2015. március 22., vasárnap

Kuba (1/sok)

Úgy terveztem, hogy először kicserélem a teló-szimeringet a Kawán mielőtt nekiállok a Kuba-élménybeszámolónak, de miután reggel a villaszár kiszerelése után nagy lendülettel szétkúrtam az őt összetartó, menetszakadásig meghúzott imbuszcsavar fejét, ezért hirtelen keletkezett némi felesleges kapacitásom. (Itt jegyezném meg, hogy a jó édes kurva anyját annak, aki így megtépte azt az elbaszott csavart. Arra, hogy az illető tud magyarul, és még olvassa is ezt ugyan kevés az esély, de ez elengedhetetlen volt a lelki békém helyreállításához...)

Nnna. Egy madridi átszállást követő 9 órányi repülés után már sötétben érkeztünk Havannába (most képek még nem lesznek). Az első kaland nem sokat váratott magára. A reptéri pénzváltónál először csak kis mennyiséget terveztünk váltani, hogy ismerkedjünk a bankjegyekkel, mert Kubán kívül nem lehet CUC-ot (ejtsd: kuk) vásárolni. A CUC a “Cuban Convertible Peso” rövidítése. Van még CUP is; az a sima “Cuban Peso”. Mivel a CUC értéke hivatalosan az USD-vel egyenlő, ezért a CUC/CUP árfolyam mozog. Most egy CUC nagyjából 24-25 CUP-t ér. A két nemzeti valuta forgalomban tartásának én két okát látom:
- az egyik, hogy az állam kaszáljon az át- és visszaváltáskor,
- a másik, hogy a furfangos helyiek jól át tudják baszni a naiv turistát, amikor a visszajárót adják vásárláskor. Ezt elősegítendő az 1 CUP-os érme nagyjából úgy is néz ki, mint az 1 CUC. Mi ugyan mindig résen voltunk, de ez annyira alapvető trükk, hogy a három hét alatt nálunk összesen kétszer próbálkoztak be.

Szóval próbáltam CUC-ot venni a reptéri váltós-csajtól. 50 fontosokat vittem, mert még így is túl dagadt volt a tárcám a sok kp-től. (Bankkártyákat Kubában csak pénz-felvételre lehet használni, és arra is csak Havannában – legalábbis ATM-et máshol nem láttam) Tehát nyújtom a csajnak az 50-eseket, mire ő elővesz további 50-eseket a pult alól, és elkezd vele zsonglőrködni. Közben meg vadul magyaráz - és nem angolul. Először vártam, hogy végigmondja, mert gondoltam, hogy bármi is legyen, a végén azért csak a markomat üti némi CUC, amin a számokat meg majd összeadom, és máris képbe kerülök. Nem így történt. A csajszi befejezte a mondókát, és kérdőn nézett rám... Gyorsan lejött neki, hogy fingom nincs, hogy mit akar, ezért megismételte a zsonglőrködést, meg a spanyolt. Na most itt tudni kell, hogy a kis csapatunkból (Kasia, én, Dóri, és Peti) én voltam a spanyol-szakos, mert ismertem kb. 100 alap-szót, meg olyan gyakorlati szempontból nélkülözhetetlen mondatokat, hogy:

- Un Mojito, y una Pina Colada, por favor!
- Cuatro Cuba Libres, por favor!
- Dos cervezas, por favor!

Azért ez nem kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a többieknek még egy csoffadt “Gracias!” is legalább egy hétig gondot okozott... Elsöprő felkészültségem ellenére azonnal beleszaladtam az első kommunikációs patt-helyzetbe, ugyanis egy huncut szót nem értettem a valutás csaj mutatványából. A légkondizott irodában pedig a csaj csak magyaráz, lobogtatja a fontot, pénzt nem ad, és kérdőn néz rám; én meg már izzadok, mint kurva a templomban, és nézek vissza hülyén...

Aztán eljutottunk odáig, hogy én Londonban élek. Erre egyszer csak észrevettem, hogy a csaj régi ötveneseket tart a kezében, és rögtön leesett, hogy mit akar: az ő lejárt bankóiért akar érvényes pénzt. Óriási szerencséje volt, hogy véletlenül éppen néhány hónapja a dunakeszi szomszédom lejárt fontját kellett becserélnem érvényes bankjegyekre az egyetlen helyen, ahol ezt meg lehet tenni: A Bank of Englandben... Gondoltam, hogy jó fej leszek, és átvettem tőle 200 fontnyi ötvenest - remélve, hogy később nem fog hiányozni, amíg itt leszünk. Adtam neki még váltani való pénzt is, amiért végre kaptam CUC-ot, és mehettünk taxit fogni...

Folyt köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése