Szombaton Halloween volt, ami egyébként nem igazán érdekelt volna, de hivatalosak voltunk Orsiékhoz egy autentikus halloween-bulira, amin kötelező volt jelmezben megjelenni. Mivel Jenő még külön emailes meghívót sem volt rest küldeni, ezért nem akartuk félvállról venni a beöltözést - várható volt, hogy nem szarral fognak gurigázni...
Engem viszont még így is sokkal jobban érdekelt az, hogy végre motorozzak egy rendeset a Yamahával, mert még mindig nem volt rá alkalom (száraz es enyhe hétvége), hogy ki tudjak menni (állítólag 15 éve volt utoljára ilyen szar az október). Szombaton reggel vettem is REGO-t a motorra: 4 hónapra $114, de lehet még ennek a triplája is nemsokára, ha az okosok tenyleg bevezetik a REGO-ba integrált TB díj emelését.
Néhány hete ez a téma itt a médiában. Hiszen az elszaladt TB büdzsé lyukainak befoltozására mi sem tűnik kézenfekvőbb megoldásnak, mint hogy a hiányt az elhanyagolható számú motorosra hátékázzák, mert allítólag sok a motoros baleset. Sokan nyilván ott a túloldalon egy ilyen indoklásra fel sem kapják a fejüket, de itt a szocializmusban ez azért sokkoló (gazdasági válság ide vagy oda...). Mindegy; ezt csak azért mondtam el, mert mindjárt következik az ide vágó esettanulmány...
Rövid jelmez-beszerző túra után bepakoltunk ezt-azt a kisbuszba, hogy kimenjünk a raktárba, ahol lerakjuk az "ezt-azt", és felvesszük a Yamahát. Beültünk, kitolattam a drive-ról, hogy még a Sebiéknél állomásozó - és sorainkból csendesen eltávozott - Hondából (nekrológ majd egy későbbi posztban...) is kivegyük a hasznosítható cuccokat. Pár háznyit kellett volna még az úton hátrébb tolatni, hogy az ő házuk előtt parkoljak le. Mikor már majdnem egyenesben volt a busz az úton, belenéztem a középső tükörbe, hogy biztosan ne menjek neki semminek. Benne viszont azt láttam, hogy egy gumicsíkot húzó sportmotor rongyol lefelé a domb tetejéről - nem 50-nel... A busz zörgése eddig elnyomhatta az ezres V2-es ordítását - rajtunk kívül a környéken mindenki hallotta, ahogy húzza neki az utcában. Átléptem a fékre - nem mintha a hátrafelé gyök-kettővel csorgó busz megállításának bármi jelentősége lett volna. Úgy másfél másodpercet saccoltam a becsapódásig: ennyi idő elég karcsúnak tűnt arra, hogy kitaláljam, milyen védekező pozíciót kellene felvenni. Ezért inkább halkan csak annyit mondtam, hogy "Húbazmeg..."
- "Mi van?" - kérdezte Bogi ijedten, mert érezte a hangomon a vészjósló tónust.
Minden ép eszű rájder tudja, hogy egy tereptárgyak között blokkoló kerékkel száguldó motor nem feltétlenül predesztinálja az embert hosszú és boldog öregkorra. Ezért is nem értem, hogy miért taposta a barom az utolsó pillanatig a hátsó féket - annál is inkább, mert a napnál is világosabb volt, hogy megállni esélye nincs...
Egy pillanattal később, hogy a kérdés elhagyta Bogi száját becsapódott az aszfaltra az Aprilia: pont balra ő mellé. A pali repült tovább azon a 2 méter széles nyíláson, ami a kisbusz, meg az út szélén parkoló autó között volt.
Nem lett volna nagy kunszt ott fékezés nélkül elmenni. Vagy akár jobbra - tulajdonképpen bármelyik oldalon egy Boeing is ki tudott volna kerülni. A fekve csúszó motor is úgy jött ki a két autó között, hogy karcolást sem ejtett rajtuk. Előttem máig rejtély, hogy hogyan tudta a pali a végig csúszó hátsó kerékkel egyáltalán elhibázni a buszt: a tükörből tisztán látszott, hogy pont felénk tart.
Az ezres sportgépek között a Mille egyébként sem a végtelenül simulékony viselkedéséről híres. Az ilyeneket vezető kezdő motorost általában elég könnyű felismerni: mindig ül mögötte egy fekete csuklyás fazon, akinek kasza van a kezében. Ennek a baromarcnak az lehetett a szerencséje, hogy a kaszás valószínűleg már a domb túloldalán leesett...
Összeszedtem magam, és kiugrottam a buszból. Az adrenalinsokk közben azért gyorsan lepörgettem a dolgot magamban még egyszer: én tényleg nem csináltam semmi hülyeséget...
A faszi mozdulatlanul feküdt a földön. 50 körüli pasas volt - tipikus zélandi kezdő motoros. Nagyjából egyszerre értünk oda hozzá egy másik csókával. Amaz nem volt magánál, de látszott, hogy valami rohama van, és a bukó szíja is fojtotta. Fél perc alatt összeszaladt az egész utca (a gyorsulástól kezdődően végig hallották az egészet - egy valaki még végig is nézte). Hívták a mentőket, rendőröket. Mire el- meg visszarohantam késért meg ollóért, hogy levágjuk róla a szíjat, addigra már valaki azt is elintézte. Innen már lelassultak az események. Csórikám magához tért, de biztos, hogy legalább egy agyrázkódást kapott. A gerince nem tört el, de a csuklója valószínűleg igen. Megjött a mentő, meg a yard; lassan mindenki megnyugodott. Felvették a szemtanú adatait, meg a vallomásomat; helyszíneltek, stb.
Közben a szomszéd utcából - ahonnét a fazon elindult - megérkezett a cimborája is: egy nagy darab kivarrt rocker-arc. Rögtön megjegyezte, hogy a pali már két hónapja is esett egy akkorát, hogy a kiugrott vállát vissza kellett műteni. Állítólag valami agysérülése is volt. "Nem normális. Pár hónap múlva úgyis megint a motoron lesz...".
A többi lakó is elmondta, hogy nem ez volt az első eset, hogy ez itt jasszkarizott. Ismét megerősítést nyert tehát az örökzöld közmondás: addig jár a korsó a kútra, amíg vagy úgy össze nem töri magát, hogy már pillanatragasztóval sem lehet összerakni, vagy valaki jól tarkón nem bassza egy szívlapáttal, hogy mi a kurva anyjáér' közlekedik 120-szal egykerekezve a lakó-pihenő övezetben, ahol a gyerekek az úttesten tologatják a dömpert, meg a csattogós lepkét.
Ha tényleg csak azért drótozzák össze a faszit, hogy utána megint rommá törje magát (meg esetleg mást is), akkor én legalább annak örülök, hogy néhány hónapra kivonta magát a forgalomból. Viszont az állítólag 16 ezer dolláros motorért azért kár volt...
