Idén van harmincadik éve (számmal ki sem merem írni...), hogy találkoztam a Motorral. Simán átsiklottam volna efelett a jelentéktelen évforduló felett, ha nem történik valami, ami nem vesz rá az igen hosszas gondolkodásra.
OK. Most megálltam. Fekszem a földön. Húbazmeg; nem kapok levegőt...
Szóval elmentünk Wales-be motorozni. Eredetileg Spanyolba akartunk, de valahogy nem akart semmi sikerülni. Kompjegy-foglalás után derült ki, hogy Északnyugat-Spanyolország ugyan gyönyörű, de áprilisban elég szar az időjárás. A környéket (Asztúria, Cantabria, Baszkföld) “Spanyol Svájcnak” hívják – azért mert annyira zöld, és dombos-hegyes. Nyolc év Új-Zéland, meg öt év Anglia alatt megtanulja az ember, hogy valahol mitől zöld a fű… (Nem; nem azért mert a szomszéd kertjében van… A helyes megfejtést A4-es lapra írva, beborítékolva kibaszhatjátok a kukába...)
Krhhhöőőőőőő… Na végre: OXIGÉN!!! Akkor veszek egy nagy levegőt, és inkább kiköpöm a sarat, meg a füvet…
Az elméletem az volt, hogy tavaly is csak májusban lehetett elkezdeni motorozni (Magyarországon), mert ahova én megyek, ott mindig éppen akkor van 3-5 fokkal hidegebb, mint általában. Vagy az évszázad vihara, vagy az azt követő áradás... NODE!!! Ha ez a mediterrán medence, akkor már más a gyerek fekvése; nyilván Spanyolországban még én sem tudok olyan durva ítéletidőt hozni, ami lehetetlenné tenné a motoros túrázást… Szóval megvettem a Dover-Calais kompjegyet (autó, utánfutóval - amin 3 motor van), majd UTÁNA gugliztam egyet, hogy mire lehet számítani Észak-Spanyolban időjárás tekintetében. Nyilván más nem megy ilyenkor Spanyolba, tehát olcsó szállás lesz szarásig; az annyira nem aggasztott… Április 18-26-ig belecsapunk a lecsóba – valahol az Ibériai-félszigeten!
Az első - nem vegetatív - gondolat: Mit csináltál, te szerencsétlen?!? - Hát valamit nagyon elbasztam… De az, hogy mit, most valószínűleg nem annyira fontos. Mi is fontos most...? Ismerős a szitu, és még tudom is, hogy ilyenkor mitől kell félni...
Két hétig csüngtem minden nap a közép-távú időjárás-jelentésen. Kész volt az alternatív útvonal: kelet-Franciaországban egy nap csapatás a festői Ardéche, és Cévennes nemzeti parkokban, aztán felpakolunk, és leautózunk a Pireneusokig. Azt 4-5 nap alatt megkerüljük - mindig a hosszabb, kanyargósabb utakon haladva. Végül vissza az autóba-utánfutóra, és nyugat Franciaországon keresztül autózunk fel. Bordeaux-ban megállunk az utolsó éjszaka, és jól berúgunk. Betárazunk bort, meg sajtot, aztán kényelmesen hazajövünk.
Nézzük csak… A lábujjaimat érzem, és még mozgatni is tudom őket. Valószínűleg megint viszonylag olcsón megúsztam…?
Az indulás előtti héten egész Spanyolország-szerte havazott. A hét elején Galíciában (bal felső csücsök), aztán a Pireneusok környékén (Zaragoza: kb. 20 centi.) A Sierra Nevadában FÉL MÉTER! Onnan AFRIKA 200 KM-RE VAN, BAZMEG...!!! Feladtam…
Eközben a brit szigetekre hőhullámot jósolt a meteorológia. Londonban 27 fok igérkezett. Wales-re 18-22 fokig terjedt a kilátás; négy napig eső nélkül. Nyilván ismerni kell a wales-i klímát, hogy valaki felfogja ennek a jelentőségét, de legyen elég annyi, hogy Wales-ben zsinórban négy eső-mentes napnak annyi az esélye, mint az április-közepi sűrű havazásnak dél-Spanyolországban...
Érkezik Robi és Gyula kiabálva: "Szólalj meg baszki, de ne mozdulj!!!" Ordítanak, mint a sakál, tehát valószínűleg kívülről sokkal durvábban nézett ki a perec, mint átélve… "Jól van; élek még!!!"
Elengedtük a komp-jegyet... A srácoknak ez volt az első több napos túrájuk - valószínűleg sok is lett volna 9 nap – kétszer 1000 km autózással. Meg aztán én is vén fasz vagyok már - fárasztó egy ilyen túra…
Szóval Wales-ben foglaltam szállást 3 helyen. Londonhoz legközelebb tulajdonképpen ott vannak igazi hegyek. Sokkal kényelmesebb volt ez így – arról nem is beszélve, hogy valószínűleg soha többet nem lett volna egy komplett túrányi jó idő arra… És egyikünk sem járt még ott.
Akkor leltár... Kicsit fáj a bal lábszáram. Lenézek; próbálom emelni. A láb jön, de a lábfej lefittyed: marad a jobb lábamon, ahol megállt. Akkor a sípcsont, meg valószínűleg a szárkapocscsont is ment a levesbe. Még mozgatásra sem fáj nagyon, tehát még tart a véremben az adrenalin. A bal alkarom is sajog, de eléggé lent; valószínűleg a csuklóm kuka. Mi van még? Máshol nem is nagyon fáj. Jobb lenne mondjuk nem a mellkasom alá szorult jobb karomon feküdni, ha már ilyen kemény, és domború a szikla, amin megálltam, de hát ez van. A jobb karom pedig mozog is, meg fájdalom-mentes is, úgyhogy inkább ennek örülök.
Sok szót nem nagyon érdemes Wales-re vesztegetni; nézni kell azt, és befogadni. Fasza kis túra volt. Egy csepp eső sem ért minket. A szállásadóink igazi, kedves, egyszerű vidéki emberkék voltak. A táj pixelre pontosan olyan volt, mintha Zélandon lettem volna. Egyszer meg is kellett ráznom magam, hogy visszaessek a jelenbe, mert néhány másodpercig ott voltam Helensville-nél, a 16-os úton, és a farmok között kanyarogtam a tehénszar-illatban…
Mégis, valahogy az egész túra alatt volt bennem egy kettős érzés. Egyrészt kezdem már élvezni a krúzolós-tájnézős motorozást, ami jó – ez is egy keresztmetszete annak az univerzumnak, amiről a motorozás szól. Tudjátok: ez az “A Zen, és a motorkerékpár-ápolás művészete”-világ.
Ugyanakkor volt egy kis hiányérzetem, mert majdnem mindenhol el lehetett fordulni 80 mérföldes tempóban, gáz-elvétel nélkül. Uncsi. A Raptornak ez nem volt elég. És nekem sem… Előre dőlve ülök a nyeregben; a fejem a tank felett. Ilyen pozícióban nem krúzoni indul az ember…
Utolsó nap hozzánk csapódott Gyula, aki Cardiffban lakik, mert a FB-n látta, hogy merre járunk, és ránk írt. Megbeszéltük, hogy hol futunk össze, majd – mivel ő nem ismerte a Black Mountain-t átszelő 4069-es utat, amit mi első nap toltunk le, ezért megegyeztünk, hogy felmegyünk oda még egyet csapatni. Ez az út volt az, amin 5-6 hónap után először végre elkezdett pezsegni a vérem. Gyönyörű, közepes tempójú kanyarok; néhol 3-at, 4-et is belátni egymás után, mert kopárak a hegyek, és csak a fű van, meg az aszfaltcsík…
Akkor mostantól 6 hét, míg a csontok összeforrnak, aztán kezdhetek vért hugyozni a gyógytornával. Ergo hazavágtam a nyaram nagy részét, amit most lábadozásra kell majd fordítanom… Sírni tudnék…
Leérünk Brynamman-ig. Onnan visszafordulunk, mert úgy beszéltük, hogy csinálunk még egy oda-visszát a hegyen. Hátul megyek; épp akkor érek le, amikor a többiek megfordulnak. Megfordulok én is. Miki előtt indulok el, mert ő még egy kicsit tekergeti a Gixxert a sárban, és elszortírozza a sódert...
Felmegyek az aszfaltra. Pár kanyar alatt letisztul a sáros gumi. Utolérem Gyulát; elmegyek mellette egy jobbosban. Kijövet van egy kis aszfalt-egyenetlenség; érzem hogy megúszik a segge, de nem veszem el a gázt amatőr módon; a Raptor futóműve gyönyörűen elsimítja egy kis kígyózás kíséretében. Pár kanyar múlva utolérem Robit. Kurvára húzza neki; nem tudok elmenni mellette legalább 5-6 kanyarig. Mennék nagyon; kinézem a következőt. Enyhe balos; majdnem kopp-gázon kívülről kezdve az ívet jó lesz, mert látom, hogy ő már fékez. Én gázt adok, borítom a motort az ívre. Akkor veszem észre a 2-3 méter hosszan megsüllyedt aszfaltot a kanyar közepén – ahogy alámosta a víz… Picsába…
Ha gázon, lapon hagyom a motort, akkor az aszfalt-süllyedésből felpattanva jó eséllyel a szemközti sáv túlsó szélén fog a gumi újra utat, aztán vagy lesz elég hely, hogy összeszedjem, vagy nem… És ez még a jobbik eset, mert lehet, hogy meg sem tapad, és low-side hagyom el a motor után az úttestet kb. 160-nal. Vagy – ami még rosszabb – high-side kilő a motor a picsába, miután megtalálta a tapadást a gumi. Ebben az esetben is 160-nal – be kell látni, hogy ez nem predesztinálja a motorost hosszú, kandalló előtt, boldogságban eltöltött öreg évekre…
Kiveszem az ívről, és belefékezek kézzel-lábbal. Hátha még később vissza tudom rakni az ívre??? (Jó lenne egy ABS, bassza meg…!) Blokkol a hátsó kerék. Vagy elengedem, vagy nem, amíg a motor beleesik a szintkülönbségbe... Már a felezővonalon vagyok, amikor újra blokkolom a hátsót. Úszik előre. Ellenkormányzok, és próbálok salakmotoros-módra ívet találni. Hát ez így elég esélytelen… Nem tudom mire számítok, amikor elveszem a féket… Megtapad; high-side. Fasz tudja; csúnya lesz, de legalább lefékeztem 80 körülre. Repülök tovább...
2018. május 1., kedd
2018. április 2., hétfő
2018. március 8., csütörtök
La Niña
Tegnap a havazós-járattörlős Apokalipszis után hirtelen elég durva enyhülés mutatkozott az időjárásban. Helyre állt a légi- es vasúti közlekedés; az élet ment tovább a megszokott kerékvágásban. Reggel a vonat-állomason ácsorogtam, hogy végre bemenjek dolgozni. A környező fákon a madarak nem csiripeltek, hanem egyenesen ordítottak. Mintha azt kiabálták volna világgá:
"Na végre!!! Nagyon tele van már a faszunk; éppen itt volt az ideje, hogy megérkezzen a tavasz!!!"
Ma visszahűlt az idő 3 fokot, es csöpög az eső. A madarak elkussoltak...
Azt mondják, hogy La Niña évnek nézünk elébe.
"Na végre!!! Nagyon tele van már a faszunk; éppen itt volt az ideje, hogy megérkezzen a tavasz!!!"
Ma visszahűlt az idő 3 fokot, es csöpög az eső. A madarak elkussoltak...
Azt mondják, hogy La Niña évnek nézünk elébe.
2018. január 29., hétfő
Spanyol konyha
Na megjelent a múltkori újságíró csajnak a könyve is: link. Kíváncsi vagyok rá, úgyhogy valószínűleg elolvasom majd.
Most azonban nem erről lesz szó, hanem a múltkori komolyra/komorra vett témából kiindulva írok egy átkötő posztot, amiben megpróbálom megvilágításba helyezni, hogy az én ballibsi-kozmopolita-hazaáruló világnézetem hogyan fordul át helyenként, illetve alkalmanként nacionalizmusba.
Előtte azonban egy kicsit még mélyebbre ásom magam a mélymagyarok előtt azzal, hogy elmondom: szerintem a magyar konyha sem nem igazán eredeti, sem nem különösebben kitűnő. Nyilván a saját blogján semmiféle akadály nem tornyosul adott szerző elé abban, hogy általa bármilyen felszínesen ismert témába jóízűen beleugasson. Ennek ellenére én vélemény-formálás előtt mindig igyekszem legalább egy erős közepes kompetenciát szerezni bármely témakörben. Úgy érzem, hogy a felkészültségemen ez esetben sem kell szégyenkeznem, mert aki már evett a főztömből, az még nem panaszkodott rá (fejére is borítottam volna a hálátlan kis köcsögnek az egészet, ha ilyesmire vetemedne...). Szóval érzésem szerint a konyhában (is) nagy májer vagyok, na! (A sütésre ez nem vonatkozik; a múltkor önkezemmel kellett kikúrnom a szemétbe egy tepsi kakaós-piskótát, amit még a szomszédnak sem mertem átvinni - pedig ezzel terveztem megalapozni a jó szomszédi viszonyt itt az alul lakókkal)
Az, hogy a magyar konyha nem különösebben egyedi, akkor válik igazán szembetűnővé, amikor az embernek lengyel csaja van. Itt nem is mennék bele a részletekbe; aki nem hiszi, járjon utána! Az pedig, hogy a magyar konyha mennyire jó, már nyilván ízlés, szocializálódás, és nyitottság kérdése. Így három kontinensen átívelő 13 és fél év emigrációval a hátam mögött viszont meg merem kockáztatni, hogy többé-kevésbé objektív megfigyeléseket is tudok tenni a témában. Esküszöm, hogy nem próbálom szándékosan provokálni a nacionalista olvasóimat, de véleményem szerint az a nép, amelyik az (egyébként első osztályú termőföldön, tip-top minőségben megtermelt, nemzetközi szinten is ízletes) zöldségeket arra használja, hogy fossá főzve eltávolítsa belőlük a vitaminok, és egyéb értékes tápanyagok utolsó irmagját is, majd zsíros liszttel bassza teli a végterméket, és ezt ráadásul nyíltan "főzeléknek" hívja, szerintem megérdemli, hogy a balsors tépje. (Ha ugye nyelvtanilag közelítem meg a "főzelék" szót, akkor ugye látható, hogy a "főz" igéből képzett főnévről van szó; jelentése pedig nagyjából annyi, hogy "meghatározatlan alapanyagokból főzés útján készített termék". Vegyük észre: ebben - egyébként helyesen - még az sincs benne, hogy ételről lenne szó!!!) Frankón mondom: nincs a világon még egy nép, amely ilyen eljárással erőszakolná meg a zöldségeket! (Egyébként az én zöldség-fogyasztásomnak a felfutása nagyjából a kivándorlásomnak az első néhány évére tehető; nyugodtan gondolkodjunk el azon, hogy ez mit jelent...!)
Mivel tényleg nem akarom tovább rugdosni a magyarokat, ezért mindenkinek a saját lelkiismeretére, és józan ítélőképességére bízom a fentiek megemésztését. A poszt - a címe alapján - egyébként sem a magyar konyháról kellene, hogy szóljon. Itt most a tenerife-i élményeket kiértékelő tanulságokat szeretnék megosztani. Mivel igyekszem más nemzetek konyhájához is hasonló óvatossággal közelíteni, ezért csak mostanra veszem a bátorságot, hogy kerek-perec kijelentsem: a spanyol konyha szar. Akkor még egyszer: míg a magyar konyha (Figyelem! Nacionalizmus! Itt most nagyvonalúan - mintegy elfogultan - eltekintek a főzelék-jelenségtől) átlagos, addig a spanyol botrányosan szar.
Próbáltam én pozitív kíváncsiságtól fűtve élvezni a spanyol kosztot. Két éve átmotoroztunk Spanyolon - a helyi jellegzetes ételekre is fókuszálva. Itt Londonban is azért bele-belebotlik az ember spanyol éttermekbe. (Ugye Londont is szoktam köpködni, de a kevés vitathatatlan értéke közül az egyik a kulináris sokszínűség; még a céges menzánkon is mindig háromféle nemzeti kaját lehet kapni naponta. Mondjuk ezeknek a hitelessége ugyan legalábbis megkérdőjelezhető; a "Mac 'N Goulash - al forno" után legalábbis kritikus szemmel közelítek a nemzeti zászlócskákkal promotált napi menükhöz...) Tenerifén kisebbségben vannak a spanyol éttermek (valószínűleg a német és brit turisták szívébe sem lopta be magát a spanyol konyha). Volt - érintőlegesen - spanyol csajom; ő is a főtt krumplis rántottával akart engem lenyűgözni. Neki is rámutattam, hogy abból a rengeteg zöldség-gyümölcsből, ami az éghajlatukon (évi 340 napsütéses napon) megterem, szégyen és gyalázat, hogy ilyen szintű nemzeti ételekre telik... (Na jó, az én szívem sincs kőből: utána azért nem mulasztottam el jó alaposan megdugni, hogy - átmenetileg - helyre álljon a béke.)
További árulkodó részletek:
1. Tavaly Gran Canarián motorozás közben megálltam enni valahol a hegyekben. A kis fogadóban volt az étlapon ropa vieja. Felcsillant a szemem, mert Kubában olyan osztályon felüli ropa viejákat ettünk három éve mindenhol(!), hogy a gondolatra még most is összefut a számban a nyál. Ehhez képest Gran Canarián kaptam valami mócsingos raguval leborított csicseriborsót. Most tudtam meg, hogy ez a spanyol verziója ugyanennek a nevű ételnek, és kritikán aluli. (Meg lehet guglizni a kubai, meg a spanyol ropa vieja receptjét...)
2. Tenerifén első nap ettünk egy közép-szar tapast tenger gyümölcseiből. (Tény és való, hogy ha a tapas ilyen mini-szendvicskéket jelent, akkor finom is tud lenni; olyat is ettem már. De azért hadd ne kelljen már elájulnom attól, hogy egy pub ehető szendvicseket csinál!)
3. A hét hátralevő részében egyszerűen nem találtunk spanyol éttermet a közelben...
4. A legfőbb kanári-szigeteki specialitás a "papas arrugadas": főtt krumpli ízlés szerint piros, vagy zöld trutymóval leöntve. (Esküszöm!) Ezt kaptuk ebédre hal mellé az étteremben La Gomerán, ahova egy szervezett buszos kirándulásra mentünk. Mocskosul éhes voltam, úgyhogy megettem, de a dunakeszi zöld suli menzáján kikértem volna a panaszkönyvet, ha ilyet tesznek elém...
5. Utolsó nap célirányosan elmentünk egy puccosnak kinéző (és úgy is árazott) étterembe, hogy végre együnk egy paellát. Kiábrándító volt. (Pedig el kell ismerni, hogy a paellát lehet jól is csinálni - lásd: Borough Market, London)
Végül - hogy ne csak fikázás legyen az egész beszámoló - azért találtunk egy (UNO !) éttermet is, ahol kimondottan jót ettünk - annak ellenére, hogy a picér bácsival folytatott kommunikáció nem indult túl olajozottan. (Az öreg annyit sem beszélt angolul, hogy "yes", úgyhogy Rita olaszul próbálkozott nála - változó sikerrel.) Szóval a garachico-i Ribamar-t ajánlom, mert mindegy, hogy mit hoznak ki: az jó lesz...
Most azonban nem erről lesz szó, hanem a múltkori komolyra/komorra vett témából kiindulva írok egy átkötő posztot, amiben megpróbálom megvilágításba helyezni, hogy az én ballibsi-kozmopolita-hazaáruló világnézetem hogyan fordul át helyenként, illetve alkalmanként nacionalizmusba.
Előtte azonban egy kicsit még mélyebbre ásom magam a mélymagyarok előtt azzal, hogy elmondom: szerintem a magyar konyha sem nem igazán eredeti, sem nem különösebben kitűnő. Nyilván a saját blogján semmiféle akadály nem tornyosul adott szerző elé abban, hogy általa bármilyen felszínesen ismert témába jóízűen beleugasson. Ennek ellenére én vélemény-formálás előtt mindig igyekszem legalább egy erős közepes kompetenciát szerezni bármely témakörben. Úgy érzem, hogy a felkészültségemen ez esetben sem kell szégyenkeznem, mert aki már evett a főztömből, az még nem panaszkodott rá (fejére is borítottam volna a hálátlan kis köcsögnek az egészet, ha ilyesmire vetemedne...). Szóval érzésem szerint a konyhában (is) nagy májer vagyok, na! (A sütésre ez nem vonatkozik; a múltkor önkezemmel kellett kikúrnom a szemétbe egy tepsi kakaós-piskótát, amit még a szomszédnak sem mertem átvinni - pedig ezzel terveztem megalapozni a jó szomszédi viszonyt itt az alul lakókkal)
Az, hogy a magyar konyha nem különösebben egyedi, akkor válik igazán szembetűnővé, amikor az embernek lengyel csaja van. Itt nem is mennék bele a részletekbe; aki nem hiszi, járjon utána! Az pedig, hogy a magyar konyha mennyire jó, már nyilván ízlés, szocializálódás, és nyitottság kérdése. Így három kontinensen átívelő 13 és fél év emigrációval a hátam mögött viszont meg merem kockáztatni, hogy többé-kevésbé objektív megfigyeléseket is tudok tenni a témában. Esküszöm, hogy nem próbálom szándékosan provokálni a nacionalista olvasóimat, de véleményem szerint az a nép, amelyik az (egyébként első osztályú termőföldön, tip-top minőségben megtermelt, nemzetközi szinten is ízletes) zöldségeket arra használja, hogy fossá főzve eltávolítsa belőlük a vitaminok, és egyéb értékes tápanyagok utolsó irmagját is, majd zsíros liszttel bassza teli a végterméket, és ezt ráadásul nyíltan "főzeléknek" hívja, szerintem megérdemli, hogy a balsors tépje. (Ha ugye nyelvtanilag közelítem meg a "főzelék" szót, akkor ugye látható, hogy a "főz" igéből képzett főnévről van szó; jelentése pedig nagyjából annyi, hogy "meghatározatlan alapanyagokból főzés útján készített termék". Vegyük észre: ebben - egyébként helyesen - még az sincs benne, hogy ételről lenne szó!!!) Frankón mondom: nincs a világon még egy nép, amely ilyen eljárással erőszakolná meg a zöldségeket! (Egyébként az én zöldség-fogyasztásomnak a felfutása nagyjából a kivándorlásomnak az első néhány évére tehető; nyugodtan gondolkodjunk el azon, hogy ez mit jelent...!)
Mivel tényleg nem akarom tovább rugdosni a magyarokat, ezért mindenkinek a saját lelkiismeretére, és józan ítélőképességére bízom a fentiek megemésztését. A poszt - a címe alapján - egyébként sem a magyar konyháról kellene, hogy szóljon. Itt most a tenerife-i élményeket kiértékelő tanulságokat szeretnék megosztani. Mivel igyekszem más nemzetek konyhájához is hasonló óvatossággal közelíteni, ezért csak mostanra veszem a bátorságot, hogy kerek-perec kijelentsem: a spanyol konyha szar. Akkor még egyszer: míg a magyar konyha (Figyelem! Nacionalizmus! Itt most nagyvonalúan - mintegy elfogultan - eltekintek a főzelék-jelenségtől) átlagos, addig a spanyol botrányosan szar.
Próbáltam én pozitív kíváncsiságtól fűtve élvezni a spanyol kosztot. Két éve átmotoroztunk Spanyolon - a helyi jellegzetes ételekre is fókuszálva. Itt Londonban is azért bele-belebotlik az ember spanyol éttermekbe. (Ugye Londont is szoktam köpködni, de a kevés vitathatatlan értéke közül az egyik a kulináris sokszínűség; még a céges menzánkon is mindig háromféle nemzeti kaját lehet kapni naponta. Mondjuk ezeknek a hitelessége ugyan legalábbis megkérdőjelezhető; a "Mac 'N Goulash - al forno" után legalábbis kritikus szemmel közelítek a nemzeti zászlócskákkal promotált napi menükhöz...) Tenerifén kisebbségben vannak a spanyol éttermek (valószínűleg a német és brit turisták szívébe sem lopta be magát a spanyol konyha). Volt - érintőlegesen - spanyol csajom; ő is a főtt krumplis rántottával akart engem lenyűgözni. Neki is rámutattam, hogy abból a rengeteg zöldség-gyümölcsből, ami az éghajlatukon (évi 340 napsütéses napon) megterem, szégyen és gyalázat, hogy ilyen szintű nemzeti ételekre telik... (Na jó, az én szívem sincs kőből: utána azért nem mulasztottam el jó alaposan megdugni, hogy - átmenetileg - helyre álljon a béke.)
További árulkodó részletek:
1. Tavaly Gran Canarián motorozás közben megálltam enni valahol a hegyekben. A kis fogadóban volt az étlapon ropa vieja. Felcsillant a szemem, mert Kubában olyan osztályon felüli ropa viejákat ettünk három éve mindenhol(!), hogy a gondolatra még most is összefut a számban a nyál. Ehhez képest Gran Canarián kaptam valami mócsingos raguval leborított csicseriborsót. Most tudtam meg, hogy ez a spanyol verziója ugyanennek a nevű ételnek, és kritikán aluli. (Meg lehet guglizni a kubai, meg a spanyol ropa vieja receptjét...)
2. Tenerifén első nap ettünk egy közép-szar tapast tenger gyümölcseiből. (Tény és való, hogy ha a tapas ilyen mini-szendvicskéket jelent, akkor finom is tud lenni; olyat is ettem már. De azért hadd ne kelljen már elájulnom attól, hogy egy pub ehető szendvicseket csinál!)
3. A hét hátralevő részében egyszerűen nem találtunk spanyol éttermet a közelben...
4. A legfőbb kanári-szigeteki specialitás a "papas arrugadas": főtt krumpli ízlés szerint piros, vagy zöld trutymóval leöntve. (Esküszöm!) Ezt kaptuk ebédre hal mellé az étteremben La Gomerán, ahova egy szervezett buszos kirándulásra mentünk. Mocskosul éhes voltam, úgyhogy megettem, de a dunakeszi zöld suli menzáján kikértem volna a panaszkönyvet, ha ilyet tesznek elém...
5. Utolsó nap célirányosan elmentünk egy puccosnak kinéző (és úgy is árazott) étterembe, hogy végre együnk egy paellát. Kiábrándító volt. (Pedig el kell ismerni, hogy a paellát lehet jól is csinálni - lásd: Borough Market, London)
Végül - hogy ne csak fikázás legyen az egész beszámoló - azért találtunk egy (UNO !) éttermet is, ahol kimondottan jót ettünk - annak ellenére, hogy a picér bácsival folytatott kommunikáció nem indult túl olajozottan. (Az öreg annyit sem beszélt angolul, hogy "yes", úgyhogy Rita olaszul próbálkozott nála - változó sikerrel.) Szóval a garachico-i Ribamar-t ajánlom, mert mindegy, hogy mit hoznak ki: az jó lesz...
2018. január 25., csütörtök
Los Abrigos öböl
Nem sok minden mondanivaló van ám egy ilyen nyaralásról, ha az ember a mainstream turizmus checkpointjai mentén mozog... Az egyetlen sztorizható élmény a búvárkodásomhoz fűződött.
Amíg a család a delfin- és fóka show-n ütötte el az időt, addig én elmentem egyet (illetve kettőt) merülni. Eredetileg a rájáktól hemzsegő "Los Chuchos" nevű helyre akartam menni, de aztán lusta voltam agresszívan ráguglizni az összes elérhető dive centerre, úgyhogy találomra kiválasztottam egyet. Szerencsére pont beletrafáltam egy olyan helybe, ami képes volt valami emlékezetest nyújtani. Egy három tagú búvárcentrumot választottam, ahol a két főnök/tulajdonos spanyol, és lengyel volt, a harmadik - csak éppen pár hónapra beugró - srác pedig a gájdom lett. Ő is lengyel volt, de szerencsére hasonló szinten beszélt angolul, mint én. (Nem akarok nagyképű lenni, de ez azt jelenti, hogy kurva jól...) Azon kívül tehát, hogy nem kellett 20 másik búvárral egymás gyomrába könyökölni valami sittes, második világháborús halászhajóból átalakított lélekvesztőn, még arra is alkalmas volt a trip, hogy a szokásos small-talk helyett értelmes beszélgetést folytassak le Szymonnal (ejtsd: simon). Annál is inkább, mert foglalkozását tekintve tenger-biológus volt.
Kimentünk tehát egy Zodiac-kal hárman(!) a Los Abrigos mellett levő öbölbe, és Szymon kedvenc helyeit merültük meg. Nagyon kellemes kis merülőhelyek voltak; az élővilág sem okozott csalódást. A legérdekesebb a cuttlefish volt; ilyet eddig még nem láttam működés közben...
Tudjátok: ez az, ami olyan, mint a Porsche Boxster: első ránézésre a műkedvelő amatőr nem tudja eldönteni, hogy melyik irányba fog elindulni... Sőt, amikor már halad, még akkor is azon gondolkodsz, hogy most ezt ő jól csinálja -e?
Mocskos mód fáztam már az első merülés végére, és nem nagyon engedtem fel az alatt a bő fél óra alatt sem, amit a deszaturációra szántunk. Viszont legalább Szymon elmesélte, hogy a második merülésen nem fogok annyi halat látni, mint az elsőn. El is magyarázta, hogy miért... Neki pont szakmába vág, ahogy testközelből látja az ökológiai egyensúly felborulását az öbölben. Az van, hogy a Kanári-szigetek (főleg Tenerife) teljes mértékben a kommersz turizmusról szól már. Ennek megfelelően a vízben már alig van ragadozó hal, mert kiméletlenül lehalásszák, és felzabáltatják a kedves vendégekkel. Mivel a ragadozó halak eltűntek, ezért az ő táplálékukat képező tengeri sünök gombamód elszaporodtak.
Ezek viszont növényevők, és csupaszra eszik a sziklákat/tengerfeneket. Emiatt az ő konkurenciájuk, a növényevő halak továbbálltak... Ami maradt, azok a kopár kövek némi tengeri sünnel tarkítva... Szomorú, de érdekes történet volt. A második menet nem is volt már akkora élmény. Nem csak ezért, hanem azért sem, mert a szar is belém fagyott - annak ellenére, hogy még mélyen sem volt 19 foknál hidegebb a víz. Biztos öreg vagyok már ehhez...
A következő napra betervezett kite-szörfözésről emiatt fájó szívvel, de inkább lemondtam. :(
Amíg a család a delfin- és fóka show-n ütötte el az időt, addig én elmentem egyet (illetve kettőt) merülni. Eredetileg a rájáktól hemzsegő "Los Chuchos" nevű helyre akartam menni, de aztán lusta voltam agresszívan ráguglizni az összes elérhető dive centerre, úgyhogy találomra kiválasztottam egyet. Szerencsére pont beletrafáltam egy olyan helybe, ami képes volt valami emlékezetest nyújtani. Egy három tagú búvárcentrumot választottam, ahol a két főnök/tulajdonos spanyol, és lengyel volt, a harmadik - csak éppen pár hónapra beugró - srác pedig a gájdom lett. Ő is lengyel volt, de szerencsére hasonló szinten beszélt angolul, mint én. (Nem akarok nagyképű lenni, de ez azt jelenti, hogy kurva jól...) Azon kívül tehát, hogy nem kellett 20 másik búvárral egymás gyomrába könyökölni valami sittes, második világháborús halászhajóból átalakított lélekvesztőn, még arra is alkalmas volt a trip, hogy a szokásos small-talk helyett értelmes beszélgetést folytassak le Szymonnal (ejtsd: simon). Annál is inkább, mert foglalkozását tekintve tenger-biológus volt.
Kimentünk tehát egy Zodiac-kal hárman(!) a Los Abrigos mellett levő öbölbe, és Szymon kedvenc helyeit merültük meg. Nagyon kellemes kis merülőhelyek voltak; az élővilág sem okozott csalódást. A legérdekesebb a cuttlefish volt; ilyet eddig még nem láttam működés közben...
A következő napra betervezett kite-szörfözésről emiatt fájó szívvel, de inkább lemondtam. :(
2018. január 23., kedd
Lucia
Most, hogy az új évben még mindig benne van az ujjaimban az ihlet, egy kicsit még bloggolok, amíg újra meg nem unom...
Szóval megjöttünk a tenerife-i nyaralásunkról. Egy hetet voltunk ott Viktorral (gy.k: öcsém), Zsófival, és Ritával (Viktor barátnője). Nem fogok komplett élménybeszámolót tartani, csak egy-egy élményt emelek ki, amiről lehet valamit írni...
Egy péntek hajnalon indultunk Gatwickről; fél kettőkor már Tenerife déli repterén voltunk. Első utunk az előre lefoglalt autó kölcsönzőjéhez vezetett.
- Holá! - vontam magamra a háttal ülő alkalmazott figyelmét.
- Holá! - fordult felém a lány mosolyogva.
Lucia 24 éves volt, és gyönyörű. Egyáltalán nem latin jellegű, fehér bőrén lehellet-finom sminkje (vagy nem is volt rajta semmi?) azt a fajta természetességet sugározta, amit az ő fizikai adottságaival rendelkező nők 99%-a legkésőbb 30 éves korára menthetetlenül elveszít, hogy a helyét olyan allűrök vegyék át, amiket viszont a nők 30 éves korukra sajnos majdnem kivétel nélkül elsajátítanak. Erről a lányról azonban - már csak a neve miatt is - rögtön "A szex és Lucia" című film ugrott be: annyira frissnek és őszintének tűnt, mint a film-beli Lucia.
Véremben a tesztoszteron helyett azonban még mindig an influenza-vírusok verették a hepajt (Fívör, nájt fívör, nájt fívőőő-ö-őőr....!!!!). A kora hajnali indulás (meg a láz) miatt nem zuhanyoztam, úgyhogy az éjjeli izzadás után ragadt rajtam a ruha. Büdös voltam, mint a dög, de ragaszkodtam a kedvenc, két számmal nagyobb hoodie-s pulcsimhoz, ami alatt még az Aotearoás műszálas sapkám is rajtam volt, hogy hadd folyjon rólam a víz.
Ennek ellenére végigvacogtam a négy órás repülőutat; csak amióta leszálltunk kezdtem el egy kicsit megint izzadni a 22 fokban. Arcomnak azt a részét, amit nem takart el a napszemcsi meg a kapucni, három-négy napos szakáll takarta. Egy szó, mint száz: úgy néztem ki (és úgy is éreztem magam), mint egy hajléktalan a Blaha-aluljáróból. Kétségem nem volt afelől, hogy a lány mosolya nem az ellenállhatatlan férfias sármomnak szól. (Ezen kívül már két napja nem szartam egy rendeset, tehát egyébként sem voltam valami flörtölős hangulatban...)
- Látom, hogy kisautót foglalt. Hányan vannak?
- Négyen.
- Egy Fiat 500-as lenne az autó. Ez három ajtós; nem kérnek inkább egy Opel Merivát? Tágasabb lenne.
- (Nem baj; a lányok alacsonyak, és soványak) Köszi, nem.
- De abba könnyebb lenne beszállni...
- (Drágám, a mi családunk Trabanttal járt a Balatonra!) Megleszünk, köszi!
- A Meriva egyébként erősebb is; itt Tenerifén elég meredekek az utak...
- (Nem baj; majd kinyomjuk a szemét...) Jó lesz, a Fiat; köszi!
- Tegyek biztosítást egy második vezetőre is? Hasznos lehet, ha egész hétre elviszik az autót.
- Köszönjük, de együtt megyünk mindenhova...
- Ajánlhatom a full cover-t csökkentett önrésszel?
- Köszönjük; az alapcsomag elég lesz.
- Road assistance-ot kérnek? Elég drága, ha a kiszállást ki kell fizetni mondjuk egy defektes gumi esetén...
- (Trabanttal a Balatonra! Hengerfejtömítés-csere az M7-es leállósávjában - ha ez mond valamit....) Köszi, de ki tudok cserélni egy defektes kereket...
Összeszorított fogakkal, de nagy nehezen tehát sikerült minden ajánlatot elhárítani, ami a bérleti díjat azonnali hatállyal a duplájára emelte volna.
(Itt zárójeben azért meg kell jegyezni: tagadhatatlan, hogy Lucia az Inter-Rent vitrinjének üvegfala helyett egy szál gyertya és egy pohár vörösbor mögül, meghitt félhomályból csillogó szemmel mosolyogva a fukushimai reaktorokat megszégyenítő sebességgel olvasztotta volna le a szívemet. Az adott körülmények között azonban szegénykém sajnos vert helyzetben volt...)
Kicsattogtunk hát a telephelyre és átvettük a gengszterautót. Maxra tekertük az azonnal befogott helyi, "Loca Latino"-t, és a letekert ablakokon kidöfve a könyököket Los Cristianos felé vettük az irányt, ahol a szállásunk várt...
Szóval megjöttünk a tenerife-i nyaralásunkról. Egy hetet voltunk ott Viktorral (gy.k: öcsém), Zsófival, és Ritával (Viktor barátnője). Nem fogok komplett élménybeszámolót tartani, csak egy-egy élményt emelek ki, amiről lehet valamit írni...
Egy péntek hajnalon indultunk Gatwickről; fél kettőkor már Tenerife déli repterén voltunk. Első utunk az előre lefoglalt autó kölcsönzőjéhez vezetett.
- Holá! - vontam magamra a háttal ülő alkalmazott figyelmét.
- Holá! - fordult felém a lány mosolyogva.
Lucia 24 éves volt, és gyönyörű. Egyáltalán nem latin jellegű, fehér bőrén lehellet-finom sminkje (vagy nem is volt rajta semmi?) azt a fajta természetességet sugározta, amit az ő fizikai adottságaival rendelkező nők 99%-a legkésőbb 30 éves korára menthetetlenül elveszít, hogy a helyét olyan allűrök vegyék át, amiket viszont a nők 30 éves korukra sajnos majdnem kivétel nélkül elsajátítanak. Erről a lányról azonban - már csak a neve miatt is - rögtön "A szex és Lucia" című film ugrott be: annyira frissnek és őszintének tűnt, mint a film-beli Lucia.
Véremben a tesztoszteron helyett azonban még mindig an influenza-vírusok verették a hepajt (Fívör, nájt fívör, nájt fívőőő-ö-őőr....!!!!). A kora hajnali indulás (meg a láz) miatt nem zuhanyoztam, úgyhogy az éjjeli izzadás után ragadt rajtam a ruha. Büdös voltam, mint a dög, de ragaszkodtam a kedvenc, két számmal nagyobb hoodie-s pulcsimhoz, ami alatt még az Aotearoás műszálas sapkám is rajtam volt, hogy hadd folyjon rólam a víz.
Ennek ellenére végigvacogtam a négy órás repülőutat; csak amióta leszálltunk kezdtem el egy kicsit megint izzadni a 22 fokban. Arcomnak azt a részét, amit nem takart el a napszemcsi meg a kapucni, három-négy napos szakáll takarta. Egy szó, mint száz: úgy néztem ki (és úgy is éreztem magam), mint egy hajléktalan a Blaha-aluljáróból. Kétségem nem volt afelől, hogy a lány mosolya nem az ellenállhatatlan férfias sármomnak szól. (Ezen kívül már két napja nem szartam egy rendeset, tehát egyébként sem voltam valami flörtölős hangulatban...)
- Látom, hogy kisautót foglalt. Hányan vannak?
- Négyen.
- Egy Fiat 500-as lenne az autó. Ez három ajtós; nem kérnek inkább egy Opel Merivát? Tágasabb lenne.
- (Nem baj; a lányok alacsonyak, és soványak) Köszi, nem.
- De abba könnyebb lenne beszállni...
- (Drágám, a mi családunk Trabanttal járt a Balatonra!) Megleszünk, köszi!
- A Meriva egyébként erősebb is; itt Tenerifén elég meredekek az utak...
- (Nem baj; majd kinyomjuk a szemét...) Jó lesz, a Fiat; köszi!
- Tegyek biztosítást egy második vezetőre is? Hasznos lehet, ha egész hétre elviszik az autót.
- Köszönjük, de együtt megyünk mindenhova...
- Ajánlhatom a full cover-t csökkentett önrésszel?
- Köszönjük; az alapcsomag elég lesz.
- Road assistance-ot kérnek? Elég drága, ha a kiszállást ki kell fizetni mondjuk egy defektes gumi esetén...
- (Trabanttal a Balatonra! Hengerfejtömítés-csere az M7-es leállósávjában - ha ez mond valamit....) Köszi, de ki tudok cserélni egy defektes kereket...
Összeszorított fogakkal, de nagy nehezen tehát sikerült minden ajánlatot elhárítani, ami a bérleti díjat azonnali hatállyal a duplájára emelte volna.
(Itt zárójeben azért meg kell jegyezni: tagadhatatlan, hogy Lucia az Inter-Rent vitrinjének üvegfala helyett egy szál gyertya és egy pohár vörösbor mögül, meghitt félhomályból csillogó szemmel mosolyogva a fukushimai reaktorokat megszégyenítő sebességgel olvasztotta volna le a szívemet. Az adott körülmények között azonban szegénykém sajnos vert helyzetben volt...)
Kicsattogtunk hát a telephelyre és átvettük a gengszterautót. Maxra tekertük az azonnal befogott helyi, "Loca Latino"-t, és a letekert ablakokon kidöfve a könyököket Los Cristianos felé vettük az irányt, ahol a szállásunk várt...
2017. december 30., szombat
Jubileum
Nos... Rendhagyó, és hosszú poszt lesz ez a mai. Először és elsősorban azért, mert megírtam - és ezzel ha jól látom, a blog leszarásának erős 8 hónapos hagyományát töröm meg. Másodszor itt van az új év, és ilyenkor szokott minden magát a szükségesnél komolyabban vevő ember ilyen mérleget vonni, meg értékelni, meg önrevíziót tartani, vagy mi a rosseb. Harmadszor, és nem utolsó sorban pedig nemrég lett 5 éve, hogy Szürkeországban élek. (És itt most egy percre elgondolkodtam, hogy a magyar vajon miért mondja azt, hogy MagyarországON, míg bármelyik másik "ország"-gal végződő országra azt mondja, hogy SpanyolországBAN, OlaszországBAN, HorvátországBAN, stb. Aki tudja a helyes választ, az légyszi tartsa meg magának, mert egyrészt nekem is van egy tippem, másrészt viszont valószínűleg a kutyát sem érdekli.)
Szóval kezdjük a revíziót azzal, hogy módosítok a névjegyemen, mert a "programozó" titulus felett úgy érzem, hogy eljárt az idő. Ha belegondolok, hogy mit is csinálok ma a nap kellemetlenebbik részében (lásd még: munka) ahhoz képest, amit mondjuk 10-15 éve csináltam, akkor azt kell mondjam, hogy a kettő köszönő viszonyban sincs egymással. (Ja, bocs! Elfelejtettem szólni, hogy az IT-ra immunis olvasók átugorhatják ezt a bekezdést...) Ma már sajnos csak nagyon kevesen vannak olyanok, akik a szó klasszikus értelmében vett "programozók". Értsd: algoritmusokat írnak valamilyen - eddig megoldatlan - probléma megoldására. Helyette ugye ma az van, hogy panelekből rakjuk össze a szoftvert, jól bejáratott, iparági sztenderdnek minősülő klisés módszereket alkalmazva. Sumák (de korántsem észrevétlen) módon történt ez az átmenet, aminek úgy érzem, hogy a végére értünk. Éppen ezért ezt az évforduló alkalmával elkövetett önelemzést mérföldkőnek tekintve, mostantól a névjegykártyámon (jobbra fent) a lényeget sokkal jobban megragadó, "információ-ipari szakmunkás" megjelölést fogom alkalmazni. Kár erre ennél több szót vesztegetni, úgyhogy ugorjunk.
Ha most jól belegondolok, van egy negyedik oka is annak, hogy ez a poszt megszületett. Így 2018 hajnalán, amikor a vebkettő már minden háztartás szerves része, és minden magára valamennyire is adó modern ember fészbúkra posztolja azt, hogy mikor vitte le a kutyát sétálni, vagy ment el szarni, állampolgári kötelességemnek érzem demonstrálni, hogy máshogyan (oldszkúl módon) is lehet másokat a legkevésbé sem érdeklő információt a világhálóra fosni. Sőt: igazából még így sem muszáj! Annál is inkább, mert egyrészt pont a múltkor botlottam bele valamibe, amitől az állam leesett, hogy a Google ezt tudja rólam, másrészt pedig szintén mostanában láttam egy prezentációt arról, hogy hogyan lehet egy IoT-teáskannán keresztül betörni egy wifire. Szóval csak szólok, hogy meglesz ennek a fészbúkosdinak a böjtje...
Ezt a poszot a megírása után majdnem töröltem. Én csak úgy megírtam, mert néha agymenése van az embernek, és a végén büszke magára, hogy mennyire eredeti volt... :) A csúnya lényeg (az értékelés rész) ugyanis igazából a következő bekezdésben jön, és ezt a kivándorlás-témát - annak ellenére, hogy az elmúlt egy-két évben különösen divatos lett - én már halálosan unom. (Én durván 10 évvel a nagy kivándorlási hullám előtt léptem, úgyhogy nekem nemigen lehet ebben a témában újat mondani.) Viszont ma reggel Tibi átküldött egy remek cikket az Index-ről, amiben végre ritkán hallható, igazán friss gondolatok hangzanak el úgy, hogy még nekem is érdekes tudott lenni, és nagy hümmögések, meg bólogatások közepette olvastam végig. (Ez azért is kimondottan meglepő, mivel az Index általános színvonala - a zuhanórepülés közben - már évekkel ezelőtt elhagyta a bányász-béka picsájának a szintjét.) Szóval - mivel a reggeli diskurzusunk után Tibi kimondottan megkért rá - mégiscsak kiposztolom ezt, mert állítólag ő el fogja olvasni... Hát tessék:
Az, hogy a hátam mögött van 5 év Szürkeország, meg 8 év Új-Zéland, rengeteg kellemes következménnyel jár. Múltkor Csonti barátommal beszélgettünk; akkor ő mondta, hogy azt vette észre, hogy engem egész más promlémák foglalkoztatnak, mint őt, vagy az ő környezetét (értsd: magyar környezet). Ez így igaz. Sőt: örülök neki. Még sőtebb: ezt akartam elérni, amikor elhagytam Magyarországot! Úgy érzem, hogy kijelenthetem: egész más ember vagyok, mint 2004-ben. Imádom, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy más problémákkal foglalkozzak. Imádom, hogy van egy nyelv, aminek a segítségével ki tudtam lépni a magyar énemből. Nyilván nem leszek népszerű, amikor ezt mondom, de a "nemzet" fogalma számomra nem jelent többet, mint egy címkét, amit aljas emberek aljas célokra használhatnak fel (és fel is használnak). Itt most - ha a Tibin kívül mások is olvassák ezt - sanszos, hogy egyesek habzó szájjal hazaárulóznak magukban. Én ezt leszarom, mert egyrészt nekik halvány segéd fingjuk nincs a kivándorlásról, másrészt pedig ezt én nem úgy értem, ahogyan ők gondolják. Meg is magyarázom.
Emlékszem egy cikkre régebbről... Hopp! Meg is van! Tessék: cikk. A hivatkozott felvételben állítólag (kíváncsi lennék rá...) Orbán arról (is) beszél, hogy az utódjának mennyire nagyon magyarnak kell lennie, és a "nemzet", meg a "haza" értékeit megkérdőjelezhetetlenül kell képviselnie. Távol álljon tőlem, hogy Orbán utódja szeretnék lenni, de azért ökölbe szorul az arcom, amikor ezeket a szavakat hallom egy olyan ember szájából, aki fáradhatatlanul, izzadságtól csillogó homlokkal csak veri, és veri bele a szegeket a magyar nemzet koporsójába. Érzésem szerint (és a romantikusabb lelkű magyarok kedvéért direkt nem azt a kifejezést használom, hogy "kétséget kizáróan meg vagyok róla győződve") a magyar nemzetnek vége van, mint a botnak. Orbánnal, vagy nélküle: teljesen mindegy, mert annyira ő azért nem jelentős karakter a történelemben, hogy a személye különösebb hatást gyakoroljon rá. Mivel én nem vagyok történész, csak egy józan paraszti ésszel rendelkező proli gyerek (tudom, hogy képzavar... :) ), de annyit azért tudok, hogy szerte a világban minden nemzetet (országot) vezető emberek az adott ország legaljasabb undorító férgei közül kerülnek ki. Elméletem szerint csak azok tudnak jelentős pozícióba kerülni bármely modern társadalomban, akiket nem gátol semmiféle morális megfontolás. A pszichopaták a tökéletes politikusok. MINDEN országban. Értem én, hogy sokkal jobban esik azt hinnie az (egyébként nagyon értelmes) angol kollegámnak, hogy Churchill egy nagy formátumú hazafi volt, de hát ez nem igaz. Ő is ugyanúgy birka, tizenéves kölyköket küldött a halálba, mint Hitler a túloldalon. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy az ő érdeme lett volna az, hogy a brit "nemzet" jól jött ki a háborúból? Thatcher, (vagy hogy közelebbi példát hozzak, Cameron) ugyanúgy eladta a saját "nemzetét", mint ahogy Orbán teszi. (Jó; technikailag nem ugyanúgy, mert az országaik a nemzet-alapú történelemből visszamaradt fasz ellentétes végein helyezkednek el, de a kisember számára a végeredmény ugyanaz...)
Mára a globalizmus elérte a zenitjét. (Az, hogy innentől hanyatlani fog egy másik téma, de ez most nem tárgya ennek a gondolatmenetnek...) A 21. századra a nemzet fogalma felett eljárt az idő, mert ezek az emberek a világot egy olyan társadalommá transzformálták, ahol az érdekellentétek nem a nemzetek között feszülnek, hanem a társadalmi osztályok között. Ezt most nem fogom kifejteni, mert Marx már megtette, és az elmúlt 100 év pontról pontra hozta a gyakorlati példákat a kapitalizmus általa megjósolt hatásmechanizmusára.
Ezért lényegtelen, hogy magyar vagyok -e. Ezért örülök neki, hogy annyira már nem. Mert a magyarsággal igenis kéz a kézben járt az a rengeteg, kultúránkhoz tartozó beidegződés, amikről más kivándorlók sztorijai is beszélnek, és már közhellyé koptatták őket. (A magyar mindig átbassza a másik magyart; az irigy magyar inkább elgáncsolja a másik sikerest; a himnuszunk az élő bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet mennyire balfasz, és kishitű, stb...) Többen, több helyen elmondták már, hogy ezeknek köszönhető az, hogy a nemzet a vesztébe rohan. Ennyire szigorúan én nem ítélkeznék; én ezeket inkább egy önmagát erősítő negatív visszacsatolásként látom, ami az elfoglalt szerencsétlen történelmi pozícióval együtt fejti ki a hatását.
Viszont ez nem változtat a lényegen: nagyon jó érzés nem túl magyarnak lenni... Hosszú volt az idáig vezető út, de megérte!
Boldog új évet mindenkinek!
Szóval kezdjük a revíziót azzal, hogy módosítok a névjegyemen, mert a "programozó" titulus felett úgy érzem, hogy eljárt az idő. Ha belegondolok, hogy mit is csinálok ma a nap kellemetlenebbik részében (lásd még: munka) ahhoz képest, amit mondjuk 10-15 éve csináltam, akkor azt kell mondjam, hogy a kettő köszönő viszonyban sincs egymással. (Ja, bocs! Elfelejtettem szólni, hogy az IT-ra immunis olvasók átugorhatják ezt a bekezdést...) Ma már sajnos csak nagyon kevesen vannak olyanok, akik a szó klasszikus értelmében vett "programozók". Értsd: algoritmusokat írnak valamilyen - eddig megoldatlan - probléma megoldására. Helyette ugye ma az van, hogy panelekből rakjuk össze a szoftvert, jól bejáratott, iparági sztenderdnek minősülő klisés módszereket alkalmazva. Sumák (de korántsem észrevétlen) módon történt ez az átmenet, aminek úgy érzem, hogy a végére értünk. Éppen ezért ezt az évforduló alkalmával elkövetett önelemzést mérföldkőnek tekintve, mostantól a névjegykártyámon (jobbra fent) a lényeget sokkal jobban megragadó, "információ-ipari szakmunkás" megjelölést fogom alkalmazni. Kár erre ennél több szót vesztegetni, úgyhogy ugorjunk.
Ha most jól belegondolok, van egy negyedik oka is annak, hogy ez a poszt megszületett. Így 2018 hajnalán, amikor a vebkettő már minden háztartás szerves része, és minden magára valamennyire is adó modern ember fészbúkra posztolja azt, hogy mikor vitte le a kutyát sétálni, vagy ment el szarni, állampolgári kötelességemnek érzem demonstrálni, hogy máshogyan (oldszkúl módon) is lehet másokat a legkevésbé sem érdeklő információt a világhálóra fosni. Sőt: igazából még így sem muszáj! Annál is inkább, mert egyrészt pont a múltkor botlottam bele valamibe, amitől az állam leesett, hogy a Google ezt tudja rólam, másrészt pedig szintén mostanában láttam egy prezentációt arról, hogy hogyan lehet egy IoT-teáskannán keresztül betörni egy wifire. Szóval csak szólok, hogy meglesz ennek a fészbúkosdinak a böjtje...
Ezt a poszot a megírása után majdnem töröltem. Én csak úgy megírtam, mert néha agymenése van az embernek, és a végén büszke magára, hogy mennyire eredeti volt... :) A csúnya lényeg (az értékelés rész) ugyanis igazából a következő bekezdésben jön, és ezt a kivándorlás-témát - annak ellenére, hogy az elmúlt egy-két évben különösen divatos lett - én már halálosan unom. (Én durván 10 évvel a nagy kivándorlási hullám előtt léptem, úgyhogy nekem nemigen lehet ebben a témában újat mondani.) Viszont ma reggel Tibi átküldött egy remek cikket az Index-ről, amiben végre ritkán hallható, igazán friss gondolatok hangzanak el úgy, hogy még nekem is érdekes tudott lenni, és nagy hümmögések, meg bólogatások közepette olvastam végig. (Ez azért is kimondottan meglepő, mivel az Index általános színvonala - a zuhanórepülés közben - már évekkel ezelőtt elhagyta a bányász-béka picsájának a szintjét.) Szóval - mivel a reggeli diskurzusunk után Tibi kimondottan megkért rá - mégiscsak kiposztolom ezt, mert állítólag ő el fogja olvasni... Hát tessék:
Az, hogy a hátam mögött van 5 év Szürkeország, meg 8 év Új-Zéland, rengeteg kellemes következménnyel jár. Múltkor Csonti barátommal beszélgettünk; akkor ő mondta, hogy azt vette észre, hogy engem egész más promlémák foglalkoztatnak, mint őt, vagy az ő környezetét (értsd: magyar környezet). Ez így igaz. Sőt: örülök neki. Még sőtebb: ezt akartam elérni, amikor elhagytam Magyarországot! Úgy érzem, hogy kijelenthetem: egész más ember vagyok, mint 2004-ben. Imádom, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy más problémákkal foglalkozzak. Imádom, hogy van egy nyelv, aminek a segítségével ki tudtam lépni a magyar énemből. Nyilván nem leszek népszerű, amikor ezt mondom, de a "nemzet" fogalma számomra nem jelent többet, mint egy címkét, amit aljas emberek aljas célokra használhatnak fel (és fel is használnak). Itt most - ha a Tibin kívül mások is olvassák ezt - sanszos, hogy egyesek habzó szájjal hazaárulóznak magukban. Én ezt leszarom, mert egyrészt nekik halvány segéd fingjuk nincs a kivándorlásról, másrészt pedig ezt én nem úgy értem, ahogyan ők gondolják. Meg is magyarázom.
Emlékszem egy cikkre régebbről... Hopp! Meg is van! Tessék: cikk. A hivatkozott felvételben állítólag (kíváncsi lennék rá...) Orbán arról (is) beszél, hogy az utódjának mennyire nagyon magyarnak kell lennie, és a "nemzet", meg a "haza" értékeit megkérdőjelezhetetlenül kell képviselnie. Távol álljon tőlem, hogy Orbán utódja szeretnék lenni, de azért ökölbe szorul az arcom, amikor ezeket a szavakat hallom egy olyan ember szájából, aki fáradhatatlanul, izzadságtól csillogó homlokkal csak veri, és veri bele a szegeket a magyar nemzet koporsójába. Érzésem szerint (és a romantikusabb lelkű magyarok kedvéért direkt nem azt a kifejezést használom, hogy "kétséget kizáróan meg vagyok róla győződve") a magyar nemzetnek vége van, mint a botnak. Orbánnal, vagy nélküle: teljesen mindegy, mert annyira ő azért nem jelentős karakter a történelemben, hogy a személye különösebb hatást gyakoroljon rá. Mivel én nem vagyok történész, csak egy józan paraszti ésszel rendelkező proli gyerek (tudom, hogy képzavar... :) ), de annyit azért tudok, hogy szerte a világban minden nemzetet (országot) vezető emberek az adott ország legaljasabb undorító férgei közül kerülnek ki. Elméletem szerint csak azok tudnak jelentős pozícióba kerülni bármely modern társadalomban, akiket nem gátol semmiféle morális megfontolás. A pszichopaták a tökéletes politikusok. MINDEN országban. Értem én, hogy sokkal jobban esik azt hinnie az (egyébként nagyon értelmes) angol kollegámnak, hogy Churchill egy nagy formátumú hazafi volt, de hát ez nem igaz. Ő is ugyanúgy birka, tizenéves kölyköket küldött a halálba, mint Hitler a túloldalon. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy az ő érdeme lett volna az, hogy a brit "nemzet" jól jött ki a háborúból? Thatcher, (vagy hogy közelebbi példát hozzak, Cameron) ugyanúgy eladta a saját "nemzetét", mint ahogy Orbán teszi. (Jó; technikailag nem ugyanúgy, mert az országaik a nemzet-alapú történelemből visszamaradt fasz ellentétes végein helyezkednek el, de a kisember számára a végeredmény ugyanaz...)
Mára a globalizmus elérte a zenitjét. (Az, hogy innentől hanyatlani fog egy másik téma, de ez most nem tárgya ennek a gondolatmenetnek...) A 21. századra a nemzet fogalma felett eljárt az idő, mert ezek az emberek a világot egy olyan társadalommá transzformálták, ahol az érdekellentétek nem a nemzetek között feszülnek, hanem a társadalmi osztályok között. Ezt most nem fogom kifejteni, mert Marx már megtette, és az elmúlt 100 év pontról pontra hozta a gyakorlati példákat a kapitalizmus általa megjósolt hatásmechanizmusára.
Ezért lényegtelen, hogy magyar vagyok -e. Ezért örülök neki, hogy annyira már nem. Mert a magyarsággal igenis kéz a kézben járt az a rengeteg, kultúránkhoz tartozó beidegződés, amikről más kivándorlók sztorijai is beszélnek, és már közhellyé koptatták őket. (A magyar mindig átbassza a másik magyart; az irigy magyar inkább elgáncsolja a másik sikerest; a himnuszunk az élő bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet mennyire balfasz, és kishitű, stb...) Többen, több helyen elmondták már, hogy ezeknek köszönhető az, hogy a nemzet a vesztébe rohan. Ennyire szigorúan én nem ítélkeznék; én ezeket inkább egy önmagát erősítő negatív visszacsatolásként látom, ami az elfoglalt szerencsétlen történelmi pozícióval együtt fejti ki a hatását.
Viszont ez nem változtat a lényegen: nagyon jó érzés nem túl magyarnak lenni... Hosszú volt az idáig vezető út, de megérte!
Boldog új évet mindenkinek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
