ROKA

Múltkor valahogyan kiderült, hogy Kasia még nem nagyon evett japán étteremben, úgyhogy elhatároztam, hogy elviszem. Kigugliztam egyet, ami nincs túl messze, és a TripAdvisorosok jónak minősítik. Így esett, hogy tegnap este a Canary Wharf-i ROKA-ba mentünk. (Jó hülye neve van, de hát így hívják szegényt; fogalmam nincs, hogy mit jelent japánul.)

Először is hiába van Canary Wharf tőlünk 2-3 km-re, még nem nagyon voltam ott. (Egyszer át-bicikliztünk rajta, de nem néztünk körül.) Nem londoniaknak: Canary Wharf a város egy új építésű kerülete, pénzügyi központja. Messziről London bármely pontjáról látni, mert egyedül itt húztak fel tömegével felhőkarcolókat.

Közelről még érdekesebb volt a dolog, mert a Londonra oly jellemző klasszikus rusnya kétszintes viktoriánus lakóházak teljesen hiányoznak; helyüket rusnya üveg-acél toronyházak veszik át, amik vízzel teli mesterséges dokkok közé ékelődnek.

Furcsa, hogy az egész a természetességnek a szikráját sem tartalmazza; még Lower Manhattannek is ezerszer több "élet-szaga" van, pedig az itt dolgozó hivatali patkányok (igen: olyanok, mint amilyen én is vagyok) által végzett "munka" valós értéke pont ugyanúgy konvergál a nullához, mint a wall street-i cápáké.

Canary Wharf-ról tulajdonképpen ordít (mivel valószínűleg ezt ki is akarták hangsúlyozni), hogy nem is vonalzóval-körzővel, hanem Auto- és ArchiCAD-del rajzolták... Amikor sétáltunk a központban, akkor hirtelen a Trantor bolygó ugrott be róla az Alapítványból. (Ez szerencsére a könyv elején volt, mert amúgy nem bírtam végigolvasni: a bolygó nevét most is ki kellett gugliznom...)

Gyakorlatilag Canary Wharf a felhőkarcolóival, a magasvasúttal, a fölbe süllyeszett központtal (ami tulajdonképp egy kurva nagy pláza), liftekkel, fotocellás ajtókkal büszkén hirdeti azt, hogy az emberi fajnak nem kell valódi munkát végeznie; elég ha a légkondis irodákból menedzseli a Föld összes erőforrásának a minél gyorsabb felélését. (Ezt a sportot ugyan a való világban a legmagasabb szinten nem itt űzik, hanem mondjuk Dubaiban; na talán ahhoz hasonlít legjobban Canary Wharf!)

A ROKA étterem szervesen illeszkedik ebbe a környezetbe. Nem volt lépcsőn megközelíthető bejárata. Egy üvegház első emeletén található; a bejárat felőli oldal a Canary Wharf műjég-pályájára néz. Belépés után 4 (négy) recepciós csaj köszönt, ellenőrzi a foglalásodat, elveszi a kabátodat, és kísér az asztalodhoz. Egyik sem japán. Tulajdonképpen nem láttunk japán nemzetiségű alkalmazottat (biztosan a konyhán dolgoznak...).

A hely gyakorlatilag kimeríti a "fancy restaurant" jelzős szerkezettel titulált intézmények minden ismérvét. Nem igazán erre számítottam. Nem tudom, hogy mire, de nem erre. Ennek a ROKÁ-nak több helyen is van étterme a városban, tehát nem kellett volna ennyire "Canary Wharf-osnak" lennie. Aucklandben volt egy kellemes, ember-közeli kis japó étterem, ahol többször is voltam - én valami olyasmit szerettem volna választani. Mivel amannak echte japánok ajánlásai garantálták a hitelességét, ezért nagyjából képben voltam vele, hogy az étlapon nagyjából minek kell lennie. Ehhez képest itt nem mindig sikerült lefordítani a tételeket az ÉN angolomra; helyenként hangosan fel is röhögtem...

Csak a példa kedvéért néhány fogás az obligát szusi-felhozatalon túl:

• citromos-mizós-szójaszószos-fokhagymás grill-bébi-csirke (bébi-grill-csirke? grillcsirke-bébi? csirke-bébi-grill...?)
• tonhal-tartar osetra-kaviárral, és fürj-tojás sárgájával
• polip-nyárs szarvasgombás majonézzel

Desszertek:

• banán-fagyi sós kókusz-morzsával, és alma bambusszal
• joghurtos mandulatorta karamellás mangó-toffee-val és mizo-fagyival

Canary Wharf ide, Canary Wharf oda: nekem valahogy végig az volt az érzésem, hogy a ROKA túl nagyot akart fingani, és végül beszart (bár el kell ismernem, hogy a bébi-grill-csirkét, meg a polipot meg is kóstoltuk, és ezek nagyon odabasznak...). Én vágom, hogy a japánok az evésre egyfajta rituáléként tekintenek, de akkor sem értem, hogy a londoni fine-dining szcéna hogyan illeszti össze a sztoikus japán élet-filozófiát például azzal a 280 fontba kerülő bóléval (vagy mifasz volt az a lila lötty), amit ilyen hasas befőttes-üvegekbe tesznek el a bejárat melletti polc-rendszerre - rajta rozsdamentes-acél dögcédulára gravírozva a vendég nevét (hogy legközelebb is a sajátját fogyaszthassa).

Egy szó, mint száz: annak ellenére, hogy tényleg nagyon finom volt minden, valószínűleg nem megyünk vissza a ROKÁba, bár a végére még jól is laktunk. (Mondjuk ez azért tényleg elvárható volt azok után, hogy eleve nem voltunk éhesek, és ennek ellenére egy kisebb szomáliai falu teljes lakosságának negyedéves fizetését hagytuk ott.)

Még jó, hogy nem rendeltünk lila löttyöt acél-táblácskával...! Pffffh!!!

Ingatlan

Ez eléggé közérdekű, úgyhogy gondoltam, hogy írok belőle egy posztot...

Nagyjából két hete elkezdtem nézelődni, hogy milyen házat/lakást lehetne itt a környéken vásárolni, amibe végszükség esetén bele is lehet költözni, de elsősorban jó arra, hogy az ember nehezen összekuporgatott kis pénzének az értékét mondjuk megőrizze. Nagyjából egy hétre rá ez a gusztustalan, nyálkás féreg kormány bejelentette, hogy az ingatlan-vásárlási illetéket, amit tavaly decemberben levittek, hogy jól be tudjanak vásárolni, nemsokára durván a duplájára fogják megemelni. A részletekbe most nem megyek bele, de ez nyilvánvalóan egy jó húzós árrobbanást fog generálni a rendelet érvénybe lépésének pillanatáig.

Először is közhely, hogy a londoni ingatlanok drágák. A londoni ingatlanok ára abszolúte átlagos: sokkal drágábbak, mint például 2 éve voltak, de lényegesen olcsóbbak, mint amennyibe 2 év múlva fognak kerülni.

Mégis nagyjából szerettem volna képbe kerülni arra vonatkozólag, hogy az én takaróm meddig ér itt. Dióhéjban azt mondhatom, hogy az összeg, amekkora értékben én terveztem ingatlant venni (~220-240K font) arra jó, hogy egy 25-40 négyzetméteres botrányosan lepusztult állapotú studio-t, vagy 1-bedroomot vegyen mondjuk közepesen szar környéken, avagy ugyanezt közepesen lepusztulva egy erősen késdobálós kerületben. Ez ugye forintban 100 millió, míg NZD-ben 530K - plusz-mínusz apró. Hozzá kell tenni, hogy a hármas zóna környékét mondom, ahová még éppen elér a metró. Ezek a paraméterek sacc-per-kb érvényesek, de nagyjából elhelyezik a koordináta-redszert...

Az aucklandi viszonyok után londoni ingatlanokat nézni egyébként is sokkoló élmény; az itteni lakások nyolcvan százalékába egy minimális higiéniai- illetve komfort-igenyekkel rendelkező új-zélandi oposszum is csak fog-csikorgatva költözne bele.

A lehetőségek a város központjától való távolodással nyilván arányosan bővülnek, de ugye kérdés, hogy mennyi invesztíciós értéke van egy két-három hálószobás szánalmas kis sorház-darabkának a halál retkes faszán, ahová már a varjak is útlevéllel járnak... (Valamennyi biztosan, mert az emberek itt nem általlnak kétszer két, vagy akár 2 és fél órát is ingázni, amire ugye én semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó.)

A másik lehetőség, hogy felvesz az ember annyi hitelt 25-30 évre, amennyi kisebb pacific-államoknak az éves GDP-jével egyenértékű. Mondjuk én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy ezt megtehetném, mivel IT contractor vagyok, és azok köztudottan aranyat szarnak (van olyan bank, amelyik ezt értékeli)...

Hát lesz min gondolkodnom a következő egy-két hónapban.

Vííí ár dö csempjönsz máj fre-end...!

Ha esetleg valaki nem kísérte volna figyelemmel, annak itt van a hétvégi rögbi VB döntőjének összefoglalója a DigiSport jóvoltából - ami persze fabatkát sem érne a végén elhangzó brilliáns, mérvadó szurkolói nyilatkozatok nélkül... (bocsi a gyenge minőség miatt):

Roadster

Na most jöttem vissza a testdrive-ról, úgyhogy megírom gyorsan, amíg még friss az élmény.

Silvio végül nem tudott eljönni, de egy hasonlóan elvakult kollegája, Yaqub hozta az autót házhoz. Ő is Mazda Brand Champion, de erre már a szemem sem rezdül...

Dióhéjban összefoglalnám az alapokat, amit a laikusoknak is tudni kell az MX-5 evolúciójáról, ha perspektívába akarjuk helyezni a hallottakat - hiszen ez már a negyedik generációs modell.

Kezdődött úgy, hogy 1989-ben Isten megteremté az NA-t, amiből ugye nekem is volt egy. Ez az ős-MX-5; az origó. A röhejes bukólámpa (kicsit nagyra sikerült), és a buzis forma ellenére ez a történelem első roadstere, ami nem elég, hogy nem rohad le úton-útfélen, nem folyik az olaj orrán-száján, és egyáltalán JAPÁN minőséget kínál, hanem ráadásul még megfizethető is. És ha ez még mind nem lenne elég, ráadásul aki valaha beleül, az többé nem akar kiszállni belőle. Megkerülhetetlen autó-buzulási mérföldkő: egy legenda.

Aztán jött az NB. A dizájn még buzisabb lett, mert a legalább csukva vagány bukólámpát itt cicaszemre cserélték, hogy az elütött gyalogosok nagyobb biztonsában legyenek... Még ha a technikai adatokat nem ismerve csak ezt tudná róla az ember, már akkor is ki tudná találni, hogy ez a generáció bizony a takony irányába mozdította el a típust. A nyers számok ezt igazolják is: a kasztni merevítése céljából több "anyag" került az autóba, ami miatt sajnos a még mindig nem túl fickós motorok egy kicsit tohonyábban mozgatják a kasznit, mint ahogy azt az NA-tól megszoktuk.

A harmadik generációs NC egy lépést tesz vissza az elpuhulás felé vezető úton: a valamivel könnyebb kaszni, és már erősebb, de még mindig szigorúan szívó motorok érezhetően visszaadnak abból a user-experience-ből, amit az NB elvett. Sajnos a forma férfiasság-faktora még mindig egy koalával vetekszik.

És 2015-ben megérkeztünk az ND-hez, a teszt alanyához. A Wankel-motoros Mazdák óta tudjuk, hogy ott a mérnökök nem teljesen százasak: ők az autóipar utolsó mohikánjai; a gépészet megszállott keresztes lovagjai. (Na jó: mostantól egy leheletnyit visszaveszek a metaforákból - asszem mindenki vágja, hogy mi a lényeg...)
Az ND fejlesztése elég sokáig tartott: jó munkához ugye idő kell, meg hát egy egyébként is közel tökéletes művet nehéz tovább fejleszteni. Ezen a szinten tényleg csak hangyafasznyi különbségekről beszélhetünk, hiszen bármelyik MX-5 típus kurva jó autó.
A részletes sztorit itt olvashatja el az, akit érdekel. A lényeg azonban az, hogy az egész autós világ lélegzet-visszafojtva várta, hogy vajon sikerül -e megint akkorát durrantani, amekkora az NA volt?
Az autó év elején jött ki. Azóta a szaksajtó egymásra licitálva próbál ömlengeni róla. Szerintem viszont...

Először is a dizájn, mint már említettem csillagos ötös. Kár további szót vesztegetni rá.

A második dolgom volt, hogy kinyitottam a motorháztetőt. És beszartam. Ezt találtam:

Tegye fel a kezét, aki az elmúlt 15 év autó-terméséből látott nem hogy ilyen gyönyörű motorházat, de egyáltalán bármilyet, amiben valódi alkatrészek találhatók 2-3 kibaszott műanyag doboz helyett! Igen: így kell kinéznie egy motornak.

A csomagtartót - ha nem szarná le mindenki, aki ilyen kocsit vesz - jogosan érhetné kritika, mert sajnos kisebb is, és nehezebben is hozzáférhető, mint az ős MX-5-ben volt.

A beszállás pont ugyanolyan mutatvány, mint az NA-ban: Lagzi Lajcsi méltóságán biztosan ejtene némi csorbát.

Fasza kis bőr sportülésbe érkezünk, ami nekem kicsit szűknek tűnt (bár gondolom, hogy egy sport-ülésben pont ez a lényeg, de a régi nekem kényelmesebb volt...)

Szintén teljesen érdektelen, hogy az utastérben - a "tér" szót itt tényleg kicsit tágabban kell értelmezni - nem tobzódnak a praktikusan elhelyezett tároló-rekeszek...

Na de a lényeg: hogy megy? Jól. Ezt most nem fogom szájba rágni: a 130 tagú ménes az 1050 kg-os kasznira nem szakítja le az ember lépét, de ez a műfaj nem is erről szól. A réginél egy kicsit tolósabb alul, de egyébként ugyanaz a dimenzió. A hangja viszont állat. Ez a négy henger annyival jobban szól az én Lexusom hatjánál (amit az akkori autós-tesztek ajnároztak), hogy elképesztő. (A fenti cikkből kiderül az is, hogy az elmebeteg mérnökök ezt hogyan érték el...)

Yaqub nem aggódta túl a dolgot; megnyugtatott, hogy tőle akár csapathatom is egy kicsit, ha találok rá alkalmat. Én azért óvatos duhaj vagyok, meg ugye itt a városban nem is nagyon van hol májerkodni, de azért volt egy-két sarok, ahol kicsit odatapostam: a Torsen tényleg jópofa találmány (a régiben nekem nem volt). Ami feltűnt, hogy ez még akkor is jobban fordul, ha az ember nem rajzolja vele a csíkot. Így látatlanban azt mondanám, hogy rövidebb lehet a tengelytáv, mint a régin.

És a végső verdikt... Kéne? Nyilván. Vennék ilyet (feltéve hogy nincs ennél jobb ötletem 18000 font elkúrására)? Persze.
De hogy szeretném -e jobban, mint az NA-t? Nem. Mert ez TÚL JÓ. Egész egyszerűen ebben egy pillanatig nem volt az az érzésem, hogy egy kis nyers acél-dobozban ülök, és keverem-kavarom a gangokat, mert olyan jól esik (jut eszembe: a régiben jobb volt a váltó - lassabb, de sokkal "Ladásabb" érzés...).

Biztos savanyú a szőlő...

Benzinfejek ha egymásra találnak...

Ma reggel lemotoroztam a 200 m-re levő lewisham-i plázába, hogy végre vegyek egy új irodai cipőt. Nem vettem, de ahogy kiléptem a cipőboltból, máris szemet szúrt a pláza kis patiójában álló autó. Még messze voltam tőle, és csak a seggét mutatta, de az már távolról is látszott, hogy kabrió. Hunyorogva nagyon hasonlított a Z4-es BMW-hez, de egyrészt egy Z4-es BMW már nem akkora durranás, hogy egy plázában kellene mutogatni, másrészt meg a lámpája valahogy furcsa volt (olyan Lexus-os). Igen, igen: hallom, hogy mindenki ordítja a megfejtést. Nekem is 0.3 másodperc alatt esett le, hogy az új MX-5 lesz az....

Közelebb mentem. Kár, hogy egy grafit-metál példányt tettek ki, de elvonatkoztattam ettől a zavaró ténytől, és konstatáltam, hogy a formája gyakorlatilag tökéletes. Így kellett volna már az első 3 szériának kinézni - akkor nem buziztak volna le engem sem a piros lámpánál annak idején Aucklandben...

Egy középkorú néger nő, meg egy késő 20-as programozó-matematikus kinézetű fehér srác álltak a kocsi mellett a pultnál. Mivel a nő állt közelebb, először neki mondtam, hogy régen nekem is volt ebből egy első generációs, és imádtam. Nem igazán hatotta meg (nem is számítottam rá, mert ránézésre látszott, hogy nem az a típus, aki szombatonként a Brands Hatch-re jár csapatni füstölő gumikkal, kilinccsel előre...)

A srác viszont látta a bukót a kezemben, és meg is kérdezte, hogy milyen vasam van. Mondtam neki, hogy nemrég vettem egy 1000-es Cagiva Raptort. Felcsillant a szeme... Őt Silvio-nak hívják, mert fele részben olasz (míg az anyja román), és nyilván odavan az olasz kocsikért/motorokért. Egyébként nemrég adta el a 650-es SV-jét... Na ekkor elszabadult a pokol. A következő háromnegyed órában megbeszéltük a sor-4 kontra V2 témát, az MX-5 egész evolúciós történetét, a lóerőt, a saját tömeget, hogy hogy került a Mazdához, hogy mekkora buli volt, amikor a német Mazda központban a teszpályán donut-okat rajzoltak ezzel, a Skyactive technológiát, meg még sok mindent, amit mostanra elfelejtettem.
Már a kocsiban ültem, és éppen (a régi bukólámpás MX-5-el ellentétben) az egy csatos vászontetőt kattintottam a helyére, amikor megkérdezte, hogy akkor ugye befoglalhat egy tesztvezetésre? Hát persze, hogyne, foglaljál... Megadtam az adataimat, és megbeszéltük, hogy nekem sehova nem kell menni; a tesztvezetéshez mindenkinek házhoz viszik az autót... Sajnos nem ígéri meg, mert nem biztos, hogy ráér, de megpróbálja majd ő hozni a kocsit. Röstelli, de a 2 literes tesztautó már fullra van foglalva, tehát csak a 1.5 literes motorost tudja hozni. Nem baj, mondom; itt Londonban majd megpróbálom akkor azt a szánalmas 130 lóerőt kiautózni...

Jövő szombatra foglalt be; majd beszámolok...

A Raptorról röviden

Az első két munkába járós nap után bizton allíthatom, hogy munkába járásra alkalmatlanabb motort talán a Blade/EzresGixer/R1/Ninja H2 vonalon lehetne csak találni. (A gyújtástól külön kapcsolható világítás pedig kimondottan idióta megoldás; még biztosan jó párszor meg fog szopatni.)

Egyébként én azt gondoltam volna, hogy a első világháborús géppuskákat idéző motorhang majd emeli a "road-presence"-t, és a dugóban álló autók tengerét kettéválasztva Mózesként fogok előre nyomulni, de ugye ezt a tévhitet a vásárlás másnapján megcáfolta a gyakorlat (egyébként valószínűnek tartom, hogy az Audi A5-ök tulajdonosainak körében nem is annyira népszerű a Biblia).

Fontos még, hogy a paleontológia legfrissebb leletei szerint a raptorok a Jurassic Park ábrázolásával ellentétben tollazattal rendelkeztek.

Az elátkozott digó

Május magasságában írtam meg a következő kubai posztot, de a kb. 1000 fotó átszelektálásáig már nem jutottam el... Azóta történt egy s más, hiszen nyár volt. Kubára még vissza fogok térni, mert életem egyik (ha nem a) legnagyobb élménye volt, de most frissebb történésről lesz szó.

Pár hete bekövetkezett az elkerülhetetlen: betöltöttem a negyvenet. (Na jó; nem volt kőbe vésve, hogy ennek meg kell történnie, hiszen Che Guevarának sem sikerült, bár őt is egy hajszál válaszotta el tőle...) Én nem kerítettem nagy feneket a dolognak; azon kívül, hogy lementünk egy sörre a kedvenc kis sittes rock-kocsmámba itt a sarkon, én nem terveztem különösebb felfordulást rendezni.

De! Amióta eladtam a hengerfejessé vált Kawát, és egy pár új villaszárnak köszönhetően már nem húzok magam után olajcsíkot BumbleBee-vel, a gépjármű-flottám unalmas tökéletességgel tette a dolgát. Némi színt kellett, hogy vigyek a szürke hétköznapok transzportjaiba.

Majdnem minden motoros életében eljön a pillanat, amikor megkíván egy jó kis V2-t... Egy Harleyhoz még a jeles dátum ellenére is túl fiatalnak éreztem magamat, de például a Ducati Monsterrel már régóta szemeztem - kizárólag elméleti síkon, hiszen szellemileg friss értelmiségi nem követheti el azt a hibát, hogy olasz gépjárművet vesz. A Monster formája viszont annak idején akkora telitalálat volt, hogy most a Ducati eladásainak úgy 60%-áért felelős. (Nem túlzás azt állítani, hogy nélküle a gyár alkalmazottainak a nemzetközi motor-piac prémium szegmensének szereplői helyett ma a bolognai kukákat látogató patkányokkal és tunéziai menekültekkel kellene versenyezniük.)

Homályosan emlékeztem, hogy volt egy motor, ami pont úgy nézett, ki mint a Monster. A Cagiva Raptor. Ezt a modellt még a hardcore motorosok közül is csak kevesen ismerik. Még én is csak 1-2 éve tudtam meg, hogy a zászlóshajónak számító gusztustalan rovar-fejű verzióján kívül létezett egy kerek lámpás modell is belőle, ami felületes szemlélő szemével egy az egyben a Ducati Monster másolatának tűnik. Némi guglizással kiderítettem, hogy ugyanaz a fazon rajzolta a formatervet, mint a Monsterét (Miguel Angel Galuzzi - egy másik argentin!), és tényleg a Monster másolatának szánta... Az is kiderült, hogy saját tervezésű blokk helyett a Cagiva egyszerűen a Suzuki TL 1000 motorját rakta bele (amiről szintén csak a jól informált motorosok tudják, hogy az elbaszott első széria olaj-folyásait, és megcsúszó kuplungját a Suzuki hibátlanul orvosolta, és az azóta brilliáns blokkot már vagy 5 másik modellbe is belerakták, mert mellesleg kurva erősre sikerült...)

Na itt már elkezdett érdekelni a dolog, hiszen hittem, hogy a Suzuki mesterművét még az olaszok sem tudják elkúrni. A Neten még olvastam két mérvadó tesztet róla egy motoros magazin két újságírójától, akik mindketten(!) pofára estek a teszt-motorral... Emlékszem még egy felhasználói kommentre is egy kiwi fazontól, aki szerint a Raptor olyan, mint a Monster, csak lerohadások nélkül. (És neki egy időben volt mindkettő, tehát tudta.) Napnál is világosabb volt, hogy egy Raptorra van szükségem...

Itt azért közbe kell szúrnom, hogy ez a motor van annyira modern, hogy a szexi térhálós váz, és az olasz (argentin?) design mellett rendelkezik mindennel, amitől eddig féltem, mint a tűztől: computer vezérelt gyújtás, és befecskendezés; több tucat értelmetlen elektronikus szenzor. Sajnos elborult az agyam...

Találtam egyet itt London környékén. Elmentem kipróbálni. A tesztkör alatt egy zabszemet is meg tudtam volna tartani a végbél-nyílásommal; ilyet utoljára akkor éreztem motoron, amikor régen a Hungaroringen az akkor új, 172 lóerős, 172 kg-os R1-et kipróbáltam. Ha valaki nincs hozzászokva nagy köbcentis V2-esek alapjárati nyomatékához (mint például én), annak ijesztő lehet egy 1000-es V2-es - főleg hidegen. Mondjuk úgy, hogy harap, mint a láncra vert tanyasi kuvasz léböjt-kúra után...

Csabi barátom intelme ellenére ("Cagivát akarsz venni??? Normáááális vagy?") elhatároztam, hogy nekem ez kell... A motort épségben visszavittem, és vártam a Neten a tuti vételt (ez nagyon drága volt). Néhány hét múlva volt is egy az Ebay-en Manchesterben. Mivel nem volt senki, aki biddelt volna rá, ezért én lelőttem a kikiáltási árért. Az eladóval megbeszéltük, hogy felmegyek érte, és ha az említett festék-felhólyagosodáson kívül bármi komoly baja van a motornak, akkor nem hozom el. Elmentem; elhoztam. Londonba még beértem vele... Megálltam a régi irodánknál, hogy nyújtózzak egyet, de rajta hagytam a fényszórót. 3 percre. Többé nem indult be. Felhívtam Csabit, hogy jöjjön bikázni - épp akkor fejezte be a munkát... Megpróbáltam betolni is (hiszen BumbleBee-vel többször is megcsináltam), de rögtön rájöttem, hogy miért nem tolják be férfiasan a filmekben a vidia-keménységű rockerek a Harleykat...

Csabi odaért egy óra alatt, de hiába bikáztuk meg; a halott akksival azonnal leállt, ahogy levettük a kábelt (Így vegyen mindenki computeres motort! Bezzeg az MZ...) Este volt már, úgyhogy kerestünk egy helyet, ahol ott hagyhatom a motort éjszakára. Másnap visszamentem érte BumbleBee akksijával. Zuhogó esőben, anyázva, és folyamatosan a kuplungot markolászva csorogtam majdnem hazáig, amikor is a buszsávban lépésben haladva egy hirtelen mozdulattal egy paraszt rám húzta az Audiját... Furcsa mód nemhogy nekem, de még a motornak sem lett semmi baja az elgörbült fékkaron kívül, amire a gondosan, az utolsó pillanatig tartott motort letettem. A potenciális szemtanúim szájbiggyesztve tovább mentek, tehát kaptam egy telefonszámot, meg csináltam egy fotót az autó rendszámáról. Ennél jobban nem akartam forszírozni a dolgot, mert a frissen vett motor még nem volt biztosítva...

Ez 3 hete történt, mert azért volt egy elég komoly olaj-folyás, ami miatt ki kellett cserélni egy filléres alkatrészt (amire elég sokat vártam...) rajta. Tegnap állt össze a gép. Közben jelentkezett a biztosító is, hogy rendeznék a káromat - annyi úristen azért volt a paliban, hogy jelentette nekik az esetet... De hagyom a picsába, mert azért a karcolásért nem érdemes adminisztrálni.

Hát ilyen lett. És még van a kipufogók végén egy-egy kicsavarozható hangtompító...