Paddington, Sydney

Aznap már nem történt semmi, mert mire megtaláltam a "Wake Up!" backpackerst, ahol szállást foglaltam, már eléggé kivoltam. Egyrészt előző éjjel másfél óra alvás jutott, másrészt meg az influenza megint úgy tűnt, hogy visszaköszön. Felmentem a szobámba, és az egész napot végigaludtam. Aztán meg az éjszakát is.


Április 18, vasárnap

Alig ettem előző nap, úgyhogy reggelre a kimerültség, és a vírus helyett már az éhségtől estem majdnem össze. Úgy döntöttem, hogy odabaszok a gépháznak: nyomok egy french-toastot reggelire.



Nem angolszász országokban élőknek: ez cukros-fahéjas bundáskenyér sült sonkával, banánnal (vagy eperrel), juharsziruppal, és jobb helyeken tejszínhabbal. A tejszínhab itt elmaradt, de ettől így is 10 percen belül kisimult az alapjáratom, úgyhogy elhatároztam, hogy kigyaloglok Bondi Beach-re (a térkép alapján olyan 4-5 km távolságnak tűnt. A Google Maps szerint inkább 7.5)



Azért nem a Circular Quay-hez mentem először, mert az Operaházat már a múltkor láttam átutazóban.

Felgyalogoltam hát Surrey Hills szélén az Albion Avenue-n, ahol rögtön meg is csapott az Ausztrália-érzés az erős eukaliptusz-illat formájában. Utam ránézésre egy buzi-negyeden keresztül (megsűrűsödtek a tranyó-plakátokkal és radiátor-hasú félmeztelen srácokkal reklámozó klubok) Paddington felé vezetett. (A Lonely Planet ezt meg is erősítette.) A LP szerint Paddington a trendi kávézók, butikok, és galériák kerülete. Ez tényleg helytállónak bizonyult.





Van a Beverly Hills Cop-ban egy jelenet. Nem tudom, hogy mindenki emlékszik -e rá... Axel Foley megérkezik Beverly Hills-be, és a Rodeo Drive-on sétálva közeledik a kifakult pólójában. Szembejön vele két faszi. Az egyikükön fekete bőrgatya, és -dzseki van, cseresznyepiros V-alakú mintával a hátán. A másikukon ugyanolyan, de piros bőrcucc; fekete mintával. Axel utánuk fordul, és kiszakad belőle a röhögés... Na ez a jelenet háromszor játszódott le velem, amíg átszeltem Paddingtont. (Nem én voltam bőrben...)

Elgondolkodtam. Zélandon 6 év alatt nem láttam embereket még olyan ruhákban grasszálni, mint itt 1 óra alatt. Itt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, ami a nyaralás alatt csak megerősítést nyert. Ha a két országot összehasonlítjuk, akkor az első dolog, ami NEKEM eszembe jut, az az, hogy míg Ausztrália próbál éltanuló lenni az Amerikai Segg nyalásában, addig a kiwik büszkék DIY-mentalitásukra, és makacsul autonóm "majd én megmutatom"-gondolkodásmódjukra. (Igen; vannak itt Parnellben is divat-butikok, de a redneck nem frakkban megy be a belvárosi bankba sem, hanem tehénszaros szakadt pólóban, és gumicsizmában.)

Két eset lehetséges. Elképzelhető, hogy a tőlem már csak karnyújtásnyi távolságban levő zélandi állampolgárság tényleg igazi, ozzikon röhögő kiwiként fog találni. A másik lehetőség az, hogy nekem, az egyszerű proli-gyereknek a magyar virtusához eleve sokkal közelebb áll a kiwi-way...

Én ugyan nem találtam galériát, ahol százharmincezer dollárért árultak volna fehér asztalon, tányéron forgó emberfejeket, de egy biztos: ahhoz, hogy 26 fokban és 95 százalékos páratartalomban valaki bőrnadrágot húzzon csizmával a sétához, ahhoz sznob ozzinak kell lenni.

Itt van néhány kép egy hamarosan megnyíló butik ablakairól, ahol majd kibaszott kúl cuccokat vehet a lakkbőr-csizmás anyci a srácoknak:





(folyt. köv.)