Kerülő úton Bay of Islands felé

Huh! Már-már átcsapnak a fejem fölött a hullámok blog-ügyileg, mert most a hétvégén is egy csomó dokumentálni való dolgot csináltam. De azokat majd később...

Szóval első nap csak Whangerei-ig tudtunk felmenni, ahol jobb hiján megnéztük a vizesést sokadszorra is:



Késő volt már, de azért még tovább mentünk Dargaville felé, hogy ne érjünk fel túl hamar Bay of Islands-be, hiszen volt még két napunk a szinte semmire. Nem értünk el odáig: előtte egy huszassal már ránk sötétedett, úgyhogy megálltunk egy útszéli kis pihenőhelyen, hogy aludjunk. Gondoltam, hogy azért az elhúzó autók nem lesznek olyan hangosak, hogy ne tudjunk hunyni egyet. Tévedtem...

Több helyi boyracer hülyegyerek jó szórakozásnak találta, hogy feldudáltak minket álmunkból. Ez mondjuk abból a szempontból jó volt, hogy mire a valamivel komolyabb fantáziával rendelkező helyi kis még hülyébb gyerekek betekerték klozetpapirral a buszt, addigra már fent voltam. Igy miután a hátsó szélvédőre rányomták a ketchupot, már sikerült kivergődnöm a buszból, tehát a doboznyi tojás és babkonzerv installálását már nem tudták befejezni: ezeket hátrahagyva elrohantak. A potenciális fejlemények kimeritő elemzése után meghoztam a döntést: jobban járunk, ha tovább megyünk. Begurultunk Dargaville-be, ahol egy sötét utcába félreállva végre tudtunk aludni (eddigre már az embertelen hőség is alábbhagyott)

Reggel átálltunk egy parkba, ahol a WC mellett viz, meg egy árnyékos pad is volt, hogy Bogi főzzön egy kávét. A kis gázfőzőnknek azonban zárlatos a gyújtókája, és most az istennek sem akart meggyulladni. Sem gyufa, sem öngyújtó nem volt nálunk, úgyhogy gondoltam kérek egyet a maori sráctól, aki tőlünk nem messze szemmel láthatóan várt valakire. Eléggé sittes fazonnak tűnt - nekem rögtön a "Once were warriors" bandázó maori figurái ugrottak be róla:



Aki még nem látta a filmet, de érdekli az Aucklandi Józsefváros szerves valósága, az okvetlenül nézze meg! A legjobb zélandi mozi (már azok közül, amiket láttam - és ebből nem sok van...) Feltétlenül jobb, mint a "Gyűrűk ura", aminek kétszer álltam neki, és mindkétszer fél órán belül elaludtam.


A filmajánló után nézzük, hogy mire megyek az én maorimmal (akinek csak a karja volt válltól csuklóig kivarrva, de viszont legalább volt Snoop Doggy Dogg-os sérója):

- Hey, bro'! (Nekem kurvára tetszik, hogy az itteni maorik nem csinálnak abból anti-rasszista műbalhét, ha le-"bro"-zom, őket! Soha nem is mulasztom el...)
- Hi bro!
- Nincs véletlenül egy öngyújtód?
- De van. Várj egy kicsit! - majd előtúrta a táskája mélyéről.
- Köszi!
- Mmmm. Reggelit csináltok?
- Nem; csak kávét. Kérsz egyet?
- Hú, az jó lenne. Köszi, elfogadom.
- Csak ilyen szar Nescafénk van...
- Nem baj. Az pont jó lesz!

Dumáltunk vele egyet, amig elkészült a kávé. Lance-nek hivták. A haverjaira várt; velük volt itt valami Waitangi-napi házibuliban. Kiderült, hogy nem jártam messze az igazságtól, mert tényleg ült 8 évet. Nem kérdeztem meg, hogy miért, de gondolom, hogy a szokásos: balhézás, meg esetleg fű-forgalmazás. Nem látszott rajta, hogy a hűvösön volt ilyen sokáig, mert azon kivül, hogy jó kedélyű srác volt, fiatalabbnak is tűnt a 41 événél. Mondtuk, hogy Paihiába megyünk delfint nézni, de útba ejtjük Opononit is egy kis sand-boardozásra. Hú, hát ő onnét származik; a kuzinja Pete, a motorcsónakos arc, aki a sand-boardozást üzemelteti. Adjuk át neki az üdvözletét! Ok, mondtuk; átadjuk.

Elköszöntünk, aztán mentünk tovább észak felé a 12-es úton, ahol nincs más, csak kibaszott zöld dombok, amiket utálok (vagy barnák, ha ki van égve a fű - mint ahogy most is). Ezen kivül birkák, tehenek, lovak, meg elviselhetetlen meleg. Egyszer csak szembe jött egy útjelző tábla, aztán még egy, majd még egy:

Kai Iwi Lakes 10 km
Kai Iwi Lakes 5 km
<- Kai Iwi Lakes

Nézzük meg - mondom, hisz fiatal még az idő. Biztos voltam benne, hogy találunk valami csoffadt sáros pocsolyát, amit benőtt a nád, és néhány csóringer béka vergődik benne. Még akkor sem voltam elragadtatva, amikor megláttuk 10 km-nyi kibaszott barna domb mögött a tavat:



Lementünk a hajó-rampához, mert az volt a legközelebb, aztán rövid mártózás és parton zabálás után áthajtottunk a túlparton levő kempingbe. Beszarás, hogy milyen helyet találtunk: fasza kis árnyat adó fenyves alatt sátorozik a nép. Ezt egy fehér homokos part választja el a kristálytiszta-vizű tótól. (Amiben végre édesviz van! - én dunai/balatoni gyerek lévén nem nagyon vagyok oda a tengervizért, ami ragad és összehúzza a bőrt...)





Akik igazán tudnak élni, azok viszont kihozzák a diványt is, meg az utánfutóra pimpelt spa-t:

Mikor kifelé mentünk, ebben már söröztek a srácok...

Na ennyi mára elég lesz, mert mingyárt kezdődik a Született feleségek...