Ha ebből valakinek még nem lenne nyilvánvaló, hogy a motorosok kis csoportos óvodások, akkor álljon itt egy chat-részlet, ami a minap zajlott köztem, és egy motoros cimbi között (nem elszigetelt esetről van szó: bármelyik netes motoros fórumon ilyenek mennek...)
Én: - Na ez már kellett, mint egy falat kenyér: https://totalbike.hu/hirek/2021/02/22/itt_a_harley_150_loeros_turaenduroja_a_pan_america/
Egy 260 kilós, 150 lóerős Harley túraenduró... Bravo!
Batman: - Legalább ebbe már van egy kis lóerő. Nekem a harleyban az nem tetszik, hogy 1800cc és 90 ló. Az egy 600as 98as ninja ereje.
Én: - Jó, de ha egyszer annyi jön ki a léghűtés-kéthengerből... Meg egyébként is: minek több?
Batman: - Nem kell több. Csak ne egy gecinagy motorból jöjjön ki!
Én: - Szerintem meg az se baj, ha nagy. Csak akkor ne akarják terepre vinni... Direkt megnéztem: a kis v-strom 216 kiló feltöltve. (és már az is nehéz)
Batman: - Annyi súllyal nem is fogják. Egy UAZ kéne hozzá, hogy kihúzza, ha elakad. Egyébként a harleynak valami korszerű blokk kéne. A V-Rod mondjuk egész jónak tűnt, csak azt meg nem vette senki.
Én: - Dehogynem: a buzik. De egyébként ez a 150 ló szerintem jó. Csak most, hogy kész a blokk, mibe fogják belerakni???? Egy vizes V2-est, ami úgy néz ki, mintha a szomszéd Pistike teszkós motor-makettjéről másolták volna?
Batman: - Mint a Cagiváét?
Én: - Igen. Csak a Cagiva az techno: annak jól is áll! A Harley viszont metál!
Batman: - Szerintem a Honda a metál; a Yamaha a rock, Suzi meg a Kawa az pop, KTM a gettórap, a harley meg blues.
Én: - Szerintem a Honda-Yamaha-Suzuki az pop-rock. A Kawa meg a lakodalmas... A KTM tényleg gettórap, de a Guzzi a blues!
Batman: - Ez a guzzi: https://youtube.com/watch?v=z8pqx7Dvl9Q
És itt aztán bekapcsolódott a mélyen intellektuális vitába Biga is; elszabadult a pokol...
2021. február 24., szerda
2021. február 4., csütörtök
Brenter
Na jó; írok egy posztot magamról is. (Végre Sicher is örülhet...) Itt még nem meséltem el, de nem titok: nemrég megkaptam a brit állampolgárságot is. (Nyitok majd valami trezorban egy széfet, hogy ott tároljam az útleveleimet a pisztoly, meg a bankókötegek mellett, mint Jason Bourne...)
A vírus ugyan általában véve lelassította az életet szerte a világban, de az enyémre eddig inkább kellemes következményei voltak (és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül...) Már egy éve, hogy a JOCO Software elveszítette meglehetősen gyümölcsöző üzleti kapcsolatát a News UK-vel. Közben kitört a járvány, és azóta az összes ex-kollegám lélegzet-visszafojtva várja a pillanatot, amikor lehúzhatja a rolót az egy személyes cégén, hogy visszamenjen fele pénzért dolgozni alkalmazottként. Tévedés ne essék; nem azért mondom, hogy könnyeket hullasson bárki értünk! Csak vázolom, hogy hogyan néz ki az IT-ban az N-edik Nagy Világgazdasági Válság: nekünk egyelőre nem fog kelleni száraz kenyéren, és vízen élnünk.
Én azt, ami az azóta történt velem, őszintén pozitívan értékelem. Ha befizettek neki 100-500000 fontot/dollárt/forintot, minden valamit magára adó életmód-tanácsadó elmondja nektek, hogy "öleld a kebledre a változást!" (Ezt most egy kicsit sután fordítottam le, de mindenki érti, hogy miről van szó - feltéve, hogy nem egy nedves kő alatt töltötte az elmúlt 20 évet. Itt egyébként vegyük észre, hogy most spóroltam meg nektek harminc-háromszázezer-litér... dollárt/forintot!!!)
Először is, mivel fél évig munka nélkül voltam, legalább visszakaptam azt az időt az életemből, amit a saját hülyeségem miatt két éve elveszítettem. (Nagyjából eddig tartott, mire a baleset után megint tudtam járni.) Másodszor, a sors az utamba sodort egy angol KKV-t, ahol meglepően frissítő élmény dolgozni. Imádni valók a kollegák, és hiányzik azon lélek-ölő körülmények 80 százaléka, amik miatt már rég karriert akartam váltani, hogy hegesztő, MotoGP-pilóta, vagy kosárfonó legyek.
Így viszont egyelőre maradok információ-ipari szakmunkás, DE új terveim vannak, és új kalandok elébe nézek... Nem ígérem, hogy újra nagy lendületet vesz a (tagadhatatlan, hogy kissé megfáradt) blog, mert ha van jobb dolgom is (és általában van), akkor inkább azt csinálom írás helyett, de esélyes, hogy a 2021-es évben megint lesz friss, ropogós tartalom!
A Cég rugalmasságát kihasználandó első lépésként elhatároztam, hogy újdonsült britként inkább visszalépek az EU-ba: néhány hét múlva Miskolcra költözöm. A részletek annyira nem érdekesek; mondjuk azt, hogy ez volt a legkényelmesebb megoldás.
A többi pedig majd kiderül... (Stay tuned!)
A vírus ugyan általában véve lelassította az életet szerte a világban, de az enyémre eddig inkább kellemes következményei voltak (és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül...) Már egy éve, hogy a JOCO Software elveszítette meglehetősen gyümölcsöző üzleti kapcsolatát a News UK-vel. Közben kitört a járvány, és azóta az összes ex-kollegám lélegzet-visszafojtva várja a pillanatot, amikor lehúzhatja a rolót az egy személyes cégén, hogy visszamenjen fele pénzért dolgozni alkalmazottként. Tévedés ne essék; nem azért mondom, hogy könnyeket hullasson bárki értünk! Csak vázolom, hogy hogyan néz ki az IT-ban az N-edik Nagy Világgazdasági Válság: nekünk egyelőre nem fog kelleni száraz kenyéren, és vízen élnünk.
Én azt, ami az azóta történt velem, őszintén pozitívan értékelem. Ha befizettek neki 100-500000 fontot/dollárt/forintot, minden valamit magára adó életmód-tanácsadó elmondja nektek, hogy "öleld a kebledre a változást!" (Ezt most egy kicsit sután fordítottam le, de mindenki érti, hogy miről van szó - feltéve, hogy nem egy nedves kő alatt töltötte az elmúlt 20 évet. Itt egyébként vegyük észre, hogy most spóroltam meg nektek harminc-háromszázezer-litér... dollárt/forintot!!!)
Először is, mivel fél évig munka nélkül voltam, legalább visszakaptam azt az időt az életemből, amit a saját hülyeségem miatt két éve elveszítettem. (Nagyjából eddig tartott, mire a baleset után megint tudtam járni.) Másodszor, a sors az utamba sodort egy angol KKV-t, ahol meglepően frissítő élmény dolgozni. Imádni valók a kollegák, és hiányzik azon lélek-ölő körülmények 80 százaléka, amik miatt már rég karriert akartam váltani, hogy hegesztő, MotoGP-pilóta, vagy kosárfonó legyek.
Így viszont egyelőre maradok információ-ipari szakmunkás, DE új terveim vannak, és új kalandok elébe nézek... Nem ígérem, hogy újra nagy lendületet vesz a (tagadhatatlan, hogy kissé megfáradt) blog, mert ha van jobb dolgom is (és általában van), akkor inkább azt csinálom írás helyett, de esélyes, hogy a 2021-es évben megint lesz friss, ropogós tartalom!
A Cég rugalmasságát kihasználandó első lépésként elhatároztam, hogy újdonsült britként inkább visszalépek az EU-ba: néhány hét múlva Miskolcra költözöm. A részletek annyira nem érdekesek; mondjuk azt, hogy ez volt a legkényelmesebb megoldás.
A többi pedig majd kiderül... (Stay tuned!)
2021. január 29., péntek
A legkisebb szegény legény
Szeretem viszont a mesét. Ami érdekel, az az, amikor valami káprázatos, csuda dolog történik: mikor a tengernyi gonosz ellenében győz a súlyosan esélytelen jó. Amikor Rocky ezer sebből vérezve, fél szemmel, sántikálva végül mégis állva marad, és utolsó leheletével nagyon elpicsázza - jellemzően tisztességtelen - ellenfelét. Amikor a Gladiátor végül belemártja a tőrt a féreg Commodus nyakába. Amikor Bruce Willis 45 liter vérveszteség után azt mondja, hogy "Yippee-ki-yay, motherfucker!", odalép, és aztán lelövi/felrobbantja.
A való világban ilyen sajnos elkeserítően ritkán fordul elő. Még ennél is ritkább az, hogy a szemünk előtt történjen ilyesmi, mivel a csendesen visszafogott, valódi értékekhez hű hősöket nem kedveli a média. Pont azért imádom az ilyet, mert ez - ha csak egy rövid időre is - de visszaadja a hitemet. Nekem mindig leesik az állam, amikor ilyen valódi hőstettet látok, mert a mese az csak mese. Viszont amikor valaki IGAZÁBÓL ilyet csinál, akkor azonnal a személyes bálványaim közé kerül.
Dárdai Pálról annyit tudok, amennyi csordogál róla a mainstream médiából. Tulajdonképpen a sors iróniájának tekinthető, hogy egy ilyen férfi publicitást kap: a kalap szart sem érő magyar foci köré mesterségesen kanyarított cirkusz kalap szart sem érő csicska média munkásai néha felcsippentenek róla egy-egy hírmorzsát Németországból, ami a nemzetközi sport-sajtó ingerküszöbét amúgy nem érné el. Tévedés ne essék: Dárdai Pál egy hős. Dárdai Pál maga a magyar Clint Eastwood, aki kiköpi a dohányt; visszateszi szája sarkába a maradék szivar-csikket, és ponchójában komótosan ellovagol a naplementébe.
Ha valaki azt a minimális figyelmet sem fordította volna a moslék magyar sajtó sporthíreire, mint én, annak elmesélem, hogy mit csinált ez az ember. (Vagy legalább annyit, amennyit én láttam belőle.) Dárdai akkor került a látómezőmbe, amikor a Hertha vezető edzőjévé tették. (Ez 2015-ben történt. Nyilván valahogyan oda is kellett kerülnie a csapatba, aztán le is kellett, hogy tegyen valamit az asztalra, de életének első harmincvalahány évét nem figyeltem...) Ő erre fogta, és egy szezon alatt kivakarta a híg fosból a Bundesliga kieső helyén levő csapatot - kizárólag a már meglevő játékos gárdára támaszkodva. Aztán nemhogy ott tartotta volna, de stabilan a középmezőny tetejére emelte őket. Aztán megtették magyar szövetségi kapitánynak is, mire a magyar válogatottat is kivakarta a híg fosból, de annyira, hogy 1500 év után először Magyarország újra kvalifikálta magát az EB-re - és még jól is szerepelt rajta! Tudom, hogy akkor már nem ő vezette a csapatot, de otthagyta a mittudoménkinek a service manualt, hogy mit hogyan kell csinálni. (Nem a magyar fociról beszélnénk, ha ez a service manual azonban végül ne a kukában végezte volna a magyar sportpolitikai "elit" korrupt, takony senkijeinek csatározása végén.)
Mindeközben a Hertha csapata Dárdai kezei között szárnyalt. A Hertha igazgatója azonban valami nímand német volt (Michael Preetz), aki aztán valamin összerúgta a port Dárdaival. Nagyjából ennyi jött le az akkori cikkekből, de ide a rozsdás bökőt, hogy Dárdai egyszerűen nem tűrte el a csicskáztatást egy ilyen jöttment faszfejtől. Erre a saját életem alapján merek következtetni: az, akinek ambíciói vannak, és önállóan eredményeket ér el, az általában nem tiszteli azokat a dilettáns vezetőket, akik remek politikai érzékükkel kerültek pozícióba, és az útjában állnak. A vége az lett, hogy Dárdai tett egy lépést hátra, és visszament az ifjúsági csapatot edzeni. (Teljesen félreállítani nem lehetett, mert akkorra már istenként imádták a csapat szurkolói, a játékosok, és Berlinben nagyjából mindenki). Ekkor már nagy pénzű csapatok álltak sorba érte, és gennyesre kereshette volna magát edzőként mondjuk a Közel-Keleten, de ő csak szerényen nyilatkozgatott a sajtónak, hogy a családja itt érzi jól magát, mert ők berliniek.
Ez volt az a pillanat, amikor már biztos voltam benne, hogy ez az ember egy zseni, és pár év múlva pajzsra emelve fogják visszahozni a csapat élére. Persze családos emberként addigra már elég sokat invesztált a németországi életébe, meg magába a Herthába is, mert ott fociznak a fiai. Itt most lehetne vitatkozni, hogy vajon mi ér többet: a kurva sok pénz, vagy a család gyökerei. Ő nem a pénzt választotta. A lényeg viszont mégis az, hogy ez az ember biztos volt a dolgában: tudta, hogy az ellenfelét csak magára kell hagyni, hogy az MINDENT önállóan elbasszon. Az elmúlt másfél évben pontosan ez történt: Preetz elfogyasztott néhány edzőt, akik segítségével az Isten pénzét is elkúrta új játékosokra, hogy végül a Hertha megint a béka picsája alá süllyedjen. Másfél év alatt!
És mit ad Isten, néhány napja érkezett a hír, hogy Preetz és az aktuális edző "közös megegyezéssel távozott a csapattól". Az új igazgató azonnali hatállyal visszahívta Dárdait a csapat élére. Hosszabb távú szerződést állítólag akkor fog kapni, ha "jönnek az eredmények". Én nem értek a focihoz, de egészen biztos vagyok benne, hogy egy év alatt ez a faszi megint csodát tesz a csapattal. Figyeljünk rá oda!
Hát ennyi. Csak szerettem volna emléket állítani ennek, mert manapság ritka az ilyen sztori, és az ilyen ember: melengeti a szívemet!
2021. január 25., hétfő
Speed awareness
Történt egyszer úgy ősz derekán, hogy lejárt a Guzzim műszakija. Egy kis változatosságra vágytam, úgyhogy arra gondoltam, hogy inkább a Raptort helyezem vissza a forgalomba (egyszerre két motorra nem vagyok hajlandó road taxot, meg biztosítást fizetni...) A Guzzi tehát elment téli álmot aludni, a Raptort meg levizsgáztattam, és frissibe' ki is mentem egyet csapatni vele...
Hogy-hogy nem, hirtelen megint 20 évesnek éreztem magam, mert a Raptor egyszerűen keresi a balhét; meséltem már, hogy képtelenség vele normálisan közlekedni. A Guzzihoz képest megtáltosodva fűztem vele a kanyarokat egymás után a nyálkás levelekkel borított októberi aszfalton. Aztán eszembe jutott, hogy azért csak negyvenöt vagyok már, és egyébként is túl sok rozsdamentes alkatrésszel a testemben, úgyhogy inkább nyugalomra intettem a jobb csuklómat - annál is inkább, mert a nyári kesztyűben már kezdtek elgémberedni az ujjaim a tizenegy-két fokban. Komótosan haza is csorogtam.
Egy hét múlva kiderült, hogy nem voltam elég komótos, mert Tadworthben állítólag volt egy speed camera, amibe az addigiakhoz képest mérsékelt tempóval ugyan, de belehajtottam. A DVLA-vel folytatott rövid levélváltás után (férfiasan bevallottam, hogy tényleg én voltam a pilóta) Speed Awareness Course-ra ítéltek... Ez itt a pénzbírságnak, és a vele járó büntető pontoknak az alternatívája, amire elvileg 3 évente van lehetősége azoknak az egyébként jó magaviseletű polgároknak, akik megbotlottak, de a jard éppen aktuális ügyintézője arra érdemesnek találta őket. Én is a kiválasztottak közé kerültem, pedig pont egy éve voltam egy ilyenen egy élénk narancssárga lámpán való átmotorozásból kifolyólag. (Lehet, hogy a még mindig magyar jogsim miatt a rendszerben teszteletlen kódrészletre futott a vezérlés...)
Egy szó, mint száz: gondoltam, hogy az ember soha nem lehet eléggé speed-aware, úgyhogy elfogadtam a kedves meghívást. Mivel azóta járvány van, és a brit közigazgatást tényleg nem vádolhatja senki rugalmatlansággal, ezért ez a kurzus már online zajlott. Először webcam-en keresztül regisztrálni kellett egy photo-id-val, aztán video-konferenciás oktatást kaptunk. Meglehetősen sok színű közönség szaladt össze az alkalomra:
A teljesség igénye nélkül volt köztük:
Hogy-hogy nem, hirtelen megint 20 évesnek éreztem magam, mert a Raptor egyszerűen keresi a balhét; meséltem már, hogy képtelenség vele normálisan közlekedni. A Guzzihoz képest megtáltosodva fűztem vele a kanyarokat egymás után a nyálkás levelekkel borított októberi aszfalton. Aztán eszembe jutott, hogy azért csak negyvenöt vagyok már, és egyébként is túl sok rozsdamentes alkatrésszel a testemben, úgyhogy inkább nyugalomra intettem a jobb csuklómat - annál is inkább, mert a nyári kesztyűben már kezdtek elgémberedni az ujjaim a tizenegy-két fokban. Komótosan haza is csorogtam.
Egy hét múlva kiderült, hogy nem voltam elég komótos, mert Tadworthben állítólag volt egy speed camera, amibe az addigiakhoz képest mérsékelt tempóval ugyan, de belehajtottam. A DVLA-vel folytatott rövid levélváltás után (férfiasan bevallottam, hogy tényleg én voltam a pilóta) Speed Awareness Course-ra ítéltek... Ez itt a pénzbírságnak, és a vele járó büntető pontoknak az alternatívája, amire elvileg 3 évente van lehetősége azoknak az egyébként jó magaviseletű polgároknak, akik megbotlottak, de a jard éppen aktuális ügyintézője arra érdemesnek találta őket. Én is a kiválasztottak közé kerültem, pedig pont egy éve voltam egy ilyenen egy élénk narancssárga lámpán való átmotorozásból kifolyólag. (Lehet, hogy a még mindig magyar jogsim miatt a rendszerben teszteletlen kódrészletre futott a vezérlés...)
Egy szó, mint száz: gondoltam, hogy az ember soha nem lehet eléggé speed-aware, úgyhogy elfogadtam a kedves meghívást. Mivel azóta járvány van, és a brit közigazgatást tényleg nem vádolhatja senki rugalmatlansággal, ezért ez a kurzus már online zajlott. Először webcam-en keresztül regisztrálni kellett egy photo-id-val, aztán video-konferenciás oktatást kaptunk. Meglehetősen sok színű közönség szaladt össze az alkalomra:
A teljesség igénye nélkül volt köztük:
- öntudatos, feminista feka pláza-picsa
- Al-Qaeda terrorista
- cockney ács-kőműves
- krákogó, láncdohányos, ötvenes kurva aki még az ágyból sem kelt ki az alkalomra
- kopaszodó, barkós hipszter
- Kelet-európai, anarchista motoros tróger (szerintem kitaláljátok, hogy ez kicsoda...)
- és Mr. John Smith bérszámfejtő, aki 25 éve dolgozik a Rozs, Árpa és Zabhegyező Limitednél, de most később indult haza, és sietnie kellett, hogy még hazaérjen a Hollyoaks-ra...
2021. január 3., vasárnap
2020. december 26., szombat
Kiskarácsony
Na! Már-már háborús körülmények uralkodnak itt Szürkeországban, Európa vírus-inkubátorában - de már fél lábbal az Unión kívül. Gondoltam keyboardot ragadok, és nyomok valami gyors-jelentést.
Mindenki tudja, de azért leírok egy pár dolgot, hogy dokumentálva legyen itt az utókor számára. (Meg aztán nem utolsó sorban azért, hogy később visszaolvasva jókat röhögjünk rajta...)
Szóval az egész úgy kezdődött, hogy állítólag szeptemberben Borisznak megemlítették brit tudósok, hogy a kornavírus egy új, kb. 70%-kal virulenssebb mutációja ütötte fel a fejét itt Kent és Surrey környékén. Gondolom a színfalak mögött izzadva feszült lobbi lobbinak, mivel végül a kormány úgy döntött, hogy megtartja magának az információt (a művelt francia azt mondja erre, hogy "duly noted"...) Az elképzelés az volt, hogy karácsonyig már csak egy kis idő van hátra, úgyhogy addig felesleges ebből cirkuszt csinálni...
Sajnos a brit kormány nem matematikusokból, és mérnökökből áll (a brit sem...), akik amúgy ismernék az exponenciális függvény azon kellemetlen tulajdonságát, hogy kurva gyorsan emelkedik. Sőt: valószínűleg pókeres sincs közöttük, mert egy gyenge közepes Texas Hold'em hobbista is tisztában van vele, hogy egy közép-szar handet nem érdemes a riverig tartogatni, mert csúnyán pofára lehet esni vele. Ennek ellenére Borisz és csapata úgy döntött, hogy slow play-elik a lapjukat, és hogy, hogy nem, a vírus lemákolta őket karácsony előtt néhány nappal. (Lásd a grafikont.)
Erre gyorsan bevezettek egy addig nem létező, NÉGYES vírus-készültségi szintet, ami röviden azt jelenti, hogy mindenki maradjon a picsáján, és még karácsonykor se menjen haza családot látogatni (meg egyébként sehova máshova), majd dolgukat jól végezvén hátradőltek. A bejelentésre egy maréknyi EU-s ország rögtön lezárta a légterét a brit utasszállító gépek előtt, úgyhogy a karácsonyra hazautazni vágyó tömeg az új vészhelyzet érvénybe lépése előtti napon kis túlzással egymást taposta a londoni nemzetközi vasúti pályaudvarokon. Franciaországnak több sem kellett, és bezárta a vasúti-vízi menekülő útvonalakat is, mire 2 nap alatt nyilván több ezer kifelé tartó kamion is feltorlódott az innenső oldalon.
Azóta ugyan Franciaország bejelentette, hogy a 3 napnál frissebb negatív teszttel rendelkező személyeket beengedi az országba, de a sebtiben szögesdrótos lágerbe terelt 5000 kamionsofőr ezt már nem fogadta kitörő ovációval... (a közeli manstoni reptérre zárták be a szerencsétleneket)
Innentől most a magyar kamionosok helyzetéről tudok egyet s mást, mert a Facebookon probléma-megoldó csoport született a Waberer's magyarországi képviselői, a kamionsofőrei, és az angliai magyarok - élükön motorosok - segítségével. Első kézből jut el hozzám a breaking news, mert motoros cimbim, Batman, fekete VFR-jével a megmentő lovagok első hullámában volt: Szundinak és a Lókötő Józsinak már szenteste ételt-italt adott a kezébe. Egy taktáskányi cucc nem sok, de volt olyan motoros is, aki inzulinért ment, és telefonon szinkron-tolmácsolt a gyógyszertár és egy magyar kamionsofőr között... Azért is komoly eredmény ez, mert a helyi kivezényelt rendőrök vérmérséklettől függően vagy baszogatják-akadályozzák őket, vagy szemet hunynak az akció fölött... A jardok (és most már a katonaság) kivezénylésén kívül a kormányzatnak mindössze némi nyilvános picsogásra futotta: állítólag "a brit közlekedésügyi államtitkár – alig burkoltan bírálva a francia előírást – csütörtök délután arról számolt be, hogy az addig elvégzett 2367 tesztből mindössze 3 lett pozitív." - mindezt Twitteren, bazmeg.
Ezalatt a magyar kamionos társadalom a Waberer's-szel az élén - és helyenként a lengyel kollegákkal is karöltve - az angliai magyarok önkéntes adományaiból, és segítségével - Facebook-on koordinálva szabályos ellátási láncot állított fel. Azóta a környéken már általuk szervezett ideiglenes konyha is működik, ahol meleg ételt készítenek. Néhány magyar kamionos már szenteste töltött káposztát talált a nyerges ajtaja alatt. Egy csapat lengyel sofőr átvágta a drótkerítést, hogy a GPS-koordinátákra érkező motorosok-autósok be tudják adni az ellátmányt. A kivezényelt rendőrök hivatalosan blokád alá vonták a környéket, tehát nem magától értetődő a segítő szállítmányok célba juttatása. Voltak, akik az M20-as autópálya felüljárójáról dobták a csomagot az alul várakozó kamionosoknak.
Hát így megy ez ma itt a ködös Albionban. Mindezek fényében újra felvetődik bennem a kérdés: tényleg kell nekünk kormány, meg politikus, ha van Internet?
Mindenki tudja, de azért leírok egy pár dolgot, hogy dokumentálva legyen itt az utókor számára. (Meg aztán nem utolsó sorban azért, hogy később visszaolvasva jókat röhögjünk rajta...)
Szóval az egész úgy kezdődött, hogy állítólag szeptemberben Borisznak megemlítették brit tudósok, hogy a kornavírus egy új, kb. 70%-kal virulenssebb mutációja ütötte fel a fejét itt Kent és Surrey környékén. Gondolom a színfalak mögött izzadva feszült lobbi lobbinak, mivel végül a kormány úgy döntött, hogy megtartja magának az információt (a művelt francia azt mondja erre, hogy "duly noted"...) Az elképzelés az volt, hogy karácsonyig már csak egy kis idő van hátra, úgyhogy addig felesleges ebből cirkuszt csinálni...
Sajnos a brit kormány nem matematikusokból, és mérnökökből áll (a brit sem...), akik amúgy ismernék az exponenciális függvény azon kellemetlen tulajdonságát, hogy kurva gyorsan emelkedik. Sőt: valószínűleg pókeres sincs közöttük, mert egy gyenge közepes Texas Hold'em hobbista is tisztában van vele, hogy egy közép-szar handet nem érdemes a riverig tartogatni, mert csúnyán pofára lehet esni vele. Ennek ellenére Borisz és csapata úgy döntött, hogy slow play-elik a lapjukat, és hogy, hogy nem, a vírus lemákolta őket karácsony előtt néhány nappal. (Lásd a grafikont.)
Erre gyorsan bevezettek egy addig nem létező, NÉGYES vírus-készültségi szintet, ami röviden azt jelenti, hogy mindenki maradjon a picsáján, és még karácsonykor se menjen haza családot látogatni (meg egyébként sehova máshova), majd dolgukat jól végezvén hátradőltek. A bejelentésre egy maréknyi EU-s ország rögtön lezárta a légterét a brit utasszállító gépek előtt, úgyhogy a karácsonyra hazautazni vágyó tömeg az új vészhelyzet érvénybe lépése előtti napon kis túlzással egymást taposta a londoni nemzetközi vasúti pályaudvarokon. Franciaországnak több sem kellett, és bezárta a vasúti-vízi menekülő útvonalakat is, mire 2 nap alatt nyilván több ezer kifelé tartó kamion is feltorlódott az innenső oldalon.
Azóta ugyan Franciaország bejelentette, hogy a 3 napnál frissebb negatív teszttel rendelkező személyeket beengedi az országba, de a sebtiben szögesdrótos lágerbe terelt 5000 kamionsofőr ezt már nem fogadta kitörő ovációval... (a közeli manstoni reptérre zárták be a szerencsétleneket)
Innentől most a magyar kamionosok helyzetéről tudok egyet s mást, mert a Facebookon probléma-megoldó csoport született a Waberer's magyarországi képviselői, a kamionsofőrei, és az angliai magyarok - élükön motorosok - segítségével. Első kézből jut el hozzám a breaking news, mert motoros cimbim, Batman, fekete VFR-jével a megmentő lovagok első hullámában volt: Szundinak és a Lókötő Józsinak már szenteste ételt-italt adott a kezébe. Egy taktáskányi cucc nem sok, de volt olyan motoros is, aki inzulinért ment, és telefonon szinkron-tolmácsolt a gyógyszertár és egy magyar kamionsofőr között... Azért is komoly eredmény ez, mert a helyi kivezényelt rendőrök vérmérséklettől függően vagy baszogatják-akadályozzák őket, vagy szemet hunynak az akció fölött... A jardok (és most már a katonaság) kivezénylésén kívül a kormányzatnak mindössze némi nyilvános picsogásra futotta: állítólag "a brit közlekedésügyi államtitkár – alig burkoltan bírálva a francia előírást – csütörtök délután arról számolt be, hogy az addig elvégzett 2367 tesztből mindössze 3 lett pozitív." - mindezt Twitteren, bazmeg.
Ezalatt a magyar kamionos társadalom a Waberer's-szel az élén - és helyenként a lengyel kollegákkal is karöltve - az angliai magyarok önkéntes adományaiból, és segítségével - Facebook-on koordinálva szabályos ellátási láncot állított fel. Azóta a környéken már általuk szervezett ideiglenes konyha is működik, ahol meleg ételt készítenek. Néhány magyar kamionos már szenteste töltött káposztát talált a nyerges ajtaja alatt. Egy csapat lengyel sofőr átvágta a drótkerítést, hogy a GPS-koordinátákra érkező motorosok-autósok be tudják adni az ellátmányt. A kivezényelt rendőrök hivatalosan blokád alá vonták a környéket, tehát nem magától értetődő a segítő szállítmányok célba juttatása. Voltak, akik az M20-as autópálya felüljárójáról dobták a csomagot az alul várakozó kamionosoknak.
Hát így megy ez ma itt a ködös Albionban. Mindezek fényében újra felvetődik bennem a kérdés: tényleg kell nekünk kormány, meg politikus, ha van Internet?
2020. szeptember 11., péntek
Céges sörözés
Sok víz lefolyt a Temzén azóta, hogy utoljára jelentkeztem...
Annyi van, hogy elkezdtem dolgozni egy aprócska cégnél. Mérsékelt összegért, de legalább a hangulat családias. Nem tudom, hogy mi sül ki majd belőle; egyelőre kivárok. Három főnököm van az uszkve hét fős cégnél.
A közvetlen felettesem Andy. Nálam kb. 5 évvel lehet fiatalabb, és beosztása szerint CTO, de jelentősebb távolságról is látszik, hogy igazából fingja nincs, hogyan kellene egy IT projektet/céget menedzselni. Hobbija a Flight Simulator-ozás, szóval képzelhetitek... A múltkor szóba jött, hogy elkezdtem siklóernyőzni. Ekkor felcsillant a szeme, hogy talán a repülés lesz a kapcsolódási pont kettőnk közt, de mikor kiderült, hogy ebben engem főleg az érdekel, hogy hogyan fütyül a szél a seggem alatt, ő pedig ehhez képest igyekszik minél távolabb maradni a fizikai magasságtól, a gravitációtól, a centrifugális erőtől, meg egyátalán mindentől, amivel egy repülő eszköz jár, akkor eléggé lelombozódott...
Steve a vezér; 60 körüli fazon. Sok vizet nem zavar azon kívül, hogy ő utalja havonta nekem a pénzt. Iszonyú büszke rá, hogy a "a szarból visszahozta a kormányzást a végére" - hogy egy igazi klasszikust is idézzek... (Ennek ellenére neki sincs semmi köze az IT-hoz, illetve annak menedzseléséhez.)
Van még Sarah, a marketing menedzser: tipikus angol szingli tehénke. (Bejövök nála, úgyhogy itt vigyáznom kell...)
Dick a sales-es/fő marketinges guru, és Steve mellett a másik fő-részvényes. Igazából ő a cég lelke, és mókamestere. Angol létére meglepően intelligens, művelt arc; kimondottan kellemes társaság!
Van még Dick fia, Elliot, aki szintén sales-es, és zsenge korából kifolyólag egy hangyafasznyival jobban érzi az IT-t, mint a nagyfejűek.
Végül pedig van Mark, aki egy 50 körüli fazon; ő az új supportos; 2 hete vettük fel. A CV-jét én nem olvastam, úgyhogy pontosan nem tudom, hogy ő mennyire van képben, de az a gyanúm, hogy ő is inkább domborít a PR-fronton, mint a szakmában...
A vírus-cirkusz óta bevezetett gyakorlat szerint szerdánként járunk be az irodába heti egy napra; egyébként mindenki hómofiszozik. Ezen a héten az irodai munkanap átcsúszott csütörtökre, mert Dick és Elliot most jöttek haza Olaszból. Sarah ma korán letiplizett, úgyhogy négyen - Dick, Elliot, Mark, és én - lementünk sörözni a sarki pubba. Ott még befutott Elliot orrkarikás csaja is, Daisy. Neki az anyja 3/4 részben orosz; javasoltam is neki, hogy sokkal kúlabb lenne, ha Tatjanának, vagy Natasának hívná magát. Megígérte, hogy elgondolkodik rajta...
Ez viszont mind mellékvágány; a lényeg, hogy bevertünk már két-három pint Brewdog Punk IPÁ-t, és harsányan röhögcséltünk, amikor Dick felém fordult, és az ő tipikus szarházi vigyorával a képén azt mondja:
- Tudod mit mondtam Steve-nek az interjúd után?
- Mit???
- Azt, hogy ennek a faszinak az akcentusa Sylvester Stallone, és Lugosi Béla között van valahol...
Percekig fuldokoltam a röhögéstől...
Annyi van, hogy elkezdtem dolgozni egy aprócska cégnél. Mérsékelt összegért, de legalább a hangulat családias. Nem tudom, hogy mi sül ki majd belőle; egyelőre kivárok. Három főnököm van az uszkve hét fős cégnél.
A közvetlen felettesem Andy. Nálam kb. 5 évvel lehet fiatalabb, és beosztása szerint CTO, de jelentősebb távolságról is látszik, hogy igazából fingja nincs, hogyan kellene egy IT projektet/céget menedzselni. Hobbija a Flight Simulator-ozás, szóval képzelhetitek... A múltkor szóba jött, hogy elkezdtem siklóernyőzni. Ekkor felcsillant a szeme, hogy talán a repülés lesz a kapcsolódási pont kettőnk közt, de mikor kiderült, hogy ebben engem főleg az érdekel, hogy hogyan fütyül a szél a seggem alatt, ő pedig ehhez képest igyekszik minél távolabb maradni a fizikai magasságtól, a gravitációtól, a centrifugális erőtől, meg egyátalán mindentől, amivel egy repülő eszköz jár, akkor eléggé lelombozódott...
Steve a vezér; 60 körüli fazon. Sok vizet nem zavar azon kívül, hogy ő utalja havonta nekem a pénzt. Iszonyú büszke rá, hogy a "a szarból visszahozta a kormányzást a végére" - hogy egy igazi klasszikust is idézzek... (Ennek ellenére neki sincs semmi köze az IT-hoz, illetve annak menedzseléséhez.)
Van még Sarah, a marketing menedzser: tipikus angol szingli tehénke. (Bejövök nála, úgyhogy itt vigyáznom kell...)
Dick a sales-es/fő marketinges guru, és Steve mellett a másik fő-részvényes. Igazából ő a cég lelke, és mókamestere. Angol létére meglepően intelligens, művelt arc; kimondottan kellemes társaság!
Van még Dick fia, Elliot, aki szintén sales-es, és zsenge korából kifolyólag egy hangyafasznyival jobban érzi az IT-t, mint a nagyfejűek.
Végül pedig van Mark, aki egy 50 körüli fazon; ő az új supportos; 2 hete vettük fel. A CV-jét én nem olvastam, úgyhogy pontosan nem tudom, hogy ő mennyire van képben, de az a gyanúm, hogy ő is inkább domborít a PR-fronton, mint a szakmában...
A vírus-cirkusz óta bevezetett gyakorlat szerint szerdánként járunk be az irodába heti egy napra; egyébként mindenki hómofiszozik. Ezen a héten az irodai munkanap átcsúszott csütörtökre, mert Dick és Elliot most jöttek haza Olaszból. Sarah ma korán letiplizett, úgyhogy négyen - Dick, Elliot, Mark, és én - lementünk sörözni a sarki pubba. Ott még befutott Elliot orrkarikás csaja is, Daisy. Neki az anyja 3/4 részben orosz; javasoltam is neki, hogy sokkal kúlabb lenne, ha Tatjanának, vagy Natasának hívná magát. Megígérte, hogy elgondolkodik rajta...
Ez viszont mind mellékvágány; a lényeg, hogy bevertünk már két-három pint Brewdog Punk IPÁ-t, és harsányan röhögcséltünk, amikor Dick felém fordult, és az ő tipikus szarházi vigyorával a képén azt mondja:
- Tudod mit mondtam Steve-nek az interjúd után?
- Mit???
- Azt, hogy ennek a faszinak az akcentusa Sylvester Stallone, és Lugosi Béla között van valahol...
Percekig fuldokoltam a röhögéstől...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
