2018. január 29., hétfő

Spanyol konyha

Na megjelent a múltkori újságíró csajnak a könyve is: link. Kíváncsi vagyok rá, úgyhogy valószínűleg elolvasom majd.

Most azonban nem erről lesz szó, hanem a múltkori komolyra/komorra vett témából kiindulva írok egy átkötő posztot, amiben megpróbálom megvilágításba helyezni, hogy az én ballibsi-kozmopolita-hazaáruló világnézetem hogyan fordul át helyenként, illetve alkalmanként nacionalizmusba.

Előtte azonban egy kicsit még mélyebbre ásom magam a mélymagyarok előtt azzal, hogy elmondom: szerintem a magyar konyha sem nem igazán eredeti, sem nem különösebben kitűnő. Nyilván a saját blogján semmiféle akadály nem tornyosul adott szerző elé abban, hogy általa bármilyen felszínesen ismert témába jóízűen beleugasson. Ennek ellenére én vélemény-formálás előtt mindig igyekszem legalább egy erős közepes kompetenciát szerezni bármely témakörben. Úgy érzem, hogy a felkészültségemen ez esetben sem kell szégyenkeznem, mert aki már evett a főztömből, az még nem panaszkodott rá (fejére is borítottam volna a hálátlan kis köcsögnek az egészet, ha ilyesmire vetemedne...). Szóval érzésem szerint a konyhában (is) nagy májer vagyok, na! (A sütésre ez nem vonatkozik; a múltkor önkezemmel kellett kikúrnom a szemétbe egy tepsi kakaós-piskótát, amit még a szomszédnak sem mertem átvinni - pedig ezzel terveztem megalapozni a jó szomszédi viszonyt itt az alul lakókkal)

Az, hogy a magyar konyha nem különösebben egyedi, akkor válik igazán szembetűnővé, amikor az embernek lengyel csaja van. Itt nem is mennék bele a részletekbe; aki nem hiszi, járjon utána! Az pedig, hogy a magyar konyha mennyire jó, már nyilván ízlés, szocializálódás, és nyitottság kérdése. Így három kontinensen átívelő 13 és fél év emigrációval a hátam mögött viszont meg merem kockáztatni, hogy többé-kevésbé objektív megfigyeléseket is tudok tenni a témában. Esküszöm, hogy nem próbálom szándékosan provokálni a nacionalista olvasóimat, de véleményem szerint az a nép, amelyik az (egyébként első osztályú termőföldön, tip-top minőségben megtermelt, nemzetközi szinten is ízletes) zöldségeket arra használja, hogy fossá főzve eltávolítsa belőlük a vitaminok, és egyéb értékes tápanyagok utolsó irmagját is, majd zsíros liszttel bassza teli a végterméket, és ezt ráadásul nyíltan "főzeléknek" hívja, szerintem megérdemli, hogy a balsors tépje. (Ha ugye nyelvtanilag közelítem meg a "főzelék" szót, akkor ugye látható, hogy a "főz" igéből képzett főnévről van szó; jelentése pedig nagyjából annyi, hogy "meghatározatlan alapanyagokból főzés útján készített termék". Vegyük észre: ebben - egyébként helyesen - még az sincs benne, hogy ételről lenne szó!!!) Frankón mondom: nincs a világon még egy nép, amely ilyen eljárással erőszakolná meg a zöldségeket! (Egyébként az én zöldség-fogyasztásomnak a felfutása nagyjából a kivándorlásomnak az első néhány évére tehető; nyugodtan gondolkodjunk el azon, hogy ez mit jelent...!)

Mivel tényleg nem akarom tovább rugdosni a magyarokat, ezért mindenkinek a saját lelkiismeretére, és józan ítélőképességére bízom a fentiek megemésztését. A poszt - a címe alapján - egyébként sem a magyar konyháról kellene, hogy szóljon. Itt most a tenerife-i élményeket kiértékelő tanulságokat szeretnék megosztani. Mivel igyekszem más nemzetek konyhájához is hasonló óvatossággal közelíteni, ezért csak mostanra veszem a bátorságot, hogy kerek-perec kijelentsem: a spanyol konyha szar. Akkor még egyszer: míg a magyar konyha (Figyelem! Nacionalizmus! Itt most nagyvonalúan - mintegy elfogultan - eltekintek a főzelék-jelenségtől) átlagos, addig a spanyol botrányosan szar.

Próbáltam én pozitív kíváncsiságtól fűtve élvezni a spanyol kosztot. Két éve átmotoroztunk Spanyolon - a helyi jellegzetes ételekre is fókuszálva. Itt Londonban is azért bele-belebotlik az ember spanyol éttermekbe. (Ugye Londont is szoktam köpködni, de a kevés vitathatatlan értéke közül az egyik a kulináris sokszínűség; még a céges menzánkon is mindig háromféle nemzeti kaját lehet kapni naponta. Mondjuk ezeknek a hitelessége ugyan legalábbis megkérdőjelezhető; a "Mac 'N Goulash - al forno" után legalábbis kritikus szemmel közelítek a nemzeti zászlócskákkal promotált napi menükhöz...) Tenerifén kisebbségben vannak a spanyol éttermek (valószínűleg a német és brit turisták szívébe sem lopta be magát a spanyol konyha). Volt - érintőlegesen - spanyol csajom; ő is a főtt krumplis rántottával akart engem lenyűgözni. Neki is rámutattam, hogy abból a rengeteg zöldség-gyümölcsből, ami az éghajlatukon (évi 340 napsütéses napon) megterem, szégyen és gyalázat, hogy ilyen szintű nemzeti ételekre telik... (Na jó, az én szívem sincs kőből: utána azért nem mulasztottam el jó alaposan megdugni, hogy - átmenetileg - helyre álljon a béke.)

További árulkodó részletek:

1. Tavaly Gran Canarián motorozás közben megálltam enni valahol a hegyekben. A kis fogadóban volt az étlapon ropa vieja. Felcsillant a szemem, mert Kubában olyan osztályon felüli ropa viejákat ettünk három éve mindenhol(!), hogy a gondolatra még most is összefut a számban a nyál. Ehhez képest Gran Canarián kaptam valami mócsingos raguval leborított csicseriborsót. Most tudtam meg, hogy ez a spanyol verziója ugyanennek a nevű ételnek, és kritikán aluli. (Meg lehet guglizni a kubai, meg a spanyol ropa vieja receptjét...)

2. Tenerifén első nap ettünk egy közép-szar tapast tenger gyümölcseiből. (Tény és való, hogy ha a tapas ilyen mini-szendvicskéket jelent, akkor finom is tud lenni; olyat is ettem már. De azért hadd ne kelljen már elájulnom attól, hogy egy pub ehető szendvicseket csinál!)

3. A hét hátralevő részében egyszerűen nem találtunk spanyol éttermet a közelben...

4. A legfőbb kanári-szigeteki specialitás a "papas arrugadas": főtt krumpli ízlés szerint piros, vagy zöld trutymóval leöntve. (Esküszöm!) Ezt kaptuk ebédre hal mellé az étteremben La Gomerán, ahova egy szervezett buszos kirándulásra mentünk. Mocskosul éhes voltam, úgyhogy megettem, de a dunakeszi zöld suli menzáján kikértem volna a panaszkönyvet, ha ilyet tesznek elém...

5. Utolsó nap célirányosan elmentünk egy puccosnak kinéző (és úgy is árazott) étterembe, hogy végre együnk egy paellát. Kiábrándító volt. (Pedig el kell ismerni, hogy a paellát lehet jól is csinálni - lásd: Borough Market, London)

Végül - hogy ne csak fikázás legyen az egész beszámoló - azért találtunk egy (UNO !) éttermet is, ahol kimondottan jót ettünk - annak ellenére, hogy a picér bácsival folytatott kommunikáció nem indult túl olajozottan. (Az öreg annyit sem beszélt angolul, hogy "yes", úgyhogy Rita olaszul próbálkozott nála - változó sikerrel.) Szóval a garachico-i Ribamar-t ajánlom, mert mindegy, hogy mit hoznak ki: az jó lesz...

2018. január 25., csütörtök

Los Abrigos öböl

Nem sok minden mondanivaló van ám egy ilyen nyaralásról, ha az ember a mainstream turizmus checkpointjai mentén mozog... Az egyetlen sztorizható élmény a búvárkodásomhoz fűződött.

Amíg a család a delfin- és fóka show-n ütötte el az időt, addig én elmentem egyet (illetve kettőt) merülni. Eredetileg a rájáktól hemzsegő "Los Chuchos" nevű helyre akartam menni, de aztán lusta voltam agresszívan ráguglizni az összes elérhető dive centerre, úgyhogy találomra kiválasztottam egyet. Szerencsére pont beletrafáltam egy olyan helybe, ami képes volt valami emlékezetest nyújtani. Egy három tagú búvárcentrumot választottam, ahol a két főnök/tulajdonos spanyol, és lengyel volt, a harmadik - csak éppen pár hónapra beugró - srác pedig a gájdom lett. Ő is lengyel volt, de szerencsére hasonló szinten beszélt angolul, mint én. (Nem akarok nagyképű lenni, de ez azt jelenti, hogy kurva jól...) Azon kívül tehát, hogy nem kellett 20 másik búvárral egymás gyomrába könyökölni valami sittes, második világháborús halászhajóból átalakított lélekvesztőn, még arra is alkalmas volt a trip, hogy a szokásos small-talk helyett értelmes beszélgetést folytassak le Szymonnal (ejtsd: simon). Annál is inkább, mert foglalkozását tekintve tenger-biológus volt.

Kimentünk tehát egy Zodiac-kal hárman(!) a Los Abrigos mellett levő öbölbe, és Szymon kedvenc helyeit merültük meg. Nagyon kellemes kis merülőhelyek voltak; az élővilág sem okozott csalódást. A legérdekesebb a cuttlefish volt; ilyet eddig még nem láttam működés közben...
Tudjátok: ez az, ami olyan, mint a Porsche Boxster: első ránézésre a műkedvelő amatőr nem tudja eldönteni, hogy melyik irányba fog elindulni... Sőt, amikor már halad, még akkor is azon gondolkodsz, hogy most ezt ő jól csinálja -e?
Mocskos mód fáztam már az első merülés végére, és nem nagyon engedtem fel az alatt a bő fél óra alatt sem, amit a deszaturációra szántunk. Viszont legalább Szymon elmesélte, hogy a második merülésen nem fogok annyi halat látni, mint az elsőn. El is magyarázta, hogy miért... Neki pont szakmába vág, ahogy testközelből látja az ökológiai egyensúly felborulását az öbölben. Az van, hogy a Kanári-szigetek (főleg Tenerife) teljes mértékben a kommersz turizmusról szól már. Ennek megfelelően a vízben már alig van ragadozó hal, mert kiméletlenül lehalásszák, és felzabáltatják a kedves vendégekkel. Mivel a ragadozó halak eltűntek, ezért az ő táplálékukat képező tengeri sünök gombamód elszaporodtak.
Ezek viszont növényevők, és csupaszra eszik a sziklákat/tengerfeneket. Emiatt az ő konkurenciájuk, a növényevő halak továbbálltak... Ami maradt, azok a kopár kövek némi tengeri sünnel tarkítva... Szomorú, de érdekes történet volt. A második menet nem is volt már akkora élmény. Nem csak ezért, hanem azért sem, mert a szar is belém fagyott - annak ellenére, hogy még mélyen sem volt 19 foknál hidegebb a víz. Biztos öreg vagyok már ehhez...

A következő napra betervezett kite-szörfözésről emiatt fájó szívvel, de inkább lemondtam. :(

2018. január 23., kedd

Lucia

Most, hogy az új évben még mindig benne van az ujjaimban az ihlet, egy kicsit még bloggolok, amíg újra meg nem unom...

Szóval megjöttünk a tenerife-i nyaralásunkról. Egy hetet voltunk ott Viktorral (gy.k: öcsém), Zsófival, és Ritával (Viktor barátnője). Nem fogok komplett élménybeszámolót tartani, csak egy-egy élményt emelek ki, amiről lehet valamit írni...
Egy péntek hajnalon indultunk Gatwickről; fél kettőkor már Tenerife déli repterén voltunk. Első utunk az előre lefoglalt autó kölcsönzőjéhez vezetett.

- Holá! - vontam magamra a háttal ülő alkalmazott figyelmét.
- Holá! - fordult felém a lány mosolyogva.

Lucia 24 éves volt, és gyönyörű. Egyáltalán nem latin jellegű, fehér bőrén lehellet-finom sminkje (vagy nem is volt rajta semmi?) azt a fajta természetességet sugározta, amit az ő fizikai adottságaival rendelkező nők 99%-a legkésőbb 30 éves korára menthetetlenül elveszít, hogy a helyét olyan allűrök vegyék át, amiket viszont a nők 30 éves korukra sajnos majdnem kivétel nélkül elsajátítanak. Erről a lányról azonban - már csak a neve miatt is - rögtön "A szex és Lucia" című film ugrott be: annyira frissnek és őszintének tűnt, mint a film-beli Lucia.

Véremben a tesztoszteron helyett azonban még mindig an influenza-vírusok verették a hepajt (Fívör, nájt fívör, nájt fívőőő-ö-őőr....!!!!). A kora hajnali indulás (meg a láz) miatt nem zuhanyoztam, úgyhogy az éjjeli izzadás után ragadt rajtam a ruha. Büdös voltam, mint a dög, de ragaszkodtam a kedvenc, két számmal nagyobb hoodie-s pulcsimhoz, ami alatt még az Aotearoás műszálas sapkám is rajtam volt, hogy hadd folyjon rólam a víz.


Ennek ellenére végigvacogtam a négy órás repülőutat; csak amióta leszálltunk kezdtem el egy kicsit megint izzadni a 22 fokban. Arcomnak azt a részét, amit nem takart el a napszemcsi meg a kapucni, három-négy napos szakáll takarta. Egy szó, mint száz: úgy néztem ki (és úgy is éreztem magam), mint egy hajléktalan a Blaha-aluljáróból. Kétségem nem volt afelől, hogy a lány mosolya nem az ellenállhatatlan férfias sármomnak szól. (Ezen kívül már két napja nem szartam egy rendeset, tehát egyébként sem voltam valami flörtölős hangulatban...)

- Látom, hogy kisautót foglalt. Hányan vannak?
- Négyen.
- Egy Fiat 500-as lenne az autó. Ez három ajtós; nem kérnek inkább egy Opel Merivát? Tágasabb lenne.
- (Nem baj; a lányok alacsonyak, és soványak) Köszi, nem.
- De abba könnyebb lenne beszállni...
- (Drágám, a mi családunk Trabanttal járt a Balatonra!) Megleszünk, köszi!
- A Meriva egyébként erősebb is; itt Tenerifén elég meredekek az utak...
- (Nem baj; majd kinyomjuk a szemét...) Jó lesz, a Fiat; köszi!
- Tegyek biztosítást egy második vezetőre is? Hasznos lehet, ha egész hétre elviszik az autót.
- Köszönjük, de együtt megyünk mindenhova...
- Ajánlhatom a full cover-t csökkentett önrésszel?
- Köszönjük; az alapcsomag elég lesz.
- Road assistance-ot kérnek? Elég drága, ha a kiszállást ki kell fizetni mondjuk egy defektes gumi esetén...
- (Trabanttal a Balatonra! Hengerfejtömítés-csere az M7-es leállósávjában - ha ez mond valamit....) Köszi, de ki tudok cserélni egy defektes kereket...

Összeszorított fogakkal, de nagy nehezen tehát sikerült minden ajánlatot elhárítani, ami a bérleti díjat azonnali hatállyal a duplájára emelte volna.


(Itt zárójeben azért meg kell jegyezni: tagadhatatlan, hogy Lucia az Inter-Rent vitrinjének üvegfala helyett egy szál gyertya és egy pohár vörösbor mögül, meghitt félhomályból csillogó szemmel mosolyogva a fukushimai reaktorokat megszégyenítő sebességgel olvasztotta volna le a szívemet. Az adott körülmények között azonban szegénykém sajnos vert helyzetben volt...)

Kicsattogtunk hát a telephelyre és átvettük a gengszterautót. Maxra tekertük az azonnal befogott helyi, "Loca Latino"-t, és a letekert ablakokon kidöfve a könyököket Los Cristianos felé vettük az irányt, ahol a szállásunk várt...

2017. december 30., szombat

Jubileum

Nos... Rendhagyó, és hosszú poszt lesz ez a mai. Először és elsősorban azért, mert megírtam - és ezzel ha jól látom, a blog leszarásának erős 8 hónapos hagyományát töröm meg. Másodszor itt van az új év, és ilyenkor szokott minden magát a szükségesnél komolyabban vevő ember ilyen mérleget vonni, meg értékelni, meg önrevíziót tartani, vagy mi a rosseb. Harmadszor, és nem utolsó sorban pedig nemrég lett 5 éve, hogy Szürkeországban élek. (És itt most egy percre elgondolkodtam, hogy a magyar vajon miért mondja azt, hogy MagyarországON, míg bármelyik másik "ország"-gal végződő országra azt mondja, hogy SpanyolországBAN, OlaszországBAN, HorvátországBAN, stb. Aki tudja a helyes választ, az légyszi tartsa meg magának, mert egyrészt nekem is van egy tippem, másrészt viszont valószínűleg a kutyát sem érdekli.)

Szóval kezdjük a revíziót azzal, hogy módosítok a névjegyemen, mert a "programozó" titulus felett úgy érzem, hogy eljárt az idő. Ha belegondolok, hogy mit is csinálok ma a nap kellemetlenebbik részében (lásd még: munka) ahhoz képest, amit mondjuk 10-15 éve csináltam, akkor azt kell mondjam, hogy a kettő köszönő viszonyban sincs egymással. (Ja, bocs! Elfelejtettem szólni, hogy az IT-ra immunis olvasók átugorhatják ezt a bekezdést...) Ma már sajnos csak nagyon kevesen vannak olyanok, akik a szó klasszikus értelmében vett "programozók". Értsd: algoritmusokat írnak valamilyen - eddig megoldatlan - probléma megoldására. Helyette ugye ma az van, hogy panelekből rakjuk össze a szoftvert, jól bejáratott, iparági sztenderdnek minősülő klisés módszereket alkalmazva. Sumák (de korántsem észrevétlen) módon történt ez az átmenet, aminek úgy érzem, hogy a végére értünk. Éppen ezért ezt az évforduló alkalmával elkövetett önelemzést mérföldkőnek tekintve, mostantól a névjegykártyámon (jobbra fent) a lényeget sokkal jobban megragadó, "információ-ipari szakmunkás" megjelölést fogom alkalmazni. Kár erre ennél több szót vesztegetni, úgyhogy ugorjunk.

Ha most jól belegondolok, van egy negyedik oka is annak, hogy ez a poszt megszületett. Így 2018 hajnalán, amikor a vebkettő már minden háztartás szerves része, és minden magára valamennyire is adó modern ember fészbúkra posztolja azt, hogy mikor vitte le a kutyát sétálni, vagy ment el szarni, állampolgári kötelességemnek érzem demonstrálni, hogy máshogyan (oldszkúl módon) is lehet másokat a legkevésbé sem érdeklő információt a világhálóra fosni. Sőt: igazából még így sem muszáj! Annál is inkább, mert egyrészt pont a múltkor botlottam bele valamibe, amitől az állam leesett, hogy a Google ezt tudja rólam, másrészt pedig szintén mostanában láttam egy prezentációt arról, hogy hogyan lehet egy IoT-teáskannán keresztül betörni egy wifire. Szóval csak szólok, hogy meglesz ennek a fészbúkosdinak a böjtje...

Ezt a poszot a megírása után majdnem töröltem. Én csak úgy megírtam, mert néha agymenése van az embernek, és a végén büszke magára, hogy mennyire eredeti volt... :) A csúnya lényeg (az értékelés rész) ugyanis igazából a következő bekezdésben jön, és ezt a kivándorlás-témát - annak ellenére, hogy az elmúlt egy-két évben különösen divatos lett - én már halálosan unom. (Én durván 10 évvel a nagy kivándorlási hullám előtt léptem, úgyhogy nekem nemigen lehet ebben a témában újat mondani.) Viszont ma reggel Tibi átküldött egy remek cikket az Index-ről, amiben végre ritkán hallható, igazán friss gondolatok hangzanak el úgy, hogy még nekem is érdekes tudott lenni, és nagy hümmögések, meg bólogatások közepette olvastam végig. (Ez azért is kimondottan meglepő, mivel az Index általános színvonala - a zuhanórepülés közben - már évekkel ezelőtt elhagyta a bányász-béka picsájának a szintjét.) Szóval - mivel a reggeli diskurzusunk után Tibi kimondottan megkért rá - mégiscsak kiposztolom ezt, mert állítólag ő el fogja olvasni... Hát tessék:

Az, hogy a hátam mögött van 5 év Szürkeország, meg 8 év Új-Zéland, rengeteg kellemes következménnyel jár. Múltkor Csonti barátommal beszélgettünk; akkor ő mondta, hogy azt vette észre, hogy engem egész más promlémák foglalkoztatnak, mint őt, vagy az ő környezetét (értsd: magyar környezet). Ez így igaz. Sőt: örülök neki. Még sőtebb: ezt akartam elérni, amikor elhagytam Magyarországot! Úgy érzem, hogy kijelenthetem: egész más ember vagyok, mint 2004-ben. Imádom, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy más problémákkal foglalkozzak. Imádom, hogy van egy nyelv, aminek a segítségével ki tudtam lépni a magyar énemből. Nyilván nem leszek népszerű, amikor ezt mondom, de a "nemzet" fogalma számomra nem jelent többet, mint egy címkét, amit aljas emberek aljas célokra használhatnak fel (és fel is használnak). Itt most - ha a Tibin kívül mások is olvassák ezt - sanszos, hogy egyesek habzó szájjal hazaárulóznak magukban. Én ezt leszarom, mert egyrészt nekik halvány segéd fingjuk nincs a kivándorlásról, másrészt pedig ezt én nem úgy értem, ahogyan ők gondolják. Meg is magyarázom.

Emlékszem egy cikkre régebbről... Hopp! Meg is van! Tessék: cikk. A hivatkozott felvételben állítólag (kíváncsi lennék rá...) Orbán arról (is) beszél, hogy az utódjának mennyire nagyon magyarnak kell lennie, és a "nemzet", meg a "haza" értékeit megkérdőjelezhetetlenül kell képviselnie. Távol álljon tőlem, hogy Orbán utódja szeretnék lenni, de azért ökölbe szorul az arcom, amikor ezeket a szavakat hallom egy olyan ember szájából, aki fáradhatatlanul, izzadságtól csillogó homlokkal csak veri, és veri bele a szegeket a magyar nemzet koporsójába. Érzésem szerint (és a romantikusabb lelkű magyarok kedvéért direkt nem azt a kifejezést használom, hogy "kétséget kizáróan meg vagyok róla győződve") a magyar nemzetnek vége van, mint a botnak. Orbánnal, vagy nélküle: teljesen mindegy, mert annyira ő azért nem jelentős karakter a történelemben, hogy a személye különösebb hatást gyakoroljon rá. Mivel én nem vagyok történész, csak egy józan paraszti ésszel rendelkező proli gyerek (tudom, hogy képzavar... :) ), de annyit azért tudok, hogy szerte a világban minden nemzetet (országot) vezető emberek az adott ország legaljasabb undorító férgei közül kerülnek ki. Elméletem szerint csak azok tudnak jelentős pozícióba kerülni bármely modern társadalomban, akiket nem gátol semmiféle morális megfontolás. A pszichopaták a tökéletes politikusok. MINDEN országban. Értem én, hogy sokkal jobban esik azt hinnie az (egyébként nagyon értelmes) angol kollegámnak, hogy Churchill egy nagy formátumú hazafi volt, de hát ez nem igaz. Ő is ugyanúgy birka, tizenéves kölyköket küldött a halálba, mint Hitler a túloldalon. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy az ő érdeme lett volna az, hogy a brit "nemzet" jól jött ki a háborúból? Thatcher, (vagy hogy közelebbi példát hozzak, Cameron) ugyanúgy eladta a saját "nemzetét", mint ahogy Orbán teszi. (Jó; technikailag nem ugyanúgy, mert az országaik a nemzet-alapú történelemből visszamaradt fasz ellentétes végein helyezkednek el, de a kisember számára a végeredmény ugyanaz...)

Mára a globalizmus elérte a zenitjét. (Az, hogy innentől hanyatlani fog egy másik téma, de ez most nem tárgya ennek a gondolatmenetnek...) A 21. századra a nemzet fogalma felett eljárt az idő, mert ezek az emberek a világot egy olyan társadalommá transzformálták, ahol az érdekellentétek nem a nemzetek között feszülnek, hanem a társadalmi osztályok között. Ezt most nem fogom kifejteni, mert Marx már megtette, és az elmúlt 100 év pontról pontra hozta a gyakorlati példákat a kapitalizmus általa megjósolt hatásmechanizmusára.

Ezért lényegtelen, hogy magyar vagyok -e. Ezért örülök neki, hogy annyira már nem. Mert a magyarsággal igenis kéz a kézben járt az a rengeteg, kultúránkhoz tartozó beidegződés, amikről más kivándorlók sztorijai is beszélnek, és már közhellyé koptatták őket. (A magyar mindig átbassza a másik magyart; az irigy magyar inkább elgáncsolja a másik sikerest; a himnuszunk az élő bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet mennyire balfasz, és kishitű, stb...) Többen, több helyen elmondták már, hogy ezeknek köszönhető az, hogy a nemzet a vesztébe rohan. Ennyire szigorúan én nem ítélkeznék; én ezeket inkább egy önmagát erősítő negatív visszacsatolásként látom, ami az elfoglalt szerencsétlen történelmi pozícióval együtt fejti ki a hatását.

Viszont ez nem változtat a lényegen: nagyon jó érzés nem túl magyarnak lenni... Hosszú volt az idáig vezető út, de megérte!

Boldog új évet mindenkinek!

2017. április 22., szombat

Cagiva Raptor 1000 tartós teszt

Mivel a múlt hétvégi látogatásomkor Tibi igen meggyőzően érvelt amellett, hogy írjak már valamit a rég elhagyott blogra, ezért most gondoltam, hogy eleget teszek a kérésnek. Mi sem lehetne stílszerűbb comeback, mint egy benzin-szagú poszt? Kíváncsi vagyok, hogy generál -e ez valami olvasói/kommentelői forgalmat itt? (Ez mondjuk nem igaz: valójában leszarom, hogy bárki olvassa -e; csak ki akarom írni magamból, hogy később emlékezzek rá, miért ne vegyek olasz motort...)

Szóval kb. másfél éve használom a Raptort, tehát jogom van megalapozottnak tűnő véleményt alkotni róla. Tessék...

A napos oldal
Nem tudom, hogy amikor megvettem leírtam -e ezeket, de most fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ilyen "éles" motorom ezelőtt nem volt. Egy MV Agusta térhálós vázba cipőkanállal beillesztett ezres japán blokk, ami Marzocchi villákban levő Brembo kerekeken gurul, és ugyanolyan nyergek fékezik csak jót jelenthet a vezetési élmény szempontjából. Bicikli könnyedséggel manőverezhető; imádok vele motorozni. (Miki hatszázas Gixxerrjét megeszi reggelire.) Az ovális Beowulf-dobok hangjától minden motorfékezéskor a hideg futkos a hátamon. Kurvajó, na!

Nem lenne Jocó a nevem, ha ilyen erős kezdés után ne találnék bőséggel fikázni valót ezen a "karakteres" motoron. (Aki eleget olvasott motor- vagy autó-teszteket, az tudja, hogy elfogult újságírók előszeretettel használják ezt a klisét azokra a - többnyire olasz, vagy angol - modellekre, amelyek - valljuk be férfiasan - szarok.) Közhely az is, hogy az olasz járműveknek mik a gyenge pontjaik: mechanika, elektronika, kidolgozási minőség. Szerencsére az én esetemben a mechanika nem olasz (ha nem Suzuki blokk lenne benne, akkor meg sem vettem volna). Azt kell mondjam, hogy az elektronika is istenes (a mosás után falsul világítgató üres-visszajelző-lámpa, meg egy eleinte ritkán, aztán később még sokkal ritkábban kihagyó gyújtáson kívül eddig nem volt semmi probléma). Mivel a mosást nem szoktam forszírozni, és a kihagyó gyújtás ellen nagy gázzal indulást is meg tudtam szokni, ezért ezek különösebben nem zavartak. (Kivéve azt az egy alkalmat, amikor rögtön indulás után a járdáról májer módon döntve hajtottam volna le - ha a még hideg motor nem állt volna meg mint a szög. Így viszont elegánsan az első lámpát egy acéloszlopnak borítva hárítottam el a megalázó taknyolást.)

Szóval az elektronika még csak-csak jó. Az általános minőség témakörnél van a kutya elásva... Történt ugyanis, hogy rögtön vásárlás után egy olajfolyás elhárításához le kellett bontanom a tankot-légszűrőházat-injektort. Ekkor vettem észre, hogy a tankot nem tudom visszatenni. Vagy az elöl levő két csavarral rögzítem, vagy a hátsó eggyel. Végül némi segítséggel (Kasia tekerte a helyére az első csavarokat, amíg én a segédvázba kapaszkodva lábbal tapostam előre a tankot) megoldottam, de vegyes érzelmeket hagyott bennem a művelet... Később kiderült, hogy a híres mediterrán precizítás máshol is tetten érhető a motoron.

Tavaly nyáron ugyanis elkezdett szivárogni a hűtő. Hosszú vívódás után elküldtem megjavíttatni a "West Mercia Radiators" nevű mocskos, trehány, semmirekellő birminghami illetőségű műhellyel. (Szarjon sünt az összes ott dolgozó szakember, és customer service rep., akiknek sem a gyors munka, sem a figyelmes ügyfél-tájékoztatás, de még az angolul beszélés sem az erőssége...) Ennek ellenére múlt héten megint elkezdett folyni a hűtő. Igen pipa lettem, de megint lebontottam, és elpostáztam nekik, hogy javítsák meg gariba'. Közben rágugliztam, hogy nem találok -e bontottan valahol (Muhaha! A szétkúrt első lámpát is hónapokig tartott pótolni...). Kiderült, hogy a típuson előszeretettel jelentkező hűtő-repedés annak köszönhető, hogy a rosszul elvezetett, és túl hosszú (rövid?) gumi vízcsövek feszítik az egyébként három ponton rögzített hűtőt, amihez csatlakoznak, így az idővel elreped. A későbbi évjáratokon állítólag a nagy tudású mérnökök megpróbálták valami rögzítési pontokra taknyolt közdarab beiktatásával csökkenteni a feszültséget, de a felhasználói tapasztalatok azt mutatják, hogy nem igazán jártak sikerrel. A Raptor-rájdereknek tehát - szerencséjük függvényében - marad a latinos imádkozás, illetve az évi rendszerességgel elvégzendő hűtő-hegesztés...

A következő motorom valami lég-olajos japán gép lesz. (1.3-as XJR-em még nem volt...)

2016. március 13., vasárnap

Matylda

Tényleg csak a rend kedvéért jelentem, hogy mi is lecseréljük a verdát. Nem mintha a Lexusszal bármi gond lenne - a mai napig működik benne MINDEN, és ez nem kevés elektronikus bizbaszt jelent - csak megint vettem egy Mazda MX-5-öst, és sajnos a Lexusnak mennie kell, mert itt még egy autónak is kérdőjeles a létjogosultsága.

Mostanra jutottam el odáig, hogy egyrészt a Lexus unalmasan jó volt, másrészt meg rákívántam a Mazdára, na. Most egy kicsit fel fog rázni az, hogy átülünk a luxus-szedánból egy fapados roadsterbe. Egyébként is muszáj volt MOST venni kabriót, amíg még olcsó, mert mindjárt itt a tavasz. Amióta bejött a hideg egyébként folyamatosan nézegettem a Mazdákat - láttam vagy 10-et, 15-öt... Már éppen kezdett elmenni az egésztől a kedvem, mert mind rohad. Szerencsére már csak nagyon távoli emlékeimben él a hibátlan állapotú Mk1, amit szarér-húgyér' adtam el Aucklandben, mielőtt eljöttem. Nyilván ugyanolyat szerettem volna, de az itteni felhozatal elkeserítő - pedig nem kevés van belőlük. Mivel az elmúlt egy-két évben ezek az autók elkezdtek youngtimer-státuszba kerülni, ezért az áruk is kúszik szépen felfelé, míg a küszöbjük, meg a kerékíveik pedig minden (sós) úton töltött mérfölddel rohamosan amortizálódik.

Elhatároztam, hogy lemondok mind a tökéletes állapotról, mind pedig a bukólámpás Mk1-ról, és inkább veszek egy olcsó tróger-o-mobilt, amit nem sajnálok attól, ha Kasia is vezeti (és ne adj' isten meghúzza...). Rááltam a kevésbé kívánatos Mk2-k vadászatára, és most végre belefutottam a tuti vételbe. 800-ért sikerült lecsapnom egy olyat, amit egyébként legalább a duplájáért tudnék eladni nyáron, ha akarnám. Igazából már fel voltam rá készülve, hogy ennél sokkal szarabbat fogok venni ennyiért; láttam 2500-ért is olyat, aminek rosszabb állapotban volt a küszöbje. Még a fényezés is túl karcmentes ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül üsse-vágja az ember...

Ezennel bemutatom Matyldát (ipszilonnal, lengyelül - mert Kasia nevezte el):


A kép (ami egyébként a hirdetésből van) egy kicsit csalóka: itt a küszöb úgy néz ki, mintha egész hosszában virágozna, pedig az csak mocsok... (valószínűleg ezért volt még meg a kocsi a hirdetés megjelenése után egy héttel...) Egyébként ő a pórnép tipikus roadstere. Semmi limitált széria, semmi parasztvakító extra: ez csak egy egyszerű 1.8-as NB. (Mondjuk legalább Torsent szerettem volna bele, de azt hiszem, hogy megleszek nélküle...)

A következő néhány hétvége folyamán Matylda kap egy kis TLC-t, hogy a szezonnak frissen, fiatalosan vághasson neki! (Ha más egyszer - a papírok szerint - "racing blue" színben pompázik...)

2016. március 12., szombat

Józan ítélőképesség, avagy a Negyedik Birodalom tündöklése és bukása

Lakik fölöttünk egy párocska. A faszi negyvensok éves német - így mint olyat, nem Májklnak, hanem Miháelnek hívják. A nő is negyvenes, és litván (Jurga). Amikor ideköltöztem, akkor - nyilván a fegyelmezett fritz családfő döntése nyomán - egy kombi pápaszemes Mercijük volt. (A kevésbé benzinfejű olvasóknak itt zárójelben tenném hozzá, hogy a pápaszemes-széria a Mercedes történelmének toronymagasan a leghitványabb darabja). A kép csak illusztráció:


Az elmúlt 2 év alatt Michael gyakori, és elhúzódó külföldi üzleti útjainak köszönhetően a Mergába főleg Jurga gyűjtötte a mérföldeket. Ezekkel együtt azonban a horpadások és karcolások is szorgalmasan gyülekeztek az autón, amire az aljas dög akut, és rendkívül agresszív szétrohadással válaszolt. (Annak idején Bronxban megkíméltebb állapotú amerikai nagyvasakat láttam vánszorogni az igénytelen feketék alatt, mint ahogy szegény Merci a végére kinézett.)

Mivel a pápaszemesnek sajnos a Mercedes-csillagon kívül nincs semmije, ami amúgy értéket képviselne (hiszen mint gépészetileg, mind pedig a karosszériáját tekintve egy rakás szar) - és ez a használtpiaci árain is erősen meglátszik - ezért Michael szerintem nem tartotta rentábilisnek a lakatos-munkák elvégeztetését.

A ház elől eltűntek a bárgyú pápaszemek, és nemrég megjelent egy Toyota RAV4 vigyorgó pofája...