… Behurcolkodtunk a casa-ba. Kasia és én még túl virgoncak voltunk ahhoz, hogy ágyba dőljünk, meg aztán egy Mojitót még szívesen arcba töltöttünk volna. Jó éjszakát kívántunk a többieknek, és lesétáltunk a Padre Varela utcán. Öt percre volt a Malecón, és szombat este volt...
Frankón úgy éreztem magam, mintha egy disztópikus sci-fiben lennék. A díszlet tökéletes. Az atomháború után éppen ismét szárba szökkent az élet, és az emberek minden elképzelhető módon próbálnak boldogulni, sőt: Élni. Kocsma mellett haladunk el. Széles ablak helyére erősített rácson tudunk benézni: helyiek ülnek az asztaloknál a Bucanero-kkal és Crystal-okkal (ez a másik mindenhol kapható nemzeti sör) A berendezés a legromosabb kőbányai késdobálókat idézi, de azoknál egy kicsit spártaibb... A járda egyszer csak feltört burkolatból álló sittben ér véget. Az úttesten gyaloglunk tovább, hogy pár méterrel lejjebb egy viszonylag friss macska-tetemet kerüljünk ki. Pusztulat Zsiguli áll felbakolva a járda mellett. A tulaj mond valamit a mellette álló amigonak, majd letérdel a kocsi mellé, és behajol a hiányzó hátsó kerék helyére valamit megbasztatni. Közben valami öreg amerikai dinoszaurusz fordul be az utcába a sarkon. Lassan halad felfelé az utca gyér fényénél. Az autó MÁV-kék, de a teteje fehér. Vagy szürke... Valami öreg szovjet motor lehet benne, mert nem dízel-zakatolást hallok, hanem küszködő benzinmotor hangját, ahogy erőlködik felfelé. Nem is kell látnom a kék füstöt; érzem az égett olaj-szagon, hogy a motorba hálni jár a kompresszió...
Leérünk az Antonio Maceo parkhoz. Mögötte a Malecón. A parkban a szobrot kevés száraz fű, és sok beton veszi körül. A járólap itt-ott törött; egyik-másik kifordítva a helyéről, mint Budapest elhanyagoltabb terein a rothadó szocializmus idején. Átvágunk a téren. Annak ellenére, hogy az óvárostól viszonylag távol vagyunk, a part így is tele van néppel. Alig találunk egy szabad öt méteres hosszt a falnál, hogy odaálljunk a tengert bámulni. A havannai éjszakát lengén öltözött sápadt-bőrű angol tehenek helyett itt lengén öltözött csoki-színű feszes csajok töltik meg. Szeplős, puhos, Manchester United-pólós vörös hajú kanok helyett pedig ujjatlan polóban feszülnek a szálkás kubai bikák. Az egyiküknél gitár; valami latin dalt énekel néhány sráccal és lánnyal.
Visszafelé is átkelünk a Malecónon, hogy találjunk egy kocsmát. Sétálunk két blokknyit, mire egy fekete, angolul beszélő bár-tulaj levadász, és leültet minket. Ő is odaül velünk. Mojitót kérünk, és fél óra alatt Luiz elmeséli életének történetét. Nem firtatom, hogy mennyi a valóság-tartalma, hiszen nem csak azt tudjuk meg, hogy zsoldos-katona, hajó-szakács, és még ki tudja mi volt életében, de azt is, hogy Algériában (vagy Líbiában?) Tocsik Mártával spanolt össze...
Adott még némi kért és kéretlen tanácsot a későbbi turisztikai célpontjainkra vonatkozóan. Tőle tudtuk meg, hogy Isla de la Juventud-on jó néhány éve egy hurrikán söpört végig, és a sziget azóta nem igazán állt talpra. Nem érdemes oda menni, mert ott nagyon szegények(!) az emberek, és az egész eléggé kiábrándító...
A koktéloktól kezdtünk bepunnyadni, úgyhogy elköszöntünk tőle, és visszasétáltunk a casa-ba - arra különösen ügyelve, hogy a döglött macskára visszafelé se lépjünk rá.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése