Tonga 2.

Tudtuk, hogy busszal itt gombokért lehet közlekedni, és már első ránézésre is egészen egzotikus tongai élménynek ígérkezett a tömegközlekedés. A "buszpályaudvar" (hehe) rögtön a kikötő mellett helyezkedett el, a "város" szívében. Nem vagyok benne biztos, hogy volt-e menetrend (kiírva nem láttunk semmit), de még ha igen, akkor is eléggé rugalmasan értelmezhették... Felültünk arra a buszra, amelyiken már elég sokan voltak, és a felirat alapján úgy tűnt, hogy a keleti beach-ekhez megy. Vártunk, hogy induljon. Közben befutott több érkező járat is; miután ez kiürült, muszáj voltunk lefényképezni:

Tongai autóhifi

Nem vicc: az islander zene egészen addig ordított a párszáz wattos ládákból, míg végre mi is elindultunk. (Felhívnám a figyelmet az installáció finomságára: az elöl levő doboz a vezetőfülke miatt csak úgy fért be, hogy egy kiszuperált autófelnivel alátámasztották a busz lépcsőjén...)

Video:

Party-busz

A magamfajta Mad Max-jármű fetisisztának egyébként Tonga maga a kánaán: az utcán járva lépten-nyomon megfigyelhetők a nyugati konzum-társadalmak műanyagautó-iparának fricskát hányó recycling megoldások. Sajnos a nagyon látványos esettanulmányokról mindig lemaradt a fényképezőgépünk, de remélem elhiszitek, hogy Nuku'alofán teljesen hétköznapi például a hámló lakkal, és/vagy festékkel érkező 4-5 különböző színnel foltozott mikrobusz. Nem tudtuk például elkapni azt a fazont sem, aki nyitott csomagtartóval vitte haza a köbméternyi bontott alkatrészt, de mivel nem akart kettőt fordulni, ezért még a hátsó üléssort is telerakta úgy, hogy a letekert ablakon egy lökhártó fele kilógott. Ezt a szinte szalon-állapotú Terrano-t szerencsére sikerült lekapnom, mert állt:



Ezt a képet pedig Bogi véletlenül csinálta, ahogyan a mozgó buszról találomra kattintgatott:


Érdekes még, hogy Rarotongával ellentétben a tongaiak nem, vagy alig használnak robogókat és motorokat (az egyetlen egy rendőr-motor volt, amit láttam).

Zárójel bezárva. Jó háromnegyed óra alatt kibuszoztunk tehát a keleti partra, ahol még egy cseppkőbarlang is volt véletlenül.



A buszsofőrt, és a vele utazó két "sis"-t megkérdeztük, hogy mikor megy vissza az utolsó busz a városba, mert mi voltunk az egyetlenek, akik a végállomásig(?) mentek. Délután 5-kor. Jó. Lementünk a partra. Megtaláltuk a barlangot, de a megtekintésétől eltekintettünk, mert két üreg nyílt befelé, amik közül

• az egyik a bejárat volt, de az elkanyarodó folyosó korom sötétbe vezetett,


• a másik pedig tele volt dobálva szeméttel, és húgyszag jött belőle (ugye ismerős?)

Helyette a beach-en heverésztünk egyet, mert eléggé kedvünket szegte a sok mocsok, meg aztán a szél is fújt.




Negyed 5 felé visszaslattyogtunk a "főútra", hogy elcsípjük az utolsó buszt. Egy kertet csinosító csajszitól tudtuk meg, hogy hiába, mert az szombaton kb. 4-kor elmegy. Ez azért volt különösen kellemetlen, mert durván 4 órányi járásra voltunk a moteltól... Bogi kezdett bepánikolni, mert a cigányokra emlékeztető utcakölykök egyre élénkülő érdeklődéssel figyelték, hogy mit csinálnak a hülye turisták sötétedés előtt 1 órával a sziget legelhagyatottabb részén... Tény és való: nyom nem maradt volna utánunk, ha ott valamelyik szekrény-testalkatú apukájuk feletet miket a fenti éhes disznókkal (még szerencse, hogy ők valószínűleg nem látták a Blöff című Guy Ritchie-örökzöldet). Végül a kertész csaj anyja mentett meg minket azzal, hogy visszafuvarozott minket a városba. Ráadásul úgy kellett rátukmálnunk némi zsetont a szívességért (valahogy több hajlandóság volt bennünk neki adni, mint a lépten-nyomon tarháló kölyköknek).

Folyt. köv.

Tonga 1.

Múlt hétvégén Tongán voltunk. Megint péntek éjjel ment a gép, és most is hajnal 3 körül kerültünk ágyba. Ez eléggé lemeríti az embert - főleg, ha a régi ismerősök is hallatják a hangjukat: itt sem hiányoztak a kakasok, akik egyébként Tongán egészen formabontó módon szürkülettől a felkelő nap fényéig nyomják...

A Tongai szállásunk a Heilala Holiday Lodge nevű helyen volt. (Közepesen lepusztult hely, de legalább a német tulajdonos miatt egyáltalán nem lehúzós - ennek mingyárt jelentősége lesz...)




A tongai infrastruktúra Cook-Islandshez képest enyhén szólva szerény. Szombat reggel a tulaj felesége (ő a benszülött) bevitt minket a városközpontba. Akkor láttuk csak, hogy hol vagyunk... Nem sokkal Rarotonga után hasonló élményre számítottunk. E helyett pofánbaszásként ért minket az a látvány, amit utoljára két éve tapasztaltunk Magyarországon: szemét, nyomor, és igénytelenség. Tonga közigazgatási és gazdasági központja, a Tongatapu sziget minden bizonnyal Óceánia segglyuka. Lássuk csak, hogy hol láttam olyan viszonyokat, mint Nuku'alofán, a fővárosban: Budapest külvárosi gettóiban, és kelet-magyarországi falvak cigánysorain. Eszembe jutott még a földrengés utáni Arad is róla, de arról már csak homályos emlékeim vannak. Asszociáltam még a fesztivál utáni Hajógyári-szigetre is: na kábé annyi Tongán a szemét. Ja, és beugrott még Queens meg Brooklyn is a sok kibelezett autóroncs, meg a wannabe rapperek miatt :) Bár a tongai baseball-sapkás/kapucnis srácok vagy nem tudják, hogy a strandpapucs nem menő New Yorkban és L.A.-ben, vagy csak nem érdekli őket...




Biztos csak azért, mert nem voltunk rá felkészülve, de tényleg elnémultunk. Ilyenkor veszem csak észre, hogy mennyire hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogy egy tiszta országban élek. Sok minden átfutott az agyamon:

• Milyen furcsa, hogy öt éve még nem tartottam rendkívülinek azt, hogy házak udvara, vagy az utcafront tele van baszva sittel.


• Hihetetlen, hogy öt év elég ahhoz, hogy most meg már igen.


• Miért kell térdig érő szemétben élnie embereknek?


• Hogyhogy életem első 29 évében ez meg sem fordult a fejemben?


• Abból, hogy egy társadalom ilyen szinten maga alá szarik, tényleg levonható a következtetés, hogy belülről is rohad?


• Akkor most én lettem a sznob nyugatnémet turista, aki a 90-es évek Balatononján értetlenül áll a magyar viszonyok előtt?

Tongatapun megvan minden más is, amitől Magyarországon is hányingerem volt: korrupció, cigánykodás, lehúzás, és pusztulás minden fronton. Az ország lakosságának egyébként kb. a fele(!) külföldön él: aki teheti, az Amerikába, vagy Ausztráliába vándorol (Zéland is közkedvelt célpont).

Váltottunk némi pénzt, és villámgyorsan körbenéztünk a városban. Miután kitaláltuk, hogy másnap reggel áthajózunk egy szomszédos szigetre (a turisták általában ezt csinálják), elhatároztuk, hogy kimegyünk a sziget keleti partjára, ahol talán találunk olyan partot, ahol lesz gusztusunk megfürdeni.

Folyt. köv.

Bitbuzulás

Mingyárt írok Tongát, csak előbb egy kis számítástechnikát kell meséljek. A non-geekek akár át is ugorhatják ezt a postot.

Tegnap végre le tudtunk ülni, hogy előkészüljünk Bogi laptopjának az újrainstallálásához. Két kívánsága volt, ami igazából három:

1. Az ősrégi XP-s laptopjáról (aminek a monitorja kifingott, és emiatt kellett megvennie az újat) mentsem le a szükséges cuccokat.

2. Az új laptopról tüntessem el a Vistát (amivel vette), és rakjak rá olyan opprencert, amivel nem csak a tibeti szerzeteseknek van türelme dolgozni.

Sajnos a harmadik kívánságot én adtam a szájába: ha lehet, akkor legyen rajta vindóz, meg Ubuntu is - ahogy az én gépemen.

Gondoltam, hogy az XP telepítését bevállalom-brother; az Ubuntut meg majd rábízom Csanádra, mert nekem is ő rakta fel. Bevallom őszintén: életemben talán egyszer installáltam egy NT-t, és ezen kívül igyekeztem magam távol tartani ilyen hülyeségektől. Soha nem is értettem azokat a srácokat, akikkel együtt jártam egyetemre, úgy néztek ki, mint Gyurcsány, és hobbiból baszták el az idejüket arra, hogy otthon Unix alapú szerver-farmot építsenek. (Meg aztán én annak is örültem, hogy futotta EGY gépre, amin ha játszani ugyan nem is, de legalább a programozás nagyházit meg lehetett csinálni...). Emlékeztem viszont arra, hogy az NT-hez elég volt berakni a CD-t, és néhányat klikkelni, hogy felmenjen. Az Ubuntura is csak azért hagytam magam rábeszélni Csanád által, mert túl paranoiás vagyok Windowson Internet-bankolni, meg hitelkártyával vásárolni (valamint ahhoz lusta, hogy kínos rendszerességgel vírust-irtogassak).

A tegnapi rész-projekt az volt, hogy a Linux partíciómra felmásoljam azt a több, mint 20 Gigányi szart, ami Bogi gépein volt. Semmiképp nem akartam az XP-n csinálni a transzfert, mert a régi laptopon Bogi olyan szintű vírustenyészetet hízlalt fel, hogy eleve csak vegyvédelmi overállban, és oxigén-maszkos csuklyában mertem leülni elé. Így viszont az Ubuntura fel kellett tegyek egy Sambát.

Kicsit fostam ettől: ugyanezt kellett csinálnom nagyon régen az első munkaadómnál (aki igazából a második volt, de mégiscsak az első, aki nem ment csődbe a fizetésnap előtt): ott egy AIX-re kellett feltenni a Sambát, és az enyhén szólva nem volt magától értetődő... Ezen kívül tisztán emlékszem két rendszer-adminisztrációs feladatra, amit a saját Ubuntumon kellett elvégeznem, és azok alapján nem volt okom azt hinni, hogy fél órás ujjgyakorlatról lesz szó. Ja, és nem egy file-szerver beüzemeléséről beszélünk: egyszer a dupla-monitort installáltam (4-5 óra), másodszor pedig upgrade-eltem a rendszert Gizda Gibbon release-ről Kőkemény Kócsagra (utána majdnem 3 délutánt szoptam azzal, hogy újraélesszem a Firefoxban a flash-plugint).

A művelet előtt egyébként telefonos segítséget kértem: Csanádtól megtudtam, hogy az egész végén nyugodtan csinálhatom egyedül is az Ubuntu installt, mert ahhoz is csak annyit kell tudni, hogy "Next, Next, Next, Yes, Yes". Ezek után állítólag az Ubuntu fent van; magától felkapcsolódik a Netre, berakja a mosást, és leviszi a kutyát sétáltatni. Azért nekem ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim, mert Csanád is végigcsinálta a fent emlegetett rendszer-upgrade-et, és azóta is váltig állítja, hogy az Ubuntu mennyire felhasználó-barát disztribúció...

Na mindegy: nekikezdtem. Tudtam, hogy jó néhány hete valamiért már installáltam a Sambát (a Package Managerrel), de találtam valami második világháborús doksit a konfigolásáról, és inkább hagytam a picsába az egészet. Most viszont rögtön sikerült kiguglizni egy olyan oldalt, ahol egy videón mutatja be a csávó, hogyan kell ezt 3 perc alatt csinálni:

1. a file managerben jobb-klikkel a megosztani kívánt folderre
2. a dialog-boxon becsekkeli, hogy "share folder", meg amit még akar (pont mint Windows-on)
3. leokézza, mire az Ubuntu automatikusan letölti a Sambát, felinstallálja, és megosztja vele a foldert
4. egy XP-s gépről eléri az Ubuntus szervert, beírja a usernevet/jelszót, és már látja is a directoryt

Nehezen hittem el, de majdnem pont így történt. (Jó, még létre kellett hozni a usert a Sambán is, aztán újraindítani, de akkor is lefostam a bokámat...) Ha másért nem, hát legalább ezért érdemes volt Kőkemény Kócsagra váltani (korábbi verziókon különféle egyéb varázslatokat kell elvégezni, hogy működjön a dolog.) Lehet, hogy az Ubuntu lassan tényleg kezd az egység-sugarú felhasználó számára is fogyasztható lenni. Ezt pedig tegnap olvastam az Indexen, és pont témába vág:

"Szeged is fokozatosan áll át nyílt forráskódú programokra. A városban polgármesteri hivatalában körülbelül ötszázötven számítógép van, amit a többség csak okos írógépként használ. Azzal, hogy az Microsoft Office helyett OpenOffice-t kezdtek használni, körülbelül 80 millió forintot takarított meg a város, mondta Szegfű László, az önkormányzat informatikai osztályvezetője. Sok embernek fogalma sincs arról, hogy Linux fut a gépén, mégis érzelmileg kötődnek a rendszerükhöz. Néhol úgy oldották meg azt a problémát, hogy átmásolták a Windows XP alap háttérképét, és a felhasználó jól elvan a Linuxszal a jól ismert dombok árnyékában, mondta Szegfű László."

Bor

Történt a minap (pár hete), hogy a cégnél bejelentkezett valami borospince, hogy van nekik némi eladatlan készletük. Mi több: ezt durván féláron a mieink rendelkezésére bocsátják ahelyett, hogy gombokért a hiéna szupermarketeknek adnák el... Körbement hát egy email a cégben, hogy van bor. Erre én még annyira nem is izgultam volna rá, mert kicsit szkeptikus vagyok a kiwi borokkal szemben. (Ebben az országban szoktam át a sörre, amit azelőtt meg sem ittam...) DE! Ha már egyszer borvásárt tartottak, akkor már gondolták, hogy veszik a fáradságot, és kóstolást is szerveznek elé. Házi szakértővel, tudományos ismeretterjesztéssel, sajttal, parasztvakítással, miegymással. Na ebben már én is láttam fantáziát... Apró szépséghibája volt ugyan a dolognak, hogy mindez csütörtök estére volt beütemezve, ami azt jelentette, hogy másnaposan még be kell majd menni dolgozni. Sebaj; ilyesmi egyszer volt az egy év alatt, amióta itt dolgozom: még belefér.

Kezdetben valahogy úgy alakult, hogy nem lettem a kiwi borok nagy barátja. Ez köszönhető jórészt rögtön a kivándorlásom után megélt élményeknek. Kezdődött azzal, hogy az első bulikon, amiken itt részt vettem eleinte a Krisztián által promótált kockaborokat ittuk. Hirtelen nem találok képet a neten az ő favoritjáról (vörös Chasseur), de itt van például egy ausztrál kockabor:



Ilyet még itt ugyan nem láttam, de a lényeg látszik rajta: a kockabor tulajdonképpen egy kartondobozba csomagolt infúziós-zacsek csapra verve, ami 3-4 liternyi, vegyes szőlőből préselt bort tartalmaz (viszont legalább nem műtrágya-készítményt...). Ezek közül is a helyi kínálat legalja a "Country" fantázianéven futó versenyző:



Ennél olcsóbban gyakorlatilag nem lehet borhoz jutni a boltból: a 3 literes kocka-Country annak idején 12.50-14 dollár volt a Kandóban (Countdown szupermarket). Most nem tudom, hogy mennyibe kerülhet, de újdonsült bevándorlók lévén eléggé árérzékeny borfogyaszók voltunk, úgyhogy jó ideig nyomtuk ezeket a lőréket. (Az én kedvencem a Countrynál jóval igényesebb - 17-18 dolcsis - fehér Blenheimer volt.) Maradjunk annyiban, hogy fröccsnek jók...

A kockaboroktól másnap fáj az ember feje, úgyhogy a borokhoz ragaszkodó tehetősebb (de még mindig kollégiumi igényszinten mozgó) bevándorló később átnyergel a lehelletnyivel magasabb egységárú palackozott borokra (8-12 dolláros kategória). Ez megy addig, amíg végül lufi simaságúra maratja a gyomrát velük. Mikor végül a bélbolyhok legszívósabbjai is feladják a harcot, akkor eljön az idő átállni a sörre. Az itt leírt alkohol-fogyasztói orbithoz egyébként nem kellett masszívan piálnom minden nap; még csak minden hétvégén sem! Elég hozzá a néhány alkalmi bulizás.

Amióta inkább sört iszom, azóta eléggé óvatosan nyúlok az ismeretlen márkájú borokhoz. Szigorúan tartom magam az általam kidolgozott, és viszonylag jól bevált borvásárlási módszerhez. Ez pedig rendkívül egyszerű: ismeretlen borok közül csak olyat szabad venni, ami legalább 17-18 dollárról van leértékelve. Mikor Bogi ment vásárolni, őt kíváncsi természete számtalanszor hajtotta bele meggondolatlanul 10-12 dolláros szemetekbe. Volt, amit egyszerűen ki kellett önteni, mert még főzéshez sem mertem volna felhasználni...

Ezen előzmények fényében azt hiszem nyilvánvaló, hogy mekkora értéket képvisel egy ingyenes bórkostolás: az ember büntetlenül (komoly összegek invesztálása nélkül) tesztelheti idegen borok savtartalmát. A borgazdaság neve egyébként Southbank Estate, a felhozatal pedig a következő volt:

Hawkes Bay Riesling 2004 ($17.95 helyett $9.00)
Marlborough Sauvignon Blanc 2007 ($17.95 helyett $9.00)
Marlborough Sauvignon Blanc Pink 2008 ($17.95 helyett $10.00)
Hawkes Bay Chardonnay 2007 ($19.95 helyett $12.00)
East Coast Pinot Gris 2007 ($17.95 helyett $12.00)
Hawkes Bay Syrah 2006 ($24.95 helyett $12.00)
Hawkes Bay Merlot Cabernet 2004 ($24.95 helyett $12.00)
Marlborough Pinot Noir 2007 ($24.95 helyett $12.00)

(Merthogy a gazdaságnak Hawkes Bay-ben, és Marlborough-ban is van szőlője...)

Southbank réndzs

Az (eredeti) árak egyébként azt sugallják, hogy elméletileg felső-középkategóriás borokról van szó. Így is volt. Magyarosan oda-vissza, majd félig megint oda végigkóstoltam az egész kínálatot. Zabáltam hozzá sajtot is, hogy azért haza tudjak motorozni. Közben dumáltam a szakértő fazonnal is; egy csomó érdekességet tudtam meg tőle, amikből már csak viszonylag kevésre emlékszem... Végül nem tudtam eldönteni hogy melyik a kedvencem, úgyhogy biztos ami biztos: mindegyikből rendeltem egy palackkal. Másnap sem nem égett a belem, sem nem fájt a fejem, úgyhogy mégiscsak tudnak a kiwik jó bort is csinálni, ha akarnak.

Külön kis öröm, hogy a következő hét végén, amikor kiszállították a céghez a rendeléseket, kiderült, hogy elszámolták az adagomat: kaptam egy extra üveg Merlot Cabernet-t. :)

Végül pedig: nem ide tartozik, de muszáj elmondanom, hogy holnap megyünk Tongára! (Csak úgy átugrunk a hosszú hétvégére, mert szarul megy... ;)

Pimp my ride

Elégedetlen mormogásra kellett beloggolnom az imént, és tényleg: most látom, hogy pont egy hónapja írtam az utolsó posztot... Mentségemre legyen szólva, hogy így télvíz (és itt a VÍZ-en van a hangsúly!!!) idején nem nagyon van történés. Egyébként is: mi a ráknak ücsörög valaki a gép előtt, hogy blogot olvasson, amikor odaát strandolni, meg motorozni is lehet már?!? (Persze tudom: a munkaidőt is el kell ütni valahogy...) Na jó: nem akarok eltűnni a szezonális divatbloggerek süllyesztőjében, úgyhogy mesélek valamit.

A Yamahára egészen elfogadható mennyiségű kurvaanyázás felhasználásával végre felszereltem a fűtött markolatokat (kb. egy hónapja). Ezzel együtt már egészen komolyan néz ki a cockpit (a háttérben elhelyezkedő szeméthegytől vonatkoztassatok el):



A nyíllal jelölt a fűtés kapcsolója. A túloldalon egyébként az óra/olajhőmérő van. Mivel az XJR lég-olajos, ezért nem kell holmi szánalmas hűtővízzel foglalkozni, sőt: a kenéstechnikailag képzettebb olvasók nyilván azt is tudják, hogy tulajdonképpen az olaj-hőmérsékletet is - mind Celsius-ban, mind Fahrenheit-ben - hidegvérrel le lehet szarni. Végülis ezt tette az motor előző gazdája is (aki ezt az extrát felapplikálta), mivel az olajhőmérő akkor kezdett el működni, amikor én egyszer levettem a visszapillatót, és ezzel megszüntettem a bemenő vezetékek összepréselésével okozott zárlatot...

A markolatokat fűteni viszont 4 fokozatban lehet, amit ledek jeleznek vissza a kapcsolón (kék, sárga, zöld, és piros).

Egy havi tesztüzem után a következő tapasztalaltokat tudtam levonni:

1. Őszi vagy tavaszi (Zéland!) motorozásra bizonyos körülmények között kiváló; még a nyári kesztyűre is jól esik rákapcsolni egy kék fokozatot.


2. Az okosoknak, akik azt mondják, hogy a kézen/lábon kezd el először fázni a motoros - tényleg igazuk van.


3. Sajnos azonban egy egész Auckland-Hamilton-Aucklandhez (a 22-esen) még látszólag napos időben is elég karcsú.


4. Nem szabad olyan szituációba kerülni, hogy a max. fokozatot kapcsolni kelljen. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a marok-izzítás ellenére 20 km múlva valaki másnak kell a kezeidet pajszerral lefejtenie a markolatról.


5. A fűthető markolaton nyugvó kézre is kurvára esik az eső, de akkor pont ez a motoros legkisebb gondja...

Egy szó, mint száz: jó, ha van egy pár fűtött markolat az ember motorján, mert megéri a pénzét (pláne, ha az ember karácsonyra kapja ajándékba). Nem szabad azonban csodát várni tőle: a picsa-hidegben átélhető fogösszeszorítós "nem-mozdulok-meg-csak-érjek-már-oda"-élményt nem fogja kandalló előtti hintaszékes/pokrócos borostea-szürcsöléssé változtatni.

Kiegészítés

Majd' elfelejtettem: a tésztába bele lehet vagdalni a hetek óta hűtőben rohadó újhagyma még ép részeit is! (Most reggel gyorsan én is pótoltam a mulasztást.)

Gasztro post

Végre megint gurul a szekér: a mai napon csupa jó dolog történt velem. A májkrémes, linzeres reggelit már olvastátok. Ez után újabb kellemes meglepetésben volt részem. Átöltöztem a büdös, olajos ruhámba, hogy elvégezzem az újabb műtétet a Yamahán, de kiderült, hogy tegnap csak hisztizett a ribanc: ma már semmi baja nem volt. (Valószínűleg a felakadt úszó visszazöttyent a helyére, amikor lelöktem a motort a közép-sztenderről). Gyorsan el is mentünk egyet motorozni. Holnap majd megkapja a WOF-ot is.

Más. Olvasóim szignifikáns hányada időről-időre feltesz valami receptet is a saját blogjára. A gasztro-bloggolás annyira trendi, hogy muszáj vagyok én is kivenni a részem belőle... Én ugyan speciel jobban szeretem a belemet - és ezáltal az étel életciklusának a második (destruktív) fázisát - mint magát az előállítást, de azért néha én is belecsapok a lecsóba. Épp most végeztem az egyik kedvencemmel. Itt a recept, tipikusan agglegény beállítottságú műkedvelő amatőröknek.

Bachelor tésztasaláta

Vegyél a Pak'N'Save-ből egy doboz erősen leértékelt (99c), majdnem lejárt szavatosságú bazsalikomos-kesudiós pestót, meg némi parmezán sajtot. A következő lépés nagyon fontos, mert ez a recept legbonyolultabb művelete: vegyél egy akkora tálat, amibe egy egész csomag főtt tolltészta belefér (alternatív megoldás: csak annyi tésztát főzzél ki, ami a rendelkezésre álló tálat megtölti). Szedjél le a bazsalikom bokrodról annyi levelet, amennyi jólesik, és vágd fel (Vagy tarhálj friss bazsalikomot valakitől, akinek van. Ha még ehhez is lusta vagy, akkor hagyd a picsába, mert a pestó úgyis abból van.) A bazsalikom-bokor (növény?) beszerzéséhez én ismét a Pak'N'Save-et ajánlom (3 dollárért), mert az árnyékos helyen tartva néhány hét alatt akkorára burjánzik, hogy egy egész családot ellát a szezonban. Az enyém most így néz ki (megszedés után):



Mellé raktam egy másfél literes Ice Tea-s palackot, hogy látszódjon mekkora. Vállalkozó szellemű versenyzők megpróbálhatják ugyanezt vetőmagból is, de akkor fennáll annak a veszélye, hogy így járnak.

Vegyél még egy marék olajbogyót is (paprikával töltött; üveges), és vágd fel karikákra. Reszeld le a parmezánt, és 3/4 doboz pestóval, az olajbogyóval, meg a felaprított bazsalikom-levéllel toszd hozzá a tésztához, és keverd össze. Lehet még pimpelni aszalt paradicsommal (sundried tomato) is, ha valaki úgy érzi.

Tessék: (Jamie Oliver és Gordon Ramsey bekaphatják!)



Előállítási idő: 15 perc.