2012. május 25., péntek

Bilingual

Bandi barátom Szingapúrban él. Ő is blogol. 90%-ban angolul.

Én azért szeretek magyarul írni, mert az egyrészt elég jól megy, másrészt segít “edzésben tartani” a magyart. Harmadrészt pedig szerintem az angol nem igazán alkalmas magyar gondolatoknak eléggé árnyalt kifejezésére. Természetesen ennek a fordítottja is igaz; épp most olvastam ezt. Mondjuk ez már főleg arról szól, hogy mennyire összeegyeztethetetlen (ez de szép volt...) a magyar, és az angolszász gondolkodás (az, és a nyelv sajnos nem szétválasztható).

Nagyon régen meg olvastam egy Shakira-interút, amiben arról mesélt, hogy hogyan döbbent rá egy nem várt pillanatban arra, hogy akkor ő most már kétnyelvű... Már nem emlékszem rá, hogy hogyan, pedig érdekes volt - az, aki itt most valami frappáns sztorira számított, az így járt... :P Annak ellenére, hogy nagyon jól beszélek angolul, kíváncsi voltam, hogy vajon én is eljutok –e egyszer idáig...

A Bandival való emailezés, meg a blogja juttatta eszembe a múltkori kis jelenetet, ami itt az irodában történt velem... Felvázolom az alaphelyzetet, mert a jelenet úgy nyer teljes értelmet. A mögöttes IT-témát nem fejtem ki, mert érdektelen.

Ahogy az előző cégemnél, úgy itt is van egy nagyon tenyérbemászó kollegám. Kísérteties a hasonlóság a két szitu között, csak ez nő. Minden más körülmény ugyanaz. Adott egy hihetetlenül magabiztos, fél-tehetségű ultra-arrogáns paraszt(lány), akit mindenki utál, és a puszta létére ökölbe szorul az ember keze. (Egyébként kinézetre egy tipikus kiwi tenyészmarha, aki még ráadásul büdös is – nem tudom, hogy fürdik –e egy héten legalább egyszer...???) Kemény könyökléssel mindenhova odafúrja magát, ahol semmi keresnivalója. Széles arcának, és lobbanékony természetének köszönhetően inkább kerüli vele a konfliktust mindenki. Ebbe a felállásba kerültem én a céghez egy olyan pozícióba, amivel a legközelebbi munkatársa lettem.

Én ha valahol friss hús vagyok, akkor próbálok figyelni, és lapos pofával minél gyorsabban beletanulni az adott környezetbe. Ezt a Karly-félék (ez a neve a picsának) természetesen úgy értelmezik, hogy akkor így velem szemben is ő lett a falkavezér. Bár ő nem a felettesem, azért annak képzeli magát (közös főnökünk van, aki egyébként sajnos egy béna fasz). Semmi nincs azonban, amit kevésbé tudnék elviselni annál, minthogy ha olyan akar engem kioktatni, akinek egyébként halvány segéd fingja nincs arról a témáról, amihez én értek. (Aztakurva! Csak most, visszaolvasva látom, hogy ilyen mondatszerkezetet tipikusan az angol nyelvterületen élő emberek szoktak összehozni. Most direkt bennehagyom!) Ráadásul az ilyen típusú emberek az okoskodást mindig úgy végzik, hogy jópofáskodnak hozzá, amivel nyomatékot kívánnak adni annak, hogy ők aztán tényleg mekkora májerek.

Én ehhez eleinte legfeljebb csak vágok egy-egy pofát. Előbb-utóbb elérik azonban azt a pontot, amikor kibasszák nálam a biztosítékot (általában akkor, amikor elkúrnak valamit, és nekem kell utána feltakarítanom a szart...). Egy-két hónapja egyre gyakoribbak lettek köztünk az összetűzések. Végül kb. két-három hete a helyzet abban kulminálódott, hogy kimérten, de (angolszász mértékkel mérve) elég csúnyán elküldtem a náthás picsába.

Szeretem az ilyesmit emailben intézni. Ennek két oka van:
  1. az emailbe mindenkit be tudok cc-zni, akinek a legminimálisabb köze van az incidenshez, mert akkor minél szélesebb közönség előtt tudom porig alázni a köcsögöt. Ezzel egyben az én reputációm is emelkedik.
  2. itt jön a kapcsolódás az eredeti témához: írásban eltűnik az a hendikepem, hogy nekem nem anyanyelvem az angol!!!

Az első emailemre még megpróbált nagy mellénnyel visszatámadni. Azért volt annyira sunyi és óvatos, hogy csak nekem, meg a főnöknek küldte el azzal a dumával, hogy: “Please restrict your audience relative to the content of your email”. Kénytelen voltam tehát visszaküldeni a picsába olyan érvekkel, amikre már nem tudott mit válaszolni. Csend lett, de láttam, hogy remegő szájjal járkált aznap fel-alá az ofiszban.

Real-time sajnos nem ennyire egyszerű az ábra: egy-egy mondatba való belesülés, vagy oda nem illő kifejezések használata egy pillanat alatt lerombolhatja az ember pozícióját egy kiélezett helyzetben.

A múlt héten egy közös megbeszélésen (architectural-meeting, amit többek között az egyre folyamatosabb ugatásom kényszerített ki) megint találkoztunk. Dene (a főnök) volt ott, Rhys (a support-team vezetője), Karly, meg én. Szó szót követett. A picsa ahol lehetett, megpróbált belekötni a javaslataimba. Végül a következő dialógus hangzott el (az informatikai maszlag lényegtelen, és látni fogjátok, hogy ezt sajnos elég nehéz lenne átültetni magyarra):

K: - ...and then we rename the custom fields the triggers reference to.
Én: - Yeah; it’s just that you can’t rename anything the code references to.
K (humorosan): - How annoying is that?!?
Én: - Well, that doesn’t make it... - és itt megálltam egy pillanatra, mert hirtelen elbizonytalanodtam, hogy a szó, amit mondani akartam ebben a környeztetben azt is jelenti -e, amire gondoltam... Aztán sikerült még épp elég gyorsan folytatnom ahhoz, hogy csak hatásszünetnek érződjön a megtorpanás - ...untrue.

Dene és Rhys vinnyogtak a röhögéstől, én pedig egy röpke pillanatig nem tudtam, hogy velem –e, vagy csak rajtam. Az arcok alapján viszont egy tizedmásodperc múlva már sejtettem, hogy mi a helyzet. Később megnéztem a neten, és beírtam magamnak a piros pontot... :)

Ilyenek ültetik el az emberben a gondolat magvát, hogy talán egyszer kétnyelvűvé válik...

2 megjegyzés:

  1. "az emailbe mindenkit be tudok cc-zni, akinek a legminimálisabb köze van az incidenshez, mert akkor minél szélesebb közönség előtt tudom porig alázni a köcsögöt. Ezzel egyben az én reputációm is emelkedik"

    Hát, ezt csak gondolod !

    VálaszTörlés
  2. Ezt gondolom, mert ez a tapasztalatom. De kíváncsi vagyok rá, ha hozzá tudsz tenni valamit. Komolyan.

    VálaszTörlés