2019. szeptember 19., csütörtök

Griso 3.


Nahhh! A hétvégén motorozni voltunk East Angliában. Szóra sem érdemes, de azért ez a néhány-száz kilométer elég volt arra, hogy valamennyire összeszokjunk a Grisoval, és a Soltész Rezső által hagyott 10 centis majré-csíkon is egy kicsit bejárassam a gumit.

Tolom a sast

Már a hét közepén egyszer bejöttem vele az irodába (nem Rezsővel...), hogy ha előttem észrevétlen maradt a motor vérző torka, akkor legalább kéznél legyen a Temze, amibe bele tudom lökni. Dél Londonból jövök, tehát át kell vágni a városon. Óvatosan ismerkedtem a súlyával, de ahogy húzogattam az egyre kövérebb gázokat az előzésekhez, meg a távoli zebrán a piros lámpánál útra lépő gyalogosok pulzusának serkentéséhez, úgy lett egyre szélesebb a vigyor a képemen. (Most mondhatnám, hogy nem tehetek róla, mert a Griso kihozza az emberből a parasztot, de nem mentegetőzöm, mert én a londoni forgalomra ívben szaró, és ezáltal a dugóhoz aktívan hozzájáruló gyalogosokat sokkal nagyobb parasztoknak tartom, és legszívesebben minden ilyen megmozdulásuk után még egy sallerral is ellátnám őket.)


A belvárosban már mindketten izzadtunk (én a bőrben, a Griso meg a reggeli forgalomban), amikor egyszer csak arcomra fagyott a mosoly: a blokk elkezdett úgy kelepelni, hogy ha nem pont a középső sávban álltam volna, akkor felmegyek a járdára, és leállítom a motort.

Egy ilyen hang, teszem azt egy Yamahából érkezve halálbiztos jele annak, hogy a szelepek egy percen belül beleszakadnak a hengerekbe, a dugattyúk átlyukadnak, kikönyököl a hajtókar, a blokkból az útra ömlik az olaj, és az Apokalipszis négy lovasa elhalad a buszsávban...

Ott, és akkor viszont nem tudtam félreállni, úgyhogy feltoltam a plexit, hogy elmorzsoljak egy könnycseppet, és megvigasztaltam magam, hogy a bontóban talán kapok egy ezrest a maradékért, és akkor nem buktam sokkal többet, mint a rommá tört Raptorral. Akkor egy kicsit megnyugodtam, mert végülis hibát - azon kívül, hogy olasz motort vettem - nem követtem el, úgyhogy hagytam tovább járni a motort, hogy akkor hulljon a férgese...! Az kelepelt még kb. másfél percig, aztán amikor befordultam a sarkon, akkor (talán mert egy kicsit bedőlt a kanyarban) abbahagyta. Még leparkoltam vele az iroda melletti utcába, aztán hiába stresszeltem magam egész nap azon, hogy vajon hazafele mi lesz, végül nem lett semmi. Hazament, majd hétvégén a túrára is elment, sőt: vissza is jött!

Nem tudom, hogy hogy fogom bírni idegekkel, de még mindig nem vagyok hajlandó ezoterikus magyarázatokkal elaltatni magamat a Guzzi lelkéről, és az isteni olasz gépészmérnökökről, akik életet lehelltek bele. Szerintem akkor is csak egyszerűen szar, de legalább azt nem mondhatom rá, hogy ne lenne izgalmas...

Steampunk

A formatervezési szkilleket viszont nem lehet elvitatni a motor atyjától, akit Rodolfo Frascolinak hívnak, és ha valaki belenéz a CV-jébe, az magáért beszél... Úgy néz ki a motor, mintha földönkívüliek hozták volna. Olyan a blokkját nézegetni, mint amikor az ember le-pause-olja a Star Wars-t amikor elvonul a csillagromboló, hogy találgassa, hogy azok a baszok ott az oldalán vajon mire valók...

Csillagromboló

Ennek, meg a borzalmas morgásnak, csühögésnek, durrogásnak, és hörgésnek köszönhetően, amit fordulatszámtól és gázmarkolat állásától függően előad, a forgalomba nagyjából annyira vegyül bele, mint pucér Scarlett Johansson vasárnap délután a Váci utcai tömegbe. (Láttam olyan gyalogost, aki a járdán megállt, megfordult, és hosszan nézett utána.)


Vitathatatlan, hogy ez a fokú feltűnés némi fasz-hosszabbító faktort kölcsönöz a gépnek, ami azonban az én esetemben sajnos visszájára sül el, mivel a hiteles megjelenés ezen a motoron legalább 185 centis magasságot igényel. Csabi szerint úgy nézek ki rajta, mint a kan-hangya... (Ha a hiteles megjelenés céljából vettem volna a vasat, akkor ez nyilván valamelyest kedvemet szegné, így viszont leszarom.)


Motorozni vele kivételes élmény: lehet alapjáraton csattogni, mint egy cruiserrel (és mint mondtam, az érzést jobban adja, mint egy HD), de ha haladni akar vele az ember, abban is partner, mert hiába hosszú a tengelytáv, a minőségi futómű miatt nem kell daruval beemelni a kanyarba, mint egy Harley-t, hanem meglepően jól fordul. 110 lóerő pedig elég jól mozgat még egy 246 kilós monstrumot is. Igazából szerintem pont egy ilyen gépre van most szükségem, mivel a Raptor nagyon izgága; azzal nehéz volt ép ésszel motorozni... Ezzel meg lehet csapatni ha kell, de azért a súly, meg a méret miatt egy pillanatra sem veszíti el az ember a fejét.

2019. szeptember 11., szerda

Griso 2.

Tudjuk, hogy addig, amíg pragmatikusan tekintünk a motorozás intézményére, szinte az égvilágon semmi nem indokolja nem japán motor vásárlását. Ezt a napnál is világosabb tényt még a hárlisták is belátják; még ők is tisztában vannak vele, hogy a legjobb ár/érték arányú, műszakilag legfejlettebb motorok nem Milwaukee-ból árasztják el a világot. (Egyedül a béemvések képesek őszintén meggyőződve érvelni a németek műszaki felsőbbrendűsége mellett, de ilyenkor a nem-béemvések mindig az ártalmatlan elmebetegeknek kijáró mosollyal nyugtázzák a próbálkozást, és rájuk hagyják.)

Nem véletlenül emlegetem ezeket a vadhajtás-jellegű motoros kasztokat: amikor a kedvencükről beszélnek, az ilyenek mindig azt hozzák fel, hogy az mennyire "karakteres", és hogy "lelke van". Ezeket a kifejezéseket magunkban mindig a "szar", és a "megbízhatatlan" szavak szinonímáival kell behelyettesíteni, hogy közel kerüljünk az objektív igazsághoz. A "lelke van"-frázis egyébként leggyakrabban a guzzisták szájából hangzik el, akiknek általában a szánalmas teljesítmény és a szeszélyes motorblokk mellé még egy rendes futómű sem jut (amíg a Ducatik alá legalább jár egy pár odabaszós villa, meg egy harapós fék).

Na most témánál is vagyunk! Nem tudom figyeltétek -e, hogy már én is az eufemizáló "szeszélyes motorblokk" szóvirágot vettem elő a Guzzikkal kapcsolatban: nyilván én is kezdek megőrülni. Azért teljesen még nem, mert a próbakör után elvégeztem a házi feladatot: megszörcsöltem, hogy a Grisotól mire lehet számítani hosszú távon... ("Griso common problems")

Igazából arról van szó, hogy ennek a típusnak - a szokásos olasz elektronikus mókák mellett - van egy jól ismert típushibája. A silány anyagminőség miatt a himbás vezérlés egyszerűen elkopik: a vezérmű-bütykök és a szelephimba megeszik egymást. Ez a jelenség a 2012 előtti évjáratú példányokat érinti; onnantól kezdve - a drága visszahívás elsumákolása (ez a béemvéseknek biztosan ismerős) után - a gyár görgős aljú szelephimbákra cserélte a sima, lapkán csúszós rendszert. Egy szó, mint száz: a 2012 utáni példányok gyárilag jók; a korábbiakhoz pedig kapható egy átalakító-kit, de nem olcsón...

Kicsit lelombozva, de gránit-kemény alkudozásra felszívva magamat felhívtam Soltész Rezsőt, és megpróbáltam felőrölni az új információval (az átalakító kit 1500 euro - vagy 800 dollár akciósan az USÁból), mert amúgy a motor hibátlan volt, és a szervízkönyve igen tételesen részletezve hozta a gondos, szerető karbantartás bizonyítékait. Egyébként a vezérlés már ezen is cserélve volt, de nem az átalakító kitre, hanem ugyanazokra a hibás alkatrészekre, amikkel gyártották! (Akkor még biztos nem létezett a kit...) Ezt onnan tudtam meg, hogy ott, helyben, Soltész Rezső előtt felhívtam a szervízt, és elbeszélgettem a szakival a problémáról, majd a tanácsára leszedtem a szelepfedelet, és alánéztem.

Nem borult el az agyam; a motor tüzetes átnézése után még hazamentem megrágni a dolgot. (Ekkor gugliztam fel az 1500 euro/800 dolláros összeget is.) Egy óra múlva felhívtam Rezsőt. Mivel ő ugye látta, hogy imbuszkulcs volt nálam, és nem félek használni - ezen kívül pedig szerintem valószínűleg nem könyökölték egymást gyomorszájba tömött sorokban szeptember elején a Guzzi-vásárlók a bejárati ajtaja előtt - ezért igen baráti összegre sikerült lealkudnom a vasat.

Azóta már elkezdtem szopni a biztosítósdival - de ez már új, kevésbé érdekes történet.
A hétvégén viszont megyünk túrázni; akkor talán lesznek képek is - feltéve, hogy haza is érek...

2019. szeptember 9., hétfő

Griso

... szóval a múltkor véletlenül belebotlottam ebbe a cikkbe, és rögtön elolvasás után gondoltam, hogy ránézek a Netre, hogy van -e a környéken belőle eladó - hátha ki tudok próbálni egyet...


Határozottan emlékszem, hogy amikor annak idején kijött ez a modell, a Motor Revüben levő képeire csorgott a nyál a tátott számból... Nagyon drága motor volt, és a forgalomban azóta is csak egyszer láttam ilyet... Nekem az a gyanúm, hogy ezt ilyen vasárnapi motorosok, meg polírozó-bajnokok veszik, hogy aztán a fűtött garázsban tartogassák, és évente egyszer elmenjenek vele fagyizni.

Meglepetésemre éppen volt egy eladó az Autotrader-en: 15 percre A Hoteltől, gyanúsan olcsón. Felhívtam az eladót, hogy megvan -e még, és hogy tehetek -e vele egy karikát? Egy bolgár faszi árulta, akinek Soltész Rezső-haja volt, és nagyon kellett neki a pénz. Azt mondta, hogy menjek, amikor akarok. Még aznap este átmentem tesztmotorozni.

Már amikor megláttam élőben a gépet, lefostam a bokám. A beindítás után be is pisáltam (Akrapovic végdobok voltak rajta). A próbakörön már összezártam a farpofákat, mert nagy volt, nehéz, és csak egyenesen szeretett menni. Dimenzióiban, és motorozhatóságban nagyon emlékeztetett az XJR-re, de a vékettes miatt ez az érzés mégis egészen más volt...

Nagyon régen, még Aucklandben mentem egy Softail-lel,és már akkor nyeszegtem azon, hogy a Harley manapság már nem nagyon hozza a "Harley-érzést". Azóta kipróbáltam egy Nightster-t is, amin hagyományos hátsó gátlók vannak, tehát valamivel jobban ráz. Az ránézésre nagyon tetszik, és már gondolkodtam is rajta, hogy kéne egy, de annyira azért nem kell, hogy vegyek egyet, és onnantól reszkessek, hogy mikor lopják el... :( Amióta a HD-kre is injektort raknak, meg gumibakokra ágyazzák a blokkját (és főleg amióta Kozsó is azzal jár), a szememben nem csillog úgy a "Harley" név - pedig egyre jobban imádom a vékettőt... :)

Szóval elvittem a Griso-t egy körre... Olyan volt a hangja, mintha egy helikopter, és egy gőzmozdony szerelemgyereke lenne. És nem csak alapjáraton, de fordulaton is úgy remegett, mint egy Hajdú centrifuga!



Sokkal inkább Harley volt ez a Guzzi, mint az a két Harley, amiket én próbáltam... A hosszanti főtengely miatt kövér gázfröccsre jobbra billenő motor pedig megadta a kegyelem-döfést: kellett nagyon...

Az ára hajszálnyival volt a fölött, amit én járműre hajlandó vagyok kiadni - bármennyire is bele voltam esve. Napokig vergődtem, hogy mit csináljak, hiszen az ára akkor is nagyon jó volt, ha speciel én baromságnak tartok ennyit motorra kifizetni - ergo valószínűleg könnyen meg tudnék tőle szabadulni tavasszal számottevő veszteség nélkül. De ha nem adnám el, ez akkor is "future classic"; az ára valószínűleg csak felfelé menne. Most van egy garázsom is, ahova befér egy felesleges motor. Teljesen logikus döntés lenne megvenni...

2019. augusztus 24., szombat

A Hotel

Az indiai/sri lankai üzleti utas/nyaralásos két hét sajnos azzal a kellemetlen mellékhatással járt, hogy nem tudtam új lakást keresni pont akkor, amikor kellett volna. Az előzőben ugyanis felmondtak, és augusztus végi hatállyal mennem kellett. Jobb híján most (én úgy gondolom, hogy ideiglenes jelleggel) beköltöztem a Csabi barátom melletti szobába A Hotelben... (Mert itt mindig van szabad szoba...)

A Hotel Thornton Heath kerületben található, és nem az aminek látszik - tulajdonképpen egy régen szebb napokat látott, bezárt, és azóta hanyatló állapotban levő, de egyébként lepusztult prolik számára tökéletesen megfelelő egykori hotelről van szó. Itt jövök én a képbe...

Én úgy éreztem, hogy - mivel itt megjártam már a Barking/East Ham környéket lakóként - nagyjából bírom a kiképzést, és egy rövid ideig elleszek Thornton Heath-ben is. Ha mondjuk metaforikusan akarok fogalmazni, akkor Thornton Heath "London Harlemjének" tekinthető, míg Barking/East Ham pedig mondjuk "Queens" volt...

Szóval Thornton Heath az elmúlt években rendszerint az arcba sav-locsolós, és robogós utcai rablások, valamint a feka drog-bandák háborújához kötődő késelések okán tett szert hírnévre. Sokat elárul a helyi közbiztonsági állapotokról az a tény, hogy a főutcán majdnem minden bolt ajtaján vagy kirakatán a következő tábla látható:



Béreltem tehát egy furgont, és Robi barátom segítségével tegnap áthurcolkodtam az új otthonomba... Biztos ami biztos, azért béreltem egy garázst is; egyrészt mert - a sok cuccomon kívül - megvan még a régi motorom roncsa is, másrészt pedig azért egy menekülő útvonalat szerettem volna hagyni, ha az új hely mégis az igényességi küszöböm alá lőne, és úgy érezném, hogy gyorsan költözni akarok. (Az első hostelből, ahova Aucklandbe kivándorlásomkor beköltöztem annak idején például sikítva menekültem - de akkor összesen két bőröndöm volt...)

Szóval most még a jövő zenéje, hogy kibírom -e a fél évet A Hotelben, amit az egyébként igen rugalmas főbérlőnek igértem. Nem jó jel, hogy Robi, amikor megálltunk a furgonnal a ház előtt, falfehér arccal kérdezte, hogy "Ide költözöl?!?!?" Aztán, mikor tisztáztuk, hogy igen, még hozzátette, hogy "Végülis, ha itt pofán basznak, akkor nem kell messzire menni a fogorvoshoz...". Való igaz, hogy a szomszédban egy szájsebészeti rendelő üzemel - és ebben tulajdonképpen ki is merül a lokáció vonzereje...
Az intézmény exkluzivitását egyébként jól érzékelteti az a jelenet, amikor tegnap Csabival beléptünk a konyhába, és a villanyt felkapcsolva két(!) egér hagyta el a helyiséget sietve...

2019. augusztus 23., péntek

2019. augusztus 15., csütörtök

Miért éppen kiteszörfözés?

Szóval két és fél éve éppen arra gondoltam, hogy ezt az országúti motorozás témát már eléggé kimaxoltam. Ennél több izgalmat már csak akkor lehetne a motorozásból kihozni, ha az ember elmenne pályázni. Mivel azonban nem vagyok krőzus, és még ha az lennék, akkor is sajnálnék egy nagyságrenddel több pénzt elkúrni - tegyük a kezünket a szívünkre - játszásra, ezért inkább új hobbi után kellene néznem...

Másrészt meg ugye egészségügyi szempontokat is figyelembe kellett már venni. Addig, amíg az ember fia tizenpár-évesen felül a Simsonra, és rángatja a zablát a három és fél lóerő szájában a Dunakeszi és Fót határában levő "krossz-pályákon", még nem látszik, hogy ez hova vezet. Ha nem adja ki a hill-climb, vagy a power-slide (hehe), akkor csak jóizűen kurvaanyázik egyet, feláll, leporolja magát, és megy tovább...

Tavaly viszont - ha emlékeztek még rá (én igen...) - egy csapásra nullára csökkent a fém implantátumot nem tartalmazó végtagjaim száma. Ez eléggé mellbe vágott (meg lábszáron, és csuklóba is), mert előtte lehúztam harminc évet úgy, hogy csak egyesével fogyott, és még mindig volt kettő... Mérnökként hajlamos az ember interpolálni ("A hátra levő másik 30 évre ez már elég lesz..."), de sajnos a valóság gyakran felrúgja a matematikai modelleket. Mivel újabban többször vettem igénybe a mentők segítségét a felálláshoz, minthogy magamtól tettem volna, ezért le kellett vonjam a tanulságot: az elmúlt 30 évben sokkal keményebb lett a talaj.

Az eleséshez ezért egy lényegesen puhább közeget kell választani, mert az aszfalt (beton, szikla, fű, föld, stb.) igen káros az egészségre. A víz, mint olyan pedig szinte tálcán kínálja magát, mert abból van bőven ezen a bolygón. (Még Angliában is...) A kiteozásban még az is jó, hogy röpködni is lehet vele, tehát két legyet egy csapással ütve egy másik közeget is ki lehet pipálni!!!

Az éremnek persze mindig két oldala van... A kite-felszerelés nem kimondottan olcsó; nekem már belement egy jobb használt motor ára, és még mindig kell ez-amaz. (Az utazások költségét pedig még hozzá sem adtam...) Viszont ha már megvan, akkor az nem kér benzint-olajat-gumit-fékbetétet-tárcsát, úgyhogy én inkább nagyvonalúan elsiklok a felszerelés vételára felett. A sokkal komolyabb probléma a kiteozással, hogy KURVA NEHÉZ. Ez persze a dolog vonzereje is, hiszen mindig van benne kihívás. Én - aki rendelkezik némi snowboardos háttérrel, meg általában van érzékem az ilyen egyensúly-próbáló játékokhoz - most tartok ott, hogy meghaladtam a "balfasz-kezdő" szintet, és erős kezdő lettem, mert tegnapelőtt óta tudok szélnek felfelé menni. (Végülis ha úgy nézem, hogy ebben mindössze 13 napi tiszta, vízen töltött idő van - ráadásul két és fél évre elosztva - akkor annyira nem is veszélyes.)

Szóval azt a kellemetlen tényt, hogy tegnap szénné égtem a trópusi napon azért kicsit elhomályosítja az áttörés, hogy végre önálló kiteszörfössé avanzsáltam, és most már nem fogok fosni Angliában a mély vízbe kimenni kiteozni. Már alig várom...

Kalpitiya 3.

Szóval Kalpitiya egy halász-falu Sri Lanka nyugati partján, Colombotól úgy 200 km-re északra. Egy viszonylag sekély laguna mellett helyezkedik el, ezért az elmúlt 8-10 évben a kitesurf miatt egyre népszerűbb nyaralási célpont lett. (Én adok még neki 6-7 évet ahhoz, hogy a tömeg elviselhetetlenné váljon...)

Az éghajlat trópusi, és a víz a lagunában helyenként már húgy-meleg, tehát neoprénre nincs szükség. A laguna igazából akkora, hogy csak hajóval érdemes bejárni, tehát rengeteg kisebb kite-ozó helyre tagozódik. Tudásszintnek és pénztárcának megfelelően lehet válogatni közülük a település melletti, már most elég nagy tömeget vonzótól a lakatlan homokpad melletti helyekig. A vegetáció a belső partszakaszon természetesen őserdő - kókuszpálmákkal, elefántokkal, jaguárokkal, és az egyéb szokásos extrákkal.

Én - jobb híján - rábízom magam Susantha (a házigazda) vezetésére. Én most tartok a negyedik nap végén. Eddig a szomszéd lagunán (Kalpitiya Lagoon) kívül csak Vella Island-en voltunk. Utóbbi itt a zászlóshajó-site, fehér homokkal, türkizkék, tükörsima vízzel, és egy trópusi, lakatlan homoksziget minden nyálcsorgató hozadékával. Itt látható róla a video (a víz színét nem adja igazán vissza). Innen 1 órányi motorcsónakázásra van, ami pont elég arra, hogy az ember körülnézzen, és ráeszméljen, hogy az egész környék annyira gyönyörű, hogy mindjárt elsírja magát... És nem úgy értem, hogy "Maldív-szigetek-gyönyörű", ami szerintem már szürreális, hanem ez VALÓDI: homokpadokkal, rajtuk kóbor kutyákkal és vad szamarakkal (akik egyfolytában kaját kunyiznak), az őserdővel, a majdnem fekete, rikítóan fehér fogú szakadt bennszülöttekkel, akik lejönnek táncolni a lagunához a nemzeti ünnep alkalmával, a lepusztult halászbárkákkal, kókuszpálmákkal, a tuk-tukokkal, és sajnos a szeméttel...

Most főleg azért van időm írni, mert tegnap Vellán egy kicsit megégtem, ma pedig szénné, és inkább nem akarom elrontani a többiek hangulatát a nyavalygásommal, úgyhogy Mamma vacsiját most kihagyom...

Egyébként nem most van a főszezon, úgyhogy kevesen vagyunk "Kincs ami nincs"-faluban. Egy majdnem-nászutas párocska: Nick, a kiwi, és Becky a jenki csaj, akik Dohában élnek; Ryan, a szőke, szörfös-kiteozós, uber-cool aranyifjú a deszka csajával (ők angolok), és ma érkezett egy holland MILF a fiával (az ő nevüket még nem jegyeztem meg).