2018. január 29., hétfő

Spanyol konyha

Na megjelent a múltkori újságíró csajnak a könyve is: link. Kíváncsi vagyok rá, úgyhogy valószínűleg elolvasom majd.

Most azonban nem erről lesz szó, hanem a múltkori komolyra/komorra vett témából kiindulva írok egy átkötő posztot, amiben megpróbálom megvilágításba helyezni, hogy az én ballibsi-kozmopolita-hazaáruló világnézetem hogyan fordul át helyenként, illetve alkalmanként nacionalizmusba.

Előtte azonban egy kicsit még mélyebbre ásom magam a mélymagyarok előtt azzal, hogy elmondom: szerintem a magyar konyha sem nem igazán eredeti, sem nem különösebben kitűnő. Nyilván a saját blogján semmiféle akadály nem tornyosul adott szerző elé abban, hogy általa bármilyen felszínesen ismert témába jóízűen beleugasson. Ennek ellenére én vélemény-formálás előtt mindig igyekszem legalább egy erős közepes kompetenciát szerezni bármely témakörben. Úgy érzem, hogy a felkészültségemen ez esetben sem kell szégyenkeznem, mert aki már evett a főztömből, az még nem panaszkodott rá (fejére is borítottam volna a hálátlan kis köcsögnek az egészet, ha ilyesmire vetemedne...). Szóval érzésem szerint a konyhában (is) nagy májer vagyok, na! (A sütésre ez nem vonatkozik; a múltkor önkezemmel kellett kikúrnom a szemétbe egy tepsi kakaós-piskótát, amit még a szomszédnak sem mertem átvinni - pedig ezzel terveztem megalapozni a jó szomszédi viszonyt itt az alul lakókkal)

Az, hogy a magyar konyha nem különösebben egyedi, akkor válik igazán szembetűnővé, amikor az embernek lengyel csaja van. Itt nem is mennék bele a részletekbe; aki nem hiszi, járjon utána! Az pedig, hogy a magyar konyha mennyire jó, már nyilván ízlés, szocializálódás, és nyitottság kérdése. Így három kontinensen átívelő 13 és fél év emigrációval a hátam mögött viszont meg merem kockáztatni, hogy többé-kevésbé objektív megfigyeléseket is tudok tenni a témában. Esküszöm, hogy nem próbálom szándékosan provokálni a nacionalista olvasóimat, de véleményem szerint az a nép, amelyik az (egyébként első osztályú termőföldön, tip-top minőségben megtermelt, nemzetközi szinten is ízletes) zöldségeket arra használja, hogy fossá főzve eltávolítsa belőlük a vitaminok, és egyéb értékes tápanyagok utolsó irmagját is, majd zsíros liszttel bassza teli a végterméket, és ezt ráadásul nyíltan "főzeléknek" hívja, szerintem megérdemli, hogy a balsors tépje. (Ha ugye nyelvtanilag közelítem meg a "főzelék" szót, akkor ugye látható, hogy a "főz" igéből képzett főnévről van szó; jelentése pedig nagyjából annyi, hogy "meghatározatlan alapanyagokból főzés útján készített termék". Vegyük észre: ebben - egyébként helyesen - még az sincs benne, hogy ételről lenne szó!!!) Frankón mondom: nincs a világon még egy nép, amely ilyen eljárással erőszakolná meg a zöldségeket! (Egyébként az én zöldség-fogyasztásomnak a felfutása nagyjából a kivándorlásomnak az első néhány évére tehető; nyugodtan gondolkodjunk el azon, hogy ez mit jelent...!)

Mivel tényleg nem akarom tovább rugdosni a magyarokat, ezért mindenkinek a saját lelkiismeretére, és józan ítélőképességére bízom a fentiek megemésztését. A poszt - a címe alapján - egyébként sem a magyar konyháról kellene, hogy szóljon. Itt most a tenerife-i élményeket kiértékelő tanulságokat szeretnék megosztani. Mivel igyekszem más nemzetek konyhájához is hasonló óvatossággal közelíteni, ezért csak mostanra veszem a bátorságot, hogy kerek-perec kijelentsem: a spanyol konyha szar. Akkor még egyszer: míg a magyar konyha (Figyelem! Nacionalizmus! Itt most nagyvonalúan - mintegy elfogultan - eltekintek a főzelék-jelenségtől) átlagos, addig a spanyol botrányosan szar.

Próbáltam én pozitív kíváncsiságtól fűtve élvezni a spanyol kosztot. Két éve átmotoroztunk Spanyolon - a helyi jellegzetes ételekre is fókuszálva. Itt Londonban is azért bele-belebotlik az ember spanyol éttermekbe. (Ugye Londont is szoktam köpködni, de a kevés vitathatatlan értéke közül az egyik a kulináris sokszínűség; még a céges menzánkon is mindig háromféle nemzeti kaját lehet kapni naponta. Mondjuk ezeknek a hitelessége ugyan legalábbis megkérdőjelezhető; a "Mac 'N Goulash - al forno" után legalábbis kritikus szemmel közelítek a nemzeti zászlócskákkal promotált napi menükhöz...) Tenerifén kisebbségben vannak a spanyol éttermek (valószínűleg a német és brit turisták szívébe sem lopta be magát a spanyol konyha). Volt - érintőlegesen - spanyol csajom; ő is a főtt krumplis rántottával akart engem lenyűgözni. Neki is rámutattam, hogy abból a rengeteg zöldség-gyümölcsből, ami az éghajlatukon (évi 340 napsütéses napon) megterem, szégyen és gyalázat, hogy ilyen szintű nemzeti ételekre telik... (Na jó, az én szívem sincs kőből: utána azért nem mulasztottam el jó alaposan megdugni, hogy - átmenetileg - helyre álljon a béke.)

További árulkodó részletek:

1. Tavaly Gran Canarián motorozás közben megálltam enni valahol a hegyekben. A kis fogadóban volt az étlapon ropa vieja. Felcsillant a szemem, mert Kubában olyan osztályon felüli ropa viejákat ettünk három éve mindenhol(!), hogy a gondolatra még most is összefut a számban a nyál. Ehhez képest Gran Canarián kaptam valami mócsingos raguval leborított csicseriborsót. Most tudtam meg, hogy ez a spanyol verziója ugyanennek a nevű ételnek, és kritikán aluli. (Meg lehet guglizni a kubai, meg a spanyol ropa vieja receptjét...)

2. Tenerifén első nap ettünk egy közép-szar tapast tenger gyümölcseiből. (Tény és való, hogy ha a tapas ilyen mini-szendvicskéket jelent, akkor finom is tud lenni; olyat is ettem már. De azért hadd ne kelljen már elájulnom attól, hogy egy pub ehető szendvicseket csinál!)

3. A hét hátralevő részében egyszerűen nem találtunk spanyol éttermet a közelben...

4. A legfőbb kanári-szigeteki specialitás a "papas arrugadas": főtt krumpli ízlés szerint piros, vagy zöld trutymóval leöntve. (Esküszöm!) Ezt kaptuk ebédre hal mellé az étteremben La Gomerán, ahova egy szervezett buszos kirándulásra mentünk. Mocskosul éhes voltam, úgyhogy megettem, de a dunakeszi zöld suli menzáján kikértem volna a panaszkönyvet, ha ilyet tesznek elém...

5. Utolsó nap célirányosan elmentünk egy puccosnak kinéző (és úgy is árazott) étterembe, hogy végre együnk egy paellát. Kiábrándító volt. (Pedig el kell ismerni, hogy a paellát lehet jól is csinálni - lásd: Borough Market, London)

Végül - hogy ne csak fikázás legyen az egész beszámoló - azért találtunk egy (UNO !) éttermet is, ahol kimondottan jót ettünk - annak ellenére, hogy a picér bácsival folytatott kommunikáció nem indult túl olajozottan. (Az öreg annyit sem beszélt angolul, hogy "yes", úgyhogy Rita olaszul próbálkozott nála - változó sikerrel.) Szóval a garachico-i Ribamar-t ajánlom, mert mindegy, hogy mit hoznak ki: az jó lesz...

5 megjegyzés:

  1. Nem volt még szerencséd kantoni házikoszthoz. Délkínai rokonságom nemcsak a zöldségből, de különféle húsokból is tudnak felismerhetetlen állagú, ízű és szagú dolgokat párolás útján előállítani - ezt ők ételnek nevezik. A magyar főzelékről legalább nagyvonalakban meg tudod mondani, hogy mi volt a kiindulási anyag - a kantoni háziremekek esetében erre esély sincs.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igaz: a kínai konyha tényleg kívül esik a látókörömön. Az meg, amit mi kínainak eszünk nyilván ugyanannyira autentikus, mint a News-menzán néha kapható Goulash soup. Pontosan ezért számomra mindig is rejtély volt, hogy az elvileg nyugati ízlésvilágra adaptált kínai takeaway-ek Londonban vagy Zélandon miért basszák el direkt a húst főzéssel...? Vagy miért vágják fel a csirkét ollóval, hogy a csont-szilánkoktól ne lehessen megenni? Ha ezt a kulináris know-how-t pedig felsúlyozzuk a kínai populációval, akkor máris azt mondhatjuk, hogy a magyar ételek a világon "átlagon felüliek".

      Ez mennyivel jobban hangzik már!!!

      Törlés
  2. Annyival árnyalnám a magyar konyhát joggal fikázó írásodat, hogy amit te/én, mi annak gondolunk az gyakorlatilag a Kádárista konyha...
    Ebben a sivatagban maradt életben a gulyás, a pörkölt meg még pár ennivaló amit a finom és kiművelt bolsevista rendszer (=párttitkár kalapban, egy hokedlin ülve eszi a rántott húst kanállal) nem tett tönkre.

    A magyar konyha sokkal inkább az, ami a 2. világháborúig (de inkább 1914-ig) volt itthon.
    Aztán jött a fél világot kiírtó meteor (átkos 40 év), és ami utána jött az már csak halványan emlékeztetett a Magyar kulináris múltra.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazad lehet, hogy a háború(k) sokat nyomhattak a latban, mivel komoly pressziót kell alkalmazni ahhoz, hogy az emberek megegyék a szart. Szerintem a komcsik inkább talán az igénytelenségben bűnösek? Abban, hogy feltalálták a főzeléket? (Csak találgatok...) Igaz, hogy már az is nonszensz, hogy egy kimagasló nyersanyagokat termelő agrárországot főzelék-szinten lehet tartani évtizedekig. Szerintem viszont a szívlapátot/baseball-ütőt/UZIt a gengszterváltás utáni férgek érdemlik, mert amellett, hogy rabszolga-utánpótlást szolgáltató gyarmatot csináltak az országból, egyúttal lenulláztak minden mezőgazdasági termelést is, de olyan szinten, hogy a nyomor miatt már egy rendes vekni kenyeret sem lehet kapni sehol... (És akkor most megint megérkeztünk a szilveszteri poszt témájához...)

      Sírni tudnék, amikor Magyarba látogatok... :(

      Törlés
    2. Bármilyen furcsa, de egy főzelék táplálkozásélettanilag sokkal értékesebb pl egy sültkrumplinál vagy bármilyen, forró olajban sült junk-nál amit pl. az angolok, északiak esznek. Jól jellemzi az "északi" barbarizmust az, hogy a Dán nemzeti eledel a sültkrumpli...
      -Amúgy jól látod! Az átkos 40 év a szellemi középkorba lökte vissza az egykor jó értelemben is polgári országot. A háború átmeneti hiányt jelentett amit az 50-es évek tovább fokoztak. Ebből lett elég 56-ban. Majd minden nyomorunkat ennek a szellemi igénytelenségnek köszönhetünk... :-(
      -Az információ hatalom. Utólag látható, hogy az MSZMP rendelkezett azzal a szervezettséggel (1989 előtt) ami a hatalmuk átmentését segítette. A többi látható, érezhető...

      Törlés