel tömegével felhőkarcolókat.


Közelről még érdekesebb volt a dolog, mert a Londonra oly jellemző klasszikus rusnya kétszintes viktoriánus lakóházak teljesen hiányoznak; helyüket rusnya üveg-acél toronyházak veszik át, amik vízzel teli mesterséges dokkok közé ékelődnek.



Furcsa, hogy az egész a természetességnek a szikráját sem tartalmazza; még Lower Manhattannek is ezerszer több "élet-szaga" van, pedig az itt dolgozó hivatali patkányok (igen: olyanok, mint amilyen én is vagyok) által végzett "munka" valós értéke pont ugyanúgy konvergál a nullához, mint a wall street-i cápáké.



Canary Wharf-ról tulajdonképpen ordít (mivel valószínűleg ezt ki is akarták hangsúlyozni), hogy nem is vonalzóval-körzővel, hanem Auto- és ArchiCAD-del rajzolták... Amikor sétáltunk a központban, akkor hirtelen a Trantor bolygó ugrott be róla az Alapítványból. (Ez szerencsére a könyv elején volt, mert amúgy nem bírtam végigolvasni: a bolygó nevét most is ki kellett gugliznom...)


Gyakorlatilag Canary Wharf a felhőkarcolóival, a magasvasúttal, a fölbe süllyeszett központtal (ami tulajdonképp egy kurva nagy pláza), liftekkel, fotocellás ajtókkal büszkén hirdeti azt, hogy az emberi fajnak nem kell valódi munkát végeznie; elég ha a légkondis irodákból menedzseli a Föld összes erőforrásának a minél gyorsabb felélését. (Ezt a sportot ugyan a való világban a legmagasabb szinten nem itt űzik, hanem mondjuk Dubaiban; na talán ahhoz hasonlít legjobban Canary Wharf!)


A ROKA étterem szervesen illeszkedik ebbe a környezetbe. Nem volt lépcsőn megközelíthető bejárata. Egy üvegház első emeletén található; a bejárat felőli oldal a Canary Wharf műjég-pályájára néz. Belépés után 4 (négy) recepciós csaj köszönt, ellenőrzi a foglalásodat, elveszi a kabátodat, és kísér az asztalodhoz. Egyik sem japán. Tulajdonképpen nem láttunk japán nemzetiségű alkalmazottat (biztosan a konyhán dolgoznak...).


A hely gyakorlatilag kimeríti a "fancy restaurant" jelzős szerkezettel titulált intézmények minden ismérvét. Nem igazán erre számítottam. Nem tudom, hogy mire, de nem erre. Ennek a ROKÁ-nak több helyen is van étterme a városban, tehát nem kellett volna ennyire "Canary Wharf-osnak" lennie. Aucklandben volt egy kellemes, ember-közeli kis japó étterem, ahol többször is voltam - én valami olyasmit szerettem volna választani. Mivel amannak echte japánok ajánlásai garantálták a hitelességét, ezért nagyjából képben voltam vele, hogy az étlapon nagyjából minek kell lennie. Ehhez képest itt nem mindig sikerült lefordítani a tételeket az ÉN angolomra; helyenként hangosan fel is röhögtem...


Csak a példa kedvéért néhány fogás az obligát szusi-felhozatalon túl:
  • citromos-mizós-szójaszószos-fokhagymás grill-bébi-csirke (bébi-grill-csirke? grillcsirke-bébi? csirke-bébi-grill...?)
  • tonhal-tartar osetra-kaviárral, és fürj-tojás sárgájával
  • polip-nyárs szarvasgombás majonézzel


Desszertek:
  • banán-fagyi sós kókusz-morzsával, és alma bambusszal
  • joghurtos mandulatorta karamellás mangó-toffee-val és mizo-fagyival


Canary Wharf ide, Canary Wharf oda: nekem valahogy végig az volt az érzésem, hogy a ROKA túl nagyot akart fingani, és végül beszart (bár el kell ismernem, hogy a bébi-grill-csirkét, meg a polipot meg is kóstoltuk, és ezek nagyon odabasznak...). Én vágom, hogy a japánok az evésre egyfajta rituáléként tekintenek, de akkor sem értem, hogy a londoni fine-dining szcéna hogyan illeszti össze a sztoikus japán élet-filozófiát például azzal a 280 fontba kerülő bóléval (vagy mifasz volt az a lila lötty), amit ilyen hasas befőttes-üvegekbe tesznek el a bejárat melletti polc-rendszerre - rajta rozsdamentes-acél dögcédulára gravírozva a vendég nevét (hogy legközelebb is a sajátját fogyaszthassa).

Egy szó, mint száz: annak ellenére, hogy tényleg nagyon finom volt minden, valószínűleg nem megyünk vissza a ROKÁba, bár a végére még jól is laktunk. (Mondjuk ez azért tényleg elvárható volt azok után, hogy eleve nem voltunk éhesek, és ennek ellenére egy kisebb szomáliai falu teljes lakosságának negyedéves fizetését hagytuk ott.)

Még jó, hogy nem rendeltünk lila löttyöt acél-táblácskával...! Pffffh!!!