Joey Dunlop

Filmajánló! Ha jól emlékszem, akkor volt már itt szó a Man TT-ről, meg egy dokumentumfilmről, ami a TT-celeb Guy Martinnal a fókuszban mutatja be a hírhedt verseny atmoszféráját. Tegnap viszont sikerült véletlenül belebotlanom a “Joey: the man, who conquered the TT” című szintén dokumentumfilmbe. (Lehet, hogy nem véletlenül, mert jövő szombaton kezdődik a TT…)

Aki nem tudná: Joey Dunlop tartja a Man TT trófeák rekordját 26 győzelemmel. Azok közül, akik még élnek, John McGuinness van hozzá a legközelebb: neki 23 van, de valószínűleg ez így is marad, mert McGuinness is 46 éves már, és tavaly csúnyán összetörte magát egy motorhiba miatt. Csak az érdekesség kedvéért: most olvasom, hogy egy “csont-növesztő” keret van a lábán, aminek egy villáskulccsal mindig utána kell húzni, hogy pont 1 milliméter legyen a távolság a törött sípcsont két vége között. Így a a test utána tud menni a hiányzó 5 centi csontnak, amit a műtétkor ki kellett szedni. (Gondolom, hogy péppé törte. Egyébként e mellett még csigolyákat, meg néhány bordát is hazavágott...)

A még aktív versenyzők közül Ian Hutchinsonnak van 16 (de neki már gyakorlatilag nincs jobb bokája), és Michael Dunlopnak szintén 16. Ő egyébként Joey unokaöccse, és még csak 29 éves, tehát belőle még akármi is lehet. Sajnos viszont ő ritka tenyérbe mászó figura; gyakorlatilag mindenki utálja…

Szóval a film Joeyról szól. Ő a 70-es, 80-as, és 90-es évek bajnoka volt. A filmben el is hangzik: ez volt a motorversenyzés aranykora. Az a kor, amelyben a motorok teljesítménye robbanás-szerűen elszaladt úgy, hogy minden egyéb paraméterük szinte változatlan maradt. Ez a tendencia gyakorlatilag sár-nehéz, fékezhetetlen, és irányíthatatlan segg-rakétákat eredményezett. Akinek volt szerencséje vezetni a 80-as években gyártott japán motort, annak nagyjából van elképzelése erről; nekem még meg is van az a CB 750-es Hondám, ami a második igazán NAGY motorom volt. Egészen ijesztő élmény egy modern motorhoz képest; soha nem mertem igazán odahúzni neki. (A nagy, nehéz motorokat könnyebb tiszteletben tartani; mivel általában ilyenjeim voltak, ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy még élek...)

Joey Dunlop ilyen motorokon nőtt fel, henkölte őket, és vált legendává. Akkor, amikor még férfiak versenyeztek a motorokkal, nem ilyen nyálas kis buzik, mint ma, amikor gyakorlatilag videójátékot játszanak a versenypályán - és ezért valakik kitömik a zsebüket pénzzel. (Lásd: Lorenzo, Marquez, Pedrosa, stb.) Ez az a kor, amikor a fogyasztói, szolgáltatás-alapú társadalom még nem létezett; aki a világ szerencsésebbik felén született, az vehetett egy motort, megreszelhette, és ha elég ügyes volt, akkor kiment a TT-re, és jól elpicsázta vele a többieket. Joe Dunlop ennek a semmiből jött, understatement megszállottnak az archetípusa – és tulajdonképpen utolsó mohikánja - volt. Egy hobo, aki nem járt fodrászhoz, nem borotválkozott, nem is nagyon beszélt, csak szívta a cigit, és baszkurálta a retkes motorját. Semmi más nem érdekele, csak a motor, meg a versenyzés. Nem érdekelte a hírnév, a népszerűség, meg a dicsőség. Csak kiment, és az olajos, sittes motorjával lealázta a mezőnyt. Azért, mert élvezte.

Többet nem spoilerezek el; nézze meg a filmet mindenki, akinek kimaradt. A még élő csapat- és versenytársak emlékeiből, meg archív felvételekből építkezik a film; nekem nagyon bejött. (A még fiatal McGuinness az egyik riport-alany…)

Többen is elmondják benne, hogy a motor kábítószer...