2018. január 29., hétfő

Spanyol konyha

Na megjelent a múltkori újságíró csajnak a könyve is: link. Kíváncsi vagyok rá, úgyhogy valószínűleg elolvasom majd.

Most azonban nem erről lesz szó, hanem a múltkori komolyra/komorra vett témából kiindulva írok egy átkötő posztot, amiben megpróbálom megvilágításba helyezni, hogy az én ballibsi-kozmopolita-hazaáruló világnézetem hogyan fordul át helyenként, illetve alkalmanként nacionalizmusba.

Előtte azonban egy kicsit még mélyebbre ásom magam a mélymagyarok előtt azzal, hogy elmondom: szerintem a magyar konyha sem nem igazán eredeti, sem nem különösebben kitűnő. Nyilván a saját blogján semmiféle akadály nem tornyosul adott szerző elé abban, hogy általa bármilyen felszínesen ismert témába jóízűen beleugasson. Ennek ellenére én vélemény-formálás előtt mindig igyekszem legalább egy erős közepes kompetenciát szerezni bármely témakörben. Úgy érzem, hogy a felkészültségemen ez esetben sem kell szégyenkeznem, mert aki már evett a főztömből, az még nem panaszkodott rá (fejére is borítottam volna a hálátlan kis köcsögnek az egészet, ha ilyesmire vetemedne...). Szóval érzésem szerint a konyhában (is) nagy májer vagyok, na! (A sütésre ez nem vonatkozik; a múltkor önkezemmel kellett kikúrnom a szemétbe egy tepsi kakaós-piskótát, amit még a szomszédnak sem mertem átvinni - pedig ezzel terveztem megalapozni a jó szomszédi viszonyt itt az alul lakókkal)

Az, hogy a magyar konyha nem különösebben egyedi, akkor válik igazán szembetűnővé, amikor az embernek lengyel csaja van. Itt nem is mennék bele a részletekbe; aki nem hiszi, járjon utána! Az pedig, hogy a magyar konyha mennyire jó, már nyilván ízlés, szocializálódás, és nyitottság kérdése. Így három kontinensen átívelő 13 és fél év emigrációval a hátam mögött viszont meg merem kockáztatni, hogy többé-kevésbé objektív megfigyeléseket is tudok tenni a témában. Esküszöm, hogy nem próbálom szándékosan provokálni a nacionalista olvasóimat, de véleményem szerint az a nép, amelyik az (egyébként első osztályú termőföldön, tip-top minőségben megtermelt, nemzetközi szinten is ízletes) zöldségeket arra használja, hogy fossá főzve eltávolítsa belőlük a vitaminok, és egyéb értékes tápanyagok utolsó irmagját is, majd zsíros liszttel bassza teli a végterméket, és ezt ráadásul nyíltan "főzeléknek" hívja, szerintem megérdemli, hogy a balsors tépje. (Ha ugye nyelvtanilag közelítem meg a "főzelék" szót, akkor ugye látható, hogy a "főz" igéből képzett főnévről van szó; jelentése pedig nagyjából annyi, hogy "meghatározatlan alapanyagokból főzés útján készített termék". Vegyük észre: ebben - egyébként helyesen - még az sincs benne, hogy ételről lenne szó!!!) Frankón mondom: nincs a világon még egy nép, amely ilyen eljárással erőszakolná meg a zöldségeket! (Egyébként az én zöldség-fogyasztásomnak a felfutása nagyjából a kivándorlásomnak az első néhány évére tehető; nyugodtan gondolkodjunk el azon, hogy ez mit jelent...!)

Mivel tényleg nem akarom tovább rugdosni a magyarokat, ezért mindenkinek a saját lelkiismeretére, és józan ítélőképességére bízom a fentiek megemésztését. A poszt - a címe alapján - egyébként sem a magyar konyháról kellene, hogy szóljon. Itt most a tenerife-i élményeket kiértékelő tanulságokat szeretnék megosztani. Mivel igyekszem más nemzetek konyhájához is hasonló óvatossággal közelíteni, ezért csak mostanra veszem a bátorságot, hogy kerek-perec kijelentsem: a spanyol konyha szar. Akkor még egyszer: míg a magyar konyha (Figyelem! Nacionalizmus! Itt most nagyvonalúan - mintegy elfogultan - eltekintek a főzelék-jelenségtől) átlagos, addig a spanyol botrányosan szar.

Próbáltam én pozitív kíváncsiságtól fűtve élvezni a spanyol kosztot. Két éve átmotoroztunk Spanyolon - a helyi jellegzetes ételekre is fókuszálva. Itt Londonban is azért bele-belebotlik az ember spanyol éttermekbe. (Ugye Londont is szoktam köpködni, de a kevés vitathatatlan értéke közül az egyik a kulináris sokszínűség; még a céges menzánkon is mindig háromféle nemzeti kaját lehet kapni naponta. Mondjuk ezeknek a hitelessége ugyan legalábbis megkérdőjelezhető; a "Mac 'N Goulash - al forno" után legalábbis kritikus szemmel közelítek a nemzeti zászlócskákkal promotált napi menükhöz...) Tenerifén kisebbségben vannak a spanyol éttermek (valószínűleg a német és brit turisták szívébe sem lopta be magát a spanyol konyha). Volt - érintőlegesen - spanyol csajom; ő is a főtt krumplis rántottával akart engem lenyűgözni. Neki is rámutattam, hogy abból a rengeteg zöldség-gyümölcsből, ami az éghajlatukon (évi 340 napsütéses napon) megterem, szégyen és gyalázat, hogy ilyen szintű nemzeti ételekre telik... (Na jó, az én szívem sincs kőből: utána azért nem mulasztottam el jó alaposan megdugni, hogy - átmenetileg - helyre álljon a béke.)

További árulkodó részletek:

1. Tavaly Gran Canarián motorozás közben megálltam enni valahol a hegyekben. A kis fogadóban volt az étlapon ropa vieja. Felcsillant a szemem, mert Kubában olyan osztályon felüli ropa viejákat ettünk három éve mindenhol(!), hogy a gondolatra még most is összefut a számban a nyál. Ehhez képest Gran Canarián kaptam valami mócsingos raguval leborított csicseriborsót. Most tudtam meg, hogy ez a spanyol verziója ugyanennek a nevű ételnek, és kritikán aluli. (Meg lehet guglizni a kubai, meg a spanyol ropa vieja receptjét...)

2. Tenerifén első nap ettünk egy közép-szar tapast tenger gyümölcseiből. (Tény és való, hogy ha a tapas ilyen mini-szendvicskéket jelent, akkor finom is tud lenni; olyat is ettem már. De azért hadd ne kelljen már elájulnom attól, hogy egy pub ehető szendvicseket csinál!)

3. A hét hátralevő részében egyszerűen nem találtunk spanyol éttermet a közelben...

4. A legfőbb kanári-szigeteki specialitás a "papas arrugadas": főtt krumpli ízlés szerint piros, vagy zöld trutymóval leöntve. (Esküszöm!) Ezt kaptuk ebédre hal mellé az étteremben La Gomerán, ahova egy szervezett buszos kirándulásra mentünk. Mocskosul éhes voltam, úgyhogy megettem, de a dunakeszi zöld suli menzáján kikértem volna a panaszkönyvet, ha ilyet tesznek elém...

5. Utolsó nap célirányosan elmentünk egy puccosnak kinéző (és úgy is árazott) étterembe, hogy végre együnk egy paellát. Kiábrándító volt. (Pedig el kell ismerni, hogy a paellát lehet jól is csinálni - lásd: Borough Market, London)

Végül - hogy ne csak fikázás legyen az egész beszámoló - azért találtunk egy (UNO !) éttermet is, ahol kimondottan jót ettünk - annak ellenére, hogy a picér bácsival folytatott kommunikáció nem indult túl olajozottan. (Az öreg annyit sem beszélt angolul, hogy "yes", úgyhogy Rita olaszul próbálkozott nála - változó sikerrel.) Szóval a garachico-i Ribamar-t ajánlom, mert mindegy, hogy mit hoznak ki: az jó lesz...

2018. január 25., csütörtök

Los Abrigos öböl

Nem sok minden mondanivaló van ám egy ilyen nyaralásról, ha az ember a mainstream turizmus checkpointjai mentén mozog... Az egyetlen sztorizható élmény a búvárkodásomhoz fűződött.

Amíg a család a delfin- és fóka show-n ütötte el az időt, addig én elmentem egyet (illetve kettőt) merülni. Eredetileg a rájáktól hemzsegő "Los Chuchos" nevű helyre akartam menni, de aztán lusta voltam agresszívan ráguglizni az összes elérhető dive centerre, úgyhogy találomra kiválasztottam egyet. Szerencsére pont beletrafáltam egy olyan helybe, ami képes volt valami emlékezetest nyújtani. Egy három tagú búvárcentrumot választottam, ahol a két főnök/tulajdonos spanyol, és lengyel volt, a harmadik - csak éppen pár hónapra beugró - srác pedig a gájdom lett. Ő is lengyel volt, de szerencsére hasonló szinten beszélt angolul, mint én. (Nem akarok nagyképű lenni, de ez azt jelenti, hogy kurva jól...) Azon kívül tehát, hogy nem kellett 20 másik búvárral egymás gyomrába könyökölni valami sittes, második világháborús halászhajóból átalakított lélekvesztőn, még arra is alkalmas volt a trip, hogy a szokásos small-talk helyett értelmes beszélgetést folytassak le Szymonnal (ejtsd: simon). Annál is inkább, mert foglalkozását tekintve tenger-biológus volt.

Kimentünk tehát egy Zodiac-kal hárman(!) a Los Abrigos mellett levő öbölbe, és Szymon kedvenc helyeit merültük meg. Nagyon kellemes kis merülőhelyek voltak; az élővilág sem okozott csalódást. A legérdekesebb a cuttlefish volt; ilyet eddig még nem láttam működés közben...
Tudjátok: ez az, ami olyan, mint a Porsche Boxster: első ránézésre a műkedvelő amatőr nem tudja eldönteni, hogy melyik irányba fog elindulni... Sőt, amikor már halad, még akkor is azon gondolkodsz, hogy most ezt ő jól csinálja -e?
Mocskos mód fáztam már az első merülés végére, és nem nagyon engedtem fel az alatt a bő fél óra alatt sem, amit a deszaturációra szántunk. Viszont legalább Szymon elmesélte, hogy a második merülésen nem fogok annyi halat látni, mint az elsőn. El is magyarázta, hogy miért... Neki pont szakmába vág, ahogy testközelből látja az ökológiai egyensúly felborulását az öbölben. Az van, hogy a Kanári-szigetek (főleg Tenerife) teljes mértékben a kommersz turizmusról szól már. Ennek megfelelően a vízben már alig van ragadozó hal, mert kiméletlenül lehalásszák, és felzabáltatják a kedves vendégekkel. Mivel a ragadozó halak eltűntek, ezért az ő táplálékukat képező tengeri sünök gombamód elszaporodtak.
Ezek viszont növényevők, és csupaszra eszik a sziklákat/tengerfeneket. Emiatt az ő konkurenciájuk, a növényevő halak továbbálltak... Ami maradt, azok a kopár kövek némi tengeri sünnel tarkítva... Szomorú, de érdekes történet volt. A második menet nem is volt már akkora élmény. Nem csak ezért, hanem azért sem, mert a szar is belém fagyott - annak ellenére, hogy még mélyen sem volt 19 foknál hidegebb a víz. Biztos öreg vagyok már ehhez...

A következő napra betervezett kite-szörfözésről emiatt fájó szívvel, de inkább lemondtam. :(

2018. január 23., kedd

Lucia

Most, hogy az új évben még mindig benne van az ujjaimban az ihlet, egy kicsit még bloggolok, amíg újra meg nem unom...

Szóval megjöttünk a tenerife-i nyaralásunkról. Egy hetet voltunk ott Viktorral (gy.k: öcsém), Zsófival, és Ritával (Viktor barátnője). Nem fogok komplett élménybeszámolót tartani, csak egy-egy élményt emelek ki, amiről lehet valamit írni...
Egy péntek hajnalon indultunk Gatwickről; fél kettőkor már Tenerife déli repterén voltunk. Első utunk az előre lefoglalt autó kölcsönzőjéhez vezetett.

- Holá! - vontam magamra a háttal ülő alkalmazott figyelmét.
- Holá! - fordult felém a lány mosolyogva.

Lucia 24 éves volt, és gyönyörű. Egyáltalán nem latin jellegű, fehér bőrén lehellet-finom sminkje (vagy nem is volt rajta semmi?) azt a fajta természetességet sugározta, amit az ő fizikai adottságaival rendelkező nők 99%-a legkésőbb 30 éves korára menthetetlenül elveszít, hogy a helyét olyan allűrök vegyék át, amiket viszont a nők 30 éves korukra sajnos majdnem kivétel nélkül elsajátítanak. Erről a lányról azonban - már csak a neve miatt is - rögtön "A szex és Lucia" című film ugrott be: annyira frissnek és őszintének tűnt, mint a film-beli Lucia.

Véremben a tesztoszteron helyett azonban még mindig an influenza-vírusok verették a hepajt (Fívör, nájt fívör, nájt fívőőő-ö-őőr....!!!!). A kora hajnali indulás (meg a láz) miatt nem zuhanyoztam, úgyhogy az éjjeli izzadás után ragadt rajtam a ruha. Büdös voltam, mint a dög, de ragaszkodtam a kedvenc, két számmal nagyobb hoodie-s pulcsimhoz, ami alatt még az Aotearoás műszálas sapkám is rajtam volt, hogy hadd folyjon rólam a víz.


Ennek ellenére végigvacogtam a négy órás repülőutat; csak amióta leszálltunk kezdtem el egy kicsit megint izzadni a 22 fokban. Arcomnak azt a részét, amit nem takart el a napszemcsi meg a kapucni, három-négy napos szakáll takarta. Egy szó, mint száz: úgy néztem ki (és úgy is éreztem magam), mint egy hajléktalan a Blaha-aluljáróból. Kétségem nem volt afelől, hogy a lány mosolya nem az ellenállhatatlan férfias sármomnak szól. (Ezen kívül már két napja nem szartam egy rendeset, tehát egyébként sem voltam valami flörtölős hangulatban...)

- Látom, hogy kisautót foglalt. Hányan vannak?
- Négyen.
- Egy Fiat 500-as lenne az autó. Ez három ajtós; nem kérnek inkább egy Opel Merivát? Tágasabb lenne.
- (Nem baj; a lányok alacsonyak, és soványak) Köszi, nem.
- De abba könnyebb lenne beszállni...
- (Drágám, a mi családunk Trabanttal járt a Balatonra!) Megleszünk, köszi!
- A Meriva egyébként erősebb is; itt Tenerifén elég meredekek az utak...
- (Nem baj; majd kinyomjuk a szemét...) Jó lesz, a Fiat; köszi!
- Tegyek biztosítást egy második vezetőre is? Hasznos lehet, ha egész hétre elviszik az autót.
- Köszönjük, de együtt megyünk mindenhova...
- Ajánlhatom a full cover-t csökkentett önrésszel?
- Köszönjük; az alapcsomag elég lesz.
- Road assistance-ot kérnek? Elég drága, ha a kiszállást ki kell fizetni mondjuk egy defektes gumi esetén...
- (Trabanttal a Balatonra! Hengerfejtömítés-csere az M7-es leállósávjában - ha ez mond valamit....) Köszi, de ki tudok cserélni egy defektes kereket...

Összeszorított fogakkal, de nagy nehezen tehát sikerült minden ajánlatot elhárítani, ami a bérleti díjat azonnali hatállyal a duplájára emelte volna.


(Itt zárójeben azért meg kell jegyezni: tagadhatatlan, hogy Lucia az Inter-Rent vitrinjének üvegfala helyett egy szál gyertya és egy pohár vörösbor mögül, meghitt félhomályból csillogó szemmel mosolyogva a fukushimai reaktorokat megszégyenítő sebességgel olvasztotta volna le a szívemet. Az adott körülmények között azonban szegénykém sajnos vert helyzetben volt...)

Kicsattogtunk hát a telephelyre és átvettük a gengszterautót. Maxra tekertük az azonnal befogott helyi, "Loca Latino"-t, és a letekert ablakokon kidöfve a könyököket Los Cristianos felé vettük az irányt, ahol a szállásunk várt...