Basildon - carboot sale

Immár öt hónapja forgok Londonban és körülötte. A minap elgondolkodtam, hogy vajon létezik -e olyan része a városnak, ami szerény lakhelyemnél leprább környék lenne...?

Egyik este Attilával (a fényező a magyar-házból) hazafelé tartva éppen elhajtottunk az east ham-i metró állomás előtt. A lámpánál lefékeztem, és udvariasan megvártam, amíg három rossz arcú kapucnis srác egy negyediket behajít a zebra közepére, összerugdossák, hozzávágnak egy sörös üveget, majd dolga végeztével mindenki megy az útjára...

Zöldre váltott a lámpa, tehát kikerültem a szilánkokat, odafordultam Attilához, és feltettem neki a régóta kínzó kérdést. Ő sem járt még mindenhol Londonban, de állítása szerint délkeleten vannak ennél keményebb helyek is... Foglalkoztatott még az is, hogy meddig tart a külváros, és van -e kertvárosi rész is még kijjebb kelet felé?

Nos, ma reggel én, és a Kondratenko-család gránit-keménységű mellekkel nem rendelkező része (tehát a 14 éves Kamillán kívül mindenki...) felkerekedtünk, és elmentünk a basildoni carboot-sale-re. Most, hogy már láttam ezt én szabadon bolhapiacnak fordítanám. Régen voltam már Magyarországon hasoló helyen, de ha jól emlékszem, akkor ott ehhez képest kimondottan alapvető létszükségleteket célzó használati tárgyakat kínáltak eladásra. Aucklandieknek: a Papakura Market termékpalettája emlékeztet arra, amit itt láttam, de csak igen elnagyolt közelítéssel. Itt egy bazi nagy ugaron hagyott szántóföldön az egyik oldalon végeláthatatlan messzeségben sorakoznak az árusok az autóik előtt; a másik oldalon a vásárló közönségnek kijelölt parkolónak szintén nem látni a végét. Mit mondjak? Jézuskától géppuskáig MINDEN. Mondom: MINDEN. Most biztos azt hiszitek, hogy túlzok, de frankón láttam eladó Kalasnyikovot is (mondjuk Jézust tényleg nem, de lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet...). Az árus faszi állítása szerint be van öntve (dugózva?) a csöve, de csodálkoznék, ha nem tudta volna öt perc alatt működőképes állapotba hozni...

Az egész placc igazi white-trash atmoszférát árasztott. Zsírszag-felhőben úszó chips-es, sausage-os lakókocsik. Konténeres WC-k. Kapával a szájukban beszélő angolok. Tetszőleges szláv nyelven beszélő, 80-as évek közepi divatnak megfelelően öltözködő többiek. Mackónadrágos (szigorúan csíkokkal az oldalán), pitbullokat sétáltató arcok. Igazi kelet-londoni merítés; ezek a srácok is mind ott voltak...

Azért egész jól szórakoztam; érdekes volt ilyet is látni. Szerencsére én sem mentem haza üres kézzel. Egyrészt itt sikerült pótolni az évekkel ezelőtt elhagyott barett-sapkámat; másrészt egészen jutányos áron jutottam hozzá egy kissé mosdatlan és lefogyott Cartman-hez:

Small talk

Ma reggel a céges konyhában:

- Hi! How are you today?
- I'm good! It's Friday... what else could you wish for?
- True.
- Hmmm... well, sun maybe... but that would be too greedy, wouldn't it...?

Üdv Angliában...

Fürge rókalábak

Azért jó London külvárosában lakni, mert minden reggel 3D-ben nézhetem a Vuk következő részét az ablakból... (Ez most egy kicsit uncsi volt, de általában ketten, vagy hárman vannak.)

Féknyereg (2. rész)

Ice T még hét közben felhívta valami bontós haverját, akinél egész olcsón sikerült egy féknyerget találnia. Megegyeztünk, hogy szombat délelőtt elmegyünk érte. Péntek este viszont nem vette fel a telefont, úgyhogy elhatároztam, hogy - a múlt heti egy helyben toporgástól meg nem rettenve - másnap reggel egyedül rávetem magam a problémára. Mivel egy hete a nyergen és közelében levő összes létező csavarra ráfújtam egy flakon WD-40-et és rozsdamarót, ezért joggal reménykedhettem abban, hogy most megindulnak. Hát tévedtem. A kereket visszarakva viszont sikerült jól szétkúrnom a kerékőrt, mert amikor meghúztam, akkor félig lecsúszott róla az adapter. A rágyógyult adapterrel elgurultam egy közeli műhelybe, ahol egy rossz arcú arab srác leszedte. Megkértem, hogy ha már ott van, akkor lazítsa már meg a féknyereg csavarjait is, mert ő fel tudja emelni az autót, hogy alulról hozzáférjen - és különben is van hozzá nekik minden, ami kell. Meglepetésemre lelazított egy MÁSIK pár csavart, mint amivel én próbálkoztam. Most, hogy már tudtam, hogy kell igaziból leszedni a féknyerget, elmentem csiszolópapírért, meg kalapácsért a Halfordsba, hogy - egy életem, egy halálom - ha lehet, akkor kiszedés nélkül a helyén felpolírozzam azt a kurva fékdugattyút. (Kalapács azért kellett, mert az még nem volt, és még a magyarországi arzenálomban sem található normális, "Pink Floyd - The Wall"-típusú...)

A mérsékelten kompetens kezdés után erős visszaeséssel folytattam az aznapi szerelést. A szánalmas, tekerős emelőmmel megint felemeltem a kocsit, majd a kereket levéve, és a kormányt oldalra kitekerve (hogy jól hozzáférjek a nyereghez) a lábamra ejtettem... Szerencsére a féktárcsára eső autó küszöbe alatt még egy olyan ponton volt a lábfejem, ahol már éreztem a dolgot, de még nem préselte péppé a kocsi. Intenzíven kurvaanyázva megint aláraktam az emelőt, de mivel az előző összecsuklástól az már el volt deformálódva, ezért megint lebicsaklott róla az autó... Végre kiékeltem a hátsó kereket, és harmadszorra sikerült aláügyeskednem - miközben el sem jutott az agyamig, hogy mekkora segg vagyok...

Innentől már meglepően könnyen ment minden. A beállt dugattyúra még egy flakon sprayt fújva, és 8-10-szer ki-be nyomkodva tökéletesen bejáródott, tehát megúsztam egy további egész napos szopást. A művelet közben befutott Ice T, aki jót röhögött az egészen, amikor elmeséltem neki a lábamra eső autót. Utána végre elmentünk Bob Marleyhoz felgumiztatni. Százhúsz helyett száz fontért - mert Ice T megtanított rá, hogy ebben az országban bárki bármennyit kér tetszőleges szolgáltatásért vagy termékért, MINDIG fel kell ajánlani érte 20 fonttal kevesebbet. (Nyilvánvaló, hogy ilyen - a maguk egyszerűségében megdöbbentően evidens - fortélyokat kizárólag felsőfokú végzettséggel nem rendelkező emberektől tanulhat a magamfajta lúzer. Fogadni mernék, hogy Ice T még a közüzemi számlákra is alkuszik a postán...)

Ahogy felkerültek az "új" gumik, elmentünk még lézeres futómű-beállításra is (itt nem sikerült a 80 fontból kedvezményt elérni...) Amíg csinálták, addig megebédeltünk valami csirkés helyen. Közben megtudtam, hogy Ice T annak ellenére, hogy Londonban született, azért 12 éves koráig Jamaikában élt. Állítása szerint ad még magának egy évet, hogy összeszedjen némi zsetont, aztán visszaköltözzön oda, és nyisson belőle egy garázst. Ezen kívül egy csomó olyan színes, hasznos információval gyarapodtam Jamaikáról, amitől már-már nekem is megjött a kedvem, hogy oda költözzek...

Ha pedig még nem lettem volna eléggé képben a brit-jamaikai kereskedelem gerincét alkotó cikkeket illetően, akkor most szerencsére azt is megtanultam, hogy Jamaikában 50 angol fontnyi dollárért lehet egy font füvet kapni, ami Londonban 2500-at ér, vagy 18 hónapot. Ugyanezek az irányszámok kokainra: 10000 font Jamaikában 1 kilóért, ami Londonban 50000 (vagy 10 évig terjedő...)

Ezeken a piacokon - éppen a fenti időtartamok kilátása miatt - Ice T állítólag nem képviselteti magát. A 4000 fontot érő Mercijét viszont viszi magával, mert az Kingstonban 14000-et ér...

Egy szó, mint száz: a Lexusnak minden ismert hibáját elhárítottam/tuk/ták, és a futóművezés után most úgy megy, mint az álom.

VÉGE

Taposómalom és metró

Pontosan két hétnyi munka után már érzem, hogy kezd alábbhagyni a lelkesedésem... Sokkal jobban éreztem magam, amikor egész napos monitor-nézés helyett volt időm uszodába, meg konditerembe járni. Muszáj kitalálnom valamit, mert az embert nyilvánvalóan nem arra alkotta a természet, hogy napi 8-10 órában programozzon. Erre még rájön egy óra beutazás, meg ugyanennyi vissza, és ezzel el is van baszva az egész nap (pedig itt ez egy átlagos bejáró-távolság, ha a kollegákkal összehasonlítom). A szutyok metrón oda-, meg visszafelé is alszom - pedig nem mondanám, hogy a kirívóan magas komfortérzet ringat el az úton...

Az elhúzódó tél egyébként lehetővé tette, hogy a metró-kocsik fűtési stratégiáját behatóan feltérképezzem. Megfigyelhető, hogy ezen a téren az angol etikettnek megfelelően a gyengébbik nem érdekei érvényesülnek: az ülések alatt hőszigetelés nélkülözésével elhelyezett fűtőszálak a nőknek kellemes meleget biztosítanak, míg a férfiak tojásait kíméletlenül szénné sütik. Persze csak akkor, ha működnek - de erre egyáltalán nem lehet alapozni. Minden esetre a vagonok levegő-cseréje kimagasló, és ezt csak fokozza az időnként az állomásokon percekig nyitott ajtókkal a piros jelzésnél történő vesztegelés. Az irodába igyekvő jómunkásember tehát választhat az állva tetőtől-talpig fagyoskodás, illetve az ülve ropogósra sült picsával fázás között (ha egyáltalán még van ülőhely).

Érdekes, hogy a fűtünk-vagy-nem-fűtünk kérdését az üzemeltetés igyekszik metró-vonalakra lebontva kezelni. Nekem eddig az volt a benyomásom, hogy míg a "District line" kocsijainak ülései alatt fúziós reaktorok termelik a hőt, addig az 50-60 százalékban ugyanazon az útvonalon közlekedő "Hammersmith & City line" kocsijaiban uralkodó hőmérséklet kimondottan az ingázó pingvinek komfortját célozza.

Féknyereg (1. rész)

Ma délben úszásból hazafelé jövet beköszöntem Ice-T-nek. Meséltem neki a 40 fontos futómű-átnézést, meg a berohadt féknyerget. Mondtam azt is, hogy mindjárt nekiállok. Oké; majd benéz. (Nagyon megörült; szerintem alig várta, hogy valamilyen ürüggyel letiplizzen az asszony, meg a kölykök mellől... :)

Mire összeszedtem magamat, meg a szerszámokat, már ott is volt. Már a kerék-anyákat is alig bírtam leszedni, de a féknyereg tartó-csavarjai olyan szinten rá voltak rohadva, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Ice-T megígérte, hogy jövő héten megcsörrenti a másik haverját, akinek itt az utcában van egy garázsa aknával; ott majd szétborítjuk. Megegyeztünk, hogy addig kukázok egy teljes nyerget az Ebayen. Megnéztük: ott már csillogóan tisztát is lehet kapni 45 fontért, és nem biztos, hogy annyit megér a szopás, ami az eredeti kitakarításával jár... Vagy 20-ért van koszos - azzal meg lehet babrálni az autó szétszedése nélkül.

Még meglátom.