2009. április 20., hétfő

Kiegészítés

Majd' elfelejtettem: a tésztába bele lehet vagdalni a hetek óta hűtőben rohadó újhagyma még ép részeit is! (Most reggel gyorsan én is pótoltam a mulasztást.)

2009. április 19., vasárnap

Gasztro post

Végre megint gurul a szekér: a mai napon csupa jó dolog történt velem. A májkrémes, linzeres reggelit már olvastátok. Ez után újabb kellemes meglepetésben volt részem. Átöltöztem a büdös, olajos ruhámba, hogy elvégezzem az újabb műtétet a Yamahán, de kiderült, hogy tegnap csak hisztizett a ribanc: ma már semmi baja nem volt. (Valószínűleg a felakadt úszó visszazöttyent a helyére, amikor lelöktem a motort a közép-sztenderről). Gyorsan el is mentünk egyet motorozni. Holnap majd megkapja a WOF-ot is.

Más. Olvasóim szignifikáns hányada időről-időre feltesz valami receptet is a saját blogjára. A gasztro-bloggolás annyira trendi, hogy muszáj vagyok én is kivenni a részem belőle... Én ugyan speciel jobban szeretem a belemet - és ezáltal az étel életciklusának a második (destruktív) fázisát - mint magát az előállítást, de azért néha én is belecsapok a lecsóba. Épp most végeztem az egyik kedvencemmel. Itt a recept, tipikusan agglegény beállítottságú műkedvelő amatőröknek.


Bachelor tésztasaláta

Vegyél a Pak'N'Save-ből egy doboz erősen leértékelt (99c), majdnem lejárt szavatosságú bazsalikomos-kesudiós pestót, meg némi parmezán sajtot. A következő lépés nagyon fontos, mert ez a recept legbonyolultabb művelete: vegyél egy akkora tálat, amibe egy egész csomag főtt tolltészta belefér (alternatív megoldás: csak annyi tésztát főzzél ki, ami a rendelkezésre álló tálat megtölti). Szedjél le a bazsalikom bokrodról annyi levelet, amennyi jólesik, és vágd fel (Vagy tarhálj friss bazsalikomot valakitől, akinek van. Ha még ehhez is lusta vagy, akkor hagyd a picsába, mert a pestó úgyis abból van.) A bazsalikom-bokor (növény?) beszerzéséhez én ismét a Pak'N'Save-et ajánlom (3 dollárért), mert az árnyékos helyen tartva néhány hét alatt akkorára burjánzik, hogy egy egész családot ellát a szezonban. Az enyém most így néz ki (megszedés után):



Mellé raktam egy másfél literes Ice Tea-s palackot, hogy látszódjon mekkora. Vállalkozó szellemű versenyzők megpróbálhatják ugyanezt vetőmagból is, de akkor fennáll annak a veszélye, hogy így járnak.

Vegyél még egy marék olajbogyót is (paprikával töltött; üveges), és vágd fel karikákra. Reszeld le a parmezánt, és 3/4 doboz pestóval, az olajbogyóval, meg a felaprított bazsalikom-levéllel toszd hozzá a tésztához, és keverd össze. Lehet még pimpelni aszalt paradicsommal (sundried tomato) is, ha valaki úgy érzi.

Tessék: (Jamie Oliver és Gordon Ramsey bekaphatják!)



Előállítási idő: 15 perc.

Nem történik semmi...

... de azért írok. És megint a végére hagyom a lényeget...

Végre tegnap (!!!!!!!!!!) befejeződött a szimmering-csere a Yamahán. (Ami nem nagy fegyvertény, mert így utólag látszik, hogy ha minden kéznél van, akkor egy másfél órás műveletről van szó. Na jó: legyen 2 óra a króm felpolírozásával együtt, mert az enyém katasztrófálisan nézett ki.) Gyorsan el is vittem műszakizni. Az állomásra befordulva elkezdett kihagyni egy henger. Leszarom - gondoltam; majd otthon megnézem, ha tovább csinálja. Ez elég naiv gondolatnak bizonyult, mert az XJR nagyon ritkán szokott rinyálni. Ő annak a kornak az utolsó képviselője, amikor a japán motorgyártók még azzal voltak elfoglalva, hogy porig alázzák az összes többi kontinensen székelő nagy nevű márkát azzal, hogy náluk sokkal erősebb, és ráadásul nemhogy megbízhatóbb, de gyakorlatilag elpusztíthatatlan motorokat csináljanak. Sajnos azóta a japánok is rászoktak a fogyasztói társadalom kiszolgálására napjaink papírzsebkendő-motorjaival (kicsit használom, majd összegyűröm).

Első feladat a vizsgán: indítsam be a motort. Röffen is, de a vizsgabiztos mondja, hogy ne örüljek nagyon, mert pisálja magából a benyát. Lenézek alá: tényleg ott a tócsa. Nem voltam ám ideges... Legalább így megvan a mai projekt (Mondjuk ehelyett szívesebben húztam volna a gázt, mert pont motorozós-idő van).

Este megint bementünk a kaszinóba. Bogi most 35 dollárt nyert a ruletten, de hamar elege lett, mert kurva nagy tömeg volt. Én viszont kezdem élvezni. Két leosztás-kört pókereztem, és az egyetlen használható lapommal (dáma pár kézbe) a 100 dollárból 168-at csináltam. Gyorsan fel is álltam (biztos örültek a többiek), mert pont rám került volna a BB, meg egyébként is szar helyen ültem (az asztal egyetlen gondolkodó pókerese pont mögöttem ült). Szó mi szó: azért visszafelé is elsülhetett volna... (most lusta vagyok elmesélni a partit)

Na most jön a lényeg! Reggel felmentem a sarki cigányhoz (indiai tulajdonosú kisbolt) egy liter tejért, mert lekváros kenyeret akartam enni reggelire. Látom ám, hogy nyitva van a francia (eddig vasárnap zárva volt)! Bementem, és vettem egy kis csirke/kacsa-májkrémet, meg egy linzert:



LINZERT, VAZZE!!! Két éve ettem utoljára, amikor otthon voltam. Mondjuk ez a kanyarban sincs a Bíró cukrászda linzerjéhez képest, de akkor is... Ilyen ínséges, gazdasági-válságos időkben ezt is meg kell becsülni. A francia linzert különben is máshogy hívják (már elfelejtettem, hogy hogyan). Az igazsághoz tartozik egyébként az is, hogy állítólag valahol dél-Aucklandben is lehet kapni linzert, de az ugye nem a sarkon van...

Végül nem ettem lekváros kenyeret: megkóstoltam a májkrémet. ZASZTAKURVA! Egyre inkább érzem, hogy a fasiszta franciákkal szemben táplált utálatom tisztelettel vegyes meghunyászkodásba transzformálódik... Tudjuk, hogy Magyarországon már több, mint egy évtizede nem lehet rendes májkrémet venni. Ez nagyjából érthető is, hiszen anélkül, hogy élelmiszeripari mérnök lennék is meg tudom mondani, hogy szalonnabőrkéből, szója-granulátumból, antioxidánsból, és az E-betűk tetszőlegesen széles spektrumából sem lehet jó májkrémet előállítani. Itt Zélandon ezt tudják, ezért én mindig a "Gourmet Pate"-t szoktam venni (jobb oldalon):

bal oldalon a francia (kimért) májkrém


Gourmet Pate-ból nekem a "Chicken & Cranberry"-s, meg a "Chicken & Cognac"-os jön be. Ezek viszont nem összetévesztendőek azzal a 2 dolláros szarral, ami ugyanolyan tasakban van, és valami ál-francia néven próbálkozik!

A lényeg a lényeg: a Gourmet Pate-t mostantól visszaosztályoztam 4-esre.

2009. április 10., péntek

Vissza a jégverembe

Hinnye, de vidám nagypéntek reggel van! Először elég tré volt, mert ez az első nap, amikor felvettem a sapka-zokni-jégeralsó "heavy duty" alvó-felszerelést. Ennek ellenére éjjel fel kellett kelnem még egy extra paplant is üzembe helyezni. Tavaly még május derekán is sort-póló összeállításban rohangáltunk, úgyhogy nem ez a vidámság forrása, hanem az, hogy reggel gyorsan benyomtam egy stampó birs-pálinkát az extrém időjárásra való tekintettel. (A palack azt írja, hogy: "Alk.: V/V 50%", úgyhogy ezzel nagyot nem hibázhattam...) Ez így éh-gyomorra pár perc alatt kellemesem odabasz. Közben lemotoroztam az öbölbe a pékhez, de a spenótos-fetás twistre még fél órát várni kell, úgyhogy visszajöttem. Mindenki tudja, hogy félig berúgni pénz-kidobás, úgyhogy magamhoz szólítottam egy újabb kupica birset. Lassan mehetek a twist-ért, és legalább emelkedett hangulatban kezdem el a teló-szimmering cserét...

2009. április 5., vasárnap

Rarotonga - videó melléklet; egyebek

Majdnem elfelejtettem! Van néhány videó is.

Mielőtt eljöttünk Bogi elvállalta, hogy kézbesít egy üdvözlőlapot kolleganőjétől, Mel-től a Rarotongán élő unokabátynak, Brown-nak. Átadtuk. Brown elolvasta, majd elhatározta, hogy bokros teendőit megszakítva készít egy válasz videóklipet, amiben boldog szülinapot kíván az uncsihúgnak:




Dokumentáltuk a piaci táncoló csajokat is. Sajnos a seggrázós táncot elmulasztottuk felvenni... :(



Azért, hogy ez a post ne legyen ilyen rövid, még hozzáteszek néhány teljesen érdektelen hülyeséget is.

így néz ki a cook-szigeteki jogsim:

Nem röhög!



Más. Az első flakon purhab selejtes volt, így csak most tudtam leszigetelni a lefolyót:

ilyen volt...


...ilyen lett


Ezen még azért igazítok egy keveset...

Más. Ma reggel Clevedon felé járva végre hosszabban is tudtam tesztelni a Yamahán levő gumiszettet. Tényleg csodát tett a motorral, mivel kétségem nincs afelől, hogy a - szintén mostanában felszerelt - dugattyút imitáló szelepsapkák csak egészen kis mértékben járulnak hozzá a futómű drámai feljavulásához...:



A gépen egyébként még mindig nincs műszaki, mert csak most sikerült kölcsönkérnem a preciziós célszerszámot, ami a villa szétbontásához kell:



Igen; egy szaros zártszelvényről van szó, ami ugyan minden rendes (szeméttel teli) garázsban megtalálható, de úgy látszik, hogy az enyém még mindig nem áll azon a szinten. Pedig igyekszem gyűjtögetni...

A lényeget a végére hagytam. Tegnap este elmentünk a SkyCitybe; gondoltam, hogy most végre kipróbálom a pókert élesben. 1/2, vagy 2/3 dolláros blind-struktúrában lehet játszani (nyilván No Limit Hold'em-et). A beülő a kisebb téten 60-100 dollár. 100-ért vettem zsetont, mert még az is elég karcsú a vakokhoz képest (meg egyébként is kényelmesebben érzem magam deep-stack). Az egészet csak rendkívül indokolt eseten voltam hajlandó elveszíteni... Végül 125 dollárral álltam fel az asztaltól kicsit több, mint egy óra múlva, mert nagyon szarul ment a lap. Három játszható lapom volt ez idő alatt:
- egy 5-ös pár (flop semmi, emelésre eldob)
- AQ off (preflop emelésre pozícióból call, majd a T, J, meg még valami flopon emelésre eldob)
- a harmadik lapom (ami igazából az első volt) egészen érdekes partiba torkollott:

Alapszituáció: a 4. game, amióta leültem. Még kicsit megilletődve mindig arra koncentrálok, hogy akkor most hogy is megy ez a játék (hónapok óta nem játszottam már)??? Cut-off-on ülök, QJ off-ot kapok kézbe. Előttem jó néhány limp után 10 dollárig emelek (már itt többet kellett volna, mert volt vagy 4 limpelő). Ketten jönnek be; a button eldobja. A flop: TTA, szivárvány. Körbe-csekkelünk. Turn: K. Erre az elöl ülő csávó (aki egyébként a három leosztásból, amit eddig láttam kettőben legalább 40-40 dollárt kaszált be) emel 20-at. A harmadik srác eldobja; én tartom (már itt vissza kellett volna emelni...). River: Q. Nabazmeg. A csávó csekkel. Nekem a következő dolgok futottak át az agyamon:


  • a srácot épp az egyik előző játszmában láttam check/raise-elni, tehát legalábbis ismeri ezt a műveletet... :)

  • semmit nem tudok még az asztalon folyó játék képéről sem, nemhogy a játékos-állományról

  • szeretném nem 10 perc leforgása alatt az összes pénzemet elveszteni

  • Negreanu majdnem 300 ezer dollárt bukott egy ehhez hasonló (de ennél sokkal kevésbé veszélyes) board-on a rivert check/raise-elő Gus Hansen ellen azzal, hogy megadta az all-injét (az egyik legérdekesebb parti, amit valaha láttam):



  • nekem még egy szakadt full-om sincs



Nem nehéz kitalálni: beszartam, és elcsekkeltem. Szerintem nem teljesen indokolatlanul. (A véleményeket a kommentek alatt várom; beállítottam, hogy ne kelljen hozzá már regisztrálni.) A csávónál K9 volt... Jellemző rám, hogy túlkombinálom: online is így kezdtem el játszani.

Ezt az egyetlen partit nyertem egész idő alatt. A nyereményt bekotorva kicsit megnyugodtam; a következő 10 percben le is jött, hogy tényleg nem Gus Hansen-ek, meg Daniel Negreanu-k ülnek az asztalnál (az egyik még meg is kérdezte, hogy miért nem emeltem...) Az egész előtt örültem volna, ha pénzemnél maradva állok fel az asztaltól; most már egy kicsit sajnálom, hogy nem ment jobban a lap, mert akkor itt egész szép summát lehetett volna kivenni. Feltétlenül vissza fogok menni; ha tipikusan ilyen felkészültségű pókeresek ülnek a kaszinóban, mint most, akkor egyértelműen van keresni valóm közöttük... (Jellemzően "95 off"-típusú lapokkal 2 párt floppolva húzták be a potokat.)

Ja; Bogi meg ruletten nyert újabb 20 dollárt! (Jéééj)

2009. április 3., péntek

Rarotonga összefoglaló

Nnnna. Kedden értünk haza. Most már egész rövideket lépve is le tudom tenni a lábamat a lakásban úgy, hogy nem lépek rá semmi szemétre - úgyhogy írok. A Rarotonga témájú ismeretterjesztést Csanád már nagyszerűen elvégezte; én már csak azt írom, amit ehhez hozzá tudok tenni.

Pont időben sikerült elmenni nyaralni: idehaza a hőmérséklet mostanában hajnalra már rendszeresen húbazmeg-pont alá süllyed. Ma a téli kesztyűmbe beleraktam a második termo-bélést, és még így is fázott a mutató-ujjam, mire beértem az irodába. Egy kis trópusi láblógatás pont kapóra jött.

Csütörtök este én már teljesen szétcsúszva ültem fel a gépre, úgyhogy hiába vetettem rá magam hiénaként az "on-board entertainment"-re, mert a "Slumdog millionaire" utolsó fél óráját átaludtam. (De biztos happy end lett...)

Éjjel 3-kor szálltunk le. Én már kurva nyűgös voltam, Bogi viszont pörgött, mint a Duracell-nyúl. A reptértől még fél órányira volt a hotel; nem szaroztunk, mert kevés időnk volt aludni: gyorsan lefeküdtünk. 4.30-kor óramű pontossággal kezdte a szomszéd kakasa a kukorékolást. Ezt egyébként minden nap ismételte. Hatodik érzéke volt hozzá, hogy pont 3 vagy 4 darab kukurikú után hagyja abba: addigra már úgyis mindenki ébren kurvaanyázott, de a torkát meg ugye kímélnie kellett, mert különben berekedve hogyan tudott volna 6.30-kor, meg 8.30-kor is rákezdeni?!? Másnap a világosban a szottyadt helyi kakasok termetét látva le kellett vonnunk a meglepő konklúziót: a baromfiak irritáló potenciálja fordított arányosságot mutat az izomzatuk kidolgozottságával.

Fél tízkor úgy keltünk fel, mint a mosott szar. Sovány vigasz ugyan, de már legalább Bogi is nyűgös volt... A világosban végre szétnéztünk a "Puaikura Reef Lodge"-ban:




A recepción rövid ismerkedés után követeltük a robogót, ami a deal szerint még járt nekünk. Egy telefon, és néhány perc várakozás után megérkezett a kölcsönzős csaj. Elvitt minket a telepre, ahol átvettük a "Pantera XGR 125" típusú dragstert:

"Párduc"


Szép piros volt. És ezzel minden jót el is mondtam róla... Nem egészen 12 ezer km futás után a gépezet a végelgyengülés tüneteit mutatta. Még hogy az én Suzukim volt kerékcsapágyas?!? Ezt erőből kellett egyenesben tartani. Rozsda mindenhol; a kilométer-óra a be-opálosodott plexi alatt alig látszott. Nem tudom, hogy mit kellene tudnia egy 125-ös robogónak, de nekem 75-nél többet (utas nélkül) nem sikerült kitaposnom belőle.

Egyébként a hivatalos limit robogóval 40 km/h. Bukósisakkal 50 lett volna, de azt nem kértünk. Zélandi jogsi és 20 dollár fejében a rendőrségen 10 perc alatt kiállították a helyit (és ha nem fosta volna össze magát a fényképezőgépem, akkor ide be is tudtam volna kopizni.)

Nem érdemes percről-percre lebontani, hogy mit csináltunk: nagyjából mindenki el tudja képzelni, hogy mi dolga lehet az embernek egy trópusi szigeten, ahol a szikrázó napsütéstől vakító fehér homokos bíccsen kókuszpálmák hajolnak az azúrkék tenger fölé. Még akkor is, ha elég szar időt fogtunk ki, mert fele időben esett.

Idebiggyesztek néhány képet a teljesség igénye nélkül:

Csillaggyümölcs. Csak a teljesen érettet érdemes megkóstolni - olyan meg sajnos csak ott van, ahol a fáról lehet leszedni... :(


Két emberes seafood pizza (zárt a konyha, és már csak ezt kaptuk... de azért nagy duzzogva betoltuk)


Muri beach


Ugyanaz a másik irányba


Szállodai lejmológép


Segg-rázó folklór csajok a piaci hepajban


Szarrá is áztunk...

...de a langyos eső nem volt olyan rossz, mint a kókusztej (viszont legalább fotogén)



Naplementék:







Növényzet:




Helyi Matutu sör (roppant szar), és Pina Colada


Kókusz kenyér


Seafood curry


Ika Mata (Lime-ban marinírozott nyers tonhal-saláta kókusztejes dresszinggel és sült taro-val) Ez Boginak nem ízlett, de úgyis én ettem, nekem meg igen.


Említésre érdemes még az, hogy végre kipipálhattam az egyik fontos bejegyzést a "Top 10 dolog, amit ki kell próbálnom, mielőtt meghalok"-képzeletbeli listámról. Ez pedig a "búvár merülés egy trópusi korallzátonyon". Már első nap a hotelban tartottak nekünk egy ingyenes "diving for dummies"-kurzust. Másnap már el is mehettünk a lagunába merülni, ahol igazából max 3 méter mély volt a víz, de a bohóckodáson kívül arra azért jó volt, hogy a "mélyebb" merüléshez elengedhetetlen készségeket megtanítsák. Aki ezeket megcsinálta, az mehetett vasárnap a mélybe (Bogi itt már elvesztette az érdeklődését, mert azért elég szar dolog a sós vízben pislogni...). Pont jókor, mert vasárnap egész délelőtt esett, így úgysem lehetett mást csinálni. Egy felfújható motorcsónakkal vitt ki engem, meg egy másik zélandi pasast a két búvár-oktató: egy fél-, meg egy teljesen francia srác. A csónak pont akkora volt, hogy épp befért a 4 ember, meg az összes cucc. Tíz-tizenkét méterre merültünk. Meg sem próbálom leírni, hogy milyen volt...

Na jó, mégis. Nem indult olajozottan a túra. Első dolgom volt, hogy 4-5 méteren a maszkba folyt vizet gyorsan felszívtam orrba, aztán onnét lenyeltem. Közben már nem is láttam, mert még több víz jött be a maszkba. Már éppen azon kezdtem gondolkodni, hogy itt az ideje pánikolni. Azért előtte illedelmesen engedélyt kértem rá Patrick-tól (ő volt a fél-francia), de ő kétséget kizáróan megtiltotta, hogy egy tapodtat is veszítsünk a mélységből. Nagy nehezen kiköhögtem a sósat, meg a maszkot is ürítettem, úgyhogy süllyedhettünk tovább. Mikor leértünk a fenékre, felnéztem. Megnézhet az ember akármennyi természetfilmet... Az, amikor 3D-ben látja maga fölött 10 méterrel a folyékony tükröt, és a rajta lebegő csónakot, átélve egészen valószerűtlen érzés.

A kezdeti megbicsaklások után azért eltart az embernek egy darabig, mire mással is van ideje foglalkozni, mint a walkman-es szőke nőnek (kilégzés, belégzés...). Pláne, hogy itt még közben egyenlíteni, taposni, mellényt fújni/ereszteni, tüdővel játszani, meg maszkot ürítgetni is kell (amit valamiért mindig elbénáztam).

Aztán végre beleszoktam mindenbe, és elfelejtettem már arra koncentrálni, hogy hogyan vegyem a levegőt. Elkezdtem arra figyelni, ami körülvesz. Azt mondják, hogy például Fijin, vagy Ausztráliában színesebb a korall, mint a Cook-szigeteken, de én már ettől összehugyoztam magam. Azt is mondják, hogy itt viszont több a hal. Ezt sem tudom, de szerintem én nem láttam két egyformát, amíg lent voltunk. Még egy cápát is láttunk. A legérdekesebb viszont ez a fazon volt:


Blue Triggerfish (fingom nincs, hogy mi a magyar neve, vagy hogy van -e neki egyáltalán)


Na jó: nem ez, hanem egy majdnem ugyanilyen (az egy kicsit kerekebb, és bambább volt ennél). Élőben olyan jó 70-80 cm átmérőjű volt, és folyamatosan követett minket. Először azt hittem, hogy nem látott még búvárt, és most marhára tetszik neki. Mikor fölmentünk, Patrick elárulta, hogy Trevor (ők nevezték el így) nagyon is jól ismeri a búvárokat: tudja, hogy ha velük lóg, akkor mindig kap valami zabálni valót. Mi több: kimondottan vár rájuk odalent, ha meghallja a motorcsónakot. Igaza is lett. A második merüléshez egy másik bólyához kötöttünk ki miután kimentünk a partra néhány percre, mert hányingerem lett a hullámzás és az előző esti pizza szuperpozíciójától... Mikor visszamentünk és másodszor lemerültünk, Trevor már ott malmozott a kötél tövében. Megint elkísért minket. Végül Patrick elővette a kését, és ledöfött neki egy olyan szúrós csalánozó bizbaszt, aminek a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy nem szabad a tüskéihez hozzáérni, mert a csípése kurvára be tud dagadni... A döglött szúrós bizbasz felfordult, és az elernyedt izmai kinyitották a sün-bundát. Ez volt az a pillanat, amikor Trevor ölebbé változott. Innentől kezdve leszart mindent és mindekit, ami körülvette; ő és a környéken levő halak rögtön ráraboltak a húsra, amíg mi az oldalát paskoltuk, meg simogattuk.

Visszafelé még jót röhögtünk azon, hogy a srácok egy olyan pick-uppal űzik az ipart, amelyiknek úgy jó 30-40 centi hosszan volt kirohadva a küszöbje (állítólag az alja még durvább...). Átalában véve is feltűnt, hogy a Cook Islands-i járművekkel szemben támasztott műszaki követelmények még új-zélandi mércével mérve is enyhén szólva liberálisak. Éppen ezért értetlenül állok a tény felett, miszerint - néhány kivételtől eltekintve - Rarotongán nem jellemző a hozzám hasonló ár-érzékeny (más, vaskalapos vélemények szerint igénytelen) autó-vásárló.

Huh; ez jó hosszú lett...