Jubileum

Nos... Rendhagyó, és hosszú poszt lesz ez a mai. Először és elsősorban azért, mert megírtam - és ezzel ha jól látom, a blog leszarásának erős 8 hónapos hagyományát töröm meg. Másodszor itt van az új év, és ilyenkor szokott minden magát a szükségesnél komolyabban vevő ember ilyen mérleget vonni, meg értékelni, meg önrevíziót tartani, vagy mi a rosseb. Harmadszor, és nem utolsó sorban pedig nemrég lett 5 éve, hogy Szürkeországban élek. (És itt most egy percre elgondolkodtam, hogy a magyar vajon miért mondja azt, hogy MagyarországON, míg bármelyik másik "ország"-gal végződő országra azt mondja, hogy SpanyolországBAN, OlaszországBAN, HorvátországBAN, stb. Aki tudja a helyes választ, az légyszi tartsa meg magának, mert egyrészt nekem is van egy tippem, másrészt viszont valószínűleg a kutyát sem érdekli.)

Szóval kezdjük a revíziót azzal, hogy módosítok a névjegyemen, mert a "programozó" titulus felett úgy érzem, hogy eljárt az idő. Ha belegondolok, hogy mit is csinálok ma a nap kellemetlenebbik részében (lásd még: munka) ahhoz képest, amit mondjuk 10-15 éve csináltam, akkor azt kell mondjam, hogy a kettő köszönő viszonyban sincs egymással. (Ja, bocs! Elfelejtettem szólni, hogy az IT-ra immunis olvasók átugorhatják ezt a bekezdést...) Ma már sajnos csak nagyon kevesen vannak olyanok, akik a szó klasszikus értelmében vett "programozók". Értsd: algoritmusokat írnak valamilyen - eddig megoldatlan - probléma megoldására. Helyette ugye ma az van, hogy panelekből rakjuk össze a szoftvert, jól bejáratott, iparági sztenderdnek minősülő klisés módszereket alkalmazva. Sumák (de korántsem észrevétlen) módon történt ez az átmenet, aminek úgy érzem, hogy a végére értünk. Éppen ezért ezt az évforduló alkalmával elkövetett önelemzést mérföldkőnek tekintve, mostantól a névjegykártyámon (jobbra fent) a lényeget sokkal jobban megragadó, "információ-ipari szakmunkás" megjelölést fogom alkalmazni. Kár erre ennél több szót vesztegetni, úgyhogy ugorjunk.

Ha most jól belegondolok, van egy negyedik oka is annak, hogy ez a poszt megszületett. Így 2018 hajnalán, amikor a vebkettő már minden háztartás szerves része, és minden magára valamennyire is adó modern ember fészbúkra posztolja azt, hogy mikor vitte le a kutyát sétálni, vagy ment el szarni, állampolgári kötelességemnek érzem demonstrálni, hogy máshogyan (oldszkúl módon) is lehet másokat a legkevésbé sem érdeklő információt a világhálóra fosni. Sőt: igazából még így sem muszáj! Annál is inkább, mert egyrészt pont a múltkor botlottam bele valamibe, amitől az állam leesett, hogy a Google ezt tudja rólam, másrészt pedig szintén mostanában láttam egy prezentációt arról, hogy hogyan lehet egy IoT-teáskannán keresztül betörni egy wifire. Szóval csak szólok, hogy meglesz ennek a fészbúkosdinak a böjtje...

Ezt a poszot a megírása után majdnem töröltem. Én csak úgy megírtam, mert néha agymenése van az embernek, és a végén büszke magára, hogy mennyire eredeti volt... :) A csúnya lényeg (az értékelés rész) ugyanis igazából a következő bekezdésben jön, és ezt a kivándorlás-témát - annak ellenére, hogy az elmúlt egy-két évben különösen divatos lett - én már halálosan unom. (Én durván 10 évvel a nagy kivándorlási hullám előtt léptem, úgyhogy nekem nemigen lehet ebben a témában újat mondani.) Viszont ma reggel Tibi átküldött egy remek cikket az Index-ről, amiben végre ritkán hallható, igazán friss gondolatok hangzanak el úgy, hogy még nekem is érdekes tudott lenni, és nagy hümmögések, meg bólogatások közepette olvastam végig. (Ez azért is kimondottan meglepő, mivel az Index általános színvonala - a zuhanórepülés közben - már évekkel ezelőtt elhagyta a bányász-béka picsájának a szintjét.) Szóval - mivel a reggeli diskurzusunk után Tibi kimondottan megkért rá - mégiscsak kiposztolom ezt, mert állítólag ő el fogja olvasni... Hát tessék:

Az, hogy a hátam mögött van 5 év Szürkeország, meg 8 év Új-Zéland, rengeteg kellemes következménnyel jár. Múltkor Csonti barátommal beszélgettünk; akkor ő mondta, hogy azt vette észre, hogy engem egész más promlémák foglalkoztatnak, mint őt, vagy az ő környezetét (értsd: magyar környezet). Ez így igaz. Sőt: örülök neki. Még sőtebb: ezt akartam elérni, amikor elhagytam Magyarországot! Úgy érzem, hogy kijelenthetem: egész más ember vagyok, mint 2004-ben. Imádom, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy más problémákkal foglalkozzak. Imádom, hogy van egy nyelv, aminek a segítségével ki tudtam lépni a magyar énemből. Nyilván nem leszek népszerű, amikor ezt mondom, de a "nemzet" fogalma számomra nem jelent többet, mint egy címkét, amit aljas emberek aljas célokra használhatnak fel (és fel is használnak). Itt most - ha a Tibin kívül mások is olvassák ezt - sanszos, hogy egyesek habzó szájjal hazaárulóznak magukban. Én ezt leszarom, mert egyrészt nekik halvány segéd fingjuk nincs a kivándorlásról, másrészt pedig ezt én nem úgy értem, ahogyan ők gondolják. Meg is magyarázom.

Emlékszem egy cikkre régebbről... Hopp! Meg is van! Tessék: cikk. A hivatkozott felvételben állítólag (kíváncsi lennék rá...) Orbán arról (is) beszél, hogy az utódjának mennyire nagyon magyarnak kell lennie, és a "nemzet", meg a "haza" értékeit megkérdőjelezhetetlenül kell képviselnie. Távol álljon tőlem, hogy Orbán utódja szeretnék lenni, de azért ökölbe szorul az arcom, amikor ezeket a szavakat hallom egy olyan ember szájából, aki fáradhatatlanul, izzadságtól csillogó homlokkal csak veri, és veri bele a szegeket a magyar nemzet koporsójába. Érzésem szerint (és a romantikusabb lelkű magyarok kedvéért direkt nem azt a kifejezést használom, hogy "kétséget kizáróan meg vagyok róla győződve") a magyar nemzetnek vége van, mint a botnak. Orbánnal, vagy nélküle: teljesen mindegy, mert annyira ő azért nem jelentős karakter a történelemben, hogy a személye különösebb hatást gyakoroljon rá. Mivel én nem vagyok történész, csak egy józan paraszti ésszel rendelkező proli gyerek (tudom, hogy képzavar... :) ), de annyit azért tudok, hogy szerte a világban minden nemzetet (országot) vezető emberek az adott ország legaljasabb undorító férgei közül kerülnek ki. Elméletem szerint csak azok tudnak jelentős pozícióba kerülni bármely modern társadalomban, akiket nem gátol semmiféle morális megfontolás. A pszichopaták a tökéletes politikusok. MINDEN országban. Értem én, hogy sokkal jobban esik azt hinnie az (egyébként nagyon értelmes) angol kollegámnak, hogy Churchill egy nagy formátumú hazafi volt, de hát ez nem igaz. Ő is ugyanúgy birka, tizenéves kölyköket küldött a halálba, mint Hitler a túloldalon. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy az ő érdeme lett volna az, hogy a brit "nemzet" jól jött ki a háborúból? Thatcher, (vagy hogy közelebbi példát hozzak, Cameron) ugyanúgy eladta a saját "nemzetét", mint ahogy Orbán teszi. (Jó; technikailag nem ugyanúgy, mert az országaik a nemzet-alapú történelemből visszamaradt fasz ellentétes végein helyezkednek el, de a kisember számára a végeredmény ugyanaz...)

Mára a globalizmus elérte a zenitjét. (Az, hogy innentől hanyatlani fog egy másik téma, de ez most nem tárgya ennek a gondolatmenetnek...) A 21. századra a nemzet fogalma felett eljárt az idő, mert ezek az emberek a világot egy olyan társadalommá transzformálták, ahol az érdekellentétek nem a nemzetek között feszülnek, hanem a társadalmi osztályok között. Ezt most nem fogom kifejteni, mert Marx már megtette, és az elmúlt 100 év pontról pontra hozta a gyakorlati példákat a kapitalizmus általa megjósolt hatásmechanizmusára.

Ezért lényegtelen, hogy magyar vagyok -e. Ezért örülök neki, hogy annyira már nem. Mert a magyarsággal igenis kéz a kézben járt az a rengeteg, kultúránkhoz tartozó beidegződés, amikről más kivándorlók sztorijai is beszélnek, és már közhellyé koptatták őket. (A magyar mindig átbassza a másik magyart; az irigy magyar inkább elgáncsolja a másik sikerest; a himnuszunk az élő bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet mennyire balfasz, és kishitű, stb...) Többen, több helyen elmondták már, hogy ezeknek köszönhető az, hogy a nemzet a vesztébe rohan. Ennyire szigorúan én nem ítélkeznék; én ezeket inkább egy önmagát erősítő negatív visszacsatolásként látom, ami az elfoglalt szerencsétlen történelmi pozícióval együtt fejti ki a hatását.

Viszont ez nem változtat a lényegen: nagyon jó érzés nem túl magyarnak lenni... Hosszú volt az idáig vezető út, de megérte!

Boldog új évet mindenkinek!

Cagiva Raptor 1000 tartós teszt

Mivel a múlt hétvégi látogatásomkor Tibi igen meggyőzően érvelt amellett, hogy írjak már valamit a rég elhagyott blogra, ezért most gondoltam, hogy eleget teszek a kérésnek. Mi sem lehetne stílszerűbb comeback, mint egy benzin-szagú poszt? Kíváncsi vagyok, hogy generál -e ez valami olvasói/kommentelői forgalmat itt? (Ez mondjuk nem igaz: valójában leszarom, hogy bárki olvassa -e; csak ki akarom írni magamból, hogy később emlékezzek rá, miért ne vegyek olasz motort...)

Szóval kb. másfél éve használom a Raptort, tehát jogom van megalapozottnak tűnő véleményt alkotni róla. Tessék...

A napos oldal
Nem tudom, hogy amikor megvettem leírtam -e ezeket, de most fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ilyen "éles" motorom ezelőtt nem volt. Egy MV Agusta térhálós vázba cipőkanállal beillesztett ezres japán blokk, ami Marzocchi villákban levő Brembo kerekeken gurul, és ugyanolyan nyergek fékezik csak jót jelenthet a vezetési élmény szempontjából. Bicikli könnyedséggel manőverezhető; imádok vele motorozni. (Miki hatszázas Gixxerrjét megeszi reggelire.) Az ovális Beowulf-dobok hangjától minden motorfékezéskor a hideg futkos a hátamon. Kurvajó, na!

Nem lenne Jocó a nevem, ha ilyen erős kezdés után ne találnék bőséggel fikázni valót ezen a "karakteres" motoron. (Aki eleget olvasott motor- vagy autó-teszteket, az tudja, hogy elfogult újságírók előszeretettel használják ezt a klisét azokra a - többnyire olasz, vagy angol - modellekre, amelyek - valljuk be férfiasan - szarok.) Közhely az is, hogy az olasz járműveknek mik a gyenge pontjaik: mechanika, elektronika, kidolgozási minőség. Szerencsére az én esetemben a mechanika nem olasz (ha nem Suzuki blokk lenne benne, akkor meg sem vettem volna). Azt kell mondjam, hogy az elektronika is istenes (a mosás után falsul világítgató üres-visszajelző-lámpa, meg egy eleinte ritkán, aztán később még sokkal ritkábban kihagyó gyújtáson kívül eddig nem volt semmi probléma). Mivel a mosást nem szoktam forszírozni, és a kihagyó gyújtás ellen nagy gázzal indulást is meg tudtam szokni, ezért ezek különösebben nem zavartak. (Kivéve azt az egy alkalmat, amikor rögtön indulás után a járdáról májer módon döntve hajtottam volna le - ha a még hideg motor nem állt volna meg mint a szög. Így viszont elegánsan az első lámpát egy acéloszlopnak borítva hárítottam el a megalázó taknyolást.)

Szóval az elektronika még csak-csak jó. Az általános minőség témakörnél van a kutya elásva... Történt ugyanis, hogy rögtön vásárlás után egy olajfolyás elhárításához le kellett bontanom a tankot-légszűrőházat-injektort. Ekkor vettem észre, hogy a tankot nem tudom visszatenni. Vagy az elöl levő két csavarral rögzítem, vagy a hátsó eggyel. Végül némi segítséggel (Kasia tekerte a helyére az első csavarokat, amíg én a segédvázba kapaszkodva lábbal tapostam előre a tankot) megoldottam, de vegyes érzelmeket hagyott bennem a művelet... Később kiderült, hogy a híres mediterrán precizítás máshol is tetten érhető a motoron.

Tavaly nyáron ugyanis elkezdett szivárogni a hűtő. Hosszú vívódás után elküldtem megjavíttatni a "West Mercia Radiators" nevű mocskos, trehány, semmirekellő birminghami illetőségű műhellyel. (Szarjon sünt az összes ott dolgozó szakember, és customer service rep., akiknek sem a gyors munka, sem a figyelmes ügyfél-tájékoztatás, de még az angolul beszélés sem az erőssége...) Ennek ellenére múlt héten megint elkezdett folyni a hűtő. Igen pipa lettem, de megint lebontottam, és elpostáztam nekik, hogy javítsák meg gariba'. Közben rágugliztam, hogy nem találok -e bontottan valahol (Muhaha! A szétkúrt első lámpát is hónapokig tartott pótolni...). Kiderült, hogy a típuson előszeretettel jelentkező hűtő-repedés annak köszönhető, hogy a rosszul elvezetett, és túl hosszú (rövid?) gumi vízcsövek feszítik az egyébként három ponton rögzített hűtőt, amihez csatlakoznak, így az idővel elreped. A későbbi évjáratokon állítólag a nagy tudású mérnökök megpróbálták valami rögzítési pontokra taknyolt közdarab beiktatásával csökkenteni a feszültséget, de a felhasználói tapasztalatok azt mutatják, hogy nem igazán jártak sikerrel. A Raptor-rájdereknek tehát - szerencséjük függvényében - marad a latinos imádkozás, illetve az évi rendszerességgel elvégzendő hűtő-hegesztés...

A következő motorom valami lég-olajos japán gép lesz. (1.3-as XJR-em még nem volt...)

Matylda

Tényleg csak a rend kedvéért jelentem, hogy mi is lecseréljük a verdát. Nem mintha a Lexusszal bármi gond lenne - a mai napig működik benne MINDEN, és ez nem kevés elektronikus bizbaszt jelent - csak megint vettem egy Mazda MX-5-öst, és sajnos a Lexusnak mennie kell, mert itt még egy autónak is kérdőjeles a létjogosultsága.

Mostanra jutottam el odáig, hogy egyrészt a Lexus unalmasan jó volt, másrészt meg rákívántam a Mazdára, na. Most egy kicsit fel fog rázni az, hogy átülünk a luxus-szedánból egy fapados roadsterbe. Egyébként is muszáj volt MOST venni kabriót, amíg még olcsó, mert mindjárt itt a tavasz. Amióta bejött a hideg egyébként folyamatosan nézegettem a Mazdákat - láttam vagy 10-et, 15-öt... Már éppen kezdett elmenni az egésztől a kedvem, mert mind rohad. Szerencsére már csak nagyon távoli emlékeimben él a hibátlan állapotú Mk1, amit szarér-húgyér' adtam el Aucklandben, mielőtt eljöttem. Nyilván ugyanolyat szerettem volna, de az itteni felhozatal elkeserítő - pedig nem kevés van belőlük. Mivel az elmúlt egy-két évben ezek az autók elkezdtek youngtimer-státuszba kerülni, ezért az áruk is kúszik szépen felfelé, míg a küszöbjük, meg a kerékíveik pedig minden (sós) úton töltött mérfölddel rohamosan amortizálódik.

Elhatároztam, hogy lemondok mind a tökéletes állapotról, mind pedig a bukólámpás Mk1-ról, és inkább veszek egy olcsó tróger-o-mobilt, amit nem sajnálok attól, ha Kasia is vezeti (és ne adj' isten meghúzza...). Rááltam a kevésbé kívánatos Mk2-k vadászatára, és most végre belefutottam a tuti vételbe. 800-ért sikerült lecsapnom egy olyat, amit egyébként legalább a duplájáért tudnék eladni nyáron, ha akarnám. Igazából már fel voltam rá készülve, hogy ennél sokkal szarabbat fogok venni ennyiért; láttam 2500-ért is olyat, aminek rosszabb állapotban volt a küszöbje. Még a fényezés is túl karcmentes ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül üsse-vágja az ember...

Ezennel bemutatom Matyldát (ipszilonnal, lengyelül - mert Kasia nevezte el):

A kép (ami egyébként a hirdetésből van) egy kicsit csalóka: itt a küszöb úgy néz ki, mintha egész hosszában virágozna, pedig az csak mocsok... (valószínűleg ezért volt még meg a kocsi a hirdetés megjelenése után egy héttel...) Egyébként ő a pórnép tipikus roadstere. Semmi limitált széria, semmi parasztvakító extra: ez csak egy egyszerű 1.8-as NB. (Mondjuk legalább Torsent szerettem volna bele, de azt hiszem, hogy megleszek nélküle...)

A következő néhány hétvége folyamán Matylda kap egy kis TLC-t, hogy a szezonnak frissen, fiatalosan vághasson neki! (Ha más egyszer - a papírok szerint - "racing blue" színben pompázik...)

Józan ítélőképesség, avagy a Negyedik Birodalom tündöklése és bukása

Lakik fölöttünk egy párocska. A faszi negyvensok éves német - így mint olyat, nem Májklnak, hanem Miháelnek hívják. A nő is negyvenes, és litván (Jurga). Amikor ideköltöztem, akkor - nyilván a fegyelmezett fritz családfő döntése nyomán - egy kombi pápaszemes Mercijük volt. (A kevésbé benzinfejű olvasóknak itt zárójelben tenném hozzá, hogy a pápaszemes-széria a Mercedes történelmének toronymagasan a leghitványabb darabja). A kép csak illusztráció:

Az elmúlt 2 év alatt Michael gyakori, és elhúzódó külföldi üzleti útjainak köszönhetően a Mergába főleg Jurga gyűjtötte a mérföldeket. Ezekkel együtt azonban a horpadások és karcolások is szorgalmasan gyülekeztek az autón, amire az aljas dög akut, és rendkívül agresszív szétrohadással válaszolt. (Annak idején Bronxban megkíméltebb állapotú amerikai nagyvasakat láttam vánszorogni az igénytelen feketék alatt, mint ahogy szegény Merci a végére kinézett.)

Mivel a pápaszemesnek sajnos a Mercedes-csillagon kívül nincs semmije, ami amúgy értéket képviselne (hiszen mint gépészetileg, mind pedig a karosszériáját tekintve egy rakás szar) - és ez a használtpiaci árain is erősen meglátszik - ezért Michael szerintem nem tartotta rentábilisnek a lakatos-munkák elvégeztetését.

A ház elől eltűntek a bárgyú pápaszemek, és nemrég megjelent egy Toyota RAV4 vigyorgó pofája...

ROKA

Múltkor valahogyan kiderült, hogy Kasia még nem nagyon evett japán étteremben, úgyhogy elhatároztam, hogy elviszem. Kigugliztam egyet, ami nincs túl messze, és a TripAdvisorosok jónak minősítik. Így esett, hogy tegnap este a Canary Wharf-i ROKA-ba mentünk. (Jó hülye neve van, de hát így hívják szegényt; fogalmam nincs, hogy mit jelent japánul.)

Először is hiába van Canary Wharf tőlünk 2-3 km-re, még nem nagyon voltam ott. (Egyszer át-bicikliztünk rajta, de nem néztünk körül.) Nem londoniaknak: Canary Wharf a város egy új építésű kerülete, pénzügyi központja. Messziről London bármely pontjáról látni, mert egyedül itt húztak fel tömegével felhőkarcolókat.

Közelről még érdekesebb volt a dolog, mert a Londonra oly jellemző klasszikus rusnya kétszintes viktoriánus lakóházak teljesen hiányoznak; helyüket rusnya üveg-acél toronyházak veszik át, amik vízzel teli mesterséges dokkok közé ékelődnek.

Furcsa, hogy az egész a természetességnek a szikráját sem tartalmazza; még Lower Manhattannek is ezerszer több "élet-szaga" van, pedig az itt dolgozó hivatali patkányok (igen: olyanok, mint amilyen én is vagyok) által végzett "munka" valós értéke pont ugyanúgy konvergál a nullához, mint a wall street-i cápáké.

Canary Wharf-ról tulajdonképpen ordít (mivel valószínűleg ezt ki is akarták hangsúlyozni), hogy nem is vonalzóval-körzővel, hanem Auto- és ArchiCAD-del rajzolták... Amikor sétáltunk a központban, akkor hirtelen a Trantor bolygó ugrott be róla az Alapítványból. (Ez szerencsére a könyv elején volt, mert amúgy nem bírtam végigolvasni: a bolygó nevét most is ki kellett gugliznom...)

Gyakorlatilag Canary Wharf a felhőkarcolóival, a magasvasúttal, a fölbe süllyeszett központtal (ami tulajdonképp egy kurva nagy pláza), liftekkel, fotocellás ajtókkal büszkén hirdeti azt, hogy az emberi fajnak nem kell valódi munkát végeznie; elég ha a légkondis irodákból menedzseli a Föld összes erőforrásának a minél gyorsabb felélését. (Ezt a sportot ugyan a való világban a legmagasabb szinten nem itt űzik, hanem mondjuk Dubaiban; na talán ahhoz hasonlít legjobban Canary Wharf!)

A ROKA étterem szervesen illeszkedik ebbe a környezetbe. Nem volt lépcsőn megközelíthető bejárata. Egy üvegház első emeletén található; a bejárat felőli oldal a Canary Wharf műjég-pályájára néz. Belépés után 4 (négy) recepciós csaj köszönt, ellenőrzi a foglalásodat, elveszi a kabátodat, és kísér az asztalodhoz. Egyik sem japán. Tulajdonképpen nem láttunk japán nemzetiségű alkalmazottat (biztosan a konyhán dolgoznak...).

A hely gyakorlatilag kimeríti a "fancy restaurant" jelzős szerkezettel titulált intézmények minden ismérvét. Nem igazán erre számítottam. Nem tudom, hogy mire, de nem erre. Ennek a ROKÁ-nak több helyen is van étterme a városban, tehát nem kellett volna ennyire "Canary Wharf-osnak" lennie. Aucklandben volt egy kellemes, ember-közeli kis japó étterem, ahol többször is voltam - én valami olyasmit szerettem volna választani. Mivel amannak echte japánok ajánlásai garantálták a hitelességét, ezért nagyjából képben voltam vele, hogy az étlapon nagyjából minek kell lennie. Ehhez képest itt nem mindig sikerült lefordítani a tételeket az ÉN angolomra; helyenként hangosan fel is röhögtem...

Csak a példa kedvéért néhány fogás az obligát szusi-felhozatalon túl:

• citromos-mizós-szójaszószos-fokhagymás grill-bébi-csirke (bébi-grill-csirke? grillcsirke-bébi? csirke-bébi-grill...?)
• tonhal-tartar osetra-kaviárral, és fürj-tojás sárgájával
• polip-nyárs szarvasgombás majonézzel

Desszertek:

• banán-fagyi sós kókusz-morzsával, és alma bambusszal
• joghurtos mandulatorta karamellás mangó-toffee-val és mizo-fagyival

Canary Wharf ide, Canary Wharf oda: nekem valahogy végig az volt az érzésem, hogy a ROKA túl nagyot akart fingani, és végül beszart (bár el kell ismernem, hogy a bébi-grill-csirkét, meg a polipot meg is kóstoltuk, és ezek nagyon odabasznak...). Én vágom, hogy a japánok az evésre egyfajta rituáléként tekintenek, de akkor sem értem, hogy a londoni fine-dining szcéna hogyan illeszti össze a sztoikus japán élet-filozófiát például azzal a 280 fontba kerülő bóléval (vagy mifasz volt az a lila lötty), amit ilyen hasas befőttes-üvegekbe tesznek el a bejárat melletti polc-rendszerre - rajta rozsdamentes-acél dögcédulára gravírozva a vendég nevét (hogy legközelebb is a sajátját fogyaszthassa).

Egy szó, mint száz: annak ellenére, hogy tényleg nagyon finom volt minden, valószínűleg nem megyünk vissza a ROKÁba, bár a végére még jól is laktunk. (Mondjuk ez azért tényleg elvárható volt azok után, hogy eleve nem voltunk éhesek, és ennek ellenére egy kisebb szomáliai falu teljes lakosságának negyedéves fizetését hagytuk ott.)

Még jó, hogy nem rendeltünk lila löttyöt acél-táblácskával...! Pffffh!!!

Ingatlan

Ez eléggé közérdekű, úgyhogy gondoltam, hogy írok belőle egy posztot...

Nagyjából két hete elkezdtem nézelődni, hogy milyen házat/lakást lehetne itt a környéken vásárolni, amibe végszükség esetén bele is lehet költözni, de elsősorban jó arra, hogy az ember nehezen összekuporgatott kis pénzének az értékét mondjuk megőrizze. Nagyjából egy hétre rá ez a gusztustalan, nyálkás féreg kormány bejelentette, hogy az ingatlan-vásárlási illetéket, amit tavaly decemberben levittek, hogy jól be tudjanak vásárolni, nemsokára durván a duplájára fogják megemelni. A részletekbe most nem megyek bele, de ez nyilvánvalóan egy jó húzós árrobbanást fog generálni a rendelet érvénybe lépésének pillanatáig.

Először is közhely, hogy a londoni ingatlanok drágák. A londoni ingatlanok ára abszolúte átlagos: sokkal drágábbak, mint például 2 éve voltak, de lényegesen olcsóbbak, mint amennyibe 2 év múlva fognak kerülni.

Mégis nagyjából szerettem volna képbe kerülni arra vonatkozólag, hogy az én takaróm meddig ér itt. Dióhéjban azt mondhatom, hogy az összeg, amekkora értékben én terveztem ingatlant venni (~220-240K font) arra jó, hogy egy 25-40 négyzetméteres botrányosan lepusztult állapotú studio-t, vagy 1-bedroomot vegyen mondjuk közepesen szar környéken, avagy ugyanezt közepesen lepusztulva egy erősen késdobálós kerületben. Ez ugye forintban 100 millió, míg NZD-ben 530K - plusz-mínusz apró. Hozzá kell tenni, hogy a hármas zóna környékét mondom, ahová még éppen elér a metró. Ezek a paraméterek sacc-per-kb érvényesek, de nagyjából elhelyezik a koordináta-redszert...

Az aucklandi viszonyok után londoni ingatlanokat nézni egyébként is sokkoló élmény; az itteni lakások nyolcvan százalékába egy minimális higiéniai- illetve komfort-igenyekkel rendelkező új-zélandi oposszum is csak fog-csikorgatva költözne bele.

A lehetőségek a város központjától való távolodással nyilván arányosan bővülnek, de ugye kérdés, hogy mennyi invesztíciós értéke van egy két-három hálószobás szánalmas kis sorház-darabkának a halál retkes faszán, ahová már a varjak is útlevéllel járnak... (Valamennyi biztosan, mert az emberek itt nem általlnak kétszer két, vagy akár 2 és fél órát is ingázni, amire ugye én semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó.)

A másik lehetőség, hogy felvesz az ember annyi hitelt 25-30 évre, amennyi kisebb pacific-államoknak az éves GDP-jével egyenértékű. Mondjuk én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy ezt megtehetném, mivel IT contractor vagyok, és azok köztudottan aranyat szarnak (van olyan bank, amelyik ezt értékeli)...

Hát lesz min gondolkodnom a következő egy-két hónapban.

Vííí ár dö csempjönsz máj fre-end...!

Ha esetleg valaki nem kísérte volna figyelemmel, annak itt van a hétvégi rögbi VB döntőjének összefoglalója a DigiSport jóvoltából - ami persze fabatkát sem érne a végén elhangzó brilliáns, mérvadó szurkolói nyilatkozatok nélkül... (bocsi a gyenge minőség miatt):