Motorozni Londonban

Érzésem szerint kevés olyan nagyváros van a világban, amely Londonnál alkalmatlanabb hely lenne a motorral való közlekedésre. Szerencsére nem érzem magam kivételesen hátrányos helyzetben, mert igazából itt BÁRMIVEL szar közlekedni. Metróval azért, mert két átszállással máris legalább 20-30 perccel később érek oda bárhova (ha egyáltalán odaérek - mert ugye előfordul, hogy szemafor-hiba miatt egy vonal órákig áll...) Autóval nem kell magyaráznom, hogy miért képtelenség az egész; a buszokat meg inkább hagyjuk: azt már a múltkor elmeséltem.

Durván egy havi motorozás után rájöttem, hogy a londoni utakra nem a - mérsékelten légies - XJR a legoptimálisabb munkába-járós/szaladgálós típus. Hiába olvastam róla valami tesztben, hogy "street-bike" (hogy lehet egy két és fél mázsás csillagrombolót "street-bike"-nak nevezni???); a kormány a visszapillantóval együtt egy kicsit túl széles. A sávok ugyanis mindenhol pont olyan keskenyek, hogy az elbaszott emeletes buszok éppen elférjenek benne. Akkorák ezek a piros tehenek, hogy a Napot is kitakarják. Ha kettő egymás mellett halad, akkor nemhogy egy motort, de még egy hézagmérőt is bajosan tol be az ember közéjük. Erre pedig komoly esély van, ugyanis nyilván minden útvonalon legalább annyi járat közlekedik, hogy nemcsak az egyéb forgalmat, de már egymást is akadályozzák. Ennek megfelelően a motorosok a busz-biciklis-motoros sáv helyett általában inkább a szembe jövő forgalom felé kerülik a vesztegelő kocsi-sort. Akár jönnek szembe, akár nem. Erre én is gyorsan rászoktam. Ilyenkor persze külön öröm, hogy valamiért az összes főbb útvonal tele van kúrva járdaszigetekkel - nehogy túl jól érezze magát, aki egyébként haladhatna. (Asszem le fogom szedni a tükröket...)

Nem tudom, hogy minek köszönhető, de aki biciklivel, vagy gyalog jár, az pedig vagy mind megunta az életét, vagy csak egyszerűen hülye. Gagyi számítógépes játékokban találkoztam csak ahhoz hasonló viselkedés-mintákkal, amit itt látok. Mindennapos élmény a babakocsival, többsávos úton a pirosban átvágtató anyuka. Ha a gyerek már iskolás, akkor futva rángatja maga után a hátán táskával vergődő szerencsétlent. Az egyedül levő gyalogosok is megérik a pénzüket: nyilván először megvárja, hogy a jármű féktávnál jobban megközelítse, aztán csak akkor lép le a pirosban.

A motorosok pedig egyszerűen állatok. A minap éppen hátulról jött belém egy huszon-egynéhány éves suhanc robogóval, "L"-betűvel. Már pár kanyarral előbb sejtettem, hogy valami baromságot fog csinálni, mert láttam, hogy konzekvensen a többi motoros holtterében halad. Miután elmentem mellette, pislogtam is egyfolytában, hogy éppen hol a picsában lehet. Aztán egyszer csak nagyot fékezett előttem egy autó, úgyhogy én is azt tettem. Na akkor rögtön előkerült síppal, dobbal, nádi hegedűvel...

Hátrafordultam, hogy váltsak vele néhány baráti szót. Még bele sem tudtam kezdeni, már nagy hanggal mondta a magáét... Úgy meglepődtem, hogy hirtelen el is felejtettem magyarul elküldeni a kurva anyjába (ilyen szituációkban az sokkal inkább célra vezető, mert jó eséllyel nem tud mit mondani rá...). Helyette reflexből angolul ordítottam vissza, és a "fuckhead" szó többszöri használatának segítségével tiszta vizet öntöttem a pohárba.

Letámasztottam a bringát, hogy megnézzem, mit tört össze. Szerencsére csak a saját robogójának a sárvédőjét, úgyhogy visszaültem, és mentem tovább. Kíváncsi lettem volna, hogy valami testhezálló kis négyszázas supermoto-val is állva maradok -e...

Home, sweet home...

Rájöttem...

Azért isszák az angolok feszt a hülye teájukat, mert itt egész évben olyan kurva hideg van, hogy nem lehet tej-ivásra átváltani, mint minden normális éghajlaton.

Csak gyorsan...

...elmondom, hogy mi történt az elmúlt három hétben, mert most eléggé belehúztam.

Először is vettem egy motort. Természetesen első szériás, ezerkettes XJR - mert az olcsó, és finom. Ezen kívül itt garázs hiányában nem szeretnék egy drága motort rohasztani ponyva alatt az esőben. Ez eléggé öregecskedő (70 ezer km van benne), tehát pont leszarom, hogy megrágja az idő(járás) vas foga. Azért annak nem örülök, hogy egy hete még az egyik teló-szimmering is elfáradt rajta, és azóta iraki olajkutakat porig alázva nyomja ki magából a fekete aranyat. Emiatt mondjuk a bal oldali féknyergem, meg a zsír-új első gumim is elég jó kenést kap, de majd legfeljebb korábban fékezek, meg majd balra nem döntök akkorákat amíg kitalálom, hogy hogyan csináljam meg szerszám nélkül...


(Igen; tudom, hogy sárga, de ez volt occsó...)

A másik nagy újság, hogy elköltöztem a litvánoktól. Tomi és Anita közreműködésével kivettem egy szottyadt studio-t Finchley-ben nagyon olcsón. Ez azt jelenti, hogy csak egy kicsivel kerül többe, mint amennyiért utoljára Aucklandben a két hálószoba plusz nappalis, három szintes, hátsó kertecskés, garázsos, durván négyszer ekkora területű házat béreltem... De azért nem sírok, mert ez legalább nagyon jó helyen van. Egyrész fél óra motorozásnyira az irodától, másrészt meg elég jó a környező infrastruktúra: járó-távolságban van két metró-állomás, egy közepes Tesco, Costa-kávézó, gyulai kolbász, Túró Rudi, vaníliás karika és a kedvenc szlovák "Mila"-nápolyim (magyar- és Eastern European boltok). Ja, és nem utolsó sorban egy motoros bolt is.

Depeche Mode

Itt múlt kedden és szerdán volt DM koncert. Dóriék, Pisti és én az elsőre mentünk el. Ők ülőjegyet vettek még októberben - amikor én még a kanyarban sem voltam... Mivel egyrészt utólag ugye nem tudok ugyanoda jegyet venni, másrészt meg egy Depeche Mode-on már csak nem fogok ücsörögni, ezért én a zúzdába kerestem jegyet a Neten. A koncert előtt azért együtt csaptunk még egy stadion melletti kisboltban pia-vásárlós, padon költség-hatékonyan iszogatós gyenge berúgást. (Nem: nem nőttünk még ki belőle, de kannás-/kockabor helyett most már igényesen rumos kóláztunk...) Az előzenekarokat így lekéstük, pedig én megnéztem volna. Így gyakorlatilag a bejárati obligát szekjuritis baszogatáson átvergődve pont akkor léptem be a küzdőtérre, amikor kialudtak a fények, és a "srácok" rágyújtottak az első nótára.

Mainstream Depeche Mode-fogyasztó lévén (a "Songs of Faith and Devotion" után nagyjából leakadtam róluk) vegyes benyomásokat hagyott bennem a koncert. Először is most szembesültem vele, hogy az az album majdnem percre pontosan 20 éve jött ki, es annál frissebb fotót/videót nem is nagyon láttam az együttesről... Ez az első koncert-élményem, amikor az első fél órában csak arra tudtam gondolni, hogy bazmeg de kurva öregek vagyunk... (És ezen az, hogy ráadasul pont midlife-crisis korban vagyok, szintén nem kimondottan segít...) Utána meg már az foglalkoztatott, hogy ez alatt a húsz év alatt ez a görény Dave tíznél többet biztosan nem öregedett, csak a fényviszonyok hangsúlyozták ki a ráncait. A kokó/hernyó-függőségről ugyan ritkán szoktak az emberi test látványos konzerválása felé asszociálni, de szerintem ő pont az anyagozásnak köszönheti, hogy 51 éves korában potroh helyett még mindig kockahasat villogtathat a színpadon (valamit valamiért...). Martin Gore már nem maradt annyira látványosan fiatal; ha itt a gettóban látom kijönni szürke overállban, flexszel a kezében egy karosszériás-műhelyből, akkor biztos, hogy egy közönséges rusnya angol lakatosnak néztem volna...

Maga a koncert átlagos volt. Sajnos ez egy lemez-bemutató volt, tehát korlátozott mértékben lehetett csak a régi klasszikusokra számítani, de azért ennél én egy kicsit zúzósabbat vártam volna. A lírai Martin-szólózás mellett még az igazi ütős dalokat is lelassították, amit szerintem nem kellett volna. Másrészt viszont ez annyiban szerencsés volt, hogy nem vitt el a hirtelen szív-megállás azért, mert az egész koncertet végig kellett volna ugrálnom. Azt a kevés alkalmat, ami adódott viszont probáltam megragadni. Így is nyakizom-lázra szamítottam másnap, mert a zene stílusa, illetve a hajam hiánya engem a legkisebb mértékben sem szokott hátráltatni a headbangelésben. (Mondjuk annak idején a new york-i Metropolitan-ben a "Lady Butterfly"-on nem csináltam, de ott nagyon álmos voltam, és így inkább aludtam. Több opera-élményem szerencsére nem volt...) Ehhez képest a nyakamnak semmi baja nem lett másnapra, pedig három hete már a gym-be sem volt időm lemenni...

Cloudforce 2013, London

Másodikán volt a nagy európai Salesforce-happening itt az ExCeL konferencia-központban (pont egy köpésre a magyar-lágertől, ahol laktam...). Aki nem tudná: a Salesforce az a cloud-computing platform, amivel én dolgozom. Közérthetően, és a lényeget megragadva: a cloud-computing az egy új IT-trend, amire minden cégnek fel kell szállnia, mert csak. Ezen a piacon belül a Salesforce az a szolgáltató, amire a legtöbb felmérhetetlen mennyiségű céges pénz felett rendelkező COO, CEO, CIO, vagy egyéb C-betűs manager úgy veti rá magát, mint gyöngytyúk a takonyra. Ez nyilván azzal jár, hogy a Salesforce cég gusztustalanul meggazdagodik az általa kínált szolgáltatásból, ami egyébként egy olyan minőségű szoftverre épül, amilyet nekem már egyetemista koromban sem lett volna bőr a pofámon kiadni a kezemből (pedig az évfolyamon egyértelműen nem tartoztam a kínosan igényes ifjú titánok közé...). Magától értetődő, hogy egy pénzét nemhogy elkölteni, de még megszámolni is képtelen IT cégnek muszáj konferenciákat rendeznie. Na az egyik ilyen a "Cloudforce". Elmentem, mert bár az ingyen koszt már nem hoz lázba, de legalább addig sem kellett bemenni dolgozni.

Voltam már egy-két TechEd-en, amikor még DotNet-tel dolgoztam (az a Microsoft éves konferenciája Aucklandben). Ha azt tekintem viszonyítási alapnak (mert az tényleg ott volt a szeren mind szakmailag, mind az elbaszott pénz mennyiségét tekintve), akkor ez elég karcsúra sikerült. Igazából Salesforce-ék konferenciája szakmailag pont annyira igényes, mint a platform, amit kínálnak. Néhány csontot dobtak ugyan a megjelent porbafingó fejlesztőknek is, de a lényeg a nagy zsetonokkal dobálózó igazgatóknak szóló megnyitó előadás volt. Gondosan ügyeltek rá, hogy ez akkor kezdődjön, amikor már az utolsó trehány alkoholista cégvezető is felkelt, összevakarta magát, és még időben beesett, hogy az ingyen ebédről nehogy lemaradjon. Ezen kívül a cirkusz-nagyságú fő terembe szervezték, hogy mindenki beférjen, mert addig a többi helyszínen semmi nem történt.

Hát én még nem voltam MLM-előadáson, de az pont ilyen lehet... Meg kell hagyni, hogy az amerikaiak tényleg vágják ezt a műfajt. Egyszerűen elképesztő, hogy MÁSFÉL ÓRÁIG nézte-hallgatta a közönség a maréknyi Gyurcsányt, akik felkonferálásuk után kocogva libbentek fel a porondra, majd a közönség sorai között fel-alá sétálgatva hevesen gesztikuláltak a semmihez. Rohadjak meg, ha három mondatnál többet vissza tudok adni abból, ami elhangzott - és nem azért, mert egyébként szerencsére majdnem az egészet sikerült végigaludnom, hiszen elég sokszor felébredtem arra, hogy még a nagykabátban is fázom a rohadt légkondi miatt. Eközben az aktuális szpíkert körberakott óriás projektorokon lehetett követni. A "fantastic", "tremendous", "revolutionary", "growing", és "powerful" szavak ismételgetését szabályos időközönként dinamikus, rommá vágott video-betétek szakították meg katartikus aláfestő zenével. Minden szónál többet elmond ez a programfüzetből kiollózott illusztráció:

Persze volt ingyen szenya, pizza meg üccsi, de azért a MS még Aucklandben is jobban odatette magát - például meleg ételes büfével. Ja, és ha engem kérdeznek, akkor ilyen helyre hosszú lábú, miniszoknyás hostessek is dukálnának. (Leszarom, hogy reumát kapnak; én sem az egészséges életmód jegyében bámulom görbe háttal ücsörögve napi 8 órában a monitort...)

Elméletileg a főnöknőmnek is meg kellett volna érkeznie az esemény végére, mert abban egyeztünk meg, hogy az egyik partner-cégünk repi-vacsorájára utána együtt megyünk. Két pohár vörösbornyit vártam is rá a megadott helyen, aztán hazamentem. Másnap mesélte, hogy eltévesztette az éttermet, és egy másik helyen rúgott be. Később vette csak észre, hogy ott a többiek fizetnek is az italokért... (Az övéit egyébként valószínűleg az a Sales Manager állhatta, aki egy adat-vizualizációs, LSD-trip jellegű ábrákat generáló szoftvereket fejlesztő cégnek dolgozik, és fel akarta őt szedni.)

Hétköznapok fizikája

Kiszámoltam: a Sibley Grove és a High Street sarkán 3.3 µHz átlag-frekvenciával hányják le a telefonfülkét, vagy a kocsma falát (azaz hetente kétszer).