Költözés

Mostanra egészen tűrhetően tudok járni. Életem apránként visszatalál a megszokott kerékvágásba: 1-2 hónapja megvettem az új motort, és a hétvégén végre megint garázsos lakásba költöztem... A csuklóm még mindig kiábrándítóan szar, de ezt többnyire csak akkor érezni, amikor terhelem - például tegnap, amikor a díványt kellett cipelni: na az nem esett jól.

Kellett már a levegő-változás, bár maga a költözés aktusa nyilván pont annyira hiányzott nekem, mint egy prosztata-vizsgálat. Sajnos azonban nem volt más választásom, mert egy hete megint összefosta magát a bérleményben levő (mint most kiderült: 10 éves) bojler (meg a fűtés is). Sajnos a főbérlő akkora cigány, hogy a kb. 1 havi lakbérnek megfelelő értékű kombinált bojlert csak nem akarta kicserélni a tizedik ilyen eset után sem. (És ennek tetejébe a legolcsóbb szerződést fizeti a karbantartó céggel, akik így egy hét múlva jönnek ki szerelni minden egyes hiba-bejelentés után). Éppen ezért most pont kapóra jött, hogy egy magyar csaj készült átköltözni hozzám abból a - szintén 2-bedroom-os - lakásból, amit az ő lakótársa hagyott ott neki, hogy egyedül fizesse. Az én lakásom éppen egy nappal a szerződéskötés előtt változott jég-barlanggá, úgyhogy lelkiismeret-furdalás nélkül tudtam rámutatni a landlordnak, hogy megbaszhatja azt a bojlerével együtt. (Egy hónappal ezelőtt, amikor megint szerelni kellett, már szóltam, hogy az volt az utolsó csepp a pohárban...)

Mivel a csaj költözése már le volt zsírozva a következő hétre, ezért gyakorlatilag ott álltam egy hibátlan, nagy, garázsos, olcsóbb (és végül - de nem utolsó sorban - meleg vízzel, valamint fűtéssel rendelkező!) lakás ígéretével, amit nem kellett sem keresni, sem beköltözést szervezni rá. Erre mondja a művelt francia, hogy "no brainer"... Így végül Anett, es az ő két embere segítségével tegnapelőtt beckenham-i lakos lettem, és van egy garázsom, amiben az áthordott szemetemen kívül még a két motorom is elfér (az új, meg a roncs).

Egyébként nagyjából a motorral egy időben egy elektromos rollert is vettem, hogy a lábamról le tudjam venni a gyaloglás terhét. Azzal járok le a vasútállomásra; amíg meg nem érkezett, addig kénytelen voltam Ubereznem a munkába.

Most pedig egyszer csak azt veszem észre, hogy újabb öles lépést tettem afelé, hogy igazi londoni yuppie-vá változzak (leszámítva azt, hogy már igencsak kiöregedtem a műfajból...) Elvégre egy multinál, MacBook-kal imitálom a munkavégzést, anélkül hogy bármi, az emberiség számára hasznos értéket termelnék. Két font nyolcvanért iszom minden reggel a Borough Market-en a kávémat, és most már villany-rollerrel csapatok a pályaudvaron a plebs között cikázva. Ez utóbbit ugyan nem öltönyben teszem, hanem a gengszter-hoodie-mban, úgyhogy még van hova fejlődnöm... (Azért haj hiányában a hoodie még mindig sokkal praktikusabb az angol télben, másrészt meg jobb, ha némi baljós imidzset sugárzok azoknak az önkéntes rendőröknek, akik nem általlnak belekötni a rollerezésembe még akkor is, amikor az üres peronon veretem...)

Itt vagyok, de nem ragyogok

Bandi barátom kifogásolta, hogy nem írtam már régóta semmit ide... Való igaz. A helyzet az, hogy most pont egy olyan fázisban van az életem, amikor NINCS életem. Írd és mondd: soha nem voltam még ilyen szarul. Kurvára nyomorult érzés így bénának lenni, ugyanis ahhoz nem elég szánalmas az állapotom, hogy igazán komolyan vehető legyen (végülis rengetegen vannak, akik egy ilyen esés után tolószékben élik le a hátra levő életüket), viszont ahhoz eléggé durva, hogy mostanra kiöljön belőlem minden vitalitást. (Ez előtt még én sem gondoltam bele, hogy milyen lehet nem tudni járni fél évig - vagy még tovább...)

Ha volna minimális affinitásom a self-brandinghez, akkor most kivonszolnám magam valami tengerpartra, vagy valami más látványos háttér elé szelfizni, és felraknám a Facebookra, hogy milyen kibaszott jó dolgom van. Annak ellenére, hogy - nyomorukat kompenzálandó - igen sokan hajlamosak ezt csinálni, én most inkább megkímélek ettől mindenkit...

Kéz, és lábtörést mindenkinek!

Getting Up: Impossible

Nemsokára érkezik a mozikba az új "Mission: Impossible - Fallout"-film. Mivel most már kötelező kellék a franchise-ban a motoros üldözés, ezért okvetlenül le fogom tölteni elmegyek megnézni. Nemrég láttam a trailert, amiben annak rendje és módja szerint meg is villan Tom Cruise egy BMW Nine T-n (2:15-nél)

Ez a jelenet tulajdonképpen egy az egyben az Első Nagy Motoros Balesetemet (2006) rekonstruálja - néhány apró különbséggel:
- nem balról, hanem jobbról jöttek be elém
- rajtam volt bukó
- nem néztem előtte ilyen májerül hátra
- nekem nem maradt nyitva a szemem egy ekkora fallout után

A személyes emlékek miatt is alig várom a filmet, hogy kiderüljön: vajon Ethan Huntért is kijön -e a mentő, hogy hordágyon vigye a kórházba, ahol összedródozzák a könyökét...

Csukló 2.

Ma volt az első follow-up a kórházban. Friss röntgenképek készültek. Együtt néztük meg őket a fiatal dokival, aki a múltkor arról próbált győzködni, hogy legközelebb se törjek össze egyszerre kettőnél több végtagot...

- Na! Nagyon jól néz ki!
- Igen??? Innen nézve nem úgy látszik...
- Hát ennél alaposabban ugye nem nagyon lehet összetörni egy csuklót... Itt ezt három dimenzióban kell nézni; a függőleges lemezből induló csavarok tartják a darabokat, amik a csuklóhoz közel vannak; ez az átmenő csavar meg itt lent a vízszintes mentén rögzíti, mert itt is tört - ráadásul egy csavaró erőhatás mentén: látszik, ezen a hosszúkás, éles darabon. Ezért is kellett a lemezhez még egy toldalékot is rakni, mert alapesetben csak ezt a rövid részét rakjuk be, de ez a törés már magasan az alkaron van. A másik csontot (a singcsont) meg egyébként nem is szoktuk rögzíteni, de itt most arra is kellett egy lemez, mert... (ezt a részt már nem értettem. Aztán van még a harmadik lemez, ami a középső ujj darabjait tartja, mert...) ...Itt az ujjperc ugyanúgy csavarodva, több darabra tört, mint az orsócsont, látja?

Hát én azt láttam, hogy könyöktől lefelé nagyjából kétszer annyi fém van most a karomban, mint csont, és teljesen random módon állnak ki belőle a csavarok, meg szögek(?). Első ránézésre úgy néz ki az egész, mintha egy apám garázsában talált lécbe találomra belevertem volna egy marék 50-es meg 100-as szöget.

Lesznek majd képek is, csak meg kell várni, hogy az NHS malmai megőröljék őket, és felíródjanak egy CD-re...

Superhero-képregény

Bandi barátom inspirációt merített a balesetemből, és ezzel a kortárs művészeti alkotással ajándékozta meg webkettő-alapú társadalmunkat. (Kurva sok ideje lehet így a zélandi tél beköszöntével...)

Joey Dunlop

Filmajánló! Ha jól emlékszem, akkor volt már itt szó a Man TT-ről, meg egy dokumentumfilmről, ami a TT-celeb Guy Martinnal a fókuszban mutatja be a hírhedt verseny atmoszféráját. Tegnap viszont sikerült véletlenül belebotlanom a “Joey: the man, who conquered the TT” című szintén dokumentumfilmbe. (Lehet, hogy nem véletlenül, mert jövő szombaton kezdődik a TT…)

Aki nem tudná: Joey Dunlop tartja a Man TT trófeák rekordját 26 győzelemmel. Azok közül, akik még élnek, John McGuinness van hozzá a legközelebb: neki 23 van, de valószínűleg ez így is marad, mert McGuinness is 46 éves már, és tavaly csúnyán összetörte magát egy motorhiba miatt. Csak az érdekesség kedvéért: most olvasom, hogy egy “csont-növesztő” keret van a lábán, aminek egy villáskulccsal mindig utána kell húzni, hogy pont 1 milliméter legyen a távolság a törött sípcsont két vége között. Így a a test utána tud menni a hiányzó 5 centi csontnak, amit a műtétkor ki kellett szedni. (Gondolom, hogy péppé törte. Egyébként e mellett még csigolyákat, meg néhány bordát is hazavágott...)

A még aktív versenyzők közül Ian Hutchinsonnak van 16 (de neki már gyakorlatilag nincs jobb bokája), és Michael Dunlopnak szintén 16. Ő egyébként Joey unokaöccse, és még csak 29 éves, tehát belőle még akármi is lehet. Sajnos viszont ő ritka tenyérbe mászó figura; gyakorlatilag mindenki utálja…

Szóval a film Joeyról szól. Ő a 70-es, 80-as, és 90-es évek bajnoka volt. A filmben el is hangzik: ez volt a motorversenyzés aranykora. Az a kor, amelyben a motorok teljesítménye robbanás-szerűen elszaladt úgy, hogy minden egyéb paraméterük szinte változatlan maradt. Ez a tendencia gyakorlatilag sár-nehéz, fékezhetetlen, és irányíthatatlan segg-rakétákat eredményezett. Akinek volt szerencséje vezetni a 80-as években gyártott japán motort, annak nagyjából van elképzelése erről; nekem még meg is van az a CB 750-es Hondám, ami a második igazán NAGY motorom volt. Egészen ijesztő élmény egy modern motorhoz képest; soha nem mertem igazán odahúzni neki. (A nagy, nehéz motorokat könnyebb tiszteletben tartani; mivel általában ilyenjeim voltak, ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy még élek...)

Joey Dunlop ilyen motorokon nőtt fel, henkölte őket, és vált legendává. Akkor, amikor még férfiak versenyeztek a motorokkal, nem ilyen nyálas kis buzik, mint ma, amikor gyakorlatilag videójátékot játszanak a versenypályán - és ezért valakik kitömik a zsebüket pénzzel. (Lásd: Lorenzo, Marquez, Pedrosa, stb.) Ez az a kor, amikor a fogyasztói, szolgáltatás-alapú társadalom még nem létezett; aki a világ szerencsésebbik felén született, az vehetett egy motort, megreszelhette, és ha elég ügyes volt, akkor kiment a TT-re, és jól elpicsázta vele a többieket. Joe Dunlop ennek a semmiből jött, understatement megszállottnak az archetípusa – és tulajdonképpen utolsó mohikánja - volt. Egy hobo, aki nem járt fodrászhoz, nem borotválkozott, nem is nagyon beszélt, csak szívta a cigit, és baszkurálta a retkes motorját. Semmi más nem érdekele, csak a motor, meg a versenyzés. Nem érdekelte a hírnév, a népszerűség, meg a dicsőség. Csak kiment, és az olajos, sittes motorjával lealázta a mezőnyt. Azért, mert élvezte.

Többet nem spoilerezek el; nézze meg a filmet mindenki, akinek kimaradt. A még élő csapat- és versenytársak emlékeiből, meg archív felvételekből építkezik a film; nekem nagyon bejött. (A még fiatal McGuinness az egyik riport-alany…)

Többen is elmondják benne, hogy a motor kábítószer...