Motoros-túra és Wellington

Gyorsan összefoglalom az elmúlt hét történéseit, mert különben lemaradok magamtól.

A hétvégén a Twin Bridges-nél voltunk páran sátrazni. Ezt a helyet még akkor néztük ki Attilával, amikor Cape Reingára mentünk motoros-túrára úgy másfél hónapja.

A Twin Bridges 30 km-re van a legközelebbi településtől (Kaikohe). A környék egyébként teljesen sztereotip, mesébe illően gyönyörű, beszarás/behugyozás zélandi erdős countryside, tehát különösebb képeket nem is érdemel. (Pláne, hogy lusta voltam fényképezni, de azért majd Attiláéktól megpróbálom elkérni, amit ők csináltak...) Ha valakit mégis érdekel, az itt megnézheti.

Ami fontosabb, hogy közeledett a Yamaha műszakijának ideje, tehát nyomás alatt voltam, hogy a forgalomra való alkalmasságot eleve kizáró, már majdnem-slick hátsó gumit minél előbb szövetig koptassam. Ez a kirándulás alkalmasnak bizonyult a kitűzött cél eléréséhez. Annyira, hogy a rövid, de elkerülhetetlen murvás szakaszon szombat délután kaptam egy defektet: egy hegyes kődarab fúródott az utolsókat rúgó gumiba. Ez volt az első, hogy városon kívül kaptam defektet, de a gyorsabb kanyarokban "radírozó" gumi és a kígyózó motor rögtön elárulta, hogy megint beszoptam...

Hazatelefonáltunk Zsoltnak, aki biztos kurvára örült neki, hogy a végigdolgozott szombat után este még fel kellett vezetnie Northland-re... Az én kisbuszommal jött, és az szerencsére nem hagyta ott a fogát, ezért jutalomból Zsolt egy kábel-kötegelővel, meg némi szilikonnal újjá-varázsolta a bal visszapillantó-tükrét, amit pár hete törtem le... Bazzzz!!! Ez nekem hogy nem jutott eszembe?!?!?



Hálából a busz másnap reggel a Yamahával a gyomrában még haza is hozott minket.

Érkezés után durván 20 percem maradt rá, hogy összekészüljek a wellingtoni kirándulásomra: a repülőgépem háromnegyed hétkor indult. Sikerült odaérnem, de a tetű biztonságiak elkobozták a zsákomban maradt láncspray-met a beszálláskor. Fegyelmezetten adtak róla elismervényt is. (Mi a fasznak???)

Wellingtonban a Travelodge nevű baszott magas hotel 18. emeletén laktam (huszonmittudoménmennyi emeletes összesen). Remek volt a kilátás - a mellette levő többi felhőkarcolóra, meg a gusztustalan teher-kikötőre.




A tanfolyam, amiért lementem, szóra sem érdemes.

Viszont egyik este benéztem abba a maláj kajáldába, ahol először ettem Me Goreng-t. Most is azt kértem. Nem is hasonlított az aucklandi kedvencemhez, de ez is NAGGYON ODABASZOTT. Percekig kapkodtam utána levegőért, és az epém valószínűleg távozott is a másnapi székletemmel, olyan picsa erős volt, de megérte. Jhöööööeeeejjjj!!! Ha arra jártok, okvetlenül menjetek be: "Satay Noodle House" a Garrett és a Cuba street sarkán. Rendkívül autentikus, pusztulat délkelet-ázsiai kisvendéglő: imádom az ilyet... (Nem összetévesztendő a vele szemben levő "Noodle Mansion"-nel, bár abban nem voltam, úgyhogy nem tudom, hogy milyen.)

Igazából az egész három nap alatt az volt a benyomásom, mintha Wellingtonban sokkal jobbak lennének a kocsmák-vendéglők-szórakozóhelyek... És egy pulóvernél többet nem is kellett felvennem még az utcára sem...

Másnap este viszont gondoskodott róla a város, hogy felszálljon a rózsaszín köd a szemem elől: este 10-kor volt egy JELENTÉKTELEN földrengés (4.5-ös, és csak pár másodpercig tartott...).

Már fent voltam a szobámban, és csak annyit hallottam, hogy megreccsen a mennyezet. Nem is szoktam ennek különösebb jelentőséget tulajdonítani, mert ezekben a picsafüst kutyaól-házakban gyakran megreccsennek a fagerendák, ha valaki az emeleten sétál. Először viszont szöget ütött a fejembe, hogy most egy acél/beton torony TIZENNYOLCADIK EMELETÉN vagyok. Elhessegettem a gondolatot, és bekapcsoltam a TV-t. Már éppen megnyugodtam, amikor a híradóban a köcsög riporter, aki élőben közvetítette a christchurch-i mentési munkálatokat bemondta, hogy

"Épp most jelentette egy wellingtoni forrásunk, hogy a várost néhány perccel ezelőtt egy közepes erősségű rengés rázta meg. Szakértőink szerint ennek a rengésnek valószínűleg nincs köze a múlt heti christchurch-i katasztrófához."

Kurva anyátok! - kikapcsoltam a dobozt, és összeszorított farpofákkal még legalább egy órát forgolódtam az ágyban, mire sikerült elaludnom...