Success story

Pénteken még elég sok minden történt. Reggel volt az utolsó, személyes interjúm a céggel, akikkel telefonon már kétszer beszéltem. Sajnos kialvatlanul, totál szétcsúszva eleinte az angol szavakat is a levegőben keresgéltem, de aztán magamra találtam. Szerencsére kérdezték, úgyhogy meg tudtam említeni, hogy jövő héten lesz egy interjúm a "The Financial Times"-szal is (egyébként tényleg ma reggel volt). Erre némi hümmögés után a Managing Director magamra hagyott a Client Service Manager-sráccal.

Elkezdtünk végigmenni a CV-men, aztán feltett néhány nem túl egyértelmű szakmai kérdést is csak úgy általában. Korábban ő is fejlesztő volt, de látszott rajta, hogy orbitális pályáról szarja le, és már nagyon szenved, hogy még kérdezni tudjon valamit...

(Nézi a CV-met...)
- How long have you been in London?
- A week.
- You lived in New Zealand until July, then spent some time in Hungary, and then came here?
- Yeah. What about you? Are you English?
- No; I'm from Australia.
- Where from exactly?
- Sydney.
- What brought you here? Must be the beautiful climate?
(...felnéz az ablakra; kint szitáló eső, és 4 Celsius-fok... Elvigyorodik...)
- Naaah. An opportunity came up at my company, and I took it... Got stuck here.
- How long have you been here?
- 11 years.
- ... You don't have the Aussie accent...
- I know!!! I lost it. You don't speak with a kiwi accent, either. You sound more like an American.
- Yeah; that's what they usually say. There must be some words I pronounce the kiwi-way, though...
- Say "fish and chips"!
- Fush and chups.
- Mmm-hm. Now say it properly!
- Fish and chips.
- Yeah; that's more like it!

Ekkor már röhögtünk mindketten... Ugyan nem mondta ki, hogy "Welcome on board, mate!", de mikor kijöttem, már tudtam, hogy ezt az állást behúztam.

Az iroda-belsőn, meg az ott dolgozók viseletén egyébként nem látszik, hogy egy "Salesforce Platinum Partner"-ről van szó: egy válaszfalak nélküli lájtosan berendezett loftban laknak. Ahogy körülnéztem, szinte kerestem a szememmel a két ágú létrára akasztott korong-ecsetet, meg a mellé rakott meszes-vödröt.

Még a DLR peronján toporogtam, amikor már hívott is a nagyon-angol, karót nyelt kis fejvadász pöcs (bocs a képzavarért...). Megint rezzenéstelen hangon olvasta fel a füzetbe írt steril kérdéseit ("What was the structure of the interview?" - ezt eddig mindig megkérdezte). Nem akartam elrontani a játékát, úgyhogy a "Készítheted a zsákodat a zsetonnak, öcsém!" helyett csak olyanokat mondtam visszafogottan, hogy "It went quite well", meg hogy "Steve is Australian, so I could easily find the tone with him". A telefonon keresztül is hallottam, hogy a szemei helyén forgó hengerek csilingelve állnak meg a "₤"-szimbólumon...

Az utolsó estémet Dóriékkal egy IKEA-túra, és a Bailey's-készletek feltöltése után irdatlan pizza-zabálással ütöttük el. Mivel a holmim némi ágyneműn kívül már gyarapodott egy üveg duty-free rummal, meg két liter akciós Bailey's-zel is, ezért Peti segített átköltözni abba a háznak álcázott magyar lágerbe, amit még a héten találtam. Ez egyelőre jó lesz alvás céljára, amíg az ingatlan-ügynökök, és tulajdonosok szemében köpnivaló, nyálkás testű munkanélküli bevándorlóból végre öltönyzsebekből kibuggyanó font-kötegekkel rendelkező, tiszteletre méltó "Software Solution Architect"-é avanzsálok.

Hajnal 4-kor égő gyomorral ébredtem fel, úgyhogy inkább kimentem sétálni. Aztán találomra felszálltam egy double-deckerre. Gondoltam, hogy csapok egy kis városnézést, de Barking és környékének penész-szürke házai nem nyújtottak felejthetetlen vizuális élményt. Amikor a buszmegállóban hazafelé egy faággal piszkáltam a bakancsom talpából a kutyaszart, mégis valami megmagyarázhatatlan szabadság-érzés töltött el...