Bor

Történt a minap (pár hete), hogy a cégnél bejelentkezett valami borospince, hogy van nekik némi eladatlan készletük. Mi több: ezt durván féláron a mieink rendelkezésére bocsátják ahelyett, hogy gombokért a hiéna szupermarketeknek adnák el... Körbement hát egy email a cégben, hogy van bor. Erre én még annyira nem is izgultam volna rá, mert kicsit szkeptikus vagyok a kiwi borokkal szemben. (Ebben az országban szoktam át a sörre, amit azelőtt meg sem ittam...) DE! Ha már egyszer borvásárt tartottak, akkor már gondolták, hogy veszik a fáradságot, és kóstolást is szerveznek elé. Házi szakértővel, tudományos ismeretterjesztéssel, sajttal, parasztvakítással, miegymással. Na ebben már én is láttam fantáziát... Apró szépséghibája volt ugyan a dolognak, hogy mindez csütörtök estére volt beütemezve, ami azt jelentette, hogy másnaposan még be kell majd menni dolgozni. Sebaj; ilyesmi egyszer volt az egy év alatt, amióta itt dolgozom: még belefér.

Kezdetben valahogy úgy alakult, hogy nem lettem a kiwi borok nagy barátja. Ez köszönhető jórészt rögtön a kivándorlásom után megélt élményeknek. Kezdődött azzal, hogy az első bulikon, amiken itt részt vettem eleinte a Krisztián által promótált kockaborokat ittuk. Hirtelen nem találok képet a neten az ő favoritjáról (vörös Chasseur), de itt van például egy ausztrál kockabor:



Ilyet még itt ugyan nem láttam, de a lényeg látszik rajta: a kockabor tulajdonképpen egy kartondobozba csomagolt infúziós-zacsek csapra verve, ami 3-4 liternyi, vegyes szőlőből préselt bort tartalmaz (viszont legalább nem műtrágya-készítményt...). Ezek közül is a helyi kínálat legalja a "Country" fantázianéven futó versenyző:



Ennél olcsóbban gyakorlatilag nem lehet borhoz jutni a boltból: a 3 literes kocka-Country annak idején 12.50-14 dollár volt a Kandóban (Countdown szupermarket). Most nem tudom, hogy mennyibe kerülhet, de újdonsült bevándorlók lévén eléggé árérzékeny borfogyaszók voltunk, úgyhogy jó ideig nyomtuk ezeket a lőréket. (Az én kedvencem a Countrynál jóval igényesebb - 17-18 dolcsis - fehér Blenheimer volt.) Maradjunk annyiban, hogy fröccsnek jók...

A kockaboroktól másnap fáj az ember feje, úgyhogy a borokhoz ragaszkodó tehetősebb (de még mindig kollégiumi igényszinten mozgó) bevándorló később átnyergel a lehelletnyivel magasabb egységárú palackozott borokra (8-12 dolláros kategória). Ez megy addig, amíg végül lufi simaságúra maratja a gyomrát velük. Mikor végül a bélbolyhok legszívósabbjai is feladják a harcot, akkor eljön az idő átállni a sörre. Az itt leírt alkohol-fogyasztói orbithoz egyébként nem kellett masszívan piálnom minden nap; még csak minden hétvégén sem! Elég hozzá a néhány alkalmi bulizás.

Amióta inkább sört iszom, azóta eléggé óvatosan nyúlok az ismeretlen márkájú borokhoz. Szigorúan tartom magam az általam kidolgozott, és viszonylag jól bevált borvásárlási módszerhez. Ez pedig rendkívül egyszerű: ismeretlen borok közül csak olyat szabad venni, ami legalább 17-18 dollárról van leértékelve. Mikor Bogi ment vásárolni, őt kíváncsi természete számtalanszor hajtotta bele meggondolatlanul 10-12 dolláros szemetekbe. Volt, amit egyszerűen ki kellett önteni, mert még főzéshez sem mertem volna felhasználni...

Ezen előzmények fényében azt hiszem nyilvánvaló, hogy mekkora értéket képvisel egy ingyenes bórkostolás: az ember büntetlenül (komoly összegek invesztálása nélkül) tesztelheti idegen borok savtartalmát. A borgazdaság neve egyébként Southbank Estate, a felhozatal pedig a következő volt:

Hawkes Bay Riesling 2004 ($17.95 helyett $9.00)
Marlborough Sauvignon Blanc 2007 ($17.95 helyett $9.00)
Marlborough Sauvignon Blanc Pink 2008 ($17.95 helyett $10.00)
Hawkes Bay Chardonnay 2007 ($19.95 helyett $12.00)
East Coast Pinot Gris 2007 ($17.95 helyett $12.00)
Hawkes Bay Syrah 2006 ($24.95 helyett $12.00)
Hawkes Bay Merlot Cabernet 2004 ($24.95 helyett $12.00)
Marlborough Pinot Noir 2007 ($24.95 helyett $12.00)

(Merthogy a gazdaságnak Hawkes Bay-ben, és Marlborough-ban is van szőlője...)

Southbank réndzs

Az (eredeti) árak egyébként azt sugallják, hogy elméletileg felső-középkategóriás borokról van szó. Így is volt. Magyarosan oda-vissza, majd félig megint oda végigkóstoltam az egész kínálatot. Zabáltam hozzá sajtot is, hogy azért haza tudjak motorozni. Közben dumáltam a szakértő fazonnal is; egy csomó érdekességet tudtam meg tőle, amikből már csak viszonylag kevésre emlékszem... Végül nem tudtam eldönteni hogy melyik a kedvencem, úgyhogy biztos ami biztos: mindegyikből rendeltem egy palackkal. Másnap sem nem égett a belem, sem nem fájt a fejem, úgyhogy mégiscsak tudnak a kiwik jó bort is csinálni, ha akarnak.

Külön kis öröm, hogy a következő hét végén, amikor kiszállították a céghez a rendeléseket, kiderült, hogy elszámolták az adagomat: kaptam egy extra üveg Merlot Cabernet-t. :)

Végül pedig: nem ide tartozik, de muszáj elmondanom, hogy holnap megyünk Tongára! (Csak úgy átugrunk a hosszú hétvégére, mert szarul megy... ;)

Pimp my ride

Elégedetlen mormogásra kellett beloggolnom az imént, és tényleg: most látom, hogy pont egy hónapja írtam az utolsó posztot... Mentségemre legyen szólva, hogy így télvíz (és itt a VÍZ-en van a hangsúly!!!) idején nem nagyon van történés. Egyébként is: mi a ráknak ücsörög valaki a gép előtt, hogy blogot olvasson, amikor odaát strandolni, meg motorozni is lehet már?!? (Persze tudom: a munkaidőt is el kell ütni valahogy...) Na jó: nem akarok eltűnni a szezonális divatbloggerek süllyesztőjében, úgyhogy mesélek valamit.

A Yamahára egészen elfogadható mennyiségű kurvaanyázás felhasználásával végre felszereltem a fűtött markolatokat (kb. egy hónapja). Ezzel együtt már egészen komolyan néz ki a cockpit (a háttérben elhelyezkedő szeméthegytől vonatkoztassatok el):



A nyíllal jelölt a fűtés kapcsolója. A túloldalon egyébként az óra/olajhőmérő van. Mivel az XJR lég-olajos, ezért nem kell holmi szánalmas hűtővízzel foglalkozni, sőt: a kenéstechnikailag képzettebb olvasók nyilván azt is tudják, hogy tulajdonképpen az olaj-hőmérsékletet is - mind Celsius-ban, mind Fahrenheit-ben - hidegvérrel le lehet szarni. Végülis ezt tette az motor előző gazdája is (aki ezt az extrát felapplikálta), mivel az olajhőmérő akkor kezdett el működni, amikor én egyszer levettem a visszapillatót, és ezzel megszüntettem a bemenő vezetékek összepréselésével okozott zárlatot...

A markolatokat fűteni viszont 4 fokozatban lehet, amit ledek jeleznek vissza a kapcsolón (kék, sárga, zöld, és piros).

Egy havi tesztüzem után a következő tapasztalaltokat tudtam levonni:

1. Őszi vagy tavaszi (Zéland!) motorozásra bizonyos körülmények között kiváló; még a nyári kesztyűre is jól esik rákapcsolni egy kék fokozatot.


2. Az okosoknak, akik azt mondják, hogy a kézen/lábon kezd el először fázni a motoros - tényleg igazuk van.


3. Sajnos azonban egy egész Auckland-Hamilton-Aucklandhez (a 22-esen) még látszólag napos időben is elég karcsú.


4. Nem szabad olyan szituációba kerülni, hogy a max. fokozatot kapcsolni kelljen. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a marok-izzítás ellenére 20 km múlva valaki másnak kell a kezeidet pajszerral lefejtenie a markolatról.


5. A fűthető markolaton nyugvó kézre is kurvára esik az eső, de akkor pont ez a motoros legkisebb gondja...

Egy szó, mint száz: jó, ha van egy pár fűtött markolat az ember motorján, mert megéri a pénzét (pláne, ha az ember karácsonyra kapja ajándékba). Nem szabad azonban csodát várni tőle: a picsa-hidegben átélhető fogösszeszorítós "nem-mozdulok-meg-csak-érjek-már-oda"-élményt nem fogja kandalló előtti hintaszékes/pokrócos borostea-szürcsöléssé változtatni.