Tegnap levették a gipszet a karomról. A doki, aki a műtét előtt mutogatta nekem a röntgenképet, de akit azóta nem láttam, most megjelent, és gyanúsan széles mosollyal üdvözölt. Elmondta, hogy a műtét végülis sikerült, és 3(!) titán-lemezt raktak a karomba. Jópofiztunk egyet; elmondtam, hogy természetesen megint motorra fogok ülni. Ő elmondta, hogy akkor most kapok egy “splint”-et, ami gyakorlatilag olyan, mint egy gipsz, csak levehető, hogy meg lehessen kezdeni a gyógytornát. (Itt jegyezném meg, hogy a “gyógytorna” szónál aljasabb magyar kifejezés szerintem nem létezik: undorító, hogy pont azt a tevékenységet, ami sziklánál is szilárdabb jellemet kíván a magyar nyelv egy ilyen lesajnáló, szánalmas felhanggal látta el. Én biztos, hogy inkább a “kínterápia” elnevezést választottam volna…) A csontok most már nagyjából összeforrtak; jó lesz az; 6 hónap alatt helyre is áll a csuklóm. Fáradjak tehát át a gyógytornászhoz; ő majd eligazít, meg csinál nekem egy splint-et.
Ránéztem a szkander-állásban otthagyott karomra; próbáltam parancsokat indítani fejből, hogy mit csináljon… Syntax Error… Ennyi? Akkor ez most így készen van??? 3 lemez? 6 hónap?!?
Lassan eljutott az agyamig, hogy mit hallottam. Nyilván nem fogják a szemedbe mondani, hogy akkor ezt a csuklót az életed hátralevő részére megbaszhatod…
Még Anna, aki annak idején Aucklandben az összedrótozott könyökömet gyilkolta - szinte tökéletesre - mesélte, hogy angoléknál nem szokták nagyon erőltetni a gyógytornászok a gyógytornát. Megmondják, hogy milyen gyakorlatokat csináljál otthon magad; egy hónap múlva behívnak, hogy újra leméricskéljék a szögeket, azt csá. Ha te nem vagy elég elszánt, akkor ő minek strapálja magát? Sőt: már az elején megkérdezik, hogy “mit vársz a gyógytornától?” A válaszból maguknak leszűrik, hogy ki mennyire akar meggyógyulni…
Behív a gyógytornász. Dagi kis ázsiai csaj.
- Hogy van? Mi történt a csuklójával?
- Motorbaleset.
- Mire számít a gyógytornától? Gondolom, hogy csodára nem…?
- (A jó kurva anyádra!!!) Maga mit tekint csodának?
Kitöltet velem valami faszomöccse tesztet, amin be kell karikázni, hogy 1-től 5-ig megnnyire nem tudom ezt és ezt csinálni. Semmit nem tudok csinálni, bazmeg; most vettétek le a karomról a gipszet: eddig azt sem láttam, hogy van -e valami alatta…!!!
És még volt a szobában rajta kívül három ilyen semmirekellő, fontoskodó kis luvnya – akiket az én adómból fizet a hör medzsöszti.
Ma bementem az irodába, hogy végre elkezdjek egy kis pénzt is termelni. A kollegák örülnek nekem (mondjuk nem mindegyik…) Dumálgatunk; nyilván nem fogok az első napon semmi érdemlegeset csinálni. Pradeep is motoros (volt); ő is szétkúrta a csuklóját. Neki ugyan csak két lemeze van, de az ő műtétjét alaposan elbaszták… Mutatja, hogy egy második, korrekciós műtét után mennyire hajlik minden irányban. Nem nagyon.
Jaime focizás közben törte a csuklóját. Neki egy lemeze van. Az se lett százas, de szerinte lehet ezzel élni. Végülis a csukló talán a leginkább nélkülözhető ízület a testben; jól jártam, hogy az ujjaim legalább rendben vannak.
Végülis tényleg: ha választani kellene, hogy melyik ízületedet verje tönkre kalapáccsal egy pszichopata guantanamói jenki-árja vallatótiszt, akkor mit választanál? Igen; a bal csuklót legyen szíves!
Lehetne ennél szarabb is...
2018. május 17., csütörtök
2018. május 8., kedd
Miért?
Miért nem veszel inkább egy jó autót, fiam?
Miért mennek mint az állat???
Miért viszik a bőrüket a vásárra, és törik magukat rommá?
Nem érted, mi? Hadd kérdezzek valamit én is. Jöttél már ki nagy gázon a kanyarból lapjára rakott motorral? Állt már fel az összes szőrszál a libabőrös karodon, ahogy kinyílt a torka ezer köbcentinek? Érezted már a centrifugális erőt? Érezted a kéjt? Voltál már egy test a két mázsa-valamennyi acéllal? Voltál már a gázmarkolat? Voltál már központi rugó, és lengővilla, ami rápasszírozza a kereket az útra? Voltál hátsó gumi, ami foggal-körömmel kapaszkodik az aszfaltba, miközben a másik kézzel kinyúlva beint a fizika törvényeinek, és röhögve arcon köpi őket?
Nem?
Lőttél már heroint? Nem? De tudod, hogy a dzsanki miért nyomta be a hernyót MÁSODSZOR?
Nem?
Akkor mást kérdezek. Nevettél gurgulázva, amikor apád kétéves korodban ringlispírt játszott veled?
Na ezért.
Miért mennek mint az állat???
Miért viszik a bőrüket a vásárra, és törik magukat rommá?
Nem érted, mi? Hadd kérdezzek valamit én is. Jöttél már ki nagy gázon a kanyarból lapjára rakott motorral? Állt már fel az összes szőrszál a libabőrös karodon, ahogy kinyílt a torka ezer köbcentinek? Érezted már a centrifugális erőt? Érezted a kéjt? Voltál már egy test a két mázsa-valamennyi acéllal? Voltál már a gázmarkolat? Voltál már központi rugó, és lengővilla, ami rápasszírozza a kereket az útra? Voltál hátsó gumi, ami foggal-körömmel kapaszkodik az aszfaltba, miközben a másik kézzel kinyúlva beint a fizika törvényeinek, és röhögve arcon köpi őket?
Nem?
Lőttél már heroint? Nem? De tudod, hogy a dzsanki miért nyomta be a hernyót MÁSODSZOR?
Nem?
Akkor mást kérdezek. Nevettél gurgulázva, amikor apád kétéves korodban ringlispírt játszott veled?
Na ezért.
2018. május 7., hétfő
2018. május 6., vasárnap
Wales utoljára...
A mentő 15 perc alatt kiér. A yardok még gyorsabban... Nem kell nekik kétszer elmagyarázni, hogy mi történt; nem én vagyok az első, aki itt összekaristolja a nemzeti park fűcsomóit - és nem is az utolsó... A motor kiütött a helyéről egy akkora darab sziklát, amit négyen sem tudtunk volna megmozdítani; ha én találom el, akkor most nem írnék itt lófaszt se.
A dráma ellenére próbálok fegyelmeztetten semmit sem csinálni - ha már egyszer így hirtelen munkát generáltam vagy 25 embernek... A rendőrök mondják, hogy nem jelentenek fel, mert látják, hogy van elég bajom anélkül is. Szerencsére ekkor még rajtam kívül nem tudhatja senki, hogy a gerincem nem tört, és sokkal szánalmasabban festek, mint amit az állapotom indokol. A motor is atomjaira hullott; biztos, hogy az is rátesz egy lapáttal az első benyomásra.
A mentősöket hagyom, hogy levágjanak rólam mindent, és kézből-kézbe adják a bukóból kivett fejemet, meg merevítsék. Közben kimegy belőlem az adrenalin; a lábszáram már mocskosul fáj. Bevisznek Swansea-ba; az ötvenes mentős fazon elmeséli, hogy neki is volt egy Triumph-ja, de aztán inkább eladta, mert túl sok mindent látott a melóban...
Mikiéknek elmegy a délután hátra levő része azzal, hogy megtalálják az aznapi szállást; felvegyék az autót, meg összekanalazzák a roncsot. Én hátradőlhetek...
A kórházban rögtön meg akarnak műteni, de aztán meggondolják magukat, és csak másnap kerül rám sor. Majd kapok egy rudat a sípcsontba, amivel állítólag rögtön járhatok.
Az első két-három nap arra gondolok, hogy lehetne szarabb is. Persze ez majdnem mindig így van; bármikor, amikor az életben úgy gondoltam, hogy most már tényleg itt az ideje sajnálni magamat, mindig bebizonyosodott, hogy annál simán lehet még szarabb - úgyhogy megtanultam óvatosan bánni ezzel...
Mégis nehéz az első pár éjszaka. Ilyen közel még nem éreztem magam ahhoz, ahogyan én a Pokolt elképzelem. Emberi roncsok vesznek körül. A szomszéd kórteremből nagyjából félóránként valaki hangosan elenged egy halálhörgést; minden bizonnyal éppen maga a Sátán tol fel S.K. egy izzó piszkavasat a seggébe. Mellettem egy félhülye fazon fekszik; csípő-protézisre vár. Szemben egy kivarrt rocker-arc felpolcolt lábbal; még benne van a legtöbb élet - két hete várja, hogy az endurózással csont-péppé zúzott bokáját végre megműtse valaki. Én sem vagyok a toppon; pár nap alatt sebesre és kiütésesre fekszem a hátamat, meg a seggem. Más pozícióba nem tudok helyezkedni, mert a legapróbb mozdulat is úgy fáj, hogy majd beszarok. Mi lenne, ha a törött végtagokon kívül nem csak zúzódásaim vannak, hanem mondjuk bordákat török, vagy kulcscsontot??? Minden egyes hugyozás így is percekig tartó kín, mert a pisa-palackhoz előbb meg kell dönteni a motoros ágytámlát, aztán ülő helyzetbe húzódzkodni. És még akkor sem tudja úgy elengedni az ember, ahogyan szeretné...
Éppen, amikor majdnem elaludnék, a sarokban levő szenilis, süket öreg hívja a nővért. Végig kell hallgatnom a dokit, ahogy elmagyarázza, hogyan fogják beletolni a katétert... Apró nyöszörgés után kész vannak, de az öreg tizenöt percen belül elfelejti, és újra hívja a nővért... Aztán megint...
A csuklómat is műteni kellene, de a hetente egyszer beugró kéz-sebész programjából at utolsó pillanatban húznak ki. Következő csütörtököt ígérik... Én már sikítva menekülnék: Csabit kérem meg, hogy hozzon haza. Megszenvedem az utat, de addigra már látványos javulást mutatok: inkább felmászom a kurva lépcsőn is, hogy a gyógytornász is áldását adja az elbocsátásomra. Azóta már két napja állva pisálok, mert a lábamban levő rúd tényleg terhelhető...
Hétvége van. Londonban még hétfőn-kedden harcolok egy kicsit, hogy felvegyenek valami kórházba, de végül valaki ránéz a csukló-röntgenemre, és azonnal beír a műtéti lista elejére, mert éppen van egy szabad ágy. Nekem is mutatja a röntgent; 17-ig számolja rajta a törött darabokat. Másnap meg is műtenek; elég komoly lakatos-munkát vázol fel nekem a sebész: gyakorlatilag egy alaplemezre felcsavaroznak mindent, amit még lehet, meg ami esetleg a röntgenen még nem is látszik... Az altatáson kívül kapok még valami nagyon bika helyi érzéstelenítésnek szánt ideg-blokkoló cuccot is, amitől egy teljes napra lebénul az alkarom. Ettől még ugyan baszottul fáj, mert megint nem tudok két napig aludni utána, de gondolom, hogy a vödör-szám belém nyomott morfium, metadon, kodein, meg paracetamol mellé még kellett ez is. Furcsa élmény, amikor az ember csak egy pillanatra tud elaludni, mert rögtön fejbe bassza a saját, állványból kieső, élettelen alkarja...
De ma éjjel végre először úgy aludtam, hogy tudom, hogy innentől jobb lesz. Londonba végre beköszöntött a tavasz. Pár hete még örültem volna ennek. Most meg baszhatom...
A dráma ellenére próbálok fegyelmeztetten semmit sem csinálni - ha már egyszer így hirtelen munkát generáltam vagy 25 embernek... A rendőrök mondják, hogy nem jelentenek fel, mert látják, hogy van elég bajom anélkül is. Szerencsére ekkor még rajtam kívül nem tudhatja senki, hogy a gerincem nem tört, és sokkal szánalmasabban festek, mint amit az állapotom indokol. A motor is atomjaira hullott; biztos, hogy az is rátesz egy lapáttal az első benyomásra.
A mentősöket hagyom, hogy levágjanak rólam mindent, és kézből-kézbe adják a bukóból kivett fejemet, meg merevítsék. Közben kimegy belőlem az adrenalin; a lábszáram már mocskosul fáj. Bevisznek Swansea-ba; az ötvenes mentős fazon elmeséli, hogy neki is volt egy Triumph-ja, de aztán inkább eladta, mert túl sok mindent látott a melóban...
Mikiéknek elmegy a délután hátra levő része azzal, hogy megtalálják az aznapi szállást; felvegyék az autót, meg összekanalazzák a roncsot. Én hátradőlhetek...
A kórházban rögtön meg akarnak műteni, de aztán meggondolják magukat, és csak másnap kerül rám sor. Majd kapok egy rudat a sípcsontba, amivel állítólag rögtön járhatok.
Az első két-három nap arra gondolok, hogy lehetne szarabb is. Persze ez majdnem mindig így van; bármikor, amikor az életben úgy gondoltam, hogy most már tényleg itt az ideje sajnálni magamat, mindig bebizonyosodott, hogy annál simán lehet még szarabb - úgyhogy megtanultam óvatosan bánni ezzel...
Mégis nehéz az első pár éjszaka. Ilyen közel még nem éreztem magam ahhoz, ahogyan én a Pokolt elképzelem. Emberi roncsok vesznek körül. A szomszéd kórteremből nagyjából félóránként valaki hangosan elenged egy halálhörgést; minden bizonnyal éppen maga a Sátán tol fel S.K. egy izzó piszkavasat a seggébe. Mellettem egy félhülye fazon fekszik; csípő-protézisre vár. Szemben egy kivarrt rocker-arc felpolcolt lábbal; még benne van a legtöbb élet - két hete várja, hogy az endurózással csont-péppé zúzott bokáját végre megműtse valaki. Én sem vagyok a toppon; pár nap alatt sebesre és kiütésesre fekszem a hátamat, meg a seggem. Más pozícióba nem tudok helyezkedni, mert a legapróbb mozdulat is úgy fáj, hogy majd beszarok. Mi lenne, ha a törött végtagokon kívül nem csak zúzódásaim vannak, hanem mondjuk bordákat török, vagy kulcscsontot??? Minden egyes hugyozás így is percekig tartó kín, mert a pisa-palackhoz előbb meg kell dönteni a motoros ágytámlát, aztán ülő helyzetbe húzódzkodni. És még akkor sem tudja úgy elengedni az ember, ahogyan szeretné...
Éppen, amikor majdnem elaludnék, a sarokban levő szenilis, süket öreg hívja a nővért. Végig kell hallgatnom a dokit, ahogy elmagyarázza, hogyan fogják beletolni a katétert... Apró nyöszörgés után kész vannak, de az öreg tizenöt percen belül elfelejti, és újra hívja a nővért... Aztán megint...
A csuklómat is műteni kellene, de a hetente egyszer beugró kéz-sebész programjából at utolsó pillanatban húznak ki. Következő csütörtököt ígérik... Én már sikítva menekülnék: Csabit kérem meg, hogy hozzon haza. Megszenvedem az utat, de addigra már látványos javulást mutatok: inkább felmászom a kurva lépcsőn is, hogy a gyógytornász is áldását adja az elbocsátásomra. Azóta már két napja állva pisálok, mert a lábamban levő rúd tényleg terhelhető...
Hétvége van. Londonban még hétfőn-kedden harcolok egy kicsit, hogy felvegyenek valami kórházba, de végül valaki ránéz a csukló-röntgenemre, és azonnal beír a műtéti lista elejére, mert éppen van egy szabad ágy. Nekem is mutatja a röntgent; 17-ig számolja rajta a törött darabokat. Másnap meg is műtenek; elég komoly lakatos-munkát vázol fel nekem a sebész: gyakorlatilag egy alaplemezre felcsavaroznak mindent, amit még lehet, meg ami esetleg a röntgenen még nem is látszik... Az altatáson kívül kapok még valami nagyon bika helyi érzéstelenítésnek szánt ideg-blokkoló cuccot is, amitől egy teljes napra lebénul az alkarom. Ettől még ugyan baszottul fáj, mert megint nem tudok két napig aludni utána, de gondolom, hogy a vödör-szám belém nyomott morfium, metadon, kodein, meg paracetamol mellé még kellett ez is. Furcsa élmény, amikor az ember csak egy pillanatra tud elaludni, mert rögtön fejbe bassza a saját, állványból kieső, élettelen alkarja...
De ma éjjel végre először úgy aludtam, hogy tudom, hogy innentől jobb lesz. Londonba végre beköszöntött a tavasz. Pár hete még örültem volna ennek. Most meg baszhatom...
2018. május 4., péntek
A taknyolás margójára
Megnéztem a videót vagy harmincszor (Igen; van videó, mert a Robi fején volt kamera...!) Az látszik rajta, ami végülis történt: egy szerencsétlen balfasz benézi a kanyart, és csúnyán pofára esik. Robi meg a Miki mondták, hogy szerintük kiadta volna, ha nem fékezek bele. Így utólag látom, hogy tényleg igazuk van: ha kitágítom az ívet, és belesimítok a hátsó fékkel, akkor a szemközti sávban simán kikerülhettem volna a megsüllyedt részt...
Sajnos viszont akkor, amikor egyszerre vettem észre az úthibát, ÉS azt, hogy még mindig nem látok bele a kanyarba, akkor egy pillanatra bepánikoltam, és ESZEMBE SEM JUTOTT, hogy a gázt tartva vakon átmenjek a jobb oldalra azt remélve, hogy nem jön semmi szembe. Elég komoly megrázkódtatás volt felismerni, hogy a brilliáns körmemotorozás-kifékezés után felfűzött Tökéletes Kanyar helyett jó eséllyel egy ordenáré zakó lesz a jussom...
Most nem jött semmi szembe, de nekem az a századmásodperc, ami alatt dönteni kellett egyszerűen nem volt elég arra, hogy elengedjem a mentális blokkot, miszerint ha nem látsz bele, akkor a szemközti sáv TABU... Elég rémtörténetet hallottam kamionok orrára molylepkeként felkenődö motorosokról, hogy ettől fossak. Meg ugye volt az a videó a srácról pár éve, aki a Mecsekben pont így ölt meg egy másik motorost, míg ő túlélte...
Egy szó mint száz: elég sok mindent basztam el: így jár az, aki nem hagy magának időt, meg helyet a váratlan helyzetekre...
Sajnos viszont akkor, amikor egyszerre vettem észre az úthibát, ÉS azt, hogy még mindig nem látok bele a kanyarba, akkor egy pillanatra bepánikoltam, és ESZEMBE SEM JUTOTT, hogy a gázt tartva vakon átmenjek a jobb oldalra azt remélve, hogy nem jön semmi szembe. Elég komoly megrázkódtatás volt felismerni, hogy a brilliáns körmemotorozás-kifékezés után felfűzött Tökéletes Kanyar helyett jó eséllyel egy ordenáré zakó lesz a jussom...
Most nem jött semmi szembe, de nekem az a századmásodperc, ami alatt dönteni kellett egyszerűen nem volt elég arra, hogy elengedjem a mentális blokkot, miszerint ha nem látsz bele, akkor a szemközti sáv TABU... Elég rémtörténetet hallottam kamionok orrára molylepkeként felkenődö motorosokról, hogy ettől fossak. Meg ugye volt az a videó a srácról pár éve, aki a Mecsekben pont így ölt meg egy másik motorost, míg ő túlélte...
Egy szó mint száz: elég sok mindent basztam el: így jár az, aki nem hagy magának időt, meg helyet a váratlan helyzetekre...
2018. május 1., kedd
In da Wales I.
Idén van harmincadik éve (számmal ki sem merem írni...), hogy találkoztam a Motorral. Simán átsiklottam volna efelett a jelentéktelen évforduló felett, ha nem történik valami, ami nem vesz rá az igen hosszas gondolkodásra.
OK. Most megálltam. Fekszem a földön. Húbazmeg; nem kapok levegőt...
Szóval elmentünk Wales-be motorozni. Eredetileg Spanyolba akartunk, de valahogy nem akart semmi sikerülni. Kompjegy-foglalás után derült ki, hogy Északnyugat-Spanyolország ugyan gyönyörű, de áprilisban elég szar az időjárás. A környéket (Asztúria, Cantabria, Baszkföld) “Spanyol Svájcnak” hívják – azért mert annyira zöld, és dombos-hegyes. Nyolc év Új-Zéland, meg öt év Anglia alatt megtanulja az ember, hogy valahol mitől zöld a fű… (Nem; nem azért mert a szomszéd kertjében van… A helyes megfejtést A4-es lapra írva, beborítékolva kibaszhatjátok a kukába...)
Krhhhöőőőőőő… Na végre: OXIGÉN!!! Akkor veszek egy nagy levegőt, és inkább kiköpöm a sarat, meg a füvet…
Az elméletem az volt, hogy tavaly is csak májusban lehetett elkezdeni motorozni (Magyarországon), mert ahova én megyek, ott mindig éppen akkor van 3-5 fokkal hidegebb, mint általában. Vagy az évszázad vihara, vagy az azt követő áradás... NODE!!! Ha ez a mediterrán medence, akkor már más a gyerek fekvése; nyilván Spanyolországban még én sem tudok olyan durva ítéletidőt hozni, ami lehetetlenné tenné a motoros túrázást… Szóval megvettem a Dover-Calais kompjegyet (autó, utánfutóval - amin 3 motor van), majd UTÁNA gugliztam egyet, hogy mire lehet számítani Észak-Spanyolban időjárás tekintetében. Nyilván más nem megy ilyenkor Spanyolba, tehát olcsó szállás lesz szarásig; az annyira nem aggasztott… Április 18-26-ig belecsapunk a lecsóba – valahol az Ibériai-félszigeten!
Az első - nem vegetatív - gondolat: Mit csináltál, te szerencsétlen?!? - Hát valamit nagyon elbasztam… De az, hogy mit, most valószínűleg nem annyira fontos. Mi is fontos most...? Ismerős a szitu, és még tudom is, hogy ilyenkor mitől kell félni...
Két hétig csüngtem minden nap a közép-távú időjárás-jelentésen. Kész volt az alternatív útvonal: kelet-Franciaországban egy nap csapatás a festői Ardéche, és Cévennes nemzeti parkokban, aztán felpakolunk, és leautózunk a Pireneusokig. Azt 4-5 nap alatt megkerüljük - mindig a hosszabb, kanyargósabb utakon haladva. Végül vissza az autóba-utánfutóra, és nyugat Franciaországon keresztül autózunk fel. Bordeaux-ban megállunk az utolsó éjszaka, és jól berúgunk. Betárazunk bort, meg sajtot, aztán kényelmesen hazajövünk.
Nézzük csak… A lábujjaimat érzem, és még mozgatni is tudom őket. Valószínűleg megint viszonylag olcsón megúsztam…?
Az indulás előtti héten egész Spanyolország-szerte havazott. A hét elején Galíciában (bal felső csücsök), aztán a Pireneusok környékén (Zaragoza: kb. 20 centi.) A Sierra Nevadában FÉL MÉTER! Onnan AFRIKA 200 KM-RE VAN, BAZMEG...!!! Feladtam…
Eközben a brit szigetekre hőhullámot jósolt a meteorológia. Londonban 27 fok igérkezett. Wales-re 18-22 fokig terjedt a kilátás; négy napig eső nélkül. Nyilván ismerni kell a wales-i klímát, hogy valaki felfogja ennek a jelentőségét, de legyen elég annyi, hogy Wales-ben zsinórban négy eső-mentes napnak annyi az esélye, mint az április-közepi sűrű havazásnak dél-Spanyolországban...
Érkezik Robi és Gyula kiabálva: "Szólalj meg baszki, de ne mozdulj!!!" Ordítanak, mint a sakál, tehát valószínűleg kívülről sokkal durvábban nézett ki a perec, mint átélve… "Jól van; élek még!!!"
Elengedtük a komp-jegyet... A srácoknak ez volt az első több napos túrájuk - valószínűleg sok is lett volna 9 nap – kétszer 1000 km autózással. Meg aztán én is vén fasz vagyok már - fárasztó egy ilyen túra…
Szóval Wales-ben foglaltam szállást 3 helyen. Londonhoz legközelebb tulajdonképpen ott vannak igazi hegyek. Sokkal kényelmesebb volt ez így – arról nem is beszélve, hogy valószínűleg soha többet nem lett volna egy komplett túrányi jó idő arra… És egyikünk sem járt még ott.
Akkor leltár... Kicsit fáj a bal lábszáram. Lenézek; próbálom emelni. A láb jön, de a lábfej lefittyed: marad a jobb lábamon, ahol megállt. Akkor a sípcsont, meg valószínűleg a szárkapocscsont is ment a levesbe. Még mozgatásra sem fáj nagyon, tehát még tart a véremben az adrenalin. A bal alkarom is sajog, de eléggé lent; valószínűleg a csuklóm kuka. Mi van még? Máshol nem is nagyon fáj. Jobb lenne mondjuk nem a mellkasom alá szorult jobb karomon feküdni, ha már ilyen kemény, és domború a szikla, amin megálltam, de hát ez van. A jobb karom pedig mozog is, meg fájdalom-mentes is, úgyhogy inkább ennek örülök.
Sok szót nem nagyon érdemes Wales-re vesztegetni; nézni kell azt, és befogadni. Fasza kis túra volt. Egy csepp eső sem ért minket. A szállásadóink igazi, kedves, egyszerű vidéki emberkék voltak. A táj pixelre pontosan olyan volt, mintha Zélandon lettem volna. Egyszer meg is kellett ráznom magam, hogy visszaessek a jelenbe, mert néhány másodpercig ott voltam Helensville-nél, a 16-os úton, és a farmok között kanyarogtam a tehénszar-illatban…
Mégis, valahogy az egész túra alatt volt bennem egy kettős érzés. Egyrészt kezdem már élvezni a krúzolós-tájnézős motorozást, ami jó – ez is egy keresztmetszete annak az univerzumnak, amiről a motorozás szól. Tudjátok: ez az “A Zen, és a motorkerékpár-ápolás művészete”-világ.
Ugyanakkor volt egy kis hiányérzetem, mert majdnem mindenhol el lehetett fordulni 80 mérföldes tempóban, gáz-elvétel nélkül. Uncsi. A Raptornak ez nem volt elég. És nekem sem… Előre dőlve ülök a nyeregben; a fejem a tank felett. Ilyen pozícióban nem krúzoni indul az ember…
Utolsó nap hozzánk csapódott Gyula, aki Cardiffban lakik, mert a FB-n látta, hogy merre járunk, és ránk írt. Megbeszéltük, hogy hol futunk össze, majd – mivel ő nem ismerte a Black Mountain-t átszelő 4069-es utat, amit mi első nap toltunk le, ezért megegyeztünk, hogy felmegyünk oda még egyet csapatni. Ez az út volt az, amin 5-6 hónap után először végre elkezdett pezsegni a vérem. Gyönyörű, közepes tempójú kanyarok; néhol 3-at, 4-et is belátni egymás után, mert kopárak a hegyek, és csak a fű van, meg az aszfaltcsík…
Akkor mostantól 6 hét, míg a csontok összeforrnak, aztán kezdhetek vért hugyozni a gyógytornával. Ergo hazavágtam a nyaram nagy részét, amit most lábadozásra kell majd fordítanom… Sírni tudnék…
Leérünk Brynamman-ig. Onnan visszafordulunk, mert úgy beszéltük, hogy csinálunk még egy oda-visszát a hegyen. Hátul megyek; épp akkor érek le, amikor a többiek megfordulnak. Megfordulok én is. Miki előtt indulok el, mert ő még egy kicsit tekergeti a Gixxert a sárban, és elszortírozza a sódert...
Felmegyek az aszfaltra. Pár kanyar alatt letisztul a sáros gumi. Utolérem Gyulát; elmegyek mellette egy jobbosban. Kijövet van egy kis aszfalt-egyenetlenség; érzem hogy megúszik a segge, de nem veszem el a gázt amatőr módon; a Raptor futóműve gyönyörűen elsimítja egy kis kígyózás kíséretében. Pár kanyar múlva utolérem Robit. Kurvára húzza neki; nem tudok elmenni mellette legalább 5-6 kanyarig. Mennék nagyon; kinézem a következőt. Enyhe balos; majdnem kopp-gázon kívülről kezdve az ívet jó lesz, mert látom, hogy ő már fékez. Én gázt adok, borítom a motort az ívre. Akkor veszem észre a 2-3 méter hosszan megsüllyedt aszfaltot a kanyar közepén – ahogy alámosta a víz… Picsába…
Ha gázon, lapon hagyom a motort, akkor az aszfalt-süllyedésből felpattanva jó eséllyel a szemközti sáv túlsó szélén fog a gumi újra utat, aztán vagy lesz elég hely, hogy összeszedjem, vagy nem… És ez még a jobbik eset, mert lehet, hogy meg sem tapad, és low-side hagyom el a motor után az úttestet kb. 160-nal. Vagy – ami még rosszabb – high-side kilő a motor a picsába, miután megtalálta a tapadást a gumi. Ebben az esetben is 160-nal – be kell látni, hogy ez nem predesztinálja a motorost hosszú, kandalló előtt, boldogságban eltöltött öreg évekre…
Kiveszem az ívről, és belefékezek kézzel-lábbal. Hátha még később vissza tudom rakni az ívre??? (Jó lenne egy ABS, bassza meg…!) Blokkol a hátsó kerék. Vagy elengedem, vagy nem, amíg a motor beleesik a szintkülönbségbe... Már a felezővonalon vagyok, amikor újra blokkolom a hátsót. Úszik előre. Ellenkormányzok, és próbálok salakmotoros-módra ívet találni. Hát ez így elég esélytelen… Nem tudom mire számítok, amikor elveszem a féket… Megtapad; high-side. Fasz tudja; csúnya lesz, de legalább lefékeztem 80 körülre. Repülök tovább...
OK. Most megálltam. Fekszem a földön. Húbazmeg; nem kapok levegőt...
Szóval elmentünk Wales-be motorozni. Eredetileg Spanyolba akartunk, de valahogy nem akart semmi sikerülni. Kompjegy-foglalás után derült ki, hogy Északnyugat-Spanyolország ugyan gyönyörű, de áprilisban elég szar az időjárás. A környéket (Asztúria, Cantabria, Baszkföld) “Spanyol Svájcnak” hívják – azért mert annyira zöld, és dombos-hegyes. Nyolc év Új-Zéland, meg öt év Anglia alatt megtanulja az ember, hogy valahol mitől zöld a fű… (Nem; nem azért mert a szomszéd kertjében van… A helyes megfejtést A4-es lapra írva, beborítékolva kibaszhatjátok a kukába...)
Krhhhöőőőőőő… Na végre: OXIGÉN!!! Akkor veszek egy nagy levegőt, és inkább kiköpöm a sarat, meg a füvet…
Az elméletem az volt, hogy tavaly is csak májusban lehetett elkezdeni motorozni (Magyarországon), mert ahova én megyek, ott mindig éppen akkor van 3-5 fokkal hidegebb, mint általában. Vagy az évszázad vihara, vagy az azt követő áradás... NODE!!! Ha ez a mediterrán medence, akkor már más a gyerek fekvése; nyilván Spanyolországban még én sem tudok olyan durva ítéletidőt hozni, ami lehetetlenné tenné a motoros túrázást… Szóval megvettem a Dover-Calais kompjegyet (autó, utánfutóval - amin 3 motor van), majd UTÁNA gugliztam egyet, hogy mire lehet számítani Észak-Spanyolban időjárás tekintetében. Nyilván más nem megy ilyenkor Spanyolba, tehát olcsó szállás lesz szarásig; az annyira nem aggasztott… Április 18-26-ig belecsapunk a lecsóba – valahol az Ibériai-félszigeten!
Az első - nem vegetatív - gondolat: Mit csináltál, te szerencsétlen?!? - Hát valamit nagyon elbasztam… De az, hogy mit, most valószínűleg nem annyira fontos. Mi is fontos most...? Ismerős a szitu, és még tudom is, hogy ilyenkor mitől kell félni...
Két hétig csüngtem minden nap a közép-távú időjárás-jelentésen. Kész volt az alternatív útvonal: kelet-Franciaországban egy nap csapatás a festői Ardéche, és Cévennes nemzeti parkokban, aztán felpakolunk, és leautózunk a Pireneusokig. Azt 4-5 nap alatt megkerüljük - mindig a hosszabb, kanyargósabb utakon haladva. Végül vissza az autóba-utánfutóra, és nyugat Franciaországon keresztül autózunk fel. Bordeaux-ban megállunk az utolsó éjszaka, és jól berúgunk. Betárazunk bort, meg sajtot, aztán kényelmesen hazajövünk.
Nézzük csak… A lábujjaimat érzem, és még mozgatni is tudom őket. Valószínűleg megint viszonylag olcsón megúsztam…?
Az indulás előtti héten egész Spanyolország-szerte havazott. A hét elején Galíciában (bal felső csücsök), aztán a Pireneusok környékén (Zaragoza: kb. 20 centi.) A Sierra Nevadában FÉL MÉTER! Onnan AFRIKA 200 KM-RE VAN, BAZMEG...!!! Feladtam…
Eközben a brit szigetekre hőhullámot jósolt a meteorológia. Londonban 27 fok igérkezett. Wales-re 18-22 fokig terjedt a kilátás; négy napig eső nélkül. Nyilván ismerni kell a wales-i klímát, hogy valaki felfogja ennek a jelentőségét, de legyen elég annyi, hogy Wales-ben zsinórban négy eső-mentes napnak annyi az esélye, mint az április-közepi sűrű havazásnak dél-Spanyolországban...
Érkezik Robi és Gyula kiabálva: "Szólalj meg baszki, de ne mozdulj!!!" Ordítanak, mint a sakál, tehát valószínűleg kívülről sokkal durvábban nézett ki a perec, mint átélve… "Jól van; élek még!!!"
Elengedtük a komp-jegyet... A srácoknak ez volt az első több napos túrájuk - valószínűleg sok is lett volna 9 nap – kétszer 1000 km autózással. Meg aztán én is vén fasz vagyok már - fárasztó egy ilyen túra…
Szóval Wales-ben foglaltam szállást 3 helyen. Londonhoz legközelebb tulajdonképpen ott vannak igazi hegyek. Sokkal kényelmesebb volt ez így – arról nem is beszélve, hogy valószínűleg soha többet nem lett volna egy komplett túrányi jó idő arra… És egyikünk sem járt még ott.
Akkor leltár... Kicsit fáj a bal lábszáram. Lenézek; próbálom emelni. A láb jön, de a lábfej lefittyed: marad a jobb lábamon, ahol megállt. Akkor a sípcsont, meg valószínűleg a szárkapocscsont is ment a levesbe. Még mozgatásra sem fáj nagyon, tehát még tart a véremben az adrenalin. A bal alkarom is sajog, de eléggé lent; valószínűleg a csuklóm kuka. Mi van még? Máshol nem is nagyon fáj. Jobb lenne mondjuk nem a mellkasom alá szorult jobb karomon feküdni, ha már ilyen kemény, és domború a szikla, amin megálltam, de hát ez van. A jobb karom pedig mozog is, meg fájdalom-mentes is, úgyhogy inkább ennek örülök.
Sok szót nem nagyon érdemes Wales-re vesztegetni; nézni kell azt, és befogadni. Fasza kis túra volt. Egy csepp eső sem ért minket. A szállásadóink igazi, kedves, egyszerű vidéki emberkék voltak. A táj pixelre pontosan olyan volt, mintha Zélandon lettem volna. Egyszer meg is kellett ráznom magam, hogy visszaessek a jelenbe, mert néhány másodpercig ott voltam Helensville-nél, a 16-os úton, és a farmok között kanyarogtam a tehénszar-illatban…
Mégis, valahogy az egész túra alatt volt bennem egy kettős érzés. Egyrészt kezdem már élvezni a krúzolós-tájnézős motorozást, ami jó – ez is egy keresztmetszete annak az univerzumnak, amiről a motorozás szól. Tudjátok: ez az “A Zen, és a motorkerékpár-ápolás művészete”-világ.
Ugyanakkor volt egy kis hiányérzetem, mert majdnem mindenhol el lehetett fordulni 80 mérföldes tempóban, gáz-elvétel nélkül. Uncsi. A Raptornak ez nem volt elég. És nekem sem… Előre dőlve ülök a nyeregben; a fejem a tank felett. Ilyen pozícióban nem krúzoni indul az ember…
Utolsó nap hozzánk csapódott Gyula, aki Cardiffban lakik, mert a FB-n látta, hogy merre járunk, és ránk írt. Megbeszéltük, hogy hol futunk össze, majd – mivel ő nem ismerte a Black Mountain-t átszelő 4069-es utat, amit mi első nap toltunk le, ezért megegyeztünk, hogy felmegyünk oda még egyet csapatni. Ez az út volt az, amin 5-6 hónap után először végre elkezdett pezsegni a vérem. Gyönyörű, közepes tempójú kanyarok; néhol 3-at, 4-et is belátni egymás után, mert kopárak a hegyek, és csak a fű van, meg az aszfaltcsík…
Akkor mostantól 6 hét, míg a csontok összeforrnak, aztán kezdhetek vért hugyozni a gyógytornával. Ergo hazavágtam a nyaram nagy részét, amit most lábadozásra kell majd fordítanom… Sírni tudnék…
Leérünk Brynamman-ig. Onnan visszafordulunk, mert úgy beszéltük, hogy csinálunk még egy oda-visszát a hegyen. Hátul megyek; épp akkor érek le, amikor a többiek megfordulnak. Megfordulok én is. Miki előtt indulok el, mert ő még egy kicsit tekergeti a Gixxert a sárban, és elszortírozza a sódert...
Felmegyek az aszfaltra. Pár kanyar alatt letisztul a sáros gumi. Utolérem Gyulát; elmegyek mellette egy jobbosban. Kijövet van egy kis aszfalt-egyenetlenség; érzem hogy megúszik a segge, de nem veszem el a gázt amatőr módon; a Raptor futóműve gyönyörűen elsimítja egy kis kígyózás kíséretében. Pár kanyar múlva utolérem Robit. Kurvára húzza neki; nem tudok elmenni mellette legalább 5-6 kanyarig. Mennék nagyon; kinézem a következőt. Enyhe balos; majdnem kopp-gázon kívülről kezdve az ívet jó lesz, mert látom, hogy ő már fékez. Én gázt adok, borítom a motort az ívre. Akkor veszem észre a 2-3 méter hosszan megsüllyedt aszfaltot a kanyar közepén – ahogy alámosta a víz… Picsába…
Ha gázon, lapon hagyom a motort, akkor az aszfalt-süllyedésből felpattanva jó eséllyel a szemközti sáv túlsó szélén fog a gumi újra utat, aztán vagy lesz elég hely, hogy összeszedjem, vagy nem… És ez még a jobbik eset, mert lehet, hogy meg sem tapad, és low-side hagyom el a motor után az úttestet kb. 160-nal. Vagy – ami még rosszabb – high-side kilő a motor a picsába, miután megtalálta a tapadást a gumi. Ebben az esetben is 160-nal – be kell látni, hogy ez nem predesztinálja a motorost hosszú, kandalló előtt, boldogságban eltöltött öreg évekre…
Kiveszem az ívről, és belefékezek kézzel-lábbal. Hátha még később vissza tudom rakni az ívre??? (Jó lenne egy ABS, bassza meg…!) Blokkol a hátsó kerék. Vagy elengedem, vagy nem, amíg a motor beleesik a szintkülönbségbe... Már a felezővonalon vagyok, amikor újra blokkolom a hátsót. Úszik előre. Ellenkormányzok, és próbálok salakmotoros-módra ívet találni. Hát ez így elég esélytelen… Nem tudom mire számítok, amikor elveszem a féket… Megtapad; high-side. Fasz tudja; csúnya lesz, de legalább lefékeztem 80 körülre. Repülök tovább...
2018. április 2., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
