Digitális nomád

Történt aztán, hogy jött a nyár, és elkezdtük a balatoni ház agresszív felújítását. Így a ház most mérsékelten lakható, de amíg az ács srácok felrakják a tetőt, addig ők laknak benne. Le kellett vinnem viszont némi csatornát nekik, hogy a munka ne akadjon el legalább most - ha már egyszer belekezdtek két hónapos késéssel, mert nem volt cserép. (Ha valaki nem ismeri az építőanyag-ipari poszt-Covid szindrómát, akkor nézzen utána...!)

Kedd este lementem, de mivel a kite-ozásnak és a siklóernyőzésnek köszönhetően rajta tartom az ujjam a meteorológia (de főleg a szél-jelentés) ütőerén, ezért a csatornához hozzácsaptam két kite-ot, meg a három deszkát, mert péntekről szombatra eső éjszaka vihart írt. Szerda-csütörtök-pénteket kellett tehát eltöltenem a Balatonon - ami 37-40 fokban amúgy nem jelentene problémát, de én dolgozni terveztem ez idő alatt... Ha nagyon akartam volna, akkor a házban is alhattam volna a földön, de mivel a kocsi kombi, ezért abban is van majdnem olyan kényelmes fekvés, mint a padlószőnyegen - és a kocsiban legalább senki nem lép rám, ha kimegy éjjel pisálni.

Rögtönzött lakóautómban töltöm tehát az éjszakákat, amihez az EU-támogatás-bonanza melléktermékeként megszületett új máriafürdői szabadstrand nyújt egészen használható infrastruktúrát. Az, aki reggel 7 és este 8 közöttre tudja időzíteni a szarást, (amikor kinyitják a WC-ket) annak ez több mint elegendő. Mondjuk igazán csinálhattak volna meleg vizes zuhanyzót is a rohadékok, és akkor nem a vízvezeték-meleg zuhany alatt kellene tisztálkodnom, de ezt a kellemetlenséget a nappali 40 fokban tényleg nem veszem a szívemre.

Nagyobb probléma, hogy közben "business as usual" munkanapokat kell(ene) teljesítenem. Szerdán a Strand Büfében próbáltam hozzájárulni a brit GDP növekedéséhez, de sajnos a felfokozott folyadék-bevitelnek köszönhetően (ami sörökből és fröccsökből állt) csúfos kudarcot szenvedtem, mert teljesen lealjasodtam már kora délutánra. Még szerencse, hogy nem hagytam el semmit...

Csütörtökön ezért átmentem Keszthelyre, hogy ott valami légkondicionált caféban töltsem a napot - 10 éves Javascript kódot debuggolva. Az IT-sek itt valószínűleg már érzik a helyzet paradoxonát - de én megpróbáltam!

Ma Máriafürdőn folytatom, mert találtam egy puccos légkondizott éttermet, úgyhogy oda bevackolom magam. Kíváncsi leszek, hogy mennyire tudok termelékeny lenni...

VLOG a TikTok-on!!!

Ha valaki még nem tudná, pár napja Spanyol motorostúrán vagyok. Technikai okokból bloggolás helyett most vloggolok. Akit érdekel, az a @jackowolf3 usernéven talál meg, és bekövethet. (asszem kukaccal kell megadni a usernevet; ez a TikTok sztenderd)

Kevés a luxus, szolid a kényelem

Na felzárkózom egy kicsit itt... Szóval a blog mostantól "Ferencváros Nyúz", mert Pestre költöztem év elején. Vettem itt egy lakást, ami mérsékelten jó állapotú (de ez remélem idővel változni fog). Igazából a fürdőszobának, meg a konyhának nem ártana egy felújítás. Ha komoly project manager (vagy stakeholder) módjára, szakszerűen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ezek "már a roadmapen vannak". (Beköltöztem a bútor nélküli lakásba, és azóta motor vásárlással-karbantartással foglalkoztam, míg a ruháimat az ágyneműtartóban és a parkettán szétszórva helyeztem el. Azért idővel majd egy hűtőt meg egy mosógépet fogok venni, de lássuk be, hogy ez már így is előrelépés ahhoz képest, hogy a Balatonról minden hétvégén feljövök a fővárosba mosni...)

A fürdő-felújítás egyébként tényleg látszik már az alagút végén. Ez azért is kívánatos, mert beköltözésemmel egy időben a lefolyóból a csempe és járólap repedéseibe ilyen - ha nem is száz, de ötvennél biztosan több-lábú kis kukacok költöztek be. (Újabb tankcsapdás szóvirággal élve úgymond "Jönnek a férgek".) Egyébként simán lehet, hogy eddig is itt voltak (csak csöndben), de azt figyeltem meg, hogy akkor látom őket gyakrabban, amikor két-három napig üres a lakás, aztán hazajövök, és egy napig teszek-veszek. Biztos igénylik az ember közelségét. Pedig én annyira nem vagyok szívélyes vendéglátó, mert többször is próbáltam ilyen bő hipós-ecetes-sós-plutóniumos-protonplazmás oldattal felmosva kiköltözésre bírni őket - eddig eredménytelenül.

Még mesélhetnék itt a fejlett ferencvárosi infrastruktúráról, amire azóta jártamban-keltemben tátott szájjal csodálkozom rá (16 éves emigrációm alatt sokat változott a város), de most ennyi fért bele ebbe a villám-helyzetjelentésbe.

Lakáskultúra

Az IKEA szívén viseli a hasmenéssel küszködő mesterlövészek sorsát:

Halifax, Denver, a XIX. század vége

Régen írtam, de most a precizítás megőrzése érdekében megint átnevezem a blogot; tulajdonképpen július közepétől ez már a "Balaton Nyúz", mert amint beütött a hirtelen nyár, Miskolcról átköltöztem Balatonmáriára. (Azért hallgassuk meg az ide vágó örökzöldet az acélvárosi emlékek elsiratása végett...! )

A közvetlen oka ennek a posztnak az, hogy kedves brit bankom kizárt a saját számlámról annál az oknál fogva, hogy aljas kísérletet tettem 1000 font átutalására a másik, Revolut-os számlámra. Igen: 1000 fontot próbáltam egy másik folyószámlára utalni, aminek a tulajdonosa "Jozsef Talos". A telefonos ügyfélszolgálat (miután az általa küldött biztonsági kódot tartalmazó SMS nem érkezett meg a telómra) a furfangos "Akkor mondjon egy mellékutcát, ami közel van a lakhelyéhez!" beugratós kérdéssel lepett meg - amin simán el is bukhattam volna, ha megpróbálok válaszolni, mert egyszerűen nincs szellemi kapacitásom az aktuális lakhelyem környékének utcaneveit megjegyezni (Évszámokból meg helyszínekből már a gimiben sem voltam jó, és ahogy öregszem, lassan már GPS fog kelleni, hogy a sarki ábécéből hazasétáljak...)

Sajnos éreztem, hogy ha egy 2 bites, ügyfélszolgálatos biorobotnak kell elmagyaráznom, hogy miért nem tudok egy utcát mondani a lakhelyemhez közel, akkor már eleve vert helyzetből indulok. Mivel ezt nonszensznek tartom egy olyan szituációban, ahol elvileg egy olyan szervvel beszélgetek, amelyik nekem nyújtja a szolgáltatást, nem pedig fordítva, ezért az egyetlen megoldást választottam, ami látszólag a kutyaszorítóból kiutat kínált - és amihez a rutinos, agresszív pókeres is nyúlt volna: habozás nélkül visszaemeltem...: "Éppen kinyitottam a GoogleMaps-et, és tudom a lakcímemet, úgyhogy még két másodperc múlva mondok egy mellékutcát. Ez egy biztonsági kérdés volt? SZÍRIÖSZLI?!?!?" - kérdeztem. (Egyébként közben tényleg nyitottam is a GoogleMaps-t, és már éppen gépeltem volna befelé a postcode-ot, ami után rögtön láttam volna, hogy hogy hívják a mellékutcát, ahol a kurva 250-es busz megállója van, de aminek a neve akkor pont nem jutott eszembe...) "Nem tud olyat kérdezni, amit mondjuk csak én tudok, hiszen szerintem a postcode-omat megadtam, nem?" (Mondjuk ebben már nem voltam biztos, mert a kiélezett helyzetben nem emlékeztem, hogy azt most tényleg megadtam -e...)

Több sem kellett a büdös kurvának lelkiismeretes ügyfélszolgálatos hölgynek, és már le is blokkolta a számlámat; fáradjak be egy fiókba a fényképes igazolványommal, hogy feloldjam. Váltottunk még pár mondatot, aminek az volt a lényege, hogy ugye nem gondolja, hogy Magyarországról befáradok a bankfiókba, és hogy de, és sajnos ő nem tud mit csinálni.

Én általában gyorsan felismerem, amikor mattot kapok, és a további ellenállásnak már semmi értelme. Ez volt az a pillanat; megsemmisülten, üveges tekintettel bámultam magam elé...

Így esett, hogy a Halifax elbaszta egy teljes hétvégémet, meg nem számolom össze, hogy ezen kívül mennyi pénzemet, mert csak ideges lennék tőle. Ryanairrel repültem, hogy a reptérről busszal Stratfordba tudjak rögtön menni, ahol a plázában minden banknak van fiókja. Megtaláltam a Halifax-t. Beléptem.

Úgy nézett ki a fiók, ahogyan a denveri pályaudvart tudom elképzeni a Vadnyugat idején: különböző pultok előtt álltak sorok, amik között vasúti alkalmazottak terelgették a birkákat, és teheneket. Poros ballonkabátos, cserzett arcú, villámló tekintetű cowboyok vitatkoztak velük; kezük a Coltjuk fölött lebegett. Én is beálltam egy sorba, feltoltam a kalapot a homlokomon, es elővettem a szájharmonikámat. Két percnyi fájdalmas harmonikaszó után odalépett hozzám egy rézbőrű kiscsaj, és megkérdezte, hogy mi járatban vagyok. Elmondtam neki a fájdalmamat. Ő átirányított egy másik sorba. Kivártam míg kiszolgálják az előttem álló két farmert. Végre odaléptem a pultos kisasszonyhoz. Mélyen a szemébe néztem, és ellentmondást nem tűrő, vészjósló hangon halkan azt mondtam, hogy sok pénzt akarok, meg hogy feloldják a számlámat! Félreküldtek az ablaknál levő kis paravánnal elkerített íróasztalhoz, és felhívták a központot, akire állítólag majd háromnegyed órát kell várni (legalábbis ennyit volt "hold"-on az előttem levő cowboy). Leültem, és arra gondoltam, hogy a Winchestert is el kellett volna hozom...

Szerencsém volt: nekem 2 perc alatt felvették a központban a telefont. Odahívtam az egyenruhást, aki azonosított az útlevelemmel, majd átvette tőlem a kagylót, és elgereblyézte az ügyet. Átállhattam egy másik sorba, ahol öt perc múlva kiszolgált a nő. Már csak egy 20 kérdéses íven kellett végigfutnunk, hogy tényleg én akarom -e a pénzt, és hogy nem döf -e éppen revolvert a hátamba valaki, hogy kivegyem neki (átutalás lesz bazmeg, az ÉN nevemen levő Monzo számlára!) "Mire kell a pénz?"-kérdezte. "Kalasnyikovra az ukránoktól!" (Tényleg ezt mondtam.) Vigyorogva mondta, hogy ezt inkább nem írná be, majd átrikkantott a szomszéd asztalnál intézkedő managerhez:

- "Andrew, az Úr Kalasnyikovra akar pénzt utalni! Rendben lesz ez így?"
- "A "Kalasnyikov" nem jó. Írjál AK-t, és akkor tőlem mehet." - röhögött Andrew...

Végül megegyeztünk, hogy "ingatlant" fog beírni, pedig én nagyon szerettem volna, hogy valaki kivizsgálja a nemzetközi fegyverkereskedői tevékenységemet az alapján, hogy a bankban Kalasnyikovot írunk be...

Végre megkaptam a pénzt a Monzo-mra, de ezzel még nincs vége a történetnek. Másnap sanda gyanútól vezérelve megpróbáltam beloggolni az internet-bankomba. Az eredeti tranzakció még mindig blokkolva volt, és további pénzt sem tudtam elutalni. Újabb ügyfélszolgálatos telefonálás következett. (És MINDIG skótok vannak a vonal végén... Őket is nagyjából annyira értem, mint az ízes cowboy-akcentust...)

Miközben még mindig véres verejtéket ontva, megsebzett Butch Cassidyként küzdöttem a bankommal a pénzemért, elhatároztam, hogy 50 fonton kívül, amiből esetleg a hitelkártyám díját le tudják vonni semmit nem hagyok a számlámon. (Csak azért nem zárom be, mert egy hitelkártya azért kell, ha autót/motort akar bérelni valahol az ember.)

Már csak további kétszer kellett a leblokkolt tranzakciók miatt felhívnom a bankot (ebből egyszer 20 percig voltam "hold"-on...), de végül sikerült a pénzemet átlapátolnom a Halifaxtől különböző online bankoknál levő számláimra, mielőtt újra elhagyom az országot.

A tanulság ebből az egészből az, hogy szerintem a klasszikus bankok belefulladnak az egyre inkább elburjánzó online csalásokba, és kétségbeesetten próbálják a már karbantarthatatlan, moslék infrastruktúrájukat megvédeni ezektől (Egyrészt sikertelenül, másrészt meg ez a szolgáltatási színvonal a 21. században édeskevés). Az új online bankoknak viszont már több éve volt rá, hogy még a mobil app alapú szoftvereiket is fényesre csiszolják. (Pár éve még szkeptikus voltam a mobil bankolással szemben, de ez most elmúlt.)

Ezek alapján én azt mondanám, hogy modern, átlagosan intelligens embernek, aki elvárná, hogy 2021-ben globálisan tudjon rendelkezni a pénzével, semmi oka a "régi" bankoknál tartania a pénzét. Ha viszont az a típus vagy, aki végighallgatja a rád telefonáló biztosítási ügynököket, meg nigériai emailekre válaszolsz, meg internetes ribancoknak küldesz pénzt, akkor inkább maradj a klasszikus bankoknál, mert akkor kisebb eséllyel ér meglepetés. (És ha igen, akkor is legrosszabb esetben futnod kell egy-két kört a bankkal, meg az ombudsmannal, de végül visszakapod a pénzed.)

360 Bar

Tegnap Csabi barátommal belevetettük magunkat a pesti éjszakába. Na nem túl mélyen; csak mutatott nekem egy helyet a sarkon - a lakásához közel, ami az Opera mellett van. Egy pubról van szó, ahová lifttel kellett felmenni... (Ilyet legutóbb Londonban láttam, bár az egy étterem volt; még írtam is róla...) Szóval Csabi, és fia ott nézték a tüzijátékot huszadikán, és megtetszett neki a hely, úgyhogy elmentünk oda meginni egy üccsit.

Én már nagyon régen nem tartom ujjamat a főváros party-színpadának ütőerén, úgyhogy nekem újdonság-számba ment ez a stílusú vendéglátó ipari egység. Egy olyan pubról van szó, ahol a vendégek 90 százalékát jómódú stag do-zós brit srácok, és faszkörhintázós, ingyen piára ácsingózó szőkített picsák teszik ki.

Csabi kért egy cidert, én meg ittam egy epres-bazsalikomos limonádét - mert motorral voltam. (Egyébként ma egész nap azon gondolkodtam, hogy hogyan tudtam ráugrani erre a nyilvánvalóan parasztvakító kompozícióra, mint gyöngytyúk a takonyra, hiszen másfél másodpercnyi gondolkodás után lehetett volna annyi lélekjelenlétem, hogy ezt röhögve átugrom az itallapon... Na mindegy: kaptam valami szirupos szart, amitől még a seggem is összeragadt, és ízre nem emlékeztetett se eperre, se bazsalikomra. Pedig eskü, hogy ezek is voltak benne!!!)

Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy a limcsit 7 decis befőttes üvegben szolgálták fel! Ez minden bizonnyal a funky-faktort hangsúlyozó trükk volt, pedig én a befőttes üveget már akkor feltaláltam pohár helyett ivásra, amikor bleeding edge, pénz-égető projekteken dolgoztunk a NOKIA-érában. Mondjuk én a befőttes üveget (a kedvenc munkába járós brúszviliszes trikómmal egyetemben) amolyan punk gesztusnak szántam, hiszen akkor még nyoma sem volt a trendi, romkocsmás, ordítva hányó party-turistákat kiszolgáló Budapestnek... A sors fintora, hogy a főnökséget képező finnek - akiknek egyébként a nemzeti átlagos pulzusszáma nem haladja meg a 24-et (és ebben az intenzív anyagcserével rendelkező csecsemők is benne vannak) - szemöldöküket sem vonták fel rebellis akciómra. (Így retrospektíve csak arra tudok gondolni, hogy már akkor eléggé élen járt a társadalmuk a tolerancia felé vezető úton...)

Na mindegy; a hely homepage-én egyértelműen látszik az, hogy a cél-közönséget nem a Blaha aluljárójának a csöveseiből tervezték verbuválni, tehát minden elképzelhető finom stílusjegyet a kúlságnak kellett alárendelni, hogy a jángendájnemik vendégek önfeledten szórakozzanak. (Elvégre itt signature koktélokat lehet fogyasztani a mindent átható pozitív vibrálásban...)

Volt DJ-pult hanyagul raklapokra építve, ahol a DJ hurkás ujjú retro-bőrdzsekiben nyomta az electro-t. (Lent az utcán láttam egy Triumph Thruxton-t; az biztos az övé volt, mert egy buborék-plexis bukósisak pihent a DJ-pulton.) Ha még 10 percet maradtunk volna, akkor valószínűleg puszta ököllel verem szét a hangtechnikát, mert nem volt nálam semmiféle súlyos tárgy.

Egy szó, mint száz: valószínűleg nekem ennyi elég is volt a 360 Bar-ból, mivel számomra egyedül a pincér csaj gusztusos segge, és combjai sugároztak át némi fényt a híg fos tengerén - de ez nekem még kevés ahhoz, hogy a pozitív vibrálásban élvezzem az 1250 forintos limonádét...

Volt egyszer egy férfiasság

Filmajánló! Szerencsére a COVID megadta a kegyelemdöfést az egyébként is utolsókat rúgó, szinte kizárólag vagy szuperhíró-múvikat, vagy sunnyogva feminista propagandát sulykoló filmiparnak, tehát nem maradunk le semmiről, ha újra nézzük a régi jó filmeket, amiket egyébként is elfelejtettünk már. Ezekben ráadásul felnőtt fejjel újabb jelentésrétegeket fedezhetünk fel.

Éppen ezért egyszer csak eszembe jutott, hogy meg kellene nézni a "Volt egyszer egy Vadnyugat"-ot - most eredetiben, mert amikor legutóbb láttam, még nem beszéltem angolul... :)

A klasszikus filmekkel általában az a baj, hogy azokat a saját kis 40-50-60-70 évvel ezelőtti környezetükben kell értelmezni, és az akkori lehetőségekhez illeszkedő elvárásokkal nézni. Nemrég láttam a Navarrone ágyúit is: na az például ilyen volt. Vagy elég csak bármelyik régi James Bond filmre gondolni. Sajnos általában vagy a technikai lehetőségek, vagy - ha tényleg nagyon régi a film - a színészi játék miatt is lépten-nyomon kilóg a lóláb.

Na a "Volt egyszer egy Vadnyugat" NEM ILYEN! Egyedül a képminőség zavaró, de még azzal együtt is olyan erővel szippantja magába az embert a hangulat, hogy egyszerűen képtelen voltam fintorogni miatta. Nem fogok itt film-elemzést tartani, mert erről az 50 éve méltán ragyogó állócsillagról tényleg mindenki elmondott már mindent. (Talán csak annyit, hogy nekem most esett le a tantusz, hogy Charles Bronson igazából egy gyenge közepes színész volt; ebben a szereplő-gárdában egyértelműen ő a leggyengébb láncszem...)

Más okból hoztam ezt most fel. Majdnem 3 hónapja vagyok már újra Magyarban. Az eddigi élményeket ülepítve kezd megfogalmazódni bennem valami, ami nagyon zavar. Nem azért, mert másra számítottam, hanem azért, mert beigazolódott a sejtésem, amiről szívből reméltem, hogy téves.

Arról van szó, hogy sajnos ebből az országból is teljesen eltűnt a nőiesség után most már a férfiasság is. Az idáig vezető folyamat Angliában nagyon látványos volt. (Új-Zélandot nem mondom; az teljesen más tészta. Ott soha nem is voltak sem igazi nők, sem férfiak.) Magyarország viszont csak szép csendben, láthatatlanul szívta fel azt a sok híg fost, ami Európa nyugatabbik feléből, illetve Amerikából beszivárgott.

Tudom, hogy ezt a posztot csak nagyon kevesen fogják érteni. Biztos túl öreg is vagyok már... Nekem mégis fáj, hogy utoljára a hetvenes években készültek olyan filmek, ahol a férfiaknak ráncos és szőrös volt a pofájuk, gránitból volt a faszuk, és patika-mérlegen mérték ki a szavaikat.

Bronson 47 éves volt, amikor csinálta ezt a filmet; Henry Fonda 53. Ehhez képest ma ők a nemzetközi férfi-ideálok: