!

Kuba teaser #2

Amióta a senkiházi proli-gyerek létből próbálok foggal-körömmel megkapaszkodni így a középosztály alján (és ugye ez - főleg itt az emberi civilizáció alkonyán - meglehetősen cselendzsing feladat), azóta álmodom erről a kubai tripről. Soha másik nyaralásra nem voltam már hetekkel előre ennyire ráfixálva. Most, hogy így belegondolok: ez azért visszafelé is elsülhet, mert nem jó túl sokat elvárni bármitől - még akkor sem, ha az egy karibi vakáció... Ennek ellenére tény, hogy csak akkor igazán élvezhető egy (erősen kulturális elemekből is építkező) nyaralás, ha az ember egy kicsit felkészül abból, hogy mi a lófaszt is fog látni.

Szóval olvasok, és filmeket nézek.

Koktél-témában már nyilván otthonosan mozgok. Nem fog nehezemre esni Mojitokkal, meg Cuba Librékkel betömni az állítlag felejthető kubai konyha által nyitva hagyott réseket.

Tegnap viszont éppen szivar-témakörben próbáltam eligazodni. Azt hiszem, hogy ez pont az a terület, ahol erősen menedzselni kell az elvárásaimat. Én világ életemben gyűlöltem mindenféle füstöt:
- mielőtt leszokott, Anyám rendszeresen a konyhában cigizett, hogy a belem is kiforduljon rögtön a szombati reggeli alkalmával
- az ezoterikus távol-keleti füstölőktől rosszul vagyok
- valószínűleg azon maréknyi ember közé tartozom, aki még betépni is utál...

Volt egy Sziget, amikor próbáltam a szivart (nyilván valami olcsó szar volt), de a második, vagy a harmadik után már észrevettem, hogy utána órákig büdös marad a pofám. Valószínűleg azért ott ki fogok próbálni valamit egy selfie erejéig, de nem számítok sok jóra. Egy szó, mint száz: nem az én világom; nekem a szivarozás mindig úgy fog élni a fejemben, mint öreg, dagadt, gazdag sznobok hóbortja. Én nem bírtam végignézni fél órányi faszverést egy SZIVARRA. Értem én, hogy "Cohiba Robusto Supremos", csak leszarom. (Akit érdekel, annak azért elmondom, hogy ez a legújabb limitált kiadása a Cohibának. 2001 óta a Cohiba öt "Limited Edition"-t adott ki. Ez a legújabb, tavaly novemberben jött ki, és még kapható - itt UK-ben, legalábbis. A korábbi LE-ök már csak másodkézből, aranyáron - a 2004-es "Sublime"-t említi is a fazon rögtön a video elején.)

Várjál; hazudtam! Van egy füst, amit imádok: a jól megszívatott kétütemű motor füstjét (főleg a Komar Mopedét, de a Trabant, a Simson, és az MZ is fincsi)...

Mindjárt nyaralunk!!!

A szívem összeszorul, ahogy látom, hogy a kis Kawasakim hogyan próbál minél jobban hasonlítani szegény megboldogult MZ-mre (szem sarkában könnycseppet elmorzsol...) Ez is piros; ebben is ugyanannyi köbcenti robban főtengely fordulatonként, és most már ebből is orrán-száján folyik az olaj. Most már igazán jöhetne a tavasz, mert 10 C fok alatt én villáskulcshoz hozzá nem nyúlok...

Egyébként elméletileg már nem sokat kell várni, mert 3 hét múlva indulunk Kubába. Mire visszajövünk, addigra itt már tavasznak kell lennie. Annak rendje es módja szerint el is kezdtem magam rászívni az útikönyvekre, és Internetes forrásokra. Mindenféleképp akarok merülni is néhányat, ha már ott vagyunk. Először kézenfekvőnek tűnt, hogy a legszebb helyre menjek: a "Jardines de la Reina" érintetlen korall-zátonyra, ami egyébként durván 50 km-re van a mainland-től, es nemzeti park. Évente mindössze 500 búvárt engednek oda be, hogy azok válogathassanak a cápákkal teli öböl, a védett Amerikai Krokodil tanyája, vagy egyéb elképesztően gazdag faunával rendelkező merülési helyek között. Mindezt egy hétig a zátonyon egy lakóhajón élve, potom 2090 euroért, amire még rájön a benzinkölség-hozzájárulás (120 euro), a nemzeti-park belépési engedély (150 euro), és a legénységnek hagyott jatt (javasolt mennyisége 100 euro...) Az egy hetes szafari jól hangzik, de egyrészt ez a többi programtól venné el az időt, másrészt meg még mindig nem nősültem be a királyi családba, úgyhogy másik célpontot kell keresnem.

Ragaszkodom ahhoz is, hogy elmenjünk valami turisták által nem favorizált helyre is különlegesség gyanánt. Így találtam rá erre a website-ra. Isla de la Juventud a második legnagyobb kubai sziget a mainland után. Többnyire csak búvárok látogatják; azok is a sziget déli részét. A film az oldal közepén rövid betekintést kínál a látnivalókba, a sziget fővárosának (Nueva Gerona) pezsgő forgatagába (hehe), és lakóinak mindennapjaiba. KÖTELEZŐ megnézni! (Itt hívnám fel a figyelemet, hogy egy ETZ 250 is megjelenik rajta! Kíváncsi vagyok, hogy megtaláljátok-e. Az első helyes megfejtő nyereménye egy flakon "AROL 2T"! A megfejtést kommentbe kérem!)

True English

Nehéz nyelv az angol. Biztos vagyok benne, hogy honfitársaim 99%-a nem tudja igazán jól átültetni angolra a következő mondatot:

"Ez a kurva metró megint pirosat kapott; most szophatjuk a faszt itt a délutáni csúcsban, mint a heringek."

A helyes fordítás így hangzik:

"This train is being held at a red signal, and should be moving shortly."

Portói

Eseménytelenul csorognak a téli hónapok. Ilyenkor mindig felüdülés egy-egy váratlan apróság, ami megtöri a szürkeséget...

Tegnap este bevásároltunk a LIDL-ben. Nekem soha nem ez a nap fénypontja, de ha már muszály elmenni, akkor legalább veszek valami csemegét. Ezúttal egy igen látványos palackra csaptam le. Bármi is lehetett volna benne, de mivel a "vinho", "port", "porto", "portugal", és a "20%" kifejezések helyezkedtek el összevissza a cimkéken, ezért úgy éreztem, hogy nagyon nagyot nem bukhatok vele – még annak ellenére sem, hogy egyrészt halvány fingom sem volt, hogy mi az a portói, másrészt meg, hogy vajon ez az -e...

Hazaérve rögtön felnyitottuk, megkóstoltuk, és BESZARTUNK, mivel egyikünk sem ivott még ilyet (annak, aki még szintén portói-szűz: valami olyasmi, mint a Tokaji – oxidatív, alattomosan odabaszós desszertbor - csak sokkal olcsóbban...). Gyorsan ráugrottam a Google-ra, hogy megtudjam: mégis mi a bánatot iszunk???

Először is kiderült, hogy a “port wine”, vagy csak egyszerűen “port” tényleg azt jelenti magyarul, hogy “portói”. A netes források alapján most megpróbálom mérsékelten pallérozott történelmi/politológiai műveltségemmel rekonstruálni, hogy mégis mi ez, és hogyan születhetett...

A sztori a 18. században kezdődik, amikor is az angolok és a franciák – a változatosság kedvéért - éppen a második százéves háború keretében baszták egymást. Az angol flotta blokád alá vonta a francia kikötőket. Senki sem számolt viszont azzal a kellemetlen mellékhatással, hogy így gyakorlatilag megszűnik a francia bor-export... Mivel a saját elkúrt éghajlatukon ugye nem lehet szőlőt termeszteni, ezért az angoloknak alternatív alkohol-forrás után kellett nézniük (meg aztán ők a termelésnél mindig is sokkal jobban értettek ahhoz, hogy odamennek, ahol valami jóság van, és egyszerűen elhozzák...) A következő legközelebb eső bortermelő vidék az Ibériai-félsziget. Hamar kiderült viszont, hogy sajnos az onnan hordókban szállított bor megecetesedik, mire Angliába ér.

A teljesség kedvéért itt hozzá kell tennem, hogy egyes források szerint eddig azért sem hoztak onnét bort, mert a francia sokkal jobb. Az én különvéleményem viszont az, hogy lófaszt. Egyrészt az, hogy egy bor egy másiknál jobb -e, illetve hogy mennyivel, az ízlés kérdése. Másrészt a francia bornak általában van egy történelmi túl-hypeoltságból adódó sznobizmus-faktora (amit mindenki – de főleg az angolok – hajlamosak felkapni, és tovább pörgetni... A soviniszta franciák meg nyilván adják alájuk a lovat.) A harmadik – és szerintem a megecetesedés után legfontosabb – oka annak, hogy az angolok addig nem importáltak mediterrán bort, az az, hogy az angolnak tulajdoképpen mindegy mit iszik, amíg jól be tud tőle baszni. (Így testközelből elég jó rálátásom van a nemzeti kulináris, és alkohol-fogyasztási igényesség szintjére...) További elgondolkodtató tény, hogy ma a portói legnagyobb fogyasztói a franciák...

Abban a pillanatban tehát, amikor a francia bor-folyam elapadt, tenni kellett valamit... Szerencsére valaki kitalálta, hogy az erjedés egy bizonyos alkoholfok felett megáll. Portugáliában tehát fogták a erjedésben levő mustot, és fellocsolták borpárlattal olyan 19-22 fokig. (Apró figyelmesség, hogy így ráadásul édes is marad, mert még az a cukortartalom sem forr ki, ami egyébként igen) Így már a bor hordóban is kibírta azt a durván ezer tergeri mérföldet.

A portói-készítésnek nyilván meglehetősen bonyolult és szigorú szabályrendszere van. Csak a Douro folyó völgyében termett meghatározott fajtájú szőlőkből készülhet. Nagyon vázlatosan a borok 3 fő kategóriába sorolhatók (még a magyar Wikipedia is angolul adja meg):

• “white port”: fehér, rövid hordós érlelésű. Ez a legkevésbé édes.
• “ruby port”: a klasszikus “rubin-vörös” portói, amire mindenki gondol, ha meghallja a “portói” szót. 2-3 évig érlelik palackozás előtt (vagy nagy fahodóban, vagy reduktívan)
• “tawny port”: vörös, kis fahordóban, több mint 3 évig érlelt. A kis hordó miatt erősen oxidálódik, és a színe kifakul, olyanra, mint egy borecet. Ez sokáig tárolható is, míg a ruby-t felnyitás után két nap alatt meg kell inni. Egyébként ez az, amit a portugálok legjobban szeretnek. Na egy ilyet vettünk mi véletlenül (egy 10 éves érlelésűt):

Legközelebbi bevásárláskor megvizsgálom a ruby portot is – jó, ha szélesedik az ember látóköre...

Freelancer

Úgy látom, hogy még mindig van néhány megszállott, aki benéz ide néhanap, úgyhogy gondoltam, írok pár sort.

Az elmúlt negyed évem nagyjából arról szólt, hogy kiderüljön: vajon sikerül -e a londoni szerződéses IT-s yuppie-k kiváltságos csoportját rejtő, "Tejjel-Mézzel Folyó Kánaán"-feliratú ajtón behatolnom.

Nem szeretek elkiabálni semmit (sőt: általában ha valami kivételesen nagyszerű dolog történik velem, akkor is inkább először körülnézek, hogy hol van az átbaszás, meg a kandi-kamera...), de nagyon úgy tűnik, hogy igen.

A múltkor ugye ott hagytam abba, hogy az előző munkáltatómnál megtették azt a szívességet, hogy semmibe vettek (nem csak engem, csak én erre érzékeny vagyok...). Így gyakorlatilag rossz szájíz nélkül tudtam felállni az asztaltól, és megalapítani a JOCO Software-t. Három hétig voltam munka nélkül, mivel a lehető legkedvezőbb időpontot választottam a lépésre (az uborka-szezon utáni "húzzunk-bele"-pediódust, amikor mindenki embert keres, akinek kell).

Rövid, de annál stresszesebb cigánykodást követően (két cég ajánlata közül majdnem valagra estem, és bár a sztori megérdemelne egy külön posztot, sajnos most ezt kihagyom...) sikeres startot vett a szabadúszó-karierrem.

A cég, akinek dolgozom, igen komolynak tűnik. Nyilván senkit nem fog érdekelni, de a Salesforce mellett egy csomó zsír-új (a későbbi állás-keresésben komoly adunak számító) technológiát használunk (aminek az egyik fele használható, a másik meg nem - ahogyan az lenni szokott). Amit eddig láttam, azok alapján a menedzsment is nagyon profi. Ennek megfelelően a fejlesztési projektek nem kapkodnak, meg taknyolnak. Ez ugyan nekem egy kicsit gyanús (itt nyilván valami tévedés lesz, vagy csak a mi projektünkre igaz ez, vagy csak átmeneti állapot).

A lényeg, hogy otthonról 23 perc biciklizésnyire (7 km), ebben a viszonylag stressz-mentes környezetben változatos munkát végezve, és piacképes tudást elsajátítva valami egészen szemérmetlenül magas összeget számlázok.

Nem titok, hogy a tervünk eredetileg az volt, hogy januárban költözünk Aucklandbe. Az új fejlemények (egy hete derült ki, hogy meg is hosszabbítanak - egyelőre újabb 3 hónapra) viszont alaposan átírták a forgatókönyvet: bármennyire is rühellem ezt az országot (lehet, hogy csak a várost, de a hétköznapi életben a kettő között nekem nincs különbség), most az a helyzet állt elő, hogy ennyi zsetont képtelen vagyok az asztalon hagyni...

Tisztában vagyok a zélandi ingatlan-piaci trenddel (mivel Kína éppen kilóra felvásárolja az országot, ezért undorítóan elszaladtak a ház-árak Aucklandben). Az is megvan, hogy Zélandon még IT-s fizetéssel sem lehet utolérni az árakat. Most viszont úgy tűnik, hogy ITT adódik egy lehetőség. Nyilvánvaló, hogy semmi sem tart örökké (ergo nem fogok részletre X6-ost venni...) A körülmények azt diktálják, hogy egyelőre nem szállhatok ki.

Egy év múlva meglátjuk...

MotoGP

Tegnap Csabi barátommal felkerekedtünk, és kimentünk a silverstone-i MotoGP futamra. Kasiát otthon hagytam, mert megegyeztünk abban, hogy ő inkább a Lewisham Mall-ban szerzi be a napi adrenalin-adagját.

Reggel hatkor indultunk el - Silverstone jó 2 órás útnak ígérkezett a GPS szerint. Nem vettünk előre jegyet, mert ahhoz járt volna plusz 25 fontért parkoló-jegy, meg még 7-ért kezelési költség (az Interneten, bazmeg). Korán ki akartunk érni, hogy még kapjunk, meg persze, hogy jó helyünk is legyen.

A két óra menetidő így hajnalban helytállónak bizonyult. A pálya parkolóiba már így is tömött sorokban araszolt be a forgalom. Durván egy órát még eltöltöttünk azzal, hogy kikeveredjünk a parkolóból és valami helyi ABC-ben vegyünk kaját az egész napos programra. (Aki szendvicsek nélkül indul el, hogy majd a "környéken" bevásárol, az házhoz megy a lófaszért...)

Még így is egész jó időben leparkoltunk, vettünk jegyet, és éppen az ezresek warm-upja ment, amikor beléptünk a pályára. Először mindketten azt hittük, hogy a kisebb kategóriák tartják az edzést.
- Te Csabi - mondom - miért ilyen szar ezeknek a hangja? - úgy szóltak, mint az MZ-m, amikor lehúzott leömlővel otthon berúgtam, és megtúráztattam. (A szomszédok még biztos emlékeznek rá...)
- Azért mert mindnek el van állítva a gyújtása. Nem hallod, hogy durrognak? Gyorsan odaálltunk a korláthoz és lestük, hogy vajon mikor áll ki a fűre Rossi, hogy a bőrdzsekiből előhúzza a csavarhúzót, meg a 10-es csillag-villást...

Nem állt ki, úgyhogy elindultunk a célegyenes irányába, hogy találjunk valami jó helyet. Az előtte levő Luffield kanyarba helyezkedtünk el.

Itt volt egy lelátó, ahonnét belátni a "National Straight" végét, utána a balos Brooklands-kanyart, a visszafordítót, meg a célegyenesbe vezető enyhe törést is. Ezen kívül van egy screen is, amin az élő TV-s közvetítést nyomják, meg egy sorrend-jelző display. Csabi Brno-ban már többször volt, meg otthon még Forma 1-re is járt, úgyhogy azt mondta, hogy ennél jobb nem is kell. Nekem ez volt az első GP-élményem - és valószínűleg az utolsó is. Nem mondom, hogy unatkoztam, de ugyanennyi pénz, meg idő ráfordításnak én jobb helyét látom, ha az ember benzin-gumi-fékbetétre szánja egy vasárnap mondjuk a Coromandelen (nosztalgikus sóhaj...).

Csabi egyébként kifogásolhatónak érezte a silverstone-i atmoszférát. Állítólag Brno-ban a hangulat inkább egy bazi nagy motorostalálkozóra hasonlít: IHB-buli; szétcsapott, péntek óta piáló bőrdzsekis arcok; motorok, amíg a szem ellát, ésatöbbi, ésatöbbi. Ehhez képest Silverstoneban ennek nyoma sem volt; helyette a híres angol temperamentumé volt a főszerep. Néha a lelátón elhangzott egy-egy "Húú!", meg "WOW!", amikor éppen Marquez beszúrt Lorenzonak a féktávon, vagy Rossi kakaskodott Pedrosával. A hangulat minden egyes körben akkor hágott a tetőfokára, amikor elhaladva tapsot kapott az utolsó helyen motorozó Móricka a Babettával, mert még mindig nem kapott kör-hátrányt. (Itthon aztán megnéztem: Bradley Smith volt ez a nemzeti hős, és végül mégis kapott egy kört az élen haladóktól...)

Két éve élek itt, és még mindig nem értem. Ha én annak a nemzetnek a szülötteként ülnék a lelátón, ami tulajdonképpen a motorsport bölcsőjének tekinthető, és nem utolsó sorban szarásig tele van pénzzel (ami a mai MotoGP-ben a sikert végülis 90%-ban meghatározó tényező), akkor nem hiszem, hogy a patriotizmusom a hazai pályán egy japán motorral utolsó helyen haladó Bradley Smith-t figyelve buzogna fel gejzírként. Nem elég, hogy szerencsétlennek pont otthon nem jött össze?!? Minek kell csórikámat ráadásul MINDEN KÖRBEN megtapsolni? Mindegy: az angoloknak joga van másképp gondolni.

Maguk a versenyek egyébként nem voltak rosszak. (Ha valakinek HD-ben megvan a közvetítés, és engem keres rajta, akkor ott ülök a Luffield-lelátó legtetején levő kerítésen. Én vagyok az a baseball-sapkás, kapucnis, napszemüveges fazon, aki a Moto2 futam utolsó körében éppen tolja arcba a paprikás-szalámis szenyát. Még így is megkapott a Nap...)

Az élmények nem értek véget a MotoGP kategória finisével... Utoljára rendezték a Moto3 kategória versenyét, aminek a rajtjához már átsétáltunk a célvonalhoz, hátha látunk valamit ott is. Igyekezetünk nem volt hiábavaló; kár lett volna elmulasztani a sárga Hertz-overallban a grid-en sütkérező paddock-luvnyákat:

A rajt után elindultunk körbe a pálya körül. A hátsó részen ekkor tényleg már csak lézengtek az emberek. Biztos, hogy addig sem volt tömegnyomor, mert a nap fénypontjaként itt végre találtam egy szikrázóan tiszta budit, ahol végre kiszarhattam magam.

Ennyit mára a nemzetközi motorsport legfrissebb eseményeiről. Viszontlátásra.