2018. május 1., kedd

In da Wales I.

Idén van harmincadik éve (számmal ki sem merem írni...), hogy találkoztam a Motorral. Simán átsiklottam volna efelett a jelentéktelen évforduló felett, ha nem történik valami, ami nem vesz rá az igen hosszas gondolkodásra.

OK. Most megálltam. Fekszem a földön. Húbazmeg; nem kapok levegőt...

Szóval elmentünk Wales-be motorozni. Eredetileg Spanyolba akartunk, de valahogy nem akart semmi sikerülni. Kompjegy-foglalás után derült ki, hogy Északnyugat-Spanyolország ugyan gyönyörű, de áprilisban elég szar az időjárás. A környéket (Asztúria, Cantabria, Baszkföld) “Spanyol Svájcnak” hívják – azért mert annyira zöld, és dombos-hegyes. Nyolc év Új-Zéland, meg öt év Anglia alatt megtanulja az ember, hogy valahol mitől zöld a fű… (Nem; nem azért mert a szomszéd kertjében van… A helyes megfejtést A4-es lapra írva, beborítékolva kibaszhatjátok a kukába...)

Krhhhöőőőőőő… Na végre: OXIGÉN!!! Akkor veszek egy nagy levegőt, és inkább kiköpöm a sarat, meg a füvet…

Az elméletem az volt, hogy tavaly is csak májusban lehetett elkezdeni motorozni (Magyarországon), mert ahova én megyek, ott mindig éppen akkor van 3-5 fokkal hidegebb, mint általában. Vagy az évszázad vihara, vagy az azt követő áradás... NODE!!! Ha ez a mediterrán medence, akkor már más a gyerek fekvése; nyilván Spanyolországban még én sem tudok olyan durva ítéletidőt hozni, ami lehetetlenné tenné a motoros túrázást… Szóval megvettem a Dover-Calais kompjegyet (autó, utánfutóval - amin 3 motor van), majd UTÁNA gugliztam egyet, hogy mire lehet számítani Észak-Spanyolban időjárás tekintetében. Nyilván más nem megy ilyenkor Spanyolba, tehát olcsó szállás lesz szarásig; az annyira nem aggasztott… Április 18-26-ig belecsapunk a lecsóba – valahol az Ibériai-félszigeten!

Az első - nem vegetatív - gondolat: Mit csináltál, te szerencsétlen?!? - Hát valamit nagyon elbasztam… De az, hogy mit, most valószínűleg nem annyira fontos. Mi is fontos most...? Ismerős a szitu, és még tudom is, hogy ilyenkor mitől kell félni...

Két hétig csüngtem minden nap a közép-távú időjárás-jelentésen. Kész volt az alternatív útvonal: kelet-Franciaországban egy nap csapatás a festői Ardéche, és Cévennes nemzeti parkokban, aztán felpakolunk, és leautózunk a Pireneusokig. Azt 4-5 nap alatt megkerüljük - mindig a hosszabb, kanyargósabb utakon haladva. Végül vissza az autóba-utánfutóra, és nyugat Franciaországon keresztül autózunk fel. Bordeaux-ban megállunk az utolsó éjszaka, és jól berúgunk. Betárazunk bort, meg sajtot, aztán kényelmesen hazajövünk.

Nézzük csak… A lábujjaimat érzem, és még mozgatni is tudom őket. Valószínűleg megint viszonylag olcsón megúsztam…?

Az indulás előtti héten egész Spanyolország-szerte havazott. A hét elején Galíciában (bal felső csücsök), aztán a Pireneusok környékén (Zaragoza: kb. 20 centi.) A Sierra Nevadában FÉL MÉTER! Onnan AFRIKA 200 KM-RE VAN, BAZMEG...!!! Feladtam…
Eközben a brit szigetekre hőhullámot jósolt a meteorológia. Londonban 27 fok igérkezett. Wales-re 18-22 fokig terjedt a kilátás; négy napig eső nélkül. Nyilván ismerni kell a wales-i klímát, hogy valaki felfogja ennek a jelentőségét, de legyen elég annyi, hogy Wales-ben zsinórban négy eső-mentes napnak annyi az esélye, mint az április-közepi sűrű havazásnak dél-Spanyolországban...

Érkezik Robi és Gyula kiabálva: "Szólalj meg baszki, de ne mozdulj!!!" Ordítanak, mint a sakál, tehát valószínűleg kívülről sokkal durvábban nézett ki a perec, mint átélve… "Jól van; élek még!!!"

Elengedtük a komp-jegyet... A srácoknak ez volt az első több napos túrájuk - valószínűleg sok is lett volna 9 nap – kétszer 1000 km autózással. Meg aztán én is vén fasz vagyok már - fárasztó egy ilyen túra…
Szóval Wales-ben foglaltam szállást 3 helyen. Londonhoz legközelebb tulajdonképpen ott vannak igazi hegyek. Sokkal kényelmesebb volt ez így – arról nem is beszélve, hogy valószínűleg soha többet nem lett volna egy komplett túrányi jó idő arra… És egyikünk sem járt még ott.

Akkor leltár... Kicsit fáj a bal lábszáram. Lenézek; próbálom emelni. A láb jön, de a lábfej lefittyed: marad a jobb lábamon, ahol megállt. Akkor a sípcsont, meg valószínűleg a szárkapocscsont is ment a levesbe. Még mozgatásra sem fáj nagyon, tehát még tart a véremben az adrenalin. A bal alkarom is sajog, de eléggé lent; valószínűleg a csuklóm kuka. Mi van még? Máshol nem is nagyon fáj. Jobb lenne mondjuk nem a mellkasom alá szorult jobb karomon feküdni, ha már ilyen kemény, és domború a szikla, amin megálltam, de hát ez van. A jobb karom pedig mozog is, meg fájdalom-mentes is, úgyhogy inkább ennek örülök.

Sok szót nem nagyon érdemes Wales-re vesztegetni; nézni kell azt, és befogadni. Fasza kis túra volt. Egy csepp eső sem ért minket. A szállásadóink igazi, kedves, egyszerű vidéki emberkék voltak. A táj pixelre pontosan olyan volt, mintha Zélandon lettem volna. Egyszer meg is kellett ráznom magam, hogy visszaessek a jelenbe, mert néhány másodpercig ott voltam Helensville-nél, a 16-os úton, és a farmok között kanyarogtam a tehénszar-illatban…
Mégis, valahogy az egész túra alatt volt bennem egy kettős érzés. Egyrészt kezdem már élvezni a krúzolós-tájnézős motorozást, ami jó – ez is egy keresztmetszete annak az univerzumnak, amiről a motorozás szól. Tudjátok: ez az “A Zen, és a motorkerékpár-ápolás művészete”-világ.
Ugyanakkor volt egy kis hiányérzetem, mert majdnem mindenhol el lehetett fordulni 80 mérföldes tempóban, gáz-elvétel nélkül. Uncsi. A Raptornak ez nem volt elég. És nekem sem… Előre dőlve ülök a nyeregben; a fejem a tank felett. Ilyen pozícióban nem krúzoni indul az ember…
Utolsó nap hozzánk csapódott Gyula, aki Cardiffban lakik, mert a FB-n látta, hogy merre járunk, és ránk írt. Megbeszéltük, hogy hol futunk össze, majd – mivel ő nem ismerte a Black Mountain-t átszelő 4069-es utat, amit mi első nap toltunk le, ezért megegyeztünk, hogy felmegyünk oda még egyet csapatni. Ez az út volt az, amin 5-6 hónap után először végre elkezdett pezsegni a vérem. Gyönyörű, közepes tempójú kanyarok; néhol 3-at, 4-et is belátni egymás után, mert kopárak a hegyek, és csak a fű van, meg az aszfaltcsík…

Akkor mostantól 6 hét, míg a csontok összeforrnak, aztán kezdhetek vért hugyozni a gyógytornával. Ergo hazavágtam a nyaram nagy részét, amit most lábadozásra kell majd fordítanom… Sírni tudnék…

Leérünk Brynamman-ig. Onnan visszafordulunk, mert úgy beszéltük, hogy csinálunk még egy oda-visszát a hegyen. Hátul megyek; épp akkor érek le, amikor a többiek megfordulnak. Megfordulok én is. Miki előtt indulok el, mert ő még egy kicsit tekergeti a Gixxert a sárban, és elszortírozza a sódert...
Felmegyek az aszfaltra. Pár kanyar alatt letisztul a sáros gumi. Utolérem Gyulát; elmegyek mellette egy jobbosban. Kijövet van egy kis aszfalt-egyenetlenség; érzem hogy megúszik a segge, de nem veszem el a gázt amatőr módon; a Raptor futóműve gyönyörűen elsimítja egy kis kígyózás kíséretében. Pár kanyar múlva utolérem Robit. Kurvára húzza neki; nem tudok elmenni mellette legalább 5-6 kanyarig. Mennék nagyon; kinézem a következőt. Enyhe balos; majdnem kopp-gázon kívülről kezdve az ívet jó lesz, mert látom, hogy ő már fékez. Én gázt adok, borítom a motort az ívre. Akkor veszem észre a 2-3 méter hosszan megsüllyedt aszfaltot a kanyar közepén – ahogy alámosta a víz… Picsába…

Ha gázon, lapon hagyom a motort, akkor az aszfalt-süllyedésből felpattanva jó eséllyel a szemközti sáv túlsó szélén fog a gumi újra utat, aztán vagy lesz elég hely, hogy összeszedjem, vagy nem… És ez még a jobbik eset, mert lehet, hogy meg sem tapad, és low-side hagyom el a motor után az úttestet kb. 160-nal. Vagy – ami még rosszabb – high-side kilő a motor a picsába, miután megtalálta a tapadást a gumi. Ebben az esetben is 160-nal – be kell látni, hogy ez nem predesztinálja a motorost hosszú, kandalló előtt, boldogságban eltöltött öreg évekre…

Kiveszem az ívről, és belefékezek kézzel-lábbal. Hátha még később vissza tudom rakni az ívre??? (Jó lenne egy ABS, bassza meg…!) Blokkol a hátsó kerék. Vagy elengedem, vagy nem, amíg a motor beleesik a szintkülönbségbe... Már a felezővonalon vagyok, amikor újra blokkolom a hátsót. Úszik előre. Ellenkormányzok, és próbálok salakmotoros-módra ívet találni. Hát ez így elég esélytelen… Nem tudom mire számítok, amikor elveszem a féket… Megtapad; high-side. Fasz tudja; csúnya lesz, de legalább lefékeztem 80 körülre. Repülök tovább...

5 megjegyzés:

  1. Ó bazmeg. De azért örülök, hogy annyira megúsztad, hogy már tudsz bloggolni.

    VálaszTörlés
  2. Jobbulást, Várom a következő epizódot! (meg majd egy tételes számlát az NHS-től, mi mennyibe került!) :)

    VálaszTörlés