2013. január 30., szerda

Takeaway Country - Le Royal

2. rész: Le Royal Fried Chicken


Az Eastenders-eseknél kicsivel sötétebb bőrű srácok által üzemeltetett junk-food szentély. Fő profiljuk a "sült csirke/hot wings, chips"-kombós irányvonal, amiben egyébként üdítően ehető ízű termékeket állítanak elő. Van kebab is, de nem a látványkonyhás típusú, mint a törököknél, viszont sajnos ugyanúgy állott húsból, mint náluk. Nekik mégis sikerül azt is fogyaszthatóvá menteni azáltal, hogy a húst felhasználás előtt még egyszer átsütik a hamburgeres lapon. Mivel nem kellett kidobni belőle semmit, ezért a múltkor egy kebab/chips/kóla-menüvel gyakorlatilag betegre zabáltam magam. Az emberes adagok miatt ez a shop nagy mértékben felelős a járdát a kutyaszarral karöltve uraló eldobált (még sült krumplit tartalmazó) hungarocell dobozkákért. Ezek minden bizonnyal nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy már sokadik napja egy rágcsáló-terrárium kellős közepén hajtom álomra a fejem...

Értékelés: 3.6 (de két tizedet levontam az egér-tenyésztés látens szponzorálása miatt, mert én szigorú vagyok...)

2013. január 29., kedd

Egerek és emberek

Van már vagy két hete, hogy a kis szürke dög betette a lábát a házba. Azóta a konyhától elkezdve az előszoba-lépcsőn keresztül a szobámig gyakorlatilag mindenhol feltűnt. (Igazából azok alapján, ahogy a környék kinéz, még csodálkozom is, hogy nem vadászkutya-méretű mutáns nyest-patkány hibridek tenyésznek a kerületben...)

Én voltam az, aki vett egérmérget, mert a főbérlő srác tulajdonképpen a pénz beszedésén kívül baszik mindenre, ami a ház fenntartásával kapcsolatos. Installáltuk a tálcákat szerte a házban. Fogyott is rendesen mindegyikből az anyag, de csak nem akart megdögleni a szerencsétlen. Sőt: mikor itt-ott megjelent, ránézésre igen kíváló egészségnek örvendett. Így utólag azt kell mondjam, hogy vagy összekeverték a gyárban a hatóanyagot, vagy egyszerűen az evolúció csodálatos érintésének lehettünk tanúi, mert az egérméreg mintegy afrodiziákumként hatott a ház bérleti díjat egyébként nem fizető lakóira. Két-három napja már különböző méretű és mozgékonyságú egyedek néznek velem néha farkasszemet a szobám falai mellől, de mielőtt még felocsúdnék e negyedik típusú találkozások ámulatából, már el is tűnnek a szoba sarkain lévő nyílások valamelyikében.

Ma éjjel betelt a pohár. Valószínűleg pont a szobám alatt lehet a populáció fő tanyája, mert a villany leoltása után a hangokból ítélve gyakorlatilag egy egér-óvoda közepén találtam magam. Visszakapcsoltam a villanyt, és több-kevesebb sikerrel megpróbáltam világosban aludni. Reggel végre találtam oldszkúl egérfogót az egyik kisboltban itt az utcában. Az ASDA-ban a múltkor ilyet hiába kerestem - gondolom értelmetlen olyasmit árulni, ami tényleg használ az egér ellen, mert akkor legközelebb nem lenne, akinek eladják...

A lényeg, hogy végül sajt- és füstölt szalonna-kockás egységekkel vesztegzár alá helyeztem a szobámat. Kíváncsian várom a fejleményeket. Van még belelépős-ragadós eszközöm is a tarsolyban, de én inkább a jó öreg rugós fegyverrel folytatott konvencionális hadviseléstől várom az áttörést...

2013. január 27., vasárnap

Takeaway Country - Eastenders Kebab

Ha már annyi szó esik a kajáról, elhatároztam, hogy új sorozatot indítok a blogon belül. Itt a gettóban is - ugyanúgy mint bárhol máshol (nem csak) ebben az országban - nagy divat nem főzni, hanem átugrani a sarki kínaiba, vagy más egyéb gyors-kajáldába. Igen: a múltkori alkalomtól függetlenül általában én is lusta vagyok főzni, de egy személyre nem is nagyon lehet, úgyhogy nekem legalább van legitim kifogásom... Nagyjából félúton tartok a környéken elszórt helyek feltérképezésében, és sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a helyzet kiábrándító. Az új sorozatban végigveszem az utcában felvonultatott takeaway-arzenál tagjait.

1. rész: Eastenders Kebab


Nagyon utálom az olyan kebabosokat, amelyeknek a rostján a hústorony NASA-mérnökök kreációit porig alázóan tökéletes tizenhatszög-alapú hasábra fűzve forog a fűtőszál előtt. Ezeknek a helyeknek a közös ismérve az, hogy amikor az egyszeri éhes jómunkásember betéved, hogy egyen egy kebabot, akkor azt a pult alóli bödönbe félrerakott tegnapi hússal töltik meg. Így legalább nincs kivételezés: a frissen sülő bárány megtekintése után minden vásárló konzekvensen állott húsból készülő kebabot fogyaszthat. A sarki "Eastenders Kebab" ennek az iskolának a büszke képviselője. Ennek ellenére másodszor is bementem hozzájuk, mert naivan arra számítottam, hogy a pizzát nem tudják elkúrni. Tévedtem: a "Chicken Supreme" nevű kreáción levő 4-5 napja kisült csirkehús nálam végleg kibaszta a biztosítékot.

Értékelés: 1

2013. január 26., szombat

Vizsgadrukk

A mai napon végre "Salesforce.com Certified Force.com Developer" lettem (aka. DEV 401). Nem volt könnyű menet (lásd alább...), de remélhetőleg ez a tény a továbbiakban ad némi svungot az álláskeresésemnek. (Rá is férne.)

Ennek a vizsgának már októberben nekifutottam egyszer, de a körülmények sajnálatosan szerencsétlen összjátékának következtében akkor megbuktam. Való igaz, hogy a felkészülést sem vettem véresen komolyan, de ez csak az egyik faktor volt. Pechemre pont a vizsga előtti este vettük a mixer-tanfolyamon a rumot, és a tequilát. Ez az óra a kurzuson belül az, amelyik hogy úgy mondjam leginkább igénybe veszi a mixer-palántát. Hat féle tequilát, és nyolc rumot kóstoltunk végig a foglalkozáson. Ha jól emlékszem, akkor utána még Margarita-variációkat is kevertünk, de erre már nem mernék megesküdni... Abban viszont biztos vagyok, hogy hazafelé felszálltam egy gyorsított vonatra, ami nem állt meg otthon. Vácig viszont összespanoltam a vonaton egy sráccal, aki akkor még részegebb volt, mint én. Jóízűen fikáztuk le együtt a MÁV-ot a sárga földig, és ennek keretében még az utolsó doboz sörét is nekem kellett meginnom, mert azt már nem akarta hazavinni. Vonat-fordultával hazaértem, de a másnap reggel 10 órakor kezdődő vizsgán enyhén szólva nem voltam szellemi képességem teljes birtokában.

Ma viszont eltökélten vágtam neki, hogy korrigáljam a múltkori megingást. Már a metrón voltam, amikor észrevettem, hogy a pénztárcámat a nagy sietségben otthon hagytam... Az Oyster card-omon (külföldieknek: BKV-bérlet) még volt 10 fontnyi lé, de még ki kellett vonatoznom a városból, és oda általában nem érvényes az Oyster. Kapkodtam fűhöz-fához. Volt úgy 20 percem rá a vonat indulásáig, hogy a kedvenc kapucnis pulóveremben összelejmoljak 10 fontot a vonatjegyre. Nem arattam elsöprő sikert: 40 penny jött össze addigra, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a módszer lesz a helyzet megoldása. A pénztárnál megkérdeztem, hogy nem tudnék -e az Oysterrel fizetni? Szerencsére megtudtam, hogy a célállomásig mégiscsak eljuthatok vele, és talán még buszjegyre is marad, hogy a vizsgaközpontba időre odaérjek. Sikerült is; a vonaton pedig még kikértem a telefonos segítséget Dóritól, de akkor már főleg nem az foglalkoztatott, hogy hogyan fogok hazaérni... Egyébként a "vizsgaközpont" egy szutykos kis posta fölötti lepusztult szoba volt, ahol három íróasztal volt egymás mellé tolva a rajtuk levő PC-kkel. (Kb. úgy nézett ki, mint egy kőbányai általános iskola "számítógép-labor"-ja.)

A másfél órás tesztnek a fenti előjáték után nem igazán a Zen-mesterekre jellemző lelkiállapotban rugaszkodtam neki, de ennek ellenére mégiscsak összejött...

Egyébként közben Dóri kitalálta, hogy online regisztrálja az Oyster-emet, és tölt rá pénzt, hogy haza tudjak jönni. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy a tranzakció csak holnapra megy át a rendszeren. Végül szerencsére az is kiderült, hogy valamennyire le tudok menni mínuszba is a rajta levő egyenleggel, tehát mégsem kellett Twickenhamből hazagyalogolnom...

2013. január 24., csütörtök

Falling Down

A mai napon gyakorlatilag megfulladtam a szopóálarc alatt, ami két hónapja tapad a fejemre. Nem titok, hogy a rögtön megkapott állás csak illúzió volt. Mivel másik két cég is interjúztatott (jóval több pénzért), ezért azt gondoltam, hogy inkább kivárom őket. Az utolsó körben mindkettő elhajtott a faszra, az eredetiről pedig így lecsúsztam, tehát gyakorlatilag három szék közül estem picsára. (Inkább le sem írom, hogy milyen "szakemberek" pattintottak le miután átmentem az IQ-, és programozási-teszteken is, mert ha csak rágondolok, már kinyílik a bicska a zsebemben...)

Az újév óta pedig mintha meghalt volna az álláspiac, úgyhogy a hétvégén írok egy bartender CV-t...

A mai napon inkább fel sem kellett volna kelnem. Sajnos mégis megtettem, és elmentem a gym-be. Mivel lejárt a bérletem - amit már a múltkor is csak eléggé kétes körülmények között hosszabbított meg a recepciós bro', akivel ott összespanoltam - mostantól csak direct debittel fizethetnék, és legalább három hónapos tagságot kellene vennem... (Honnan a lózsíros faszból tudjam, hogy itt fogok -e lakni még három hónapig???)

Bepipulva elmentem a litván boltba, amit a múltkor találtam, hogy vegyek egy kis füstölt szalonnát, és legalább főzzek egy Chili Con Carnét. (Leszarom, hogy nem azzal kell! Ez az én kreációm!) Találtam is. A többi hozzávalót már megvettem a hétvégén az ASDA-ban. Már az gyanús kellett volna hogy legyen, hogy a kóser-pultnál vett darált marhahúsra "chicken mince"-címkét ragasztott a hentes, de nem tulajdonítottam különösebb jelentősséget neki, mert láttam, hogy vörös húsról van szó. Biztos mellé nyomott... Hát ehhez képest, mikor most felraktam sülni, eléggé birka-szagot árasztott... Ki is sült belőle vagy 2 deci faggyú, amit maradéktalanul leöntöttem róla, de a birka-szag csak nem akart múlni. Amikor a kibontásuk után kiderült, hogy a chilis babkonzervek pedig köszönő-viszonyban sem voltak semmiféle chili-szósszal, akkor már igencsak fel tudtam volna rúgni valamit... Lázasan rohangáltam a serpenyő, a konyhaszekrény, és a kisbolt között, hogy az ismeretlen hozzávalókkal folytatott meccs végeredményét legalább egy nem túl megalázó vereségre tudjam mérsékelni. Nyomtam a ketchup-ot, meg a chili-szószt vadul; öntöttem a borsot meg a sót, és tulajdonképpen kihoztam a körülményekből a maximumot, de a darált-birkán sajnos így is elvéreztem... Mindjárt jönnek haza a lakótársak: megpróbálom velük megetetni.

Holnap nem fogok felkelni.

2013. január 2., szerda

Szilveszter

A múltkori eset után szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy vissza kéne menni a Westfield-be, és frissíteni egy kicsit a ruhatáramon. Aucklandből egyrészt korlátos mennyiségű cuccal jöttem el, másrészt már egyébként is rég voltam ruhát vásárolni, harmadrészt meg a karácsony utáni kiárusítások miatt logikusnak is tűnt.

8 év Új-Zéland után két dolog szúr szemet az embernek egy londoni plázában:

1. Ebben az országban nem kevés emberszabású nő is található. Ezt már eddig is megfigyeltem, csak nem akartam elkiabálni; túlnyomó többségük ugyanis oroszul vagy lengyelül beszél.

2. Itt tényleg normálisan fel lehet öltözködni egy napi vásárlással. Annak ellenére, hogy távolról sem vagyok egy Vogue-junkie, azért már egyszer megkaptam egy kolleganőmtől, hogy én vagyok a legjobban öltözött faszi az ofiszban. (Jó, jó: Aucklandben azért enyhén szólva nincs túl magasan a léc, de dolgozni tényleg nem a gettó-egyenruhámban jártam...)

Az Armani üzletet ezúttal is kikerültem, mert mondjuk még mindig nem fosom a pénzt, de szerencsére nem túl elszállt árakon sikerült vennem ezt-azt. Egyszer vettem csak le a polcról véletlenül egy Gucci cipőt, de amikor megláttam rajta az árcédulát, akkor olyan gyorsan el is engedtem, mint az izzó vasat. (Mondtam, hogy nem rossz az ízlésem...)

Ja, egyébként megint belefutottam egy bőrradíros kiscsajba, de most nem álltam meg neki, hiába szólított "Sir"-nek...

Este pezsgett a város; a tube tele volt bulizni vonuló fiatalokkal. Már a Northern Line-on ültem olyan 8 óra körül, amikor felszállt két filippin-nek kinéző srác. Az egyikük már igencsak küzdött a gravitációval; három megálló alatt néhányszor lepattant a fékező metró faláról, és seggre esett. Végül azért a másiknak csak sikerült felvakarnia a földről, és levonszolnia a megfelelő állomáson. A szemben ülő két sráccal röhögve néztünk utánuk:

- I wanna look like this, say - az órájára néz - in 3-4 hours.
- Better set to it right away...
- mondtam, és elővettem a kabátom zsebéből a kisboltból vett kis fél decis grapefruitos Finlandiát. És mindenki vidám volt...

A londoni magyar buliba mentem. A szervezés hagyott némi kívánni valót maga után, pedig még Nádas Gyurka is ott volt. Elméletileg fel is kellett (volna), hogy lépjen, de én ilyesmire nem emlékszem. (Mondjuk másra sem nagyon - az még rémlik, hogy ilyen kidobó-külsejű srácokkal, meg az ugyanahhoz a társasághoz tartozó csajokkal iszunk, meg próbálunk rázni, de hely hiányában nem megy...)