Ezek a legjobbak :)
2010. május 23., vasárnap
Sydney belváros
Április 19, hétfő
Ma semmi említésre méltó nem történt. Körbegyalogoltam a belvárost, úgyhogy csak fotók vannak:
alien a Central Station-ön
Anzac Memorial - gyakorolnak az Anzac Day-i rendezvényre
Hyde Park. és a St Mary's Cathedral:
Ez nem tudom mi, de amilyen ronda, olyan sok van belőle
Sydney Tower
Sydney Harbour a Tower-ből fényképezve
Royal Botanic Gardens:
Innét rögtön az Operaházhoz jut az ember, ahol aztán megint belebotlik az aljasul elhelyezett szuvenír-boltokba, és otthagy 65 dollárt 2 pólóért, meg egy szalmakalapért. A világ pénzét el lehet itt kúrni, ha nem figyel oda az ember. (És én sajnos most úgy jöttem, hogy nem fogok figyelni...)
Ekkorra eléggé kivoltam már a gyaloglástól. Kiderült, hogy a kínai tornacipő nem jó arra, hogy hozzászoktasson a túrázáshoz; nem sok választott el a nap végére a talpgörcstől. Vigaszdíjként gyorsan vettem egy adag bébi-polipot valami görögtől a hajó-allomás mellett az utasellátóban, aztán hazavonatoztam.
Most meg iszom valami fos "Strongbow"-t a backpecki pubjában. Asszem, hogy ez cider lesz (csak meg kellett volna kérdezni a csapostól, hogy tényleg sört kérek -e...) Szerencsére a kiwik nem nagyon szerethetik a cidert, mert Zélandon nem könnyű így árnyékra vetődni egy ismeretlen márkával...
Holnap a Blue Mountains-hoz megyek. Már ma oda készültem, de amikor a vasútállomáson megkérdeztem, akkor kiderült, hogy a vonat-buszjegy kombó is $47-ba kerül oda. Úgy voltam vele, mint a székely bácsi, aki felutazik Pestre, és a villamos első nap levágja karját-lábát. (Hát a faszom nem kéne?!?) Úgy döntöttem, hogy akkor már inkább kibérelek egy kocsit. Holnapra be is foglaltam egyet; $60 lesz egy kispolszki-kategóriás modell. Mondtam már hogy OZ baszott drága???
(Majd megpróbálom megkeresni a tavaly készült képeket is Sydney-ről; talán azok között is van néhány használható darab.)
Ma semmi említésre méltó nem történt. Körbegyalogoltam a belvárost, úgyhogy csak fotók vannak:
alien a Central Station-ön
Anzac Memorial - gyakorolnak az Anzac Day-i rendezvényreHyde Park. és a St Mary's Cathedral:
Ez nem tudom mi, de amilyen ronda, olyan sok van belőle
Sydney Tower
Sydney Harbour a Tower-ből fényképezveRoyal Botanic Gardens:
Innét rögtön az Operaházhoz jut az ember, ahol aztán megint belebotlik az aljasul elhelyezett szuvenír-boltokba, és otthagy 65 dollárt 2 pólóért, meg egy szalmakalapért. A világ pénzét el lehet itt kúrni, ha nem figyel oda az ember. (És én sajnos most úgy jöttem, hogy nem fogok figyelni...)
Ekkorra eléggé kivoltam már a gyaloglástól. Kiderült, hogy a kínai tornacipő nem jó arra, hogy hozzászoktasson a túrázáshoz; nem sok választott el a nap végére a talpgörcstől. Vigaszdíjként gyorsan vettem egy adag bébi-polipot valami görögtől a hajó-allomás mellett az utasellátóban, aztán hazavonatoztam.
Most meg iszom valami fos "Strongbow"-t a backpecki pubjában. Asszem, hogy ez cider lesz (csak meg kellett volna kérdezni a csapostól, hogy tényleg sört kérek -e...) Szerencsére a kiwik nem nagyon szerethetik a cidert, mert Zélandon nem könnyű így árnyékra vetődni egy ismeretlen márkával...
Holnap a Blue Mountains-hoz megyek. Már ma oda készültem, de amikor a vasútállomáson megkérdeztem, akkor kiderült, hogy a vonat-buszjegy kombó is $47-ba kerül oda. Úgy voltam vele, mint a székely bácsi, aki felutazik Pestre, és a villamos első nap levágja karját-lábát. (Hát a faszom nem kéne?!?) Úgy döntöttem, hogy akkor már inkább kibérelek egy kocsit. Holnapra be is foglaltam egyet; $60 lesz egy kispolszki-kategóriás modell. Mondtam már hogy OZ baszott drága???
(Majd megpróbálom megkeresni a tavaly készült képeket is Sydney-ről; talán azok között is van néhány használható darab.)
2010. május 19., szerda
Csak úgy összevissza...
Kicsit megszakítom a beszámolót, hogy néhány helyi aktualitás is górcső alá kerülhessen.
- Ez igazából akkor volt nagy hír, amikor még elindultam nyaralni: Ausztráliában a kormányzat tervbe vette a dohány-branding betiltását. Azaz: minden doboz cigin csak a márkájának a kis egyen-betűs felitata lehet némi gusztustalan, dohányzástól elrettentő illusztációval (rákos tüdő, rohadó fogak, stb.). Porszem kerülhetett a gépezetbe: a megfelelő dohánylobbis Nokiás-dobozok valami félreértés folytán nyilván nem kerültek a megfelelő zsebekbe, különben nem érhetett volna ebbe a fázisba ez az ügy.
Most mindenki lélegzet-visszafojtva figyel, hogy a dohánygyárak milyen komoly kártérítési perek beharangozásával próbálják visszakozásra kényszeríteni a törvényhozást. (Eszem-faszom megáll, hogy ezt mindenki komolyan gondolja...)
De most látom, hogy erről már Gábor is beszámolt... - Csanád a múlt héten megint leszokott a cigiről.
- A gennyes ausztrál bankok ellen a gennyes ausztrál IMF 5 milliárd dolláros per-sorozatot indít, azzal a jelszóval, hogy azok aránytalanul sokat vontak késedelmi kamatért, overdraft-ért, stb.
- Erre az én munkáltatóm (az egyik beperelt ausztrál holding zélandi tagja) is közleményt adott ki, ami vázlatosan így szólt:
Nem tudjuk, hogy nálunk is lesznek -e perek, de:
1. az általunk vont késedelmi díjak, meg egyéb sápok igenis igazságos mértékűek,
2. minden jóérzésű ember, aki a szerződésben előírtak szerint használja a banki szolgáltatásokat, az joggal várja el, hogy a hanyagok fizessék az extrákat,
3. az új-zélandi gazdaságnak különben is érdeke, hogy a bankjai stabilak legyenek, tehát az, hogy mi hozzájussunk a pénzünkhöz.
Bazmeg, és én ezeknek a szekerét tolom... - A fürdőszobámban megkezdődött a klónok támadása:
2010. május 17., hétfő
Bondi Beach, majd Chinatown
Gyalogoltam tovább kelet felé. A Bondi Road-on rögtön beleszaladtam egy Hungarian Restaurant-ba, ahol pörköltön kívül töltött káposztát, túrós csuszát, csirkepaprikást, meg tudomisén még mit lehetett kapni egészen büszke betyáros árakon (25+ AUD egy fogás). Nem voltam már messze a parttól, és bár már éhes voltam, odáig még kibírtam.
Ez tárult a szemem elé a Bondi Road-ról lekanyarodva:
Sajnos a képeken nem jön át, de eléggé ütőképes volt a panoráma a beachre. Pont dagály volt, és a fasza szörfös hullámok még így sem látszanak a fotókon. (Azért azt vegyük észre, hogy 28-30 órával ezelőtt még overdrive-on tolattuk a fűtést a 9 fokos aucklandi hajnalban Zsuzsi kocsijában, úgyhogy én ettől a látványtól rögtön lefostam a bokámat...)
Lementem a partra. A víz olyan 24 fok volt, de nem nagyon akaródzott az influenza nyomait sokk-terápiával kezelni, úgyhogy inkább nem mentem bele. (Eléggé fújt a szél is.)
Azért kifeküdtem egy jó órányit süttetni magam a napra, mielőtt busszal elindultam volna vissza a városba. A busz csak Bondi Junction-ig vitt el, ahol végül mégiscsak rávetettem magam a rohadék kis plüss-állatokra, amiknek odafelé még sikerült ellenállnom. Vételeztem egy kacsacsőrű emlőst, egy wombatot, meg egy koalát - jók lesznek szuvenírnek.
Innét vonat vitt vissza Central Station-ig, ami mellett laktam, de előtte még volt időm egy kocsmában élőzene mellett gyorsan meginni egy sört, majd lassan még két másikat. Eddig ismeretlen márkájú söröket nyomtam az ausztrál felhozatalból. A "Wake up!"-ba visszaérve már kezdett sötétedni. A sörök miatt muszály voltam kicsit belevetni magam az éjszakába, legalább egy kiadós kaja erejéig. Két sarokra volt Chinatown; arra vettem az irányt. Sydney-Chinatown majdnem olyan, mint Manhattan-Chinatown, csak tized-akkora, és itt hiányzik a térdig érő szemét, meg a tömény húgyszag. Ennek ellenére megpróbáltam olyan élményt megcélozni, mint annak idején New York-ban; akkor egy olyan helyet választottunk a haverokkal, amelyikben:
1. alig volt szabad hely
2. fehér arc nem evett, mert
3. latin betűvel nem volt kiírva semmi, és
4. ránézésre a fogyasztóvédelem nemhogy rögtön bezáratná, de lepecsételné, és vadul körbe is tekerné sárga "biohazard"-os nejlonszalaggal - persze csak amíg megérkeznek a dózerek, hogy végül sóval szántsák be a helyét is.
Majdnem sikerült itt is találnom egy ilyen vendéglőt, de végül az étlap beleköpött a levesbe: angolul is ki voltak írva a fogások (a többi kritérium stimmelt). Nagyon kajás voltam, és a pincércsaj szerint snack-adagokról volt szó, úgyhogy elég sok mindent berendeltem:
- egy csirkés gőzgombócot
- egy disznófül-snacket
- egy rizsbe tekert sült disznósörtét (Kurva kíváncsi voltam, hogy mi mást jelenthet a "pork-floss"? Biztos nem azt, amire gondolok, mert a "floss"-nak csak ezt a jelentését ismertem... Hát pedig de!)
- meg még valamit, amire nem emlékszem már, de mire megérkezett, addigra sweet chillis sült tofu lett disznó belsőséggel (szív, vese, ütőér, tüdő, stb.) Annak idején Hong Kong-ban a szobatársam rendelt valami hasonlót, akivel az éjszakát járva bemenekültünk egy kifőzdébe a monszun elől. Azt viszont ő inkább elém tolta, mert nem tudta megenni. (Pedig egészen rokonszenvesen igénytelen volt angol létére - nem véletlenül szálltunk meg ugyanazon a szálláson...)
Hát vazze, Kínában értik a módját, hogy hogyan kell hulladékból főzni... Ez a konyhasöpredék (amit ráadásul még meg is lehetett enni!) került 17 dolláromba a kólával együtt.
Rövid séta után jóllakott napközisként kerültem végül az ágyba...
Ez tárult a szemem elé a Bondi Road-ról lekanyarodva:
Sajnos a képeken nem jön át, de eléggé ütőképes volt a panoráma a beachre. Pont dagály volt, és a fasza szörfös hullámok még így sem látszanak a fotókon. (Azért azt vegyük észre, hogy 28-30 órával ezelőtt még overdrive-on tolattuk a fűtést a 9 fokos aucklandi hajnalban Zsuzsi kocsijában, úgyhogy én ettől a látványtól rögtön lefostam a bokámat...)
Lementem a partra. A víz olyan 24 fok volt, de nem nagyon akaródzott az influenza nyomait sokk-terápiával kezelni, úgyhogy inkább nem mentem bele. (Eléggé fújt a szél is.)
Azért kifeküdtem egy jó órányit süttetni magam a napra, mielőtt busszal elindultam volna vissza a városba. A busz csak Bondi Junction-ig vitt el, ahol végül mégiscsak rávetettem magam a rohadék kis plüss-állatokra, amiknek odafelé még sikerült ellenállnom. Vételeztem egy kacsacsőrű emlőst, egy wombatot, meg egy koalát - jók lesznek szuvenírnek.
Innét vonat vitt vissza Central Station-ig, ami mellett laktam, de előtte még volt időm egy kocsmában élőzene mellett gyorsan meginni egy sört, majd lassan még két másikat. Eddig ismeretlen márkájú söröket nyomtam az ausztrál felhozatalból. A "Wake up!"-ba visszaérve már kezdett sötétedni. A sörök miatt muszály voltam kicsit belevetni magam az éjszakába, legalább egy kiadós kaja erejéig. Két sarokra volt Chinatown; arra vettem az irányt. Sydney-Chinatown majdnem olyan, mint Manhattan-Chinatown, csak tized-akkora, és itt hiányzik a térdig érő szemét, meg a tömény húgyszag. Ennek ellenére megpróbáltam olyan élményt megcélozni, mint annak idején New York-ban; akkor egy olyan helyet választottunk a haverokkal, amelyikben:
1. alig volt szabad hely
2. fehér arc nem evett, mert
3. latin betűvel nem volt kiírva semmi, és
4. ránézésre a fogyasztóvédelem nemhogy rögtön bezáratná, de lepecsételné, és vadul körbe is tekerné sárga "biohazard"-os nejlonszalaggal - persze csak amíg megérkeznek a dózerek, hogy végül sóval szántsák be a helyét is.
Majdnem sikerült itt is találnom egy ilyen vendéglőt, de végül az étlap beleköpött a levesbe: angolul is ki voltak írva a fogások (a többi kritérium stimmelt). Nagyon kajás voltam, és a pincércsaj szerint snack-adagokról volt szó, úgyhogy elég sok mindent berendeltem:
- egy csirkés gőzgombócot
- egy disznófül-snacket
- egy rizsbe tekert sült disznósörtét (Kurva kíváncsi voltam, hogy mi mást jelenthet a "pork-floss"? Biztos nem azt, amire gondolok, mert a "floss"-nak csak ezt a jelentését ismertem... Hát pedig de!)
- meg még valamit, amire nem emlékszem már, de mire megérkezett, addigra sweet chillis sült tofu lett disznó belsőséggel (szív, vese, ütőér, tüdő, stb.) Annak idején Hong Kong-ban a szobatársam rendelt valami hasonlót, akivel az éjszakát járva bemenekültünk egy kifőzdébe a monszun elől. Azt viszont ő inkább elém tolta, mert nem tudta megenni. (Pedig egészen rokonszenvesen igénytelen volt angol létére - nem véletlenül szálltunk meg ugyanazon a szálláson...)
Hát vazze, Kínában értik a módját, hogy hogyan kell hulladékból főzni... Ez a konyhasöpredék (amit ráadásul még meg is lehetett enni!) került 17 dolláromba a kólával együtt.
Rövid séta után jóllakott napközisként kerültem végül az ágyba...
2010. május 16., vasárnap
Paddington, Sydney
Aznap már nem történt semmi, mert mire megtaláltam a "Wake Up!" backpackerst, ahol szállást foglaltam, már eléggé kivoltam. Egyrészt előző éjjel másfél óra alvás jutott, másrészt meg az influenza megint úgy tűnt, hogy visszaköszön. Felmentem a szobámba, és az egész napot végigaludtam. Aztán meg az éjszakát is.
Április 18, vasárnap
Alig ettem előző nap, úgyhogy reggelre a kimerültség, és a vírus helyett már az éhségtől estem majdnem össze. Úgy döntöttem, hogy odabaszok a gépháznak: nyomok egy french-toastot reggelire.
Nem angolszász országokban élőknek: ez cukros-fahéjas bundáskenyér sült sonkával, banánnal (vagy eperrel), juharsziruppal, és jobb helyeken tejszínhabbal. A tejszínhab itt elmaradt, de ettől így is 10 percen belül kisimult az alapjáratom, úgyhogy elhatároztam, hogy kigyaloglok Bondi Beach-re (a térkép alapján olyan 4-5 km távolságnak tűnt. A Google Maps szerint inkább 7.5)
Azért nem a Circular Quay-hez mentem először, mert az Operaházat már a múltkor láttam átutazóban.
Felgyalogoltam hát Surrey Hills szélén az Albion Avenue-n, ahol rögtön meg is csapott az Ausztrália-érzés az erős eukaliptusz-illat formájában. Utam ránézésre egy buzi-negyeden keresztül (megsűrűsödtek a tranyó-plakátokkal és radiátor-hasú félmeztelen srácokkal reklámozó klubok) Paddington felé vezetett. (A Lonely Planet ezt meg is erősítette.) A LP szerint Paddington a trendi kávézók, butikok, és galériák kerülete. Ez tényleg helytállónak bizonyult.
Van a Beverly Hills Cop-ban egy jelenet. Nem tudom, hogy mindenki emlékszik -e rá... Axel Foley megérkezik Beverly Hills-be, és a Rodeo Drive-on sétálva közeledik a kifakult pólójában. Szembejön vele két faszi. Az egyikükön fekete bőrgatya, és -dzseki van, cseresznyepiros V-alakú mintával a hátán. A másikukon ugyanolyan, de piros bőrcucc; fekete mintával. Axel utánuk fordul, és kiszakad belőle a röhögés... Na ez a jelenet háromszor játszódott le velem, amíg átszeltem Paddingtont. (Nem én voltam bőrben...)
Elgondolkodtam. Zélandon 6 év alatt nem láttam embereket még olyan ruhákban grasszálni, mint itt 1 óra alatt. Itt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, ami a nyaralás alatt csak megerősítést nyert. Ha a két országot összehasonlítjuk, akkor az első dolog, ami NEKEM eszembe jut, az az, hogy míg Ausztrália próbál éltanuló lenni az Amerikai Segg nyalásában, addig a kiwik büszkék DIY-mentalitásukra, és makacsul autonóm "majd én megmutatom"-gondolkodásmódjukra. (Igen; vannak itt Parnellben is divat-butikok, de a redneck nem frakkban megy be a belvárosi bankba sem, hanem tehénszaros szakadt pólóban, és gumicsizmában.)
Két eset lehetséges. Elképzelhető, hogy a tőlem már csak karnyújtásnyi távolságban levő zélandi állampolgárság tényleg igazi, ozzikon röhögő kiwiként fog találni. A másik lehetőség az, hogy nekem, az egyszerű proli-gyereknek a magyar virtusához eleve sokkal közelebb áll a kiwi-way...
Én ugyan nem találtam galériát, ahol százharmincezer dollárért árultak volna fehér asztalon, tányéron forgó emberfejeket, de egy biztos: ahhoz, hogy 26 fokban és 95 százalékos páratartalomban valaki bőrnadrágot húzzon csizmával a sétához, ahhoz sznob ozzinak kell lenni.
Itt van néhány kép egy hamarosan megnyíló butik ablakairól, ahol majd kibaszott kúl cuccokat vehet a lakkbőr-csizmás anyci a srácoknak:
(folyt. köv.)
Április 18, vasárnap
Alig ettem előző nap, úgyhogy reggelre a kimerültség, és a vírus helyett már az éhségtől estem majdnem össze. Úgy döntöttem, hogy odabaszok a gépháznak: nyomok egy french-toastot reggelire.
Nem angolszász országokban élőknek: ez cukros-fahéjas bundáskenyér sült sonkával, banánnal (vagy eperrel), juharsziruppal, és jobb helyeken tejszínhabbal. A tejszínhab itt elmaradt, de ettől így is 10 percen belül kisimult az alapjáratom, úgyhogy elhatároztam, hogy kigyaloglok Bondi Beach-re (a térkép alapján olyan 4-5 km távolságnak tűnt. A Google Maps szerint inkább 7.5)
Azért nem a Circular Quay-hez mentem először, mert az Operaházat már a múltkor láttam átutazóban.
Felgyalogoltam hát Surrey Hills szélén az Albion Avenue-n, ahol rögtön meg is csapott az Ausztrália-érzés az erős eukaliptusz-illat formájában. Utam ránézésre egy buzi-negyeden keresztül (megsűrűsödtek a tranyó-plakátokkal és radiátor-hasú félmeztelen srácokkal reklámozó klubok) Paddington felé vezetett. (A Lonely Planet ezt meg is erősítette.) A LP szerint Paddington a trendi kávézók, butikok, és galériák kerülete. Ez tényleg helytállónak bizonyult.
Van a Beverly Hills Cop-ban egy jelenet. Nem tudom, hogy mindenki emlékszik -e rá... Axel Foley megérkezik Beverly Hills-be, és a Rodeo Drive-on sétálva közeledik a kifakult pólójában. Szembejön vele két faszi. Az egyikükön fekete bőrgatya, és -dzseki van, cseresznyepiros V-alakú mintával a hátán. A másikukon ugyanolyan, de piros bőrcucc; fekete mintával. Axel utánuk fordul, és kiszakad belőle a röhögés... Na ez a jelenet háromszor játszódott le velem, amíg átszeltem Paddingtont. (Nem én voltam bőrben...)
Elgondolkodtam. Zélandon 6 év alatt nem láttam embereket még olyan ruhákban grasszálni, mint itt 1 óra alatt. Itt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, ami a nyaralás alatt csak megerősítést nyert. Ha a két országot összehasonlítjuk, akkor az első dolog, ami NEKEM eszembe jut, az az, hogy míg Ausztrália próbál éltanuló lenni az Amerikai Segg nyalásában, addig a kiwik büszkék DIY-mentalitásukra, és makacsul autonóm "majd én megmutatom"-gondolkodásmódjukra. (Igen; vannak itt Parnellben is divat-butikok, de a redneck nem frakkban megy be a belvárosi bankba sem, hanem tehénszaros szakadt pólóban, és gumicsizmában.)
Két eset lehetséges. Elképzelhető, hogy a tőlem már csak karnyújtásnyi távolságban levő zélandi állampolgárság tényleg igazi, ozzikon röhögő kiwiként fog találni. A másik lehetőség az, hogy nekem, az egyszerű proli-gyereknek a magyar virtusához eleve sokkal közelebb áll a kiwi-way...
Én ugyan nem találtam galériát, ahol százharmincezer dollárért árultak volna fehér asztalon, tányéron forgó emberfejeket, de egy biztos: ahhoz, hogy 26 fokban és 95 százalékos páratartalomban valaki bőrnadrágot húzzon csizmával a sétához, ahhoz sznob ozzinak kell lenni.
Itt van néhány kép egy hamarosan megnyíló butik ablakairól, ahol majd kibaszott kúl cuccokat vehet a lakkbőr-csizmás anyci a srácoknak:
(folyt. köv.)
2010. május 10., hétfő
A terrorista
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy reggel a kisbusz néhány perc csiholás után elindult: itt nem változott semmi... Na de jöjjön a lényeg!
Április 17, szombat
Zsuzsi volt olyanmarha aranyos, hogy alvás helyett hajnalban kivitt a reptérre a Sydneybe induló gépemhez.
Őszintén szólva kicsit tele van már a tököm ezzel a reptéri biztonsági ellenőrzéssel. Az még hagyján, hogy minden kibaszott fémdetektor alatt le kellett vennem az övemen kívül a motoros csizmámat is, amikor 3 átszállással repültem Budapestre Aucklandből. (Vissza dettó.) Akkor már kicsit pipa voltam, amikor a féktárcsa-lakatomat az egyik baszatlan securitys picsa nem engedte fel Ferihegyen a gépre, mert azzal eltérítettem volna. (Kénytelen voltam itt is venni egy lakatot...) De ami a Sydney gépre való feljutásom körül zajlott, az mindent vitt...
Zsuzsi lerakott, én pedig rögtön indultam is becsekkelni; nem volt mit szaroznom. Átmentem az útlevél ellenőrzésen, majd a csomag-röntgenen/fémdetektoron is. Vettem volna fel a málhazsákot (egy magyar katonai málhát használok gyakorlatilag mindenhova...), mikor egy egyenruhás pali odalépett hozzám. "Elnézést; csak rutinellenőrzés." Faszikám elővett egy légypapírt, és párszor vegighúzta a zsákomon. Utána beledugta a mellette levő computerbe. "Ez minek?" - kérdeztem - "drogot keres?"
"Nem. Robbanószert." - volt a válasz. Az analizátoron abban a pillanatban piros alapon megjelent az "Explosives Detected" felirat, majd diszkréten sípolt egy rövidet. Közben pedig jólnevelten megjelenítette a displayen egy grafikonon az elemzés spektrumát.
Rögtön kialudtak a terem fényei. A mennyezeten csapóajtók nyíltak és egy másodperc alatt fekete-ruhás, símaszkos rohamosztagosok szálltak alá köteleken. Mire nyeltem egyet, addigra húsz-huszonöt AR szegeződött rám a szélrózsa minden irányából...
Na jó; nem egészen így történt... :)
A pasas letette a zsákot a padról a földre, és elmagyarázta, hogy most egy kicsit várnom kell, amíg ő elmegy a Lieutenant-ért, hogy ő értékelje ki a dolgot, aztán a kutyával is megszagoltatják...
Pár perc múlva előkerült a Lieutenant. Megnézte a computer által nyomtatott papírt. Közben elmagyaráztam neki, hogy ez egy katonai hátizsák volt, és valószínűleg azért maradt rajta valami anyagnak a nyoma.
- És nem mosták ki azóta?
- Szerintem nem.
- Maga sem?
- Nem én! (A zsák a mosóport nyilván még csak kifejezésről sem ismeri, és valószínűleg vizet is csak valami extrém menetgyakorlaton láthatott...)
A faszi ekkor már mosolygott, aztán azt mondta, hogy mindjárt hozzák a kutyát, aztán ha az nem talál semmit, akkor megint megröntgenezik a zsákot, aztán atkutatják, aztán mehetek a dolgomra.
Beletelt vagy 10 percbe, mire elővezették az ügyeletes Staffordshire-t egy pórázon. Kimérten odacammogott a zsákhoz. Unott pofával vegigszimatolta, majd fintorogva elfordult. Egy kurta vakkantásnyit sem szólt, de az arcára az volt írva: "Emiatt a zokni-szagú szennyeszsák miatt ébresztettetek fel szombat reggel 7-kor?!? Na elmentek a picsába!!!"
A Lieutenant, meg a másik felvették a jegyzőkönyvet az adataimmal. Sebiék címét mondtam be, mert a departure card-ra is azt írtam, és nem akartam ellentmondásba keveredni önmagammal. Mire bediktáltam nekik a címet, addigra viszont már magam is beláttam: végül jobb is, ha az ő házukat szedi atomjaira az elhárítás a dúsító-centrifugák után kutatva...
"Fogyaszt drogot? Csak azért kérdezem, mert néhány drogról visszamaradhatott a TNT..." - kérdezte a hadnagy. Meggyőztem, hogy nem.
"Elnézést a zaklatásért, de fel kell vennünk a jegyzőkönyvet. Szükségünk van a papírmunkára..." - akkor már mindketten röhögtek...
Bekerültem a nyilvántartásba, vazze! Mostantól retteghetek, hogy mikor ér utól engem is a Rózsa Flores-i végzet (csak idő kérdése, és Sebiék köpni fognak)...
Hát így kezdődött a nagy utazás...
További említésre méltó esemény nem történt - hacsak az nem, hogy a repülőn reggelire megettem a történelem leszarabb blueberry muffin-ját. (Bár lehet, hogy ez a személyemnek szóló kitüntetett figyelemnek volt köszönhető; biztos ezzel megmérgezve akartak ártalmatlanítani mielőtt megnyomom a detonátort...)
Az a jelenet jut erről az esetről eszembe, amikor annak idején ugyanitt Aucklandben a kollegákkal a Lumley-épületben a tizennegyedikről egy szép napon végignéztük, amint a Rövidzárlatból "Johnny 5" megsemmisít egy tökéletesen jelentéktelenül néptelen utcasarkon véletlenül ottfelejtett aktatáskát a tűzoltók által messziről távirányítva...
Április 17, szombat
Zsuzsi volt olyan
Őszintén szólva kicsit tele van már a tököm ezzel a reptéri biztonsági ellenőrzéssel. Az még hagyján, hogy minden kibaszott fémdetektor alatt le kellett vennem az övemen kívül a motoros csizmámat is, amikor 3 átszállással repültem Budapestre Aucklandből. (Vissza dettó.) Akkor már kicsit pipa voltam, amikor a féktárcsa-lakatomat az egyik baszatlan securitys picsa nem engedte fel Ferihegyen a gépre, mert azzal eltérítettem volna. (Kénytelen voltam itt is venni egy lakatot...) De ami a Sydney gépre való feljutásom körül zajlott, az mindent vitt...
Zsuzsi lerakott, én pedig rögtön indultam is becsekkelni; nem volt mit szaroznom. Átmentem az útlevél ellenőrzésen, majd a csomag-röntgenen/fémdetektoron is. Vettem volna fel a málhazsákot (egy magyar katonai málhát használok gyakorlatilag mindenhova...), mikor egy egyenruhás pali odalépett hozzám. "Elnézést; csak rutinellenőrzés." Faszikám elővett egy légypapírt, és párszor vegighúzta a zsákomon. Utána beledugta a mellette levő computerbe. "Ez minek?" - kérdeztem - "drogot keres?"
"Nem. Robbanószert." - volt a válasz. Az analizátoron abban a pillanatban piros alapon megjelent az "Explosives Detected" felirat, majd diszkréten sípolt egy rövidet. Közben pedig jólnevelten megjelenítette a displayen egy grafikonon az elemzés spektrumát.
Rögtön kialudtak a terem fényei. A mennyezeten csapóajtók nyíltak és egy másodperc alatt fekete-ruhás, símaszkos rohamosztagosok szálltak alá köteleken. Mire nyeltem egyet, addigra húsz-huszonöt AR szegeződött rám a szélrózsa minden irányából...
Na jó; nem egészen így történt... :)
A pasas letette a zsákot a padról a földre, és elmagyarázta, hogy most egy kicsit várnom kell, amíg ő elmegy a Lieutenant-ért, hogy ő értékelje ki a dolgot, aztán a kutyával is megszagoltatják...
Pár perc múlva előkerült a Lieutenant. Megnézte a computer által nyomtatott papírt. Közben elmagyaráztam neki, hogy ez egy katonai hátizsák volt, és valószínűleg azért maradt rajta valami anyagnak a nyoma.
- És nem mosták ki azóta?
- Szerintem nem.
- Maga sem?
- Nem én! (A zsák a mosóport nyilván még csak kifejezésről sem ismeri, és valószínűleg vizet is csak valami extrém menetgyakorlaton láthatott...)
A faszi ekkor már mosolygott, aztán azt mondta, hogy mindjárt hozzák a kutyát, aztán ha az nem talál semmit, akkor megint megröntgenezik a zsákot, aztán atkutatják, aztán mehetek a dolgomra.
Beletelt vagy 10 percbe, mire elővezették az ügyeletes Staffordshire-t egy pórázon. Kimérten odacammogott a zsákhoz. Unott pofával vegigszimatolta, majd fintorogva elfordult. Egy kurta vakkantásnyit sem szólt, de az arcára az volt írva: "Emiatt a zokni-szagú szennyeszsák miatt ébresztettetek fel szombat reggel 7-kor?!? Na elmentek a picsába!!!"
A Lieutenant, meg a másik felvették a jegyzőkönyvet az adataimmal. Sebiék címét mondtam be, mert a departure card-ra is azt írtam, és nem akartam ellentmondásba keveredni önmagammal. Mire bediktáltam nekik a címet, addigra viszont már magam is beláttam: végül jobb is, ha az ő házukat szedi atomjaira az elhárítás a dúsító-centrifugák után kutatva...
"Fogyaszt drogot? Csak azért kérdezem, mert néhány drogról visszamaradhatott a TNT..." - kérdezte a hadnagy. Meggyőztem, hogy nem.
"Elnézést a zaklatásért, de fel kell vennünk a jegyzőkönyvet. Szükségünk van a papírmunkára..." - akkor már mindketten röhögtek...
Bekerültem a nyilvántartásba, vazze! Mostantól retteghetek, hogy mikor ér utól engem is a Rózsa Flores-i végzet (csak idő kérdése, és Sebiék köpni fognak)...
Hát így kezdődött a nagy utazás...
További említésre méltó esemény nem történt - hacsak az nem, hogy a repülőn reggelire megettem a történelem leszarabb blueberry muffin-ját. (Bár lehet, hogy ez a személyemnek szóló kitüntetett figyelemnek volt köszönhető; biztos ezzel megmérgezve akartak ártalmatlanítani mielőtt megnyomom a detonátort...)
Az a jelenet jut erről az esetről eszembe, amikor annak idején ugyanitt Aucklandben a kollegákkal a Lumley-épületben a tizennegyedikről egy szép napon végignéztük, amint a Rövidzárlatból "Johnny 5" megsemmisít egy tökéletesen jelentéktelenül néptelen utcasarkon véletlenül ottfelejtett aktatáskát a tűzoltók által messziről távirányítva...
I come from the land down under...
Megjöttem. Jó újra itthon. Holnaptól Ausztrália-beszámoló következik. 1022 képet csináltam, és végig is néztem őket, mert egy dekát sem aludtam az éjjel: durván 980 fotó használhatatlan. Viszont fényesen látszik rajtuk, hogy rám férne némi botox, úgyhogy a magamról készült képekből keveset fogok feltenni...
Zsuzsi, akire a növényeim öntözését bíztam, teljesen beteg: a szárítón hagyott ruhákat kivasalta, és mellesleg ki is porszívózott. (Azért köszi, Zsuzsi!)
Ezt találtam, mikor hazaértem:
Legalább 3-4 percig eltartott, mire sikerült megint otthonosan széjjeldobálni mindent.
Egyébként másfél vonalas-füzetet töltött meg a napló, tehát írott anyagból nem lesz hiány.
Zsuzsi, akire a növényeim öntözését bíztam, teljesen beteg: a szárítón hagyott ruhákat kivasalta, és mellesleg ki is porszívózott. (Azért köszi, Zsuzsi!)
Ezt találtam, mikor hazaértem:
Legalább 3-4 percig eltartott, mire sikerült megint otthonosan széjjeldobálni mindent.
Egyébként másfél vonalas-füzetet töltött meg a napló, tehát írott anyagból nem lesz hiány.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
