Ez eléggé közérdekű, úgyhogy gondoltam, hogy írok belőle egy posztot...
Nagyjából két hete elkezdtem nézelődni, hogy milyen házat/lakást lehetne itt a környéken vásárolni, amibe végszükség esetén bele is lehet költözni, de elsősorban jó arra, hogy az ember nehezen összekuporgatott kis pénzének az értékét mondjuk megőrizze. Nagyjából egy hétre rá ez a gusztustalan, nyálkás féreg kormány bejelentette, hogy az ingatlan-vásárlási illetéket, amit tavaly decemberben levittek, hogy jól be tudjanak vásárolni, nemsokára durván a duplájára fogják megemelni. A részletekbe most nem megyek bele, de ez nyilvánvalóan egy jó húzós árrobbanást fog generálni a rendelet érvénybe lépésének pillanatáig.
Először is közhely, hogy a londoni ingatlanok drágák. A londoni ingatlanok ára abszolúte átlagos: sokkal drágábbak, mint például 2 éve voltak, de lényegesen olcsóbbak, mint amennyibe 2 év múlva fognak kerülni.
Mégis nagyjából szerettem volna képbe kerülni arra vonatkozólag, hogy az én takaróm meddig ér itt. Dióhéjban azt mondhatom, hogy az összeg, amekkora értékben én terveztem ingatlant venni (~220-240K font) arra jó, hogy egy 25-40 négyzetméteres botrányosan lepusztult állapotú studio-t, vagy 1-bedroomot vegyen mondjuk közepesen szar környéken, avagy ugyanezt közepesen lepusztulva egy erősen késdobálós kerületben. Ez ugye forintban 100 millió, míg NZD-ben 530K - plusz-mínusz apró. Hozzá kell tenni, hogy a hármas zóna környékét mondom, ahová még éppen elér a metró. Ezek a paraméterek sacc-per-kb érvényesek, de nagyjából elhelyezik a koordináta-redszert...
Az aucklandi viszonyok után londoni ingatlanokat nézni egyébként is sokkoló élmény; az itteni lakások nyolcvan százalékába egy minimális higiéniai- illetve komfort-igenyekkel rendelkező új-zélandi oposszum is csak fog-csikorgatva költözne bele.
A lehetőségek a város központjától való távolodással nyilván arányosan bővülnek, de ugye kérdés, hogy mennyi invesztíciós értéke van egy két-három hálószobás szánalmas kis sorház-darabkának a halál retkes faszán, ahová már a varjak is útlevéllel járnak... (Valamennyi biztosan, mert az emberek itt nem általlnak kétszer két, vagy akár 2 és fél órát is ingázni, amire ugye én semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó.)
A másik lehetőség, hogy felvesz az ember annyi hitelt 25-30 évre, amennyi kisebb pacific-államoknak az éves GDP-jével egyenértékű. Mondjuk én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy ezt megtehetném, mivel IT contractor vagyok, és azok köztudottan aranyat szarnak (van olyan bank, amelyik ezt értékeli)...
Hát lesz min gondolkodnom a következő egy-két hónapban.
2015. december 6., vasárnap
2015. november 3., kedd
Vííí ár dö csempjönsz máj fre-end...!
Ha esetleg valaki nem kísérte volna figyelemmel, annak itt van a hétvégi rögbi VB döntőjének összefoglalója a DigiSport jóvoltából - ami persze fabatkát sem érne a végén elhangzó brilliáns, mérvadó szurkolói nyilatkozatok nélkül... (bocsi a gyenge minőség miatt):
2015. október 4., vasárnap
Roadster
Na most jöttem vissza a testdrive-ról, úgyhogy megírom gyorsan, amíg még friss az élmény.
Silvio végül nem tudott eljönni, de egy hasonlóan elvakult kollegája, Yaqub hozta az autót házhoz. Ő is Mazda Brand Champion, de erre már a szemem sem rezdül...
Dióhéjban összefoglalnám az alapokat, amit a laikusoknak is tudni kell az MX-5 evolúciójáról, ha perspektívába akarjuk helyezni a hallottakat - hiszen ez már a negyedik generációs modell.
Kezdődött úgy, hogy 1989-ben Isten megteremté az NA-t, amiből ugye nekem is volt egy. Ez az ős-MX-5; az origó. A röhejes bukólámpa (kicsit nagyra sikerült), és a buzis forma ellenére ez a történelem első roadstere, ami nem elég, hogy nem rohad le úton-útfélen, nem folyik az olaj orrán-száján, és egyáltalán JAPÁN minőséget kínál, hanem ráadásul még megfizethető is. És ha ez még mind nem lenne elég, ráadásul aki valaha beleül, az többé nem akar kiszállni belőle. Megkerülhetetlen autó-buzulási mérföldkő: egy legenda.
Aztán jött az NB. A dizájn még buzisabb lett, mert a legalább csukva vagány bukólámpát itt cicaszemre cserélték, hogy az elütött gyalogosok nagyobb biztonsában legyenek... Még ha a technikai adatokat nem ismerve csak ezt tudná róla az ember, már akkor is ki tudná találni, hogy ez a generáció bizony a takony irányába mozdította el a típust. A nyers számok ezt igazolják is: a kasztni merevítése céljából több "anyag" került az autóba, ami miatt sajnos a még mindig nem túl fickós motorok egy kicsit tohonyábban mozgatják a kasznit, mint ahogy azt az NA-tól megszoktuk.
A harmadik generációs NC egy lépést tesz vissza az elpuhulás felé vezető úton: a valamivel könnyebb kaszni, és már erősebb, de még mindig szigorúan szívó motorok érezhetően visszaadnak abból a user-experience-ből, amit az NB elvett. Sajnos a forma férfiasság-faktora még mindig egy koalával vetekszik.
És 2015-ben megérkeztünk az ND-hez, a teszt alanyához. A Wankel-motoros Mazdák óta tudjuk, hogy ott a mérnökök nem teljesen százasak: ők az autóipar utolsó mohikánjai; a gépészet megszállott keresztes lovagjai. (Na jó: mostantól egy leheletnyit visszaveszek a metaforákból - asszem mindenki vágja, hogy mi a lényeg...)
Az ND fejlesztése elég sokáig tartott: jó munkához ugye idő kell, meg hát egy egyébként is közel tökéletes művet nehéz tovább fejleszteni. Ezen a szinten tényleg csak hangyafasznyi különbségekről beszélhetünk, hiszen bármelyik MX-5 típus kurva jó autó.
A részletes sztorit itt olvashatja el az, akit érdekel. A lényeg azonban az, hogy az egész autós világ lélegzet-visszafojtva várta, hogy vajon sikerül -e megint akkorát durrantani, amekkora az NA volt?
Az autó év elején jött ki. Azóta a szaksajtó egymásra licitálva próbál ömlengeni róla. Szerintem viszont...
Először is a dizájn, mint már említettem csillagos ötös. Kár további szót vesztegetni rá.
A második dolgom volt, hogy kinyitottam a motorháztetőt. És beszartam. Ezt találtam:
Tegye fel a kezét, aki az elmúlt 15 év autó-terméséből látott nem hogy ilyen gyönyörű motorházat, de egyáltalán bármilyet, amiben valódi alkatrészek találhatók 2-3 kibaszott műanyag doboz helyett! Igen: így kell kinéznie egy motornak.
A csomagtartót - ha nem szarná le mindenki, aki ilyen kocsit vesz - jogosan érhetné kritika, mert sajnos kisebb is, és nehezebben is hozzáférhető, mint az ős MX-5-ben volt.
A beszállás pont ugyanolyan mutatvány, mint az NA-ban: Lagzi Lajcsi méltóságán biztosan ejtene némi csorbát.
Fasza kis bőr sportülésbe érkezünk, ami nekem kicsit szűknek tűnt (bár gondolom, hogy egy sport-ülésben pont ez a lényeg, de a régi nekem kényelmesebb volt...)
Szintén teljesen érdektelen, hogy az utastérben - a "tér" szót itt tényleg kicsit tágabban kell értelmezni - nem tobzódnak a praktikusan elhelyezett tároló-rekeszek...
Na de a lényeg: hogy megy? Jól. Ezt most nem fogom szájba rágni: a 130 tagú ménes az 1050 kg-os kasznira nem szakítja le az ember lépét, de ez a műfaj nem is erről szól. A réginél egy kicsit tolósabb alul, de egyébként ugyanaz a dimenzió. A hangja viszont állat. Ez a négy henger annyival jobban szól az én Lexusom hatjánál (amit az akkori autós-tesztek ajnároztak), hogy elképesztő. (A fenti cikkből kiderül az is, hogy az elmebeteg mérnökök ezt hogyan érték el...)
Yaqub nem aggódta túl a dolgot; megnyugtatott, hogy tőle akár csapathatom is egy kicsit, ha találok rá alkalmat. Én azért óvatos duhaj vagyok, meg ugye itt a városban nem is nagyon van hol májerkodni, de azért volt egy-két sarok, ahol kicsit odatapostam: a Torsen tényleg jópofa találmány (a régiben nekem nem volt). Ami feltűnt, hogy ez még akkor is jobban fordul, ha az ember nem rajzolja vele a csíkot. Így látatlanban azt mondanám, hogy rövidebb lehet a tengelytáv, mint a régin.
És a végső verdikt... Kéne? Nyilván. Vennék ilyet (feltéve hogy nincs ennél jobb ötletem 18000 font elkúrására)? Persze.
De hogy szeretném -e jobban, mint az NA-t? Nem. Mert ez TÚL JÓ. Egész egyszerűen ebben egy pillanatig nem volt az az érzésem, hogy egy kis nyers acél-dobozban ülök, és keverem-kavarom a gangokat, mert olyan jól esik (jut eszembe: a régiben jobb volt a váltó - lassabb, de sokkal "Ladásabb" érzés...).
Biztos savanyú a szőlő...
Silvio végül nem tudott eljönni, de egy hasonlóan elvakult kollegája, Yaqub hozta az autót házhoz. Ő is Mazda Brand Champion, de erre már a szemem sem rezdül...
Dióhéjban összefoglalnám az alapokat, amit a laikusoknak is tudni kell az MX-5 evolúciójáról, ha perspektívába akarjuk helyezni a hallottakat - hiszen ez már a negyedik generációs modell.
Kezdődött úgy, hogy 1989-ben Isten megteremté az NA-t, amiből ugye nekem is volt egy. Ez az ős-MX-5; az origó. A röhejes bukólámpa (kicsit nagyra sikerült), és a buzis forma ellenére ez a történelem első roadstere, ami nem elég, hogy nem rohad le úton-útfélen, nem folyik az olaj orrán-száján, és egyáltalán JAPÁN minőséget kínál, hanem ráadásul még megfizethető is. És ha ez még mind nem lenne elég, ráadásul aki valaha beleül, az többé nem akar kiszállni belőle. Megkerülhetetlen autó-buzulási mérföldkő: egy legenda.
Aztán jött az NB. A dizájn még buzisabb lett, mert a legalább csukva vagány bukólámpát itt cicaszemre cserélték, hogy az elütött gyalogosok nagyobb biztonsában legyenek... Még ha a technikai adatokat nem ismerve csak ezt tudná róla az ember, már akkor is ki tudná találni, hogy ez a generáció bizony a takony irányába mozdította el a típust. A nyers számok ezt igazolják is: a kasztni merevítése céljából több "anyag" került az autóba, ami miatt sajnos a még mindig nem túl fickós motorok egy kicsit tohonyábban mozgatják a kasznit, mint ahogy azt az NA-tól megszoktuk.
A harmadik generációs NC egy lépést tesz vissza az elpuhulás felé vezető úton: a valamivel könnyebb kaszni, és már erősebb, de még mindig szigorúan szívó motorok érezhetően visszaadnak abból a user-experience-ből, amit az NB elvett. Sajnos a forma férfiasság-faktora még mindig egy koalával vetekszik.
És 2015-ben megérkeztünk az ND-hez, a teszt alanyához. A Wankel-motoros Mazdák óta tudjuk, hogy ott a mérnökök nem teljesen százasak: ők az autóipar utolsó mohikánjai; a gépészet megszállott keresztes lovagjai. (Na jó: mostantól egy leheletnyit visszaveszek a metaforákból - asszem mindenki vágja, hogy mi a lényeg...)
Az ND fejlesztése elég sokáig tartott: jó munkához ugye idő kell, meg hát egy egyébként is közel tökéletes művet nehéz tovább fejleszteni. Ezen a szinten tényleg csak hangyafasznyi különbségekről beszélhetünk, hiszen bármelyik MX-5 típus kurva jó autó.
A részletes sztorit itt olvashatja el az, akit érdekel. A lényeg azonban az, hogy az egész autós világ lélegzet-visszafojtva várta, hogy vajon sikerül -e megint akkorát durrantani, amekkora az NA volt?
Az autó év elején jött ki. Azóta a szaksajtó egymásra licitálva próbál ömlengeni róla. Szerintem viszont...
Először is a dizájn, mint már említettem csillagos ötös. Kár további szót vesztegetni rá.
A második dolgom volt, hogy kinyitottam a motorháztetőt. És beszartam. Ezt találtam:
Tegye fel a kezét, aki az elmúlt 15 év autó-terméséből látott nem hogy ilyen gyönyörű motorházat, de egyáltalán bármilyet, amiben valódi alkatrészek találhatók 2-3 kibaszott műanyag doboz helyett! Igen: így kell kinéznie egy motornak.
A csomagtartót - ha nem szarná le mindenki, aki ilyen kocsit vesz - jogosan érhetné kritika, mert sajnos kisebb is, és nehezebben is hozzáférhető, mint az ős MX-5-ben volt.
A beszállás pont ugyanolyan mutatvány, mint az NA-ban: Lagzi Lajcsi méltóságán biztosan ejtene némi csorbát.
Fasza kis bőr sportülésbe érkezünk, ami nekem kicsit szűknek tűnt (bár gondolom, hogy egy sport-ülésben pont ez a lényeg, de a régi nekem kényelmesebb volt...)
Szintén teljesen érdektelen, hogy az utastérben - a "tér" szót itt tényleg kicsit tágabban kell értelmezni - nem tobzódnak a praktikusan elhelyezett tároló-rekeszek...
Na de a lényeg: hogy megy? Jól. Ezt most nem fogom szájba rágni: a 130 tagú ménes az 1050 kg-os kasznira nem szakítja le az ember lépét, de ez a műfaj nem is erről szól. A réginél egy kicsit tolósabb alul, de egyébként ugyanaz a dimenzió. A hangja viszont állat. Ez a négy henger annyival jobban szól az én Lexusom hatjánál (amit az akkori autós-tesztek ajnároztak), hogy elképesztő. (A fenti cikkből kiderül az is, hogy az elmebeteg mérnökök ezt hogyan érték el...)
Yaqub nem aggódta túl a dolgot; megnyugtatott, hogy tőle akár csapathatom is egy kicsit, ha találok rá alkalmat. Én azért óvatos duhaj vagyok, meg ugye itt a városban nem is nagyon van hol májerkodni, de azért volt egy-két sarok, ahol kicsit odatapostam: a Torsen tényleg jópofa találmány (a régiben nekem nem volt). Ami feltűnt, hogy ez még akkor is jobban fordul, ha az ember nem rajzolja vele a csíkot. Így látatlanban azt mondanám, hogy rövidebb lehet a tengelytáv, mint a régin.
És a végső verdikt... Kéne? Nyilván. Vennék ilyet (feltéve hogy nincs ennél jobb ötletem 18000 font elkúrására)? Persze.
De hogy szeretném -e jobban, mint az NA-t? Nem. Mert ez TÚL JÓ. Egész egyszerűen ebben egy pillanatig nem volt az az érzésem, hogy egy kis nyers acél-dobozban ülök, és keverem-kavarom a gangokat, mert olyan jól esik (jut eszembe: a régiben jobb volt a váltó - lassabb, de sokkal "Ladásabb" érzés...).
Biztos savanyú a szőlő...
2015. szeptember 27., vasárnap
Benzinfejek ha egymásra találnak...
Ma reggel lemotoroztam a 200 m-re levő lewisham-i plázába, hogy végre vegyek egy új irodai cipőt. Nem vettem, de ahogy kiléptem a cipőboltból, máris szemet szúrt a pláza kis patiójában álló autó. Még messze voltam tőle, és csak a seggét mutatta, de az már távolról is látszott, hogy kabrió. Hunyorogva nagyon hasonlított a Z4-es BMW-hez, de egyrészt egy Z4-es BMW már nem akkora durranás, hogy egy plázában kellene mutogatni, másrészt meg a lámpája valahogy furcsa volt (olyan Lexus-os). Igen, igen: hallom, hogy mindenki ordítja a megfejtést. Nekem is 0.3 másodperc alatt esett le, hogy az új MX-5 lesz az....
Közelebb mentem. Kár, hogy egy grafit-metál példányt tettek ki, de elvonatkoztattam ettől a zavaró ténytől, és konstatáltam, hogy a formája gyakorlatilag tökéletes. Így kellett volna már az első 3 szériának kinézni - akkor nem buziztak volna le engem sem a piros lámpánál annak idején Aucklandben...
Egy középkorú néger nő, meg egy késő 20-as programozó-matematikus kinézetű fehér srác álltak a kocsi mellett a pultnál. Mivel a nő állt közelebb, először neki mondtam, hogy régen nekem is volt ebből egy első generációs, és imádtam. Nem igazán hatotta meg (nem is számítottam rá, mert ránézésre látszott, hogy nem az a típus, aki szombatonként a Brands Hatch-re jár csapatni füstölő gumikkal, kilinccsel előre...)
A srác viszont látta a bukót a kezemben, és meg is kérdezte, hogy milyen vasam van. Mondtam neki, hogy nemrég vettem egy 1000-es Cagiva Raptort. Felcsillant a szeme... Őt Silvio-nak hívják, mert fele részben olasz (míg az anyja román), és nyilván odavan az olasz kocsikért/motorokért. Egyébként nemrég adta el a 650-es SV-jét... Na ekkor elszabadult a pokol. A következő háromnegyed órában megbeszéltük a sor-4 kontra V2 témát, az MX-5 egész evolúciós történetét, a lóerőt, a saját tömeget, hogy hogy került a Mazdához, hogy mekkora buli volt, amikor a német Mazda központban a teszpályán donut-okat rajzoltak ezzel, a Skyactive technológiát, meg még sok mindent, amit mostanra elfelejtettem.
Már a kocsiban ültem, és éppen (a régi bukólámpás MX-5-el ellentétben) az egy csatos vászontetőt kattintottam a helyére, amikor megkérdezte, hogy akkor ugye befoglalhat egy tesztvezetésre? Hát persze, hogyne, foglaljál... Megadtam az adataimat, és megbeszéltük, hogy nekem sehova nem kell menni; a tesztvezetéshez mindenkinek házhoz viszik az autót... Sajnos nem ígéri meg, mert nem biztos, hogy ráér, de megpróbálja majd ő hozni a kocsit. Röstelli, de a 2 literes tesztautó már fullra van foglalva, tehát csak a 1.5 literes motorost tudja hozni. Nem baj, mondom; itt Londonban majd megpróbálom akkor azt a szánalmas 130 lóerőt kiautózni...
Jövő szombatra foglalt be; majd beszámolok...
Közelebb mentem. Kár, hogy egy grafit-metál példányt tettek ki, de elvonatkoztattam ettől a zavaró ténytől, és konstatáltam, hogy a formája gyakorlatilag tökéletes. Így kellett volna már az első 3 szériának kinézni - akkor nem buziztak volna le engem sem a piros lámpánál annak idején Aucklandben...
Egy középkorú néger nő, meg egy késő 20-as programozó-matematikus kinézetű fehér srác álltak a kocsi mellett a pultnál. Mivel a nő állt közelebb, először neki mondtam, hogy régen nekem is volt ebből egy első generációs, és imádtam. Nem igazán hatotta meg (nem is számítottam rá, mert ránézésre látszott, hogy nem az a típus, aki szombatonként a Brands Hatch-re jár csapatni füstölő gumikkal, kilinccsel előre...)
A srác viszont látta a bukót a kezemben, és meg is kérdezte, hogy milyen vasam van. Mondtam neki, hogy nemrég vettem egy 1000-es Cagiva Raptort. Felcsillant a szeme... Őt Silvio-nak hívják, mert fele részben olasz (míg az anyja román), és nyilván odavan az olasz kocsikért/motorokért. Egyébként nemrég adta el a 650-es SV-jét... Na ekkor elszabadult a pokol. A következő háromnegyed órában megbeszéltük a sor-4 kontra V2 témát, az MX-5 egész evolúciós történetét, a lóerőt, a saját tömeget, hogy hogy került a Mazdához, hogy mekkora buli volt, amikor a német Mazda központban a teszpályán donut-okat rajzoltak ezzel, a Skyactive technológiát, meg még sok mindent, amit mostanra elfelejtettem.
Már a kocsiban ültem, és éppen (a régi bukólámpás MX-5-el ellentétben) az egy csatos vászontetőt kattintottam a helyére, amikor megkérdezte, hogy akkor ugye befoglalhat egy tesztvezetésre? Hát persze, hogyne, foglaljál... Megadtam az adataimat, és megbeszéltük, hogy nekem sehova nem kell menni; a tesztvezetéshez mindenkinek házhoz viszik az autót... Sajnos nem ígéri meg, mert nem biztos, hogy ráér, de megpróbálja majd ő hozni a kocsit. Röstelli, de a 2 literes tesztautó már fullra van foglalva, tehát csak a 1.5 literes motorost tudja hozni. Nem baj, mondom; itt Londonban majd megpróbálom akkor azt a szánalmas 130 lóerőt kiautózni...
Jövő szombatra foglalt be; majd beszámolok...
2015. szeptember 22., kedd
A Raptorról röviden
Az első két munkába járós nap után bizton allíthatom, hogy munkába járásra alkalmatlanabb motort talán a Blade/EzresGixer/R1/Ninja H2 vonalon lehetne csak találni. (A gyújtástól külön kapcsolható világítás pedig kimondottan idióta megoldás; még biztosan jó párszor meg fog szopatni.)
Egyébként én azt gondoltam volna, hogy a első világháborús géppuskákat idéző motorhang majd emeli a "road-presence"-t, és a dugóban álló autók tengerét kettéválasztva Mózesként fogok előre nyomulni, de ugye ezt a tévhitet a vásárlás másnapján megcáfolta a gyakorlat (egyébként valószínűnek tartom, hogy az Audi A5-ök tulajdonosainak körében nem is annyira népszerű a Biblia).
Fontos még, hogy a paleontológia legfrissebb leletei szerint a raptorok a Jurassic Park ábrázolásával ellentétben tollazattal rendelkeztek.
Egyébként én azt gondoltam volna, hogy a első világháborús géppuskákat idéző motorhang majd emeli a "road-presence"-t, és a dugóban álló autók tengerét kettéválasztva Mózesként fogok előre nyomulni, de ugye ezt a tévhitet a vásárlás másnapján megcáfolta a gyakorlat (egyébként valószínűnek tartom, hogy az Audi A5-ök tulajdonosainak körében nem is annyira népszerű a Biblia).
Fontos még, hogy a paleontológia legfrissebb leletei szerint a raptorok a Jurassic Park ábrázolásával ellentétben tollazattal rendelkeztek.
2015. szeptember 20., vasárnap
Az elátkozott digó
Május magasságában írtam meg a következő kubai posztot, de a kb. 1000 fotó átszelektálásáig már nem jutottam el... Azóta történt egy s más, hiszen nyár volt. Kubára még vissza fogok térni, mert életem egyik (ha nem a) legnagyobb élménye volt, de most frissebb történésről lesz szó.
Pár hete bekövetkezett az elkerülhetetlen: betöltöttem a negyvenet. (Na jó; nem volt kőbe vésve, hogy ennek meg kell történnie, hiszen Che Guevarának sem sikerült, bár őt is egy hajszál válaszotta el tőle...) Én nem kerítettem nagy feneket a dolognak; azon kívül, hogy lementünk egy sörre a kedvenc kis sittes rock-kocsmámba itt a sarkon, én nem terveztem különösebb felfordulást rendezni.
De! Amióta eladtam a hengerfejessé vált Kawát, és egy pár új villaszárnak köszönhetően már nem húzok magam után olajcsíkot BumbleBee-vel, a gépjármű-flottám unalmas tökéletességgel tette a dolgát. Némi színt kellett, hogy vigyek a szürke hétköznapok transzportjaiba.
Majdnem minden motoros életében eljön a pillanat, amikor megkíván egy jó kis V2-t... Egy Harleyhoz még a jeles dátum ellenére is túl fiatalnak éreztem magamat, de például a Ducati Monsterrel már régóta szemeztem - kizárólag elméleti síkon, hiszen szellemileg friss értelmiségi nem követheti el azt a hibát, hogy olasz gépjárművet vesz. A Monster formája viszont annak idején akkora telitalálat volt, hogy most a Ducati eladásainak úgy 60%-áért felelős. (Nem túlzás azt állítani, hogy nélküle a gyár alkalmazottainak a nemzetközi motor-piac prémium szegmensének szereplői helyett ma a bolognai kukákat látogató patkányokkal és tunéziai menekültekkel kellene versenyezniük.)
Homályosan emlékeztem, hogy volt egy motor, ami pont úgy nézett, ki mint a Monster. A Cagiva Raptor. Ezt a modellt még a hardcore motorosok közül is csak kevesen ismerik. Még én is csak 1-2 éve tudtam meg, hogy a zászlóshajónak számító gusztustalan rovar-fejű verzióján kívül létezett egy kerek lámpás modell is belőle, ami felületes szemlélő szemével egy az egyben a Ducati Monster másolatának tűnik. Némi guglizással kiderítettem, hogy ugyanaz a fazon rajzolta a formatervet, mint a Monsterét (Miguel Angel Galuzzi - egy másik argentin!), és tényleg a Monster másolatának szánta... Az is kiderült, hogy saját tervezésű blokk helyett a Cagiva egyszerűen a Suzuki TL 1000 motorját rakta bele (amiről szintén csak a jól informált motorosok tudják, hogy az elbaszott első széria olaj-folyásait, és megcsúszó kuplungját a Suzuki hibátlanul orvosolta, és az azóta brilliáns blokkot már vagy 5 másik modellbe is belerakták, mert mellesleg kurva erősre sikerült...)
Na itt már elkezdett érdekelni a dolog, hiszen hittem, hogy a Suzuki mesterművét még az olaszok sem tudják elkúrni. A Neten még olvastam két mérvadó tesztet róla egy motoros magazin két újságírójától, akik mindketten(!) pofára estek a teszt-motorral... Emlékszem még egy felhasználói kommentre is egy kiwi fazontól, aki szerint a Raptor olyan, mint a Monster, csak lerohadások nélkül. (És neki egy időben volt mindkettő, tehát tudta.) Napnál is világosabb volt, hogy egy Raptorra van szükségem...
Itt azért közbe kell szúrnom, hogy ez a motor van annyira modern, hogy a szexi térhálós váz, és az olasz (argentin?) design mellett rendelkezik mindennel, amitől eddig féltem, mint a tűztől: computer vezérelt gyújtás, és befecskendezés; több tucat értelmetlen elektronikus szenzor. Sajnos elborult az agyam...
Találtam egyet itt London környékén. Elmentem kipróbálni. A tesztkör alatt egy zabszemet is meg tudtam volna tartani a végbél-nyílásommal; ilyet utoljára akkor éreztem motoron, amikor régen a Hungaroringen az akkor új, 172 lóerős, 172 kg-os R1-et kipróbáltam. Ha valaki nincs hozzászokva nagy köbcentis V2-esek alapjárati nyomatékához (mint például én), annak ijesztő lehet egy 1000-es V2-es - főleg hidegen. Mondjuk úgy, hogy harap, mint a láncra vert tanyasi kuvasz léböjt-kúra után...
Csabi barátom intelme ellenére ("Cagivát akarsz venni??? Normáááális vagy?") elhatároztam, hogy nekem ez kell... A motort épségben visszavittem, és vártam a Neten a tuti vételt (ez nagyon drága volt). Néhány hét múlva volt is egy az Ebay-en Manchesterben. Mivel nem volt senki, aki biddelt volna rá, ezért én lelőttem a kikiáltási árért. Az eladóval megbeszéltük, hogy felmegyek érte, és ha az említett festék-felhólyagosodáson kívül bármi komoly baja van a motornak, akkor nem hozom el. Elmentem; elhoztam. Londonba még beértem vele... Megálltam a régi irodánknál, hogy nyújtózzak egyet, de rajta hagytam a fényszórót. 3 percre. Többé nem indult be. Felhívtam Csabit, hogy jöjjön bikázni - épp akkor fejezte be a munkát... Megpróbáltam betolni is (hiszen BumbleBee-vel többször is megcsináltam), de rögtön rájöttem, hogy miért nem tolják be férfiasan a filmekben a vidia-keménységű rockerek a Harleykat...
Csabi odaért egy óra alatt, de hiába bikáztuk meg; a halott akksival azonnal leállt, ahogy levettük a kábelt (Így vegyen mindenki computeres motort! Bezzeg az MZ...) Este volt már, úgyhogy kerestünk egy helyet, ahol ott hagyhatom a motort éjszakára. Másnap visszamentem érte BumbleBee akksijával. Zuhogó esőben, anyázva, és folyamatosan a kuplungot markolászva csorogtam majdnem hazáig, amikor is a buszsávban lépésben haladva egy hirtelen mozdulattal egy paraszt rám húzta az Audiját... Furcsa mód nemhogy nekem, de még a motornak sem lett semmi baja az elgörbült fékkaron kívül, amire a gondosan, az utolsó pillanatig tartott motort letettem. A potenciális szemtanúim szájbiggyesztve tovább mentek, tehát kaptam egy telefonszámot, meg csináltam egy fotót az autó rendszámáról. Ennél jobban nem akartam forszírozni a dolgot, mert a frissen vett motor még nem volt biztosítva...
Ez 3 hete történt, mert azért volt egy elég komoly olaj-folyás, ami miatt ki kellett cserélni egy filléres alkatrészt (amire elég sokat vártam...) rajta. Tegnap állt össze a gép. Közben jelentkezett a biztosító is, hogy rendeznék a káromat - annyi úristen azért volt a paliban, hogy jelentette nekik az esetet... De hagyom a picsába, mert azért a karcolásért nem érdemes adminisztrálni.
Hát ilyen lett. És még van a kipufogók végén egy-egy kicsavarozható hangtompító...
Pár hete bekövetkezett az elkerülhetetlen: betöltöttem a negyvenet. (Na jó; nem volt kőbe vésve, hogy ennek meg kell történnie, hiszen Che Guevarának sem sikerült, bár őt is egy hajszál válaszotta el tőle...) Én nem kerítettem nagy feneket a dolognak; azon kívül, hogy lementünk egy sörre a kedvenc kis sittes rock-kocsmámba itt a sarkon, én nem terveztem különösebb felfordulást rendezni.
De! Amióta eladtam a hengerfejessé vált Kawát, és egy pár új villaszárnak köszönhetően már nem húzok magam után olajcsíkot BumbleBee-vel, a gépjármű-flottám unalmas tökéletességgel tette a dolgát. Némi színt kellett, hogy vigyek a szürke hétköznapok transzportjaiba.
Majdnem minden motoros életében eljön a pillanat, amikor megkíván egy jó kis V2-t... Egy Harleyhoz még a jeles dátum ellenére is túl fiatalnak éreztem magamat, de például a Ducati Monsterrel már régóta szemeztem - kizárólag elméleti síkon, hiszen szellemileg friss értelmiségi nem követheti el azt a hibát, hogy olasz gépjárművet vesz. A Monster formája viszont annak idején akkora telitalálat volt, hogy most a Ducati eladásainak úgy 60%-áért felelős. (Nem túlzás azt állítani, hogy nélküle a gyár alkalmazottainak a nemzetközi motor-piac prémium szegmensének szereplői helyett ma a bolognai kukákat látogató patkányokkal és tunéziai menekültekkel kellene versenyezniük.)
Homályosan emlékeztem, hogy volt egy motor, ami pont úgy nézett, ki mint a Monster. A Cagiva Raptor. Ezt a modellt még a hardcore motorosok közül is csak kevesen ismerik. Még én is csak 1-2 éve tudtam meg, hogy a zászlóshajónak számító gusztustalan rovar-fejű verzióján kívül létezett egy kerek lámpás modell is belőle, ami felületes szemlélő szemével egy az egyben a Ducati Monster másolatának tűnik. Némi guglizással kiderítettem, hogy ugyanaz a fazon rajzolta a formatervet, mint a Monsterét (Miguel Angel Galuzzi - egy másik argentin!), és tényleg a Monster másolatának szánta... Az is kiderült, hogy saját tervezésű blokk helyett a Cagiva egyszerűen a Suzuki TL 1000 motorját rakta bele (amiről szintén csak a jól informált motorosok tudják, hogy az elbaszott első széria olaj-folyásait, és megcsúszó kuplungját a Suzuki hibátlanul orvosolta, és az azóta brilliáns blokkot már vagy 5 másik modellbe is belerakták, mert mellesleg kurva erősre sikerült...)
Na itt már elkezdett érdekelni a dolog, hiszen hittem, hogy a Suzuki mesterművét még az olaszok sem tudják elkúrni. A Neten még olvastam két mérvadó tesztet róla egy motoros magazin két újságírójától, akik mindketten(!) pofára estek a teszt-motorral... Emlékszem még egy felhasználói kommentre is egy kiwi fazontól, aki szerint a Raptor olyan, mint a Monster, csak lerohadások nélkül. (És neki egy időben volt mindkettő, tehát tudta.) Napnál is világosabb volt, hogy egy Raptorra van szükségem...
Itt azért közbe kell szúrnom, hogy ez a motor van annyira modern, hogy a szexi térhálós váz, és az olasz (argentin?) design mellett rendelkezik mindennel, amitől eddig féltem, mint a tűztől: computer vezérelt gyújtás, és befecskendezés; több tucat értelmetlen elektronikus szenzor. Sajnos elborult az agyam...
Találtam egyet itt London környékén. Elmentem kipróbálni. A tesztkör alatt egy zabszemet is meg tudtam volna tartani a végbél-nyílásommal; ilyet utoljára akkor éreztem motoron, amikor régen a Hungaroringen az akkor új, 172 lóerős, 172 kg-os R1-et kipróbáltam. Ha valaki nincs hozzászokva nagy köbcentis V2-esek alapjárati nyomatékához (mint például én), annak ijesztő lehet egy 1000-es V2-es - főleg hidegen. Mondjuk úgy, hogy harap, mint a láncra vert tanyasi kuvasz léböjt-kúra után...
Csabi barátom intelme ellenére ("Cagivát akarsz venni??? Normáááális vagy?") elhatároztam, hogy nekem ez kell... A motort épségben visszavittem, és vártam a Neten a tuti vételt (ez nagyon drága volt). Néhány hét múlva volt is egy az Ebay-en Manchesterben. Mivel nem volt senki, aki biddelt volna rá, ezért én lelőttem a kikiáltási árért. Az eladóval megbeszéltük, hogy felmegyek érte, és ha az említett festék-felhólyagosodáson kívül bármi komoly baja van a motornak, akkor nem hozom el. Elmentem; elhoztam. Londonba még beértem vele... Megálltam a régi irodánknál, hogy nyújtózzak egyet, de rajta hagytam a fényszórót. 3 percre. Többé nem indult be. Felhívtam Csabit, hogy jöjjön bikázni - épp akkor fejezte be a munkát... Megpróbáltam betolni is (hiszen BumbleBee-vel többször is megcsináltam), de rögtön rájöttem, hogy miért nem tolják be férfiasan a filmekben a vidia-keménységű rockerek a Harleykat...
Csabi odaért egy óra alatt, de hiába bikáztuk meg; a halott akksival azonnal leállt, ahogy levettük a kábelt (Így vegyen mindenki computeres motort! Bezzeg az MZ...) Este volt már, úgyhogy kerestünk egy helyet, ahol ott hagyhatom a motort éjszakára. Másnap visszamentem érte BumbleBee akksijával. Zuhogó esőben, anyázva, és folyamatosan a kuplungot markolászva csorogtam majdnem hazáig, amikor is a buszsávban lépésben haladva egy hirtelen mozdulattal egy paraszt rám húzta az Audiját... Furcsa mód nemhogy nekem, de még a motornak sem lett semmi baja az elgörbült fékkaron kívül, amire a gondosan, az utolsó pillanatig tartott motort letettem. A potenciális szemtanúim szájbiggyesztve tovább mentek, tehát kaptam egy telefonszámot, meg csináltam egy fotót az autó rendszámáról. Ennél jobban nem akartam forszírozni a dolgot, mert a frissen vett motor még nem volt biztosítva...
Ez 3 hete történt, mert azért volt egy elég komoly olaj-folyás, ami miatt ki kellett cserélni egy filléres alkatrészt (amire elég sokat vártam...) rajta. Tegnap állt össze a gép. Közben jelentkezett a biztosító is, hogy rendeznék a káromat - annyi úristen azért volt a paliban, hogy jelentette nekik az esetet... De hagyom a picsába, mert azért a karcolásért nem érdemes adminisztrálni.
Hát ilyen lett. És még van a kipufogók végén egy-egy kicsavarozható hangtompító...
2015. május 12., kedd
2015. április 17., péntek
A programozás csimborasszója
Ezt most találtam a kódban, és nem tudom nem kiposztolni:
if (/*response.Success == */true ) {
Tegye fel a kezét, aki látott már ilyet! Úgy szeretnék belelátni a fejébe annak, aki ezt így bekommitolta...
if (/*response.Success == */true ) {
Tegye fel a kezét, aki látott már ilyet! Úgy szeretnék belelátni a fejébe annak, aki ezt így bekommitolta...
2015. április 11., szombat
Az ördög Lexusa
Huh. Most ébredtem fel.
Azt álmodtam, hogy a Lexusszal felhajtottam valami járdaszigetre, és felakadt. Aztán miután lekecmeregtem, kigyulladt a "check engine". Később pedig a dunakeszi garázsunkban (ahová nem tudom hogyan került) indítózva egy durranás után égett szagot árasztott (pont, mint a Legend-em annak idején az aucklandi Spaghetti-junctionben).
Viktorral ültünk a kocsiban. A motorházt felnyitva vastag fekete füstfelhő szállt fel. Aztán láttuk, hogy a biztosíték-tábla diszkréten ég. Aztán egyre több minden. Vadul rohangáltunk a garázsban egy oltó-készüléket keresve, de nem találtunk. (A dunakeszi garázsunkban ez tényleg így történt volna...) Aztán ordítva felrohantam a lakásba, és Apám futott le, hogy egy habbal-oltót elsőre előrántva a káoszból eloltsa az akkor már plafont nyaldosó lángokat.
Az autó azonban nem feketére égett. Az oltó-hab lefolyt, és egy nagyon szép, fém-tiszta (DeLorean-szerű) kasztnit hagyott maga után. A motorházból a motor "elpárolgott", és csak a váltó maradt meg a hajtáslánccal. Értetlenül, de abszolút hidegvérrel lebiggyesztettem a szám, és elhatároztam, hogy akkor végre megint veszek egy MX-5-öt.
Ekkor ébredtem fel...
Valaki, aki ezoterikusan képzettebb nálam (vagy ne adj' Isten van egy Álmoskönyve, amiben talál fejezetet a lángoló Lexusról) kommentelje már be légyszi, hogy el mit jelent!
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az autó múlt hétvégén szakszerű felkészítés után elvitt minket Párizsba, és vissza. (Előző délután belenéztem a motorházba ellenőrizni, hogy mállanak -e már a szíjak. Nem tudom, mit csináltam volna, ha igen, de szerencsére nem így történt...) Ezért is nem volt Kuba-poszt, de mindjárt jön...
Azt álmodtam, hogy a Lexusszal felhajtottam valami járdaszigetre, és felakadt. Aztán miután lekecmeregtem, kigyulladt a "check engine". Később pedig a dunakeszi garázsunkban (ahová nem tudom hogyan került) indítózva egy durranás után égett szagot árasztott (pont, mint a Legend-em annak idején az aucklandi Spaghetti-junctionben).
Viktorral ültünk a kocsiban. A motorházt felnyitva vastag fekete füstfelhő szállt fel. Aztán láttuk, hogy a biztosíték-tábla diszkréten ég. Aztán egyre több minden. Vadul rohangáltunk a garázsban egy oltó-készüléket keresve, de nem találtunk. (A dunakeszi garázsunkban ez tényleg így történt volna...) Aztán ordítva felrohantam a lakásba, és Apám futott le, hogy egy habbal-oltót elsőre előrántva a káoszból eloltsa az akkor már plafont nyaldosó lángokat.
Az autó azonban nem feketére égett. Az oltó-hab lefolyt, és egy nagyon szép, fém-tiszta (DeLorean-szerű) kasztnit hagyott maga után. A motorházból a motor "elpárolgott", és csak a váltó maradt meg a hajtáslánccal. Értetlenül, de abszolút hidegvérrel lebiggyesztettem a szám, és elhatároztam, hogy akkor végre megint veszek egy MX-5-öt.
Ekkor ébredtem fel...
Valaki, aki ezoterikusan képzettebb nálam (vagy ne adj' Isten van egy Álmoskönyve, amiben talál fejezetet a lángoló Lexusról) kommentelje már be légyszi, hogy el mit jelent!
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az autó múlt hétvégén szakszerű felkészítés után elvitt minket Párizsba, és vissza. (Előző délután belenéztem a motorházba ellenőrizni, hogy mállanak -e már a szíjak. Nem tudom, mit csináltam volna, ha igen, de szerencsére nem így történt...) Ezért is nem volt Kuba-poszt, de mindjárt jön...
2015. április 1., szerda
!HRRRG="%/+"%@@+!!@!
Hajnal fél négy van. Hogy felébredtem, az annak köszönhető, hogy az eredetileg szuboptimálisra sikerült padlizsánkrém maradéka három nap érés után elképesztően jó lett. Elkerülhetetlen volt, hogy este betegre zabáljam magam belőle. (Vágtam rá egy kis friss csilit is, hogy ne végezzek fél munkát...)
Amint égő gyomorral ébredtem, rögtön elkezdett pörögni az agyam, hogy még véletlenül se tudjak elaludni. Azon gondolkodtam, hogy milyen halálnemet mérnék ki arra az anyabaszóra, aki a kódot írta, ami fölött tegnap egész nap a sírógörcs kerülgetett. Nem elég, hogy vissza kellett jönnöm a trópusokról, és midössze három hét szünet után hülyén nézek a rendszer majd minden részére. Nem elég, hogy a rendszerintegráció a legundorítóbb lélekölő favágás, amit "programozás"-témakörben az ember végezhet. De hogy valakinek a Salesforce native AJAX-frameworkje nem volt elég nagy rakás fos, hogy belőle webservice-eket hívogató webpage-et írjon??? Muszáj volt ezt HTML-alapon összelapátolni csupasz JavaScriptben??? Az ilyet addig ütném baseball-ütővel, amíg mozog. De mondjuk csak úgy, hogy életfontosságú szervek ne károsodjanak. Ha minden csontja összetört, akkor felépülés után mondjuk az Ural egyik szénbányájában vájárként rehabilitálnám, hogy száraz kenyéren és vizen végelgyengülésig dolgozva még a társadalom hasznos tagja lehessen.
Ja, és mondjuk mellé állítanám David Cameront egy szöges korbáccsal, hogy azzal inspirálja, miközben kampány-beszédet ismételget. (Neki csak vizet adnék.)
Nnna; ez jól esett. Visszafekszem.
Amint égő gyomorral ébredtem, rögtön elkezdett pörögni az agyam, hogy még véletlenül se tudjak elaludni. Azon gondolkodtam, hogy milyen halálnemet mérnék ki arra az anyabaszóra, aki a kódot írta, ami fölött tegnap egész nap a sírógörcs kerülgetett. Nem elég, hogy vissza kellett jönnöm a trópusokról, és midössze három hét szünet után hülyén nézek a rendszer majd minden részére. Nem elég, hogy a rendszerintegráció a legundorítóbb lélekölő favágás, amit "programozás"-témakörben az ember végezhet. De hogy valakinek a Salesforce native AJAX-frameworkje nem volt elég nagy rakás fos, hogy belőle webservice-eket hívogató webpage-et írjon??? Muszáj volt ezt HTML-alapon összelapátolni csupasz JavaScriptben??? Az ilyet addig ütném baseball-ütővel, amíg mozog. De mondjuk csak úgy, hogy életfontosságú szervek ne károsodjanak. Ha minden csontja összetört, akkor felépülés után mondjuk az Ural egyik szénbányájában vájárként rehabilitálnám, hogy száraz kenyéren és vizen végelgyengülésig dolgozva még a társadalom hasznos tagja lehessen.
Ja, és mondjuk mellé állítanám David Cameront egy szöges korbáccsal, hogy azzal inspirálja, miközben kampány-beszédet ismételget. (Neki csak vizet adnék.)
Nnna; ez jól esett. Visszafekszem.
2015. március 31., kedd
Kuba 4 (még mindig az első éjszaka...)
… Behurcolkodtunk a casa-ba. Kasia és én még túl virgoncak voltunk ahhoz, hogy ágyba dőljünk, meg aztán egy Mojitót még szívesen arcba töltöttünk volna. Jó éjszakát kívántunk a többieknek, és lesétáltunk a Padre Varela utcán. Öt percre volt a Malecón, és szombat este volt...
Frankón úgy éreztem magam, mintha egy disztópikus sci-fiben lennék. A díszlet tökéletes. Az atomháború után éppen ismét szárba szökkent az élet, és az emberek minden elképzelhető módon próbálnak boldogulni, sőt: Élni. Kocsma mellett haladunk el. Széles ablak helyére erősített rácson tudunk benézni: helyiek ülnek az asztaloknál a Bucanero-kkal és Crystal-okkal (ez a másik mindenhol kapható nemzeti sör) A berendezés a legromosabb kőbányai késdobálókat idézi, de azoknál egy kicsit spártaibb... A járda egyszer csak feltört burkolatból álló sittben ér véget. Az úttesten gyaloglunk tovább, hogy pár méterrel lejjebb egy viszonylag friss macska-tetemet kerüljünk ki. Pusztulat Zsiguli áll felbakolva a járda mellett. A tulaj mond valamit a mellette álló amigonak, majd letérdel a kocsi mellé, és behajol a hiányzó hátsó kerék helyére valamit megbasztatni. Közben valami öreg amerikai dinoszaurusz fordul be az utcába a sarkon. Lassan halad felfelé az utca gyér fényénél. Az autó MÁV-kék, de a teteje fehér. Vagy szürke... Valami öreg szovjet motor lehet benne, mert nem dízel-zakatolást hallok, hanem küszködő benzinmotor hangját, ahogy erőlködik felfelé. Nem is kell látnom a kék füstöt; érzem az égett olaj-szagon, hogy a motorba hálni jár a kompresszió...
Leérünk az Antonio Maceo parkhoz. Mögötte a Malecón. A parkban a szobrot kevés száraz fű, és sok beton veszi körül. A járólap itt-ott törött; egyik-másik kifordítva a helyéről, mint Budapest elhanyagoltabb terein a rothadó szocializmus idején. Átvágunk a téren. Annak ellenére, hogy az óvárostól viszonylag távol vagyunk, a part így is tele van néppel. Alig találunk egy szabad öt méteres hosszt a falnál, hogy odaálljunk a tengert bámulni. A havannai éjszakát lengén öltözött sápadt-bőrű angol tehenek helyett itt lengén öltözött csoki-színű feszes csajok töltik meg. Szeplős, puhos, Manchester United-pólós vörös hajú kanok helyett pedig ujjatlan polóban feszülnek a szálkás kubai bikák. Az egyiküknél gitár; valami latin dalt énekel néhány sráccal és lánnyal.
Visszafelé is átkelünk a Malecónon, hogy találjunk egy kocsmát. Sétálunk két blokknyit, mire egy fekete, angolul beszélő bár-tulaj levadász, és leültet minket. Ő is odaül velünk. Mojitót kérünk, és fél óra alatt Luiz elmeséli életének történetét. Nem firtatom, hogy mennyi a valóság-tartalma, hiszen nem csak azt tudjuk meg, hogy zsoldos-katona, hajó-szakács, és még ki tudja mi volt életében, de azt is, hogy Algériában (vagy Líbiában?) Tocsik Mártával spanolt össze...
Adott még némi kért és kéretlen tanácsot a későbbi turisztikai célpontjainkra vonatkozóan. Tőle tudtuk meg, hogy Isla de la Juventud-on jó néhány éve egy hurrikán söpört végig, és a sziget azóta nem igazán állt talpra. Nem érdemes oda menni, mert ott nagyon szegények(!) az emberek, és az egész eléggé kiábrándító...
A koktéloktól kezdtünk bepunnyadni, úgyhogy elköszöntünk tőle, és visszasétáltunk a casa-ba - arra különösen ügyelve, hogy a döglött macskára visszafelé se lépjünk rá.
Frankón úgy éreztem magam, mintha egy disztópikus sci-fiben lennék. A díszlet tökéletes. Az atomháború után éppen ismét szárba szökkent az élet, és az emberek minden elképzelhető módon próbálnak boldogulni, sőt: Élni. Kocsma mellett haladunk el. Széles ablak helyére erősített rácson tudunk benézni: helyiek ülnek az asztaloknál a Bucanero-kkal és Crystal-okkal (ez a másik mindenhol kapható nemzeti sör) A berendezés a legromosabb kőbányai késdobálókat idézi, de azoknál egy kicsit spártaibb... A járda egyszer csak feltört burkolatból álló sittben ér véget. Az úttesten gyaloglunk tovább, hogy pár méterrel lejjebb egy viszonylag friss macska-tetemet kerüljünk ki. Pusztulat Zsiguli áll felbakolva a járda mellett. A tulaj mond valamit a mellette álló amigonak, majd letérdel a kocsi mellé, és behajol a hiányzó hátsó kerék helyére valamit megbasztatni. Közben valami öreg amerikai dinoszaurusz fordul be az utcába a sarkon. Lassan halad felfelé az utca gyér fényénél. Az autó MÁV-kék, de a teteje fehér. Vagy szürke... Valami öreg szovjet motor lehet benne, mert nem dízel-zakatolást hallok, hanem küszködő benzinmotor hangját, ahogy erőlködik felfelé. Nem is kell látnom a kék füstöt; érzem az égett olaj-szagon, hogy a motorba hálni jár a kompresszió...
Leérünk az Antonio Maceo parkhoz. Mögötte a Malecón. A parkban a szobrot kevés száraz fű, és sok beton veszi körül. A járólap itt-ott törött; egyik-másik kifordítva a helyéről, mint Budapest elhanyagoltabb terein a rothadó szocializmus idején. Átvágunk a téren. Annak ellenére, hogy az óvárostól viszonylag távol vagyunk, a part így is tele van néppel. Alig találunk egy szabad öt méteres hosszt a falnál, hogy odaálljunk a tengert bámulni. A havannai éjszakát lengén öltözött sápadt-bőrű angol tehenek helyett itt lengén öltözött csoki-színű feszes csajok töltik meg. Szeplős, puhos, Manchester United-pólós vörös hajú kanok helyett pedig ujjatlan polóban feszülnek a szálkás kubai bikák. Az egyiküknél gitár; valami latin dalt énekel néhány sráccal és lánnyal.
Visszafelé is átkelünk a Malecónon, hogy találjunk egy kocsmát. Sétálunk két blokknyit, mire egy fekete, angolul beszélő bár-tulaj levadász, és leültet minket. Ő is odaül velünk. Mojitót kérünk, és fél óra alatt Luiz elmeséli életének történetét. Nem firtatom, hogy mennyi a valóság-tartalma, hiszen nem csak azt tudjuk meg, hogy zsoldos-katona, hajó-szakács, és még ki tudja mi volt életében, de azt is, hogy Algériában (vagy Líbiában?) Tocsik Mártával spanolt össze...
Adott még némi kért és kéretlen tanácsot a későbbi turisztikai célpontjainkra vonatkozóan. Tőle tudtuk meg, hogy Isla de la Juventud-on jó néhány éve egy hurrikán söpört végig, és a sziget azóta nem igazán állt talpra. Nem érdemes oda menni, mert ott nagyon szegények(!) az emberek, és az egész eléggé kiábrándító...
A koktéloktól kezdtünk bepunnyadni, úgyhogy elköszöntünk tőle, és visszasétáltunk a casa-ba - arra különösen ügyelve, hogy a döglött macskára visszafelé se lépjünk rá.
2015. március 30., hétfő
Itt a tavasz.
Tegnap hivatalosan elkezdtük a szabadpályás szezont egy padlizsánkrém készítéssel.
(Még mielőtt valaki megkérdezi: igen. Fürdőszoba-polcon sütjük a padlizsánt. Mindig is így csináltuk; itt délkelet-Londonban azzal dolgozik az ember, amit talál...)
Tibi kérésére mostantól lehet Google accounttal kommentelni.
(Még mielőtt valaki megkérdezi: igen. Fürdőszoba-polcon sütjük a padlizsánt. Mindig is így csináltuk; itt délkelet-Londonban azzal dolgozik az ember, amit talál...)
Tibi kérésére mostantól lehet Google accounttal kommentelni.
2015. március 28., szombat
Kuba (3/sok)
Beértünk "Centro Habana"-ba, a casa-ba, amit foglaltunk. ("casa particular", vagy röviden "casa": B&B kubai módra; gyakorlatilag a legolcsóbb szállási lehetőség Kubában, mert kemping nincs.)
Havannát keletről egy öböl határolja, és nyugat felé haladva 3 fő részre tagolódik:
1. "Habana Vieja": az óváros, amit gyakorlatilag a turisták, és turista-látványosságok, éttermek, taxisok, és bóvli-üzletek uralnak. Felületes szemlélő azt mondaná rá, hogy "patinás".
2. "Centro Habana": lakókerület, ahol a turisták főleg szállás gyanánt tartózkodnak. Bármely pontjából 10 perc sétával még elérhető az óváros. Pár napja a városban tartózkodó külföldi azt mondaná rá, hogy "lepusztult", de egészen frissen érkezett turista inkább a "háború sújtotta terület" jelzőt használná erre a városrészre.
3. "Vedado": gyalog már messze van az óvárostól. Ez volt anno az amerikai szesz-maffia által felfuttatott kerület. Kaszinók, night-clubok, miegymás. (Már ugye régen, a forradalom előtt...)
A három kerületet északon a "Malecón" köti össze. Ez egy tengerparti kétszer két-három sávos kb. 8 km hosszú út. (Itt 1:08-nál látható először... Klipet végignézni, mert többször is felűnik benne a Malecón! Nem; nem lehet összetéveszteni mással...)
A Malecón egy fogalom: ez jelenti a fiataloknak a Nagykörutat, a Római-partot, és a Bulinegyedet egyben. Esténként mindenki megfogja a boltban vásárolt palack Havana Club-ot, és kimegy a Malecón-ra bandázni meg csajozni.
Bár csontig kopott az ujjam, de ezt a minimális közigazgatási ismertetőt be kellett gépelnem, mert ez mind-mind alapvetés Havannával kapcsolatban...
Centro Habana-ba érkeztünk tehát, ami a sötétben (este fél 11-kor estünk be) európai szemmel meglehetősen - khmmm - "élet-szagú" benyomást kelt. Meg sem próbálok itt jelzőket találni az atmoszférára: sajnos ehhez ott kell lenni. Látni, hallani, érezni, és szagolni.
Már ekkor pontosan tudtam, hogy az ország nekem nem fog csalódást okozni.
Havannát keletről egy öböl határolja, és nyugat felé haladva 3 fő részre tagolódik:
1. "Habana Vieja": az óváros, amit gyakorlatilag a turisták, és turista-látványosságok, éttermek, taxisok, és bóvli-üzletek uralnak. Felületes szemlélő azt mondaná rá, hogy "patinás".
2. "Centro Habana": lakókerület, ahol a turisták főleg szállás gyanánt tartózkodnak. Bármely pontjából 10 perc sétával még elérhető az óváros. Pár napja a városban tartózkodó külföldi azt mondaná rá, hogy "lepusztult", de egészen frissen érkezett turista inkább a "háború sújtotta terület" jelzőt használná erre a városrészre.
3. "Vedado": gyalog már messze van az óvárostól. Ez volt anno az amerikai szesz-maffia által felfuttatott kerület. Kaszinók, night-clubok, miegymás. (Már ugye régen, a forradalom előtt...)
A három kerületet északon a "Malecón" köti össze. Ez egy tengerparti kétszer két-három sávos kb. 8 km hosszú út. (Itt 1:08-nál látható először... Klipet végignézni, mert többször is felűnik benne a Malecón! Nem; nem lehet összetéveszteni mással...)
A Malecón egy fogalom: ez jelenti a fiataloknak a Nagykörutat, a Római-partot, és a Bulinegyedet egyben. Esténként mindenki megfogja a boltban vásárolt palack Havana Club-ot, és kimegy a Malecón-ra bandázni meg csajozni.
Havanna Klub...
Bár csontig kopott az ujjam, de ezt a minimális közigazgatási ismertetőt be kellett gépelnem, mert ez mind-mind alapvetés Havannával kapcsolatban...
Centro Habana-ba érkeztünk tehát, ami a sötétben (este fél 11-kor estünk be) európai szemmel meglehetősen - khmmm - "élet-szagú" benyomást kelt. Meg sem próbálok itt jelzőket találni az atmoszférára: sajnos ehhez ott kell lenni. Látni, hallani, érezni, és szagolni.
Már ekkor pontosan tudtam, hogy az ország nekem nem fog csalódást okozni.
2015. március 26., csütörtök
Kuba (2/sok)
... Előbb azonban, mivel nagyobb mennyiségű CUC került birtokomba, rögvest vételeztem 4 doboz Bucanero-t. (Az átmeneti kudarc után ékes spanyolom vetése máris termőre fordult... :) 
A kalóz remek barátunkká vált az előttünk álló három hétre.
Szomjasak voltunk, mert a gép stewardessei - gondolom, hogy az utasokat az őket nemsokára fogadó szocialista miliőhöz hozzászoktatandó - akkora parasztok voltak, ami még egy igazi, Rákosi-rendszerben kinevelt MÁV utasellátósnak is a becsületére vált volna. Leszállás után egyébként a tranzitváró mellett haladtunk el, aminek igazi békebeli menza-szaga volt, eredeti nosztalgikus áporodott cigifüsttel keveredve. Ezután az útlevél-ellenőrzés is a jól ismert szockó tempóban történt: durván háromnegyed óra eltelt, mire a frissen váltott vámtisztek ELKEZDTÉK a tömött sorokban ácsorgó utasok beengedését.
Jól esett egy Bucanero. Fogtunk egy taxit, és széles vigyorral élveztük az úton a mellettünk haladó ötvensok éves Chevy-ket, Buick-okat, és Fordokat. Ízelítőt kaptunk a kubai boy-racer virtusból is: egy piros lámpától kilőve a mellettünk álló kocka-Moszkvics mind az ötven lóerejét odatette egy burnout-kísérlethez (a pilóta szerintem maga is elégedett volt, hogy ez legalább egy sovány nyik-nyik-nyikre elegendőnek bizonyult...) A gyéren kivilágított gyorsforgalmi út egy benzinkút mellett haladt el. A kút fényei alatt egy hosszú-platós ZIL parkolt, nyitott motorháztetővel.
Havanna hangulata azonnal magával ragadott minket...
Szomjasak voltunk, mert a gép stewardessei - gondolom, hogy az utasokat az őket nemsokára fogadó szocialista miliőhöz hozzászoktatandó - akkora parasztok voltak, ami még egy igazi, Rákosi-rendszerben kinevelt MÁV utasellátósnak is a becsületére vált volna. Leszállás után egyébként a tranzitváró mellett haladtunk el, aminek igazi békebeli menza-szaga volt, eredeti nosztalgikus áporodott cigifüsttel keveredve. Ezután az útlevél-ellenőrzés is a jól ismert szockó tempóban történt: durván háromnegyed óra eltelt, mire a frissen váltott vámtisztek ELKEZDTÉK a tömött sorokban ácsorgó utasok beengedését.
Jól esett egy Bucanero. Fogtunk egy taxit, és széles vigyorral élveztük az úton a mellettünk haladó ötvensok éves Chevy-ket, Buick-okat, és Fordokat. Ízelítőt kaptunk a kubai boy-racer virtusból is: egy piros lámpától kilőve a mellettünk álló kocka-Moszkvics mind az ötven lóerejét odatette egy burnout-kísérlethez (a pilóta szerintem maga is elégedett volt, hogy ez legalább egy sovány nyik-nyik-nyikre elegendőnek bizonyult...) A gyéren kivilágított gyorsforgalmi út egy benzinkút mellett haladt el. A kút fényei alatt egy hosszú-platós ZIL parkolt, nyitott motorháztetővel.
Havanna hangulata azonnal magával ragadott minket...
2015. március 22., vasárnap
Kuba (1/sok)
Úgy terveztem, hogy először kicserélem a teló-szimeringet a Kawán mielőtt nekiállok a Kuba-élménybeszámolónak, de miután reggel a villaszár kiszerelése után nagy lendülettel szétkúrtam az őt összetartó, menetszakadásig meghúzott imbuszcsavar fejét, ezért hirtelen keletkezett némi felesleges kapacitásom. (Itt jegyezném meg, hogy a jó édes kurva anyját annak, aki így megtépte azt az elbaszott csavart. Arra, hogy az illető tud magyarul, és még olvassa is ezt ugyan kevés az esély, de ez elengedhetetlen volt a lelki békém helyreállításához...)
Nnna. Egy madridi átszállást követő 9 órányi repülés után már sötétben érkeztünk Havannába (most képek még nem lesznek). Az első kaland nem sokat váratott magára. A reptéri pénzváltónál először csak kis mennyiséget terveztünk váltani, hogy ismerkedjünk a bankjegyekkel, mert Kubán kívül nem lehet CUC-ot (ejtsd: kuk) vásárolni. A CUC a “Cuban Convertible Peso” rövidítése. Van még CUP is; az a sima “Cuban Peso”. Mivel a CUC értéke hivatalosan az USD-vel egyenlő, ezért a CUC/CUP árfolyam mozog. Most egy CUC nagyjából 24-25 CUP-t ér. A két nemzeti valuta forgalomban tartásának én két okát látom:
- az egyik, hogy az állam kaszáljon az át- és visszaváltáskor,
- a másik, hogy a furfangos helyiek jól át tudják baszni a naiv turistát, amikor a visszajárót adják vásárláskor. Ezt elősegítendő az 1 CUP-os érme nagyjából úgy is néz ki, mint az 1 CUC. Mi ugyan mindig résen voltunk, de ez annyira alapvető trükk, hogy a három hét alatt nálunk összesen kétszer próbálkoztak be.
Szóval próbáltam CUC-ot venni a reptéri váltós-csajtól. 50 fontosokat vittem, mert még így is túl dagadt volt a tárcám a sok kp-től. (Bankkártyákat Kubában csak pénz-felvételre lehet használni, és arra is csak Havannában – legalábbis ATM-et máshol nem láttam) Tehát nyújtom a csajnak az 50-eseket, mire ő elővesz további 50-eseket a pult alól, és elkezd vele zsonglőrködni. Közben meg vadul magyaráz - és nem angolul. Először vártam, hogy végigmondja, mert gondoltam, hogy bármi is legyen, a végén azért csak a markomat üti némi CUC, amin a számokat meg majd összeadom, és máris képbe kerülök. Nem így történt. A csajszi befejezte a mondókát, és kérdőn nézett rám... Gyorsan lejött neki, hogy fingom nincs, hogy mit akar, ezért megismételte a zsonglőrködést, meg a spanyolt. Na most itt tudni kell, hogy a kis csapatunkból (Kasia, én, Dóri, és Peti) én voltam a spanyol-szakos, mert ismertem kb. 100 alap-szót, meg olyan gyakorlati szempontból nélkülözhetetlen mondatokat, hogy:
- Un Mojito, y una Pina Colada, por favor!
- Cuatro Cuba Libres, por favor!
- Dos cervezas, por favor!
Azért ez nem kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a többieknek még egy csoffadt “Gracias!” is legalább egy hétig gondot okozott... Elsöprő felkészültségem ellenére azonnal beleszaladtam az első kommunikációs patt-helyzetbe, ugyanis egy huncut szót nem értettem a valutás csaj mutatványából. A légkondizott irodában pedig a csaj csak magyaráz, lobogtatja a fontot, pénzt nem ad, és kérdőn néz rám; én meg már izzadok, mint kurva a templomban, és nézek vissza hülyén...
Aztán eljutottunk odáig, hogy én Londonban élek. Erre egyszer csak észrevettem, hogy a csaj régi ötveneseket tart a kezében, és rögtön leesett, hogy mit akar: az ő lejárt bankóiért akar érvényes pénzt. Óriási szerencséje volt, hogy véletlenül éppen néhány hónapja a dunakeszi szomszédom lejárt fontját kellett becserélnem érvényes bankjegyekre az egyetlen helyen, ahol ezt meg lehet tenni: A Bank of Englandben... Gondoltam, hogy jó fej leszek, és átvettem tőle 200 fontnyi ötvenest - remélve, hogy később nem fog hiányozni, amíg itt leszünk. Adtam neki még váltani való pénzt is, amiért végre kaptam CUC-ot, és mehettünk taxit fogni...
Folyt köv.
Nnna. Egy madridi átszállást követő 9 órányi repülés után már sötétben érkeztünk Havannába (most képek még nem lesznek). Az első kaland nem sokat váratott magára. A reptéri pénzváltónál először csak kis mennyiséget terveztünk váltani, hogy ismerkedjünk a bankjegyekkel, mert Kubán kívül nem lehet CUC-ot (ejtsd: kuk) vásárolni. A CUC a “Cuban Convertible Peso” rövidítése. Van még CUP is; az a sima “Cuban Peso”. Mivel a CUC értéke hivatalosan az USD-vel egyenlő, ezért a CUC/CUP árfolyam mozog. Most egy CUC nagyjából 24-25 CUP-t ér. A két nemzeti valuta forgalomban tartásának én két okát látom:
- az egyik, hogy az állam kaszáljon az át- és visszaváltáskor,
- a másik, hogy a furfangos helyiek jól át tudják baszni a naiv turistát, amikor a visszajárót adják vásárláskor. Ezt elősegítendő az 1 CUP-os érme nagyjából úgy is néz ki, mint az 1 CUC. Mi ugyan mindig résen voltunk, de ez annyira alapvető trükk, hogy a három hét alatt nálunk összesen kétszer próbálkoztak be.
Szóval próbáltam CUC-ot venni a reptéri váltós-csajtól. 50 fontosokat vittem, mert még így is túl dagadt volt a tárcám a sok kp-től. (Bankkártyákat Kubában csak pénz-felvételre lehet használni, és arra is csak Havannában – legalábbis ATM-et máshol nem láttam) Tehát nyújtom a csajnak az 50-eseket, mire ő elővesz további 50-eseket a pult alól, és elkezd vele zsonglőrködni. Közben meg vadul magyaráz - és nem angolul. Először vártam, hogy végigmondja, mert gondoltam, hogy bármi is legyen, a végén azért csak a markomat üti némi CUC, amin a számokat meg majd összeadom, és máris képbe kerülök. Nem így történt. A csajszi befejezte a mondókát, és kérdőn nézett rám... Gyorsan lejött neki, hogy fingom nincs, hogy mit akar, ezért megismételte a zsonglőrködést, meg a spanyolt. Na most itt tudni kell, hogy a kis csapatunkból (Kasia, én, Dóri, és Peti) én voltam a spanyol-szakos, mert ismertem kb. 100 alap-szót, meg olyan gyakorlati szempontból nélkülözhetetlen mondatokat, hogy:
- Un Mojito, y una Pina Colada, por favor!
- Cuatro Cuba Libres, por favor!
- Dos cervezas, por favor!
Azért ez nem kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a többieknek még egy csoffadt “Gracias!” is legalább egy hétig gondot okozott... Elsöprő felkészültségem ellenére azonnal beleszaladtam az első kommunikációs patt-helyzetbe, ugyanis egy huncut szót nem értettem a valutás csaj mutatványából. A légkondizott irodában pedig a csaj csak magyaráz, lobogtatja a fontot, pénzt nem ad, és kérdőn néz rám; én meg már izzadok, mint kurva a templomban, és nézek vissza hülyén...
Aztán eljutottunk odáig, hogy én Londonban élek. Erre egyszer csak észrevettem, hogy a csaj régi ötveneseket tart a kezében, és rögtön leesett, hogy mit akar: az ő lejárt bankóiért akar érvényes pénzt. Óriási szerencséje volt, hogy véletlenül éppen néhány hónapja a dunakeszi szomszédom lejárt fontját kellett becserélnem érvényes bankjegyekre az egyetlen helyen, ahol ezt meg lehet tenni: A Bank of Englandben... Gondoltam, hogy jó fej leszek, és átvettem tőle 200 fontnyi ötvenest - remélve, hogy később nem fog hiányozni, amíg itt leszünk. Adtam neki még váltani való pénzt is, amiért végre kaptam CUC-ot, és mehettünk taxit fogni...
Folyt köv.
2015. március 20., péntek
2015. február 28., szombat
2015. február 27., péntek
2015. február 26., csütörtök
2015. február 25., szerda
2015. február 24., kedd
2015. február 23., hétfő
2015. február 22., vasárnap
Kuba teaser #3 (politikai elmélkedés)
Nem titok, hogy úgy en-bloc hányingerem van a politikától. Ez az érzés egyébként földrajzilag teljesen indifferens: ergo bármely olyan ország, ahol eddig éltem mindenkori (azaz múlt, vagy jelen-beli) legbefolyásosabb politikusainak bármelyikét tiszta szívből, felköhögött taknyos turhával köpném le, és ez mintegy katartikus élményként vonulna be szerény életem piros betűs ünnepei közé.
Általában ennél mélyebb érzelmeket nem is kavar bennem a politika. Semmiféle aktuál-politikai hír nem izgat fel, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy vajmi keveset változtat bármin az, ha felidegesítem magam rajta.
Ezért is vagyok egy kicsit bajban most, amikor próbálok képbe kerülni a kubai történelmet illetőleg. A személyes tapasztalataim és mérsékelt történelmi műveltségem által kijelölt pontokra extrapolált függvény azt mondatná velem, hogy Castro is csak egy gusztustalan diktátor lehet(ett). Ezt annak ellenére gondolnám, hogy pontosan ugyanezt tukmálja a mainstream média, ami ugye sacc per kábé 80%-ban híg fos.
Csakhogy a felcsipegetett információk ennél azért árnyaltabb képet festenek a kubai forradalomról, és annak vezér-alakjairól. Érdemes például elgondolkodni azon, hogy a kubai forradalmat IGAZI HARCOSOK brusztolták ki. Olyan emberek, akik szívügyüknek tekintették azt, hogy az ország, ahol élnek a sajátjuk legyen, mert a faszuk tele volt már azzal, hogy hol az egyik, hol a másik birodalom gyarmatosítja őket. Acél-tökű srácok, akik nem féltek odabaszni még akkor sem, ha egyszer-egyszer sittre vágták őket emiatt, sőt: a bőrüket vitték a vásárra, hiszen nyilván rosszabbul is elsülhetett volna nekik ez a forradalmasdi. (Mint ahogy Che Guevara aztán addig ugrált, amíg utol is érte a végzet...) És ezek az emberek igenis elkenték a száját a Nagy Amerikának...
És most próbáljon meg valaki EGYETLEN hasonló alakot találni az országa politikusai között... Gondolkodjunk el egy percig azon, hogy azok mit csinálnak akkor, amikor egy idegen birodalom hajtja igába az országukat?
De van itt néhány egyéb apróság is, ami árnyaltabb színben tünteti fel a "Castro-diktatúrát"...
Először is ott van az, hogy a szocialista Kuba a mai napig funkcionál. Teszi ezt annak ellenére, hogy Amerika MINDEN elképzelhető lépést megtett, hogy a Castro-kormány tökére lépjen. Embragó, puccs-kísérlet, szorosabb embargó, ésatöbbi. A nadrágszíj egyre szűkebbre szorult. Aztán a Szovjetunió összeomlása után nagyjából a kubai gazdaság is ugyanezt tette, miután elapadt az import szovjet olaj. Az ország ÉVEKIG éhezett. A románok példáján láttuk, hogy ezen a ponton általában mi történik egy közönséges diktátorral... Castronak azonban nem akadt ellenzéke.
Aztán Kuba talpra állt. És a Castro-kormány elérte, hogy a kubai várható életkor partiban legyen bármilyen nyugati országgal. Az iskolázottság úgyszintén. A mai napig ingyenes egészségügy pedig egyenesen kuriózum-számba megy már... És a néha felbukkanó okosok által készített felmérésekben a kubai mindig ott van a világ legboldogabb népei között. (Ezek az igen komoly objektív indexekkel operáló felmérések ugyan szerintem nagyjából egy kalap szarral egyenértékűek, de egy búval baszott nép ország-imázsa bizonyára másképp festene. Csak meg kell nézni, hogy mondjuk a magyarok zenélnek, vagy salsáznak-e naphosszat...)
Egy szó, mint száz: nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon testközelből kiderül -e, hogy hogy élik meg a kubaiak a híres "diktatúrát", és hogy vajon hajlandóak -e megosztani a gondolataikat egy turistával...
Általában ennél mélyebb érzelmeket nem is kavar bennem a politika. Semmiféle aktuál-politikai hír nem izgat fel, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy vajmi keveset változtat bármin az, ha felidegesítem magam rajta.
Ezért is vagyok egy kicsit bajban most, amikor próbálok képbe kerülni a kubai történelmet illetőleg. A személyes tapasztalataim és mérsékelt történelmi műveltségem által kijelölt pontokra extrapolált függvény azt mondatná velem, hogy Castro is csak egy gusztustalan diktátor lehet(ett). Ezt annak ellenére gondolnám, hogy pontosan ugyanezt tukmálja a mainstream média, ami ugye sacc per kábé 80%-ban híg fos.
Csakhogy a felcsipegetett információk ennél azért árnyaltabb képet festenek a kubai forradalomról, és annak vezér-alakjairól. Érdemes például elgondolkodni azon, hogy a kubai forradalmat IGAZI HARCOSOK brusztolták ki. Olyan emberek, akik szívügyüknek tekintették azt, hogy az ország, ahol élnek a sajátjuk legyen, mert a faszuk tele volt már azzal, hogy hol az egyik, hol a másik birodalom gyarmatosítja őket. Acél-tökű srácok, akik nem féltek odabaszni még akkor sem, ha egyszer-egyszer sittre vágták őket emiatt, sőt: a bőrüket vitték a vásárra, hiszen nyilván rosszabbul is elsülhetett volna nekik ez a forradalmasdi. (Mint ahogy Che Guevara aztán addig ugrált, amíg utol is érte a végzet...) És ezek az emberek igenis elkenték a száját a Nagy Amerikának...
És most próbáljon meg valaki EGYETLEN hasonló alakot találni az országa politikusai között... Gondolkodjunk el egy percig azon, hogy azok mit csinálnak akkor, amikor egy idegen birodalom hajtja igába az országukat?
De van itt néhány egyéb apróság is, ami árnyaltabb színben tünteti fel a "Castro-diktatúrát"...
Először is ott van az, hogy a szocialista Kuba a mai napig funkcionál. Teszi ezt annak ellenére, hogy Amerika MINDEN elképzelhető lépést megtett, hogy a Castro-kormány tökére lépjen. Embragó, puccs-kísérlet, szorosabb embargó, ésatöbbi. A nadrágszíj egyre szűkebbre szorult. Aztán a Szovjetunió összeomlása után nagyjából a kubai gazdaság is ugyanezt tette, miután elapadt az import szovjet olaj. Az ország ÉVEKIG éhezett. A románok példáján láttuk, hogy ezen a ponton általában mi történik egy közönséges diktátorral... Castronak azonban nem akadt ellenzéke.
Aztán Kuba talpra állt. És a Castro-kormány elérte, hogy a kubai várható életkor partiban legyen bármilyen nyugati országgal. Az iskolázottság úgyszintén. A mai napig ingyenes egészségügy pedig egyenesen kuriózum-számba megy már... És a néha felbukkanó okosok által készített felmérésekben a kubai mindig ott van a világ legboldogabb népei között. (Ezek az igen komoly objektív indexekkel operáló felmérések ugyan szerintem nagyjából egy kalap szarral egyenértékűek, de egy búval baszott nép ország-imázsa bizonyára másképp festene. Csak meg kell nézni, hogy mondjuk a magyarok zenélnek, vagy salsáznak-e naphosszat...)
Egy szó, mint száz: nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon testközelből kiderül -e, hogy hogy élik meg a kubaiak a híres "diktatúrát", és hogy vajon hajlandóak -e megosztani a gondolataikat egy turistával...
2015. február 11., szerda
Kuba teaser #2
Amióta a senkiházi proli-gyerek létből próbálok foggal-körömmel megkapaszkodni így a középosztály alján (és ugye ez - főleg itt az emberi civilizáció alkonyán - meglehetősen cselendzsing feladat), azóta álmodom erről a kubai tripről. Soha másik nyaralásra nem voltam már hetekkel előre ennyire ráfixálva. Most, hogy így belegondolok: ez azért visszafelé is elsülhet, mert nem jó túl sokat elvárni bármitől - még akkor sem, ha az egy karibi vakáció... Ennek ellenére tény, hogy csak akkor igazán élvezhető egy (erősen kulturális elemekből is építkező) nyaralás, ha az ember egy kicsit felkészül abból, hogy mi a lófaszt is fog látni.
Szóval olvasok, és filmeket nézek.
Koktél-témában már nyilván otthonosan mozgok. Nem fog nehezemre esni Mojitokkal, meg Cuba Librékkel betömni az állítlag felejthető kubai konyha által nyitva hagyott réseket.
Tegnap viszont éppen szivar-témakörben próbáltam eligazodni. Azt hiszem, hogy ez pont az a terület, ahol erősen menedzselni kell az elvárásaimat. Én világ életemben gyűlöltem mindenféle füstöt:
- mielőtt leszokott, Anyám rendszeresen a konyhában cigizett, hogy a belem is kiforduljon rögtön a szombati reggeli alkalmával
- az ezoterikus távol-keleti füstölőktől rosszul vagyok
- valószínűleg azon maréknyi ember közé tartozom, aki még betépni is utál...
Volt egy Sziget, amikor próbáltam a szivart (nyilván valami olcsó szar volt), de a második, vagy a harmadik után már észrevettem, hogy utána órákig büdös marad a pofám. Valószínűleg azért ott ki fogok próbálni valamit egy selfie erejéig, de nem számítok sok jóra. Egy szó, mint száz: nem az én világom; nekem a szivarozás mindig úgy fog élni a fejemben, mint öreg, dagadt, gazdag sznobok hóbortja. Én nem bírtam végignézni fél órányi faszverést egy SZIVARRA. Értem én, hogy "Cohiba Robusto Supremos", csak leszarom. (Akit érdekel, annak azért elmondom, hogy ez a legújabb limitált kiadása a Cohibának. 2001 óta a Cohiba öt "Limited Edition"-t adott ki. Ez a legújabb, tavaly novemberben jött ki, és még kapható - itt UK-ben, legalábbis. A korábbi LE-ök már csak másodkézből, aranyáron - a 2004-es "Sublime"-t említi is a fazon rögtön a video elején.)
Várjál; hazudtam! Van egy füst, amit imádok: a jól megszívatott kétütemű motor füstjét (főleg a Komar Mopedét, de a Trabant, a Simson, és az MZ is fincsi)...
Szóval olvasok, és filmeket nézek.
Koktél-témában már nyilván otthonosan mozgok. Nem fog nehezemre esni Mojitokkal, meg Cuba Librékkel betömni az állítlag felejthető kubai konyha által nyitva hagyott réseket.
Tegnap viszont éppen szivar-témakörben próbáltam eligazodni. Azt hiszem, hogy ez pont az a terület, ahol erősen menedzselni kell az elvárásaimat. Én világ életemben gyűlöltem mindenféle füstöt:
- mielőtt leszokott, Anyám rendszeresen a konyhában cigizett, hogy a belem is kiforduljon rögtön a szombati reggeli alkalmával
- az ezoterikus távol-keleti füstölőktől rosszul vagyok
- valószínűleg azon maréknyi ember közé tartozom, aki még betépni is utál...
Volt egy Sziget, amikor próbáltam a szivart (nyilván valami olcsó szar volt), de a második, vagy a harmadik után már észrevettem, hogy utána órákig büdös marad a pofám. Valószínűleg azért ott ki fogok próbálni valamit egy selfie erejéig, de nem számítok sok jóra. Egy szó, mint száz: nem az én világom; nekem a szivarozás mindig úgy fog élni a fejemben, mint öreg, dagadt, gazdag sznobok hóbortja. Én nem bírtam végignézni fél órányi faszverést egy SZIVARRA. Értem én, hogy "Cohiba Robusto Supremos", csak leszarom. (Akit érdekel, annak azért elmondom, hogy ez a legújabb limitált kiadása a Cohibának. 2001 óta a Cohiba öt "Limited Edition"-t adott ki. Ez a legújabb, tavaly novemberben jött ki, és még kapható - itt UK-ben, legalábbis. A korábbi LE-ök már csak másodkézből, aranyáron - a 2004-es "Sublime"-t említi is a fazon rögtön a video elején.)
Várjál; hazudtam! Van egy füst, amit imádok: a jól megszívatott kétütemű motor füstjét (főleg a Komar Mopedét, de a Trabant, a Simson, és az MZ is fincsi)...
2015. február 7., szombat
Mindjárt nyaralunk!!!
A szívem összeszorul, ahogy látom, hogy a kis Kawasakim hogyan próbál minél jobban hasonlítani szegény megboldogult MZ-mre (szem sarkában könnycseppet elmorzsol...) Ez is piros; ebben is ugyanannyi köbcenti robban főtengely fordulatonként, és most már ebből is orrán-száján folyik az olaj. Most már igazán jöhetne a tavasz, mert 10 C fok alatt én villáskulcshoz hozzá nem nyúlok...
Egyébként elméletileg már nem sokat kell várni, mert 3 hét múlva indulunk Kubába. Mire visszajövünk, addigra itt már tavasznak kell lennie. Annak rendje es módja szerint el is kezdtem magam rászívni az útikönyvekre, és Internetes forrásokra. Mindenféleképp akarok merülni is néhányat, ha már ott vagyunk. Először kézenfekvőnek tűnt, hogy a legszebb helyre menjek: a "Jardines de la Reina" érintetlen korall-zátonyra, ami egyébként durván 50 km-re van a mainland-től, es nemzeti park. Évente mindössze 500 búvárt engednek oda be, hogy azok válogathassanak a cápákkal teli öböl, a védett Amerikai Krokodil tanyája, vagy egyéb elképesztően gazdag faunával rendelkező merülési helyek között. Mindezt egy hétig a zátonyon egy lakóhajón élve, potom 2090 euroért, amire még rájön a benzinkölség-hozzájárulás (120 euro), a nemzeti-park belépési engedély (150 euro), és a legénységnek hagyott jatt (javasolt mennyisége 100 euro...) Az egy hetes szafari jól hangzik, de egyrészt ez a többi programtól venné el az időt, másrészt meg még mindig nem nősültem be a királyi családba, úgyhogy másik célpontot kell keresnem.
Ragaszkodom ahhoz is, hogy elmenjünk valami turisták által nem favorizált helyre is különlegesség gyanánt. Így találtam rá erre a website-ra. Isla de la Juventud a második legnagyobb kubai sziget a mainland után. Többnyire csak búvárok látogatják; azok is a sziget déli részét. A film az oldal közepén rövid betekintést kínál a látnivalókba, a sziget fővárosának (Nueva Gerona) pezsgő forgatagába (hehe), és lakóinak mindennapjaiba. KÖTELEZŐ megnézni! (Itt hívnám fel a figyelemet, hogy egy ETZ 250 is megjelenik rajta! Kíváncsi vagyok, hogy megtaláljátok-e. Az első helyes megfejtő nyereménye egy flakon "AROL 2T"! A megfejtést kommentbe kérem!)
Egyébként elméletileg már nem sokat kell várni, mert 3 hét múlva indulunk Kubába. Mire visszajövünk, addigra itt már tavasznak kell lennie. Annak rendje es módja szerint el is kezdtem magam rászívni az útikönyvekre, és Internetes forrásokra. Mindenféleképp akarok merülni is néhányat, ha már ott vagyunk. Először kézenfekvőnek tűnt, hogy a legszebb helyre menjek: a "Jardines de la Reina" érintetlen korall-zátonyra, ami egyébként durván 50 km-re van a mainland-től, es nemzeti park. Évente mindössze 500 búvárt engednek oda be, hogy azok válogathassanak a cápákkal teli öböl, a védett Amerikai Krokodil tanyája, vagy egyéb elképesztően gazdag faunával rendelkező merülési helyek között. Mindezt egy hétig a zátonyon egy lakóhajón élve, potom 2090 euroért, amire még rájön a benzinkölség-hozzájárulás (120 euro), a nemzeti-park belépési engedély (150 euro), és a legénységnek hagyott jatt (javasolt mennyisége 100 euro...) Az egy hetes szafari jól hangzik, de egyrészt ez a többi programtól venné el az időt, másrészt meg még mindig nem nősültem be a királyi családba, úgyhogy másik célpontot kell keresnem.
Ragaszkodom ahhoz is, hogy elmenjünk valami turisták által nem favorizált helyre is különlegesség gyanánt. Így találtam rá erre a website-ra. Isla de la Juventud a második legnagyobb kubai sziget a mainland után. Többnyire csak búvárok látogatják; azok is a sziget déli részét. A film az oldal közepén rövid betekintést kínál a látnivalókba, a sziget fővárosának (Nueva Gerona) pezsgő forgatagába (hehe), és lakóinak mindennapjaiba. KÖTELEZŐ megnézni! (Itt hívnám fel a figyelemet, hogy egy ETZ 250 is megjelenik rajta! Kíváncsi vagyok, hogy megtaláljátok-e. Az első helyes megfejtő nyereménye egy flakon "AROL 2T"! A megfejtést kommentbe kérem!)
2015. január 22., csütörtök
True English
Nehéz nyelv az angol. Biztos vagyok benne, hogy honfitársaim 99%-a nem tudja igazán jól átültetni angolra a következő mondatot:
"Ez a kurva metró megint pirosat kapott; most szophatjuk a faszt itt a délutáni csúcsban, mint a heringek."
A helyes fordítás így hangzik:
"This train is being held at a red signal, and should be moving shortly."
"Ez a kurva metró megint pirosat kapott; most szophatjuk a faszt itt a délutáni csúcsban, mint a heringek."
A helyes fordítás így hangzik:
"This train is being held at a red signal, and should be moving shortly."
2015. január 18., vasárnap
Portói
Eseménytelenul csorognak a téli hónapok. Ilyenkor mindig felüdülés egy-egy váratlan apróság, ami megtöri a szürkeséget...
Tegnap este bevásároltunk a LIDL-ben. Nekem soha nem ez a nap fénypontja, de ha már muszály elmenni, akkor legalább veszek valami csemegét. Ezúttal egy igen látványos palackra csaptam le. Bármi is lehetett volna benne, de mivel a "vinho", "port", "porto", "portugal", és a "20%" kifejezések helyezkedtek el összevissza a cimkéken, ezért úgy éreztem, hogy nagyon nagyot nem bukhatok vele – még annak ellenére sem, hogy egyrészt halvány fingom sem volt, hogy mi az a portói, másrészt meg, hogy vajon ez az -e...
Hazaérve rögtön felnyitottuk, megkóstoltuk, és BESZARTUNK, mivel egyikünk sem ivott még ilyet (annak, aki még szintén portói-szűz: valami olyasmi, mint a Tokaji – oxidatív, alattomosan odabaszós desszertbor - csak sokkal olcsóbban...). Gyorsan ráugrottam a Google-ra, hogy megtudjam: mégis mi a bánatot iszunk???
Először is kiderült, hogy a “port wine”, vagy csak egyszerűen “port” tényleg azt jelenti magyarul, hogy “portói”. A netes források alapján most megpróbálom mérsékelten pallérozott történelmi/politológiai műveltségemmel rekonstruálni, hogy mégis mi ez, és hogyan születhetett...
A sztori a 18. században kezdődik, amikor is az angolok és a franciák – a változatosság kedvéért - éppen a második százéves háború keretében baszták egymást. Az angol flotta blokád alá vonta a francia kikötőket. Senki sem számolt viszont azzal a kellemetlen mellékhatással, hogy így gyakorlatilag megszűnik a francia bor-export... Mivel a saját elkúrt éghajlatukon ugye nem lehet szőlőt termeszteni, ezért az angoloknak alternatív alkohol-forrás után kellett nézniük (meg aztán ők a termelésnél mindig is sokkal jobban értettek ahhoz, hogy odamennek, ahol valami jóság van, és egyszerűen elhozzák...) A következő legközelebb eső bortermelő vidék az Ibériai-félsziget. Hamar kiderült viszont, hogy sajnos az onnan hordókban szállított bor megecetesedik, mire Angliába ér.
A teljesség kedvéért itt hozzá kell tennem, hogy egyes források szerint eddig azért sem hoztak onnét bort, mert a francia sokkal jobb. Az én különvéleményem viszont az, hogy lófaszt. Egyrészt az, hogy egy bor egy másiknál jobb -e, illetve hogy mennyivel, az ízlés kérdése. Másrészt a francia bornak általában van egy történelmi túl-hypeoltságból adódó sznobizmus-faktora (amit mindenki – de főleg az angolok – hajlamosak felkapni, és tovább pörgetni... A soviniszta franciák meg nyilván adják alájuk a lovat.) A harmadik – és szerintem a megecetesedés után legfontosabb – oka annak, hogy az angolok addig nem importáltak mediterrán bort, az az, hogy az angolnak tulajdoképpen mindegy mit iszik, amíg jól be tud tőle baszni. (Így testközelből elég jó rálátásom van a nemzeti kulináris, és alkohol-fogyasztási igényesség szintjére...) További elgondolkodtató tény, hogy ma a portói legnagyobb fogyasztói a franciák...
Abban a pillanatban tehát, amikor a francia bor-folyam elapadt, tenni kellett valamit... Szerencsére valaki kitalálta, hogy az erjedés egy bizonyos alkoholfok felett megáll. Portugáliában tehát fogták a erjedésben levő mustot, és fellocsolták borpárlattal olyan 19-22 fokig. (Apró figyelmesség, hogy így ráadásul édes is marad, mert még az a cukortartalom sem forr ki, ami egyébként igen) Így már a bor hordóban is kibírta azt a durván ezer tergeri mérföldet.
A portói-készítésnek nyilván meglehetősen bonyolult és szigorú szabályrendszere van. Csak a Douro folyó völgyében termett meghatározott fajtájú szőlőkből készülhet. Nagyon vázlatosan a borok 3 fő kategóriába sorolhatók (még a magyar Wikipedia is angolul adja meg):
Legközelebbi bevásárláskor megvizsgálom a ruby portot is – jó, ha szélesedik az ember látóköre...
Tegnap este bevásároltunk a LIDL-ben. Nekem soha nem ez a nap fénypontja, de ha már muszály elmenni, akkor legalább veszek valami csemegét. Ezúttal egy igen látványos palackra csaptam le. Bármi is lehetett volna benne, de mivel a "vinho", "port", "porto", "portugal", és a "20%" kifejezések helyezkedtek el összevissza a cimkéken, ezért úgy éreztem, hogy nagyon nagyot nem bukhatok vele – még annak ellenére sem, hogy egyrészt halvány fingom sem volt, hogy mi az a portói, másrészt meg, hogy vajon ez az -e...
Hazaérve rögtön felnyitottuk, megkóstoltuk, és BESZARTUNK, mivel egyikünk sem ivott még ilyet (annak, aki még szintén portói-szűz: valami olyasmi, mint a Tokaji – oxidatív, alattomosan odabaszós desszertbor - csak sokkal olcsóbban...). Gyorsan ráugrottam a Google-ra, hogy megtudjam: mégis mi a bánatot iszunk???
Először is kiderült, hogy a “port wine”, vagy csak egyszerűen “port” tényleg azt jelenti magyarul, hogy “portói”. A netes források alapján most megpróbálom mérsékelten pallérozott történelmi/politológiai műveltségemmel rekonstruálni, hogy mégis mi ez, és hogyan születhetett...
A sztori a 18. században kezdődik, amikor is az angolok és a franciák – a változatosság kedvéért - éppen a második százéves háború keretében baszták egymást. Az angol flotta blokád alá vonta a francia kikötőket. Senki sem számolt viszont azzal a kellemetlen mellékhatással, hogy így gyakorlatilag megszűnik a francia bor-export... Mivel a saját elkúrt éghajlatukon ugye nem lehet szőlőt termeszteni, ezért az angoloknak alternatív alkohol-forrás után kellett nézniük (meg aztán ők a termelésnél mindig is sokkal jobban értettek ahhoz, hogy odamennek, ahol valami jóság van, és egyszerűen elhozzák...) A következő legközelebb eső bortermelő vidék az Ibériai-félsziget. Hamar kiderült viszont, hogy sajnos az onnan hordókban szállított bor megecetesedik, mire Angliába ér.
A teljesség kedvéért itt hozzá kell tennem, hogy egyes források szerint eddig azért sem hoztak onnét bort, mert a francia sokkal jobb. Az én különvéleményem viszont az, hogy lófaszt. Egyrészt az, hogy egy bor egy másiknál jobb -e, illetve hogy mennyivel, az ízlés kérdése. Másrészt a francia bornak általában van egy történelmi túl-hypeoltságból adódó sznobizmus-faktora (amit mindenki – de főleg az angolok – hajlamosak felkapni, és tovább pörgetni... A soviniszta franciák meg nyilván adják alájuk a lovat.) A harmadik – és szerintem a megecetesedés után legfontosabb – oka annak, hogy az angolok addig nem importáltak mediterrán bort, az az, hogy az angolnak tulajdoképpen mindegy mit iszik, amíg jól be tud tőle baszni. (Így testközelből elég jó rálátásom van a nemzeti kulináris, és alkohol-fogyasztási igényesség szintjére...) További elgondolkodtató tény, hogy ma a portói legnagyobb fogyasztói a franciák...
Abban a pillanatban tehát, amikor a francia bor-folyam elapadt, tenni kellett valamit... Szerencsére valaki kitalálta, hogy az erjedés egy bizonyos alkoholfok felett megáll. Portugáliában tehát fogták a erjedésben levő mustot, és fellocsolták borpárlattal olyan 19-22 fokig. (Apró figyelmesség, hogy így ráadásul édes is marad, mert még az a cukortartalom sem forr ki, ami egyébként igen) Így már a bor hordóban is kibírta azt a durván ezer tergeri mérföldet.
A portói-készítésnek nyilván meglehetősen bonyolult és szigorú szabályrendszere van. Csak a Douro folyó völgyében termett meghatározott fajtájú szőlőkből készülhet. Nagyon vázlatosan a borok 3 fő kategóriába sorolhatók (még a magyar Wikipedia is angolul adja meg):
- “white port”: fehér, rövid hordós érlelésű. Ez a legkevésbé édes.
- “ruby port”: a klasszikus “rubin-vörös” portói, amire mindenki gondol, ha meghallja a “portói” szót. 2-3 évig érlelik palackozás előtt (vagy nagy fahodóban, vagy reduktívan)
- “tawny port”: vörös, kis fahordóban, több mint 3 évig érlelt. A kis hordó miatt erősen oxidálódik, és a színe kifakul, olyanra, mint egy borecet. Ez sokáig tárolható is, míg a ruby-t felnyitás után két nap alatt meg kell inni. Egyébként ez az, amit a portugálok legjobban szeretnek. Na egy ilyet vettünk mi véletlenül (egy 10 éves érlelésűt):
Legközelebbi bevásárláskor megvizsgálom a ruby portot is – jó, ha szélesedik az ember látóköre...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
