Wales utoljára...

A mentő 15 perc alatt kiér. A yardok még gyorsabban... Nem kell nekik kétszer elmagyarázni, hogy mi történt; nem én vagyok az első, aki itt összekaristolja a nemzeti park fűcsomóit - és nem is az utolsó... A motor kiütött a helyéről egy akkora darab sziklát, amit négyen sem tudtunk volna megmozdítani; ha én találom el, akkor most nem írnék itt lófaszt se.

A dráma ellenére próbálok fegyelmeztetten semmit sem csinálni - ha már egyszer így hirtelen munkát generáltam vagy 25 embernek... A rendőrök mondják, hogy nem jelentenek fel, mert látják, hogy van elég bajom anélkül is. Szerencsére ekkor még rajtam kívül nem tudhatja senki, hogy a gerincem nem tört, és sokkal szánalmasabban festek, mint amit az állapotom indokol. A motor is atomjaira hullott; biztos, hogy az is rátesz egy lapáttal az első benyomásra.

A mentősöket hagyom, hogy levágjanak rólam mindent, és kézből-kézbe adják a bukóból kivett fejemet, meg merevítsék. Közben kimegy belőlem az adrenalin; a lábszáram már mocskosul fáj. Bevisznek Swansea-ba; az ötvenes mentős fazon elmeséli, hogy neki is volt egy Triumph-ja, de aztán inkább eladta, mert túl sok mindent látott a melóban...

Mikiéknek elmegy a délután hátra levő része azzal, hogy megtalálják az aznapi szállást; felvegyék az autót, meg összekanalazzák a roncsot. Én hátradőlhetek...

A kórházban rögtön meg akarnak műteni, de aztán meggondolják magukat, és csak másnap kerül rám sor. Majd kapok egy rudat a sípcsontba, amivel állítólag rögtön járhatok.

Az első két-három nap arra gondolok, hogy lehetne szarabb is. Persze ez majdnem mindig így van; bármikor, amikor az életben úgy gondoltam, hogy most már tényleg itt az ideje sajnálni magamat, mindig bebizonyosodott, hogy annál simán lehet még szarabb - úgyhogy megtanultam óvatosan bánni ezzel...

Mégis nehéz az első pár éjszaka. Ilyen közel még nem éreztem magam ahhoz, ahogyan én a Pokolt elképzelem. Emberi roncsok vesznek körül. A szomszéd kórteremből nagyjából félóránként valaki hangosan elenged egy halálhörgést; minden bizonnyal éppen maga a Sátán tol fel S.K. egy izzó piszkavasat a seggébe. Mellettem egy félhülye fazon fekszik; csípő-protézisre vár. Szemben egy kivarrt rocker-arc felpolcolt lábbal; még benne van a legtöbb élet - két hete várja, hogy az endurózással csont-péppé zúzott bokáját végre megműtse valaki. Én sem vagyok a toppon; pár nap alatt sebesre és kiütésesre fekszem a hátamat, meg a seggem. Más pozícióba nem tudok helyezkedni, mert a legapróbb mozdulat is úgy fáj, hogy majd beszarok. Mi lenne, ha a törött végtagokon kívül nem csak zúzódásaim vannak, hanem mondjuk bordákat török, vagy kulcscsontot??? Minden egyes hugyozás így is percekig tartó kín, mert a pisa-palackhoz előbb meg kell dönteni a motoros ágytámlát, aztán ülő helyzetbe húzódzkodni. És még akkor sem tudja úgy elengedni az ember, ahogyan szeretné...

Éppen, amikor majdnem elaludnék, a sarokban levő szenilis, süket öreg hívja a nővért. Végig kell hallgatnom a dokit, ahogy elmagyarázza, hogyan fogják beletolni a katétert... Apró nyöszörgés után kész vannak, de az öreg tizenöt percen belül elfelejti, és újra hívja a nővért... Aztán megint...

A csuklómat is műteni kellene, de a hetente egyszer beugró kéz-sebész programjából at utolsó pillanatban húznak ki. Következő csütörtököt ígérik... Én már sikítva menekülnék: Csabit kérem meg, hogy hozzon haza. Megszenvedem az utat, de addigra már látványos javulást mutatok: inkább felmászom a kurva lépcsőn is, hogy a gyógytornász is áldását adja az elbocsátásomra. Azóta már két napja állva pisálok, mert a lábamban levő rúd tényleg terhelhető...

Hétvége van. Londonban még hétfőn-kedden harcolok egy kicsit, hogy felvegyenek valami kórházba, de végül valaki ránéz a csukló-röntgenemre, és azonnal beír a műtéti lista elejére, mert éppen van egy szabad ágy. Nekem is mutatja a röntgent; 17-ig számolja rajta a törött darabokat. Másnap meg is műtenek; elég komoly lakatos-munkát vázol fel nekem a sebész: gyakorlatilag egy alaplemezre felcsavaroznak mindent, amit még lehet, meg ami esetleg a röntgenen még nem is látszik... Az altatáson kívül kapok még valami nagyon bika helyi érzéstelenítésnek szánt ideg-blokkoló cuccot is, amitől egy teljes napra lebénul az alkarom. Ettől még ugyan baszottul fáj, mert megint nem tudok két napig aludni utána, de gondolom, hogy a vödör-szám belém nyomott morfium, metadon, kodein, meg paracetamol mellé még kellett ez is. Furcsa élmény, amikor az ember csak egy pillanatra tud elaludni, mert rögtön fejbe bassza a saját, állványból kieső, élettelen alkarja...

De ma éjjel végre először úgy aludtam, hogy tudom, hogy innentől jobb lesz. Londonba végre beköszöntött a tavasz. Pár hete még örültem volna ennek. Most meg baszhatom...